Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)

1842-06-30 / 52. szám

Ot folyam’ elkö éve. ,5­2. szám­. csütörti»le » »Stinius’ as 12. Csu­tpi « képiró. (Olasz beszélyke.) Boldog­, kit az öntudat’ maró kí­gyója nem gyötör! fáradhatlan szelleme álmok regényes honában szállong, nem háboritatva éji rémek’ alakjaitól; mig a’ bű­nterheltnek homlokát perczenkint hideg veríték folyja körül. Ő várja a nap’ fényét, mint különös jótétet, s mégis futja perczeit, mint annyi szemre­hányást ; fiatal nejének édesen ömlő szavaira zordonan felel; ártatlan gyer­mekei’ kedvesen hízelgő öleléseit visz­­szataszitja , ’s játékaik lármá­ira boszul—az öntudat gyötri őt! — Irígylik nevem , dicsőségem kin­cseim, palotám­ ’s a’fényt melly köröz, ah vigyétek el mindenemet; de kinai­­mat is ! — Térdre omlani egykor a’ gyóntató­­ szék’ zsámolyánál; véres könyü­k patak­­j­­ának szemeimből. Keblemet szaggatom, ’s kétségteli hangjaim az ég emberéhez hatónak. „Nyugtasd magad'*5 — mondás ez szánatos hangjával—„nincs bűn» mellynek megbánása az eget meg ne en­gesztelné.—­ Kihallgatott ’s elítté tőlem őt a rettentő fölfedezés. Storbézoló ifjakhoz csatlakozom ’s részt vevék kicsapongásaikban; ők mon­dák, hogy bor és szerelem, elszórand­­ja húmat; ám a bor’ ingerét nem éle­zem , s a szerelem csak nagyobbitá fájdalmimat. Egykor egy remetével ta­lálkozom, ki messze élt a’ világ zajá­tól s dicsérte a­ magányban lelt nyugal­mat. Követője levék; minden gondola­tom ájtatos ima volt, böjtölök, testem’ sanyargatám; de a’ borzasztó emlékze­­tek oda is követtek. Némellyek álliták hogy a hölgyek bírják a’titkot, rettegő kedélyt, söntudat’ kínját lecsendesiteni, hogy egyedül ők képesek a’ fájdalmat enyhíteni, hogy karjaikban ’s kebleiken lelhelni az elvesztett nyugalmat, s ál­­talok megjavitatva a’ bű­nt elfelejthetni, követtem tanácsukat, s némül vevém Júliát, szépségben angyalt, szelídet.­

Next