Pesti Divatlap, 1845. július-december (14-39. szám)
1845-10-09 / 28. szám
874 Volt-e már nektek testvéretek, szívből szeretett testvéretek? öleltétek- e meg egymást és egymás keblén aludtatok-e ? Én megölelém a gyöngyvirágot, és elaluvánk mindketten, — és fölvigvének bennünket az angyalok és testvérei csókot nyomának ajkainkra,— s én örömömben mosolygok — a gyöngyvirág illatozott. De az édes anya gyermeke mosolyát hidegen nem nézheti: egy csók villámlott el ajkaimon — s én fölébredek anyám ölében. És szivemre szoktam a gyöngyvirágot, és fölemelem, hogy megcsókoljam őt. De a gyöngyvirág hervatag arczcal csüggött le kezemről — és nem illatozott többé. — „Ő meghalt, mert jó volt — monda anyám — és lelkét maguknál fogák az angyalok !“ Én zokogtam keservesen a halott testvér fölött, és meg akarok halni én is, de a jó anya szívgyökeréhez szorító kis fejemet, és csókzáporral bobta el, — s mire sorsommal kibékültem, egy újon született gyöngyvirág volt kezemben — és én mosolygtam újra. Egy viszhang ez gyermekéletemből, s hol az ember , kinek hasonlók ne tükröznének föl emlékezetében ? Ki nem tudná azon ezer meg ezer apróságokat, mellyek mint szintét folynak le az édes anya ajkairól, mellyeknek szövege olly egyszerű, s mégis örök fényben ragyognak fedetlen tábláján a szívnek, s mellyek hallása oily mondhatlan jól esik a még romlatlan gyermekkebelnek ? És ki nem gondolna örömmel az élet zsenge korányára, hol az anyaszerelmen kivil mást nem ismer a még osztatlan érzelem? S ki az, ki később éveiben csak egyszer is nem álmodott volna az édes anyakebelről, honnan egykor — miként a gyümölcs fájáról — természet adta lánczon csüggött gyönge életünk ? — És vájjon a fa, ha ősz felé elveszté gyümölcs magzatit, nem sorvad-e el, kialudni az anyai keserveket? — és a lehullt gyümölcs az anyaföld hideg hantjain nem rothad-e el? Ki az, ki az alvó csecsemő bölcsője fölött, a gyönge szív dobbanásaiban önélte üdvperczeit számlálja, ki — mióta a kínok anyává nevezék — a nőiség gyémánt-jegygyűrűjét az anyaiság rubinjával foglalá körül, ki gyermekkel karjaiban, a hőséé töretlen zománczával evedzi kebléhez, s gyújtja tetterőre a boldog férfiút? — Ki magas hivatását megértve lép oltárhoz s nem divatból tördeli az eskü nagy szavait , hogy ha nő s szerető anya leend, — s kiben -- midőn uj házi körébe lép — senki nem ismer az újoncz asszonyra, mintha égből küldte volna isten angyalát a férfiú házába, hogy családi életet teremtsen, forrását minden üdvösség-