Pesti Divatlap, 1846. július-december (27-52. szám)
1846-08-01 / 31. szám
— Jaj néked, ha ezen étel meg van mérgezve! — s többet nem evett. — Uram! én kóstolás közben mindjárt észrevettem, hogy e hal nem a legjobb, de ártani nem fog, bátran bízhatol szavaimban: egyél a következő ételből. S már ezt is hasonlólag megmérgezé. — Én attól tartok — mondá Endre háborogva, — hogy e hal méreggel van fűszerezve , — s a gyanús szeletkékből néhányat az ölében fekvő kis ebnek adott, de gyanújának pillanatnyi enyhítésére majd mind a megmérgezetlen szeletsorból. Pár percz múlva az öleb szinte rángató kínokat kezde kisebb mértékben érezni, mire a méregkeverő szólt: — Királyom! ha ételeink meg volnának mérgezve, nekem kellene legelőször meghalnom, hisz én halat, húst és mindent ettem, a mi csak ma asztalodra jött. De a király gyanúja kínjaival együtt növekedék, s az előtte kínlódó kedves öleb lassú vonaga saját halálának ijesztő képét mutatá fel. Evarat, a hideg keblű, szívtelen olasz, rettegni kezdett, s a mellékcsarnokba menvén, egy aranyba foglalt viperanyelvet hozott ki, s minden felhívás nélkül mentegetni kezdé magát, a méregkeverési vád ellen igazolni akarván ártatlanságát, s magyarázni kezdé, miként ha a hosszú kés meg volna mérgezve, annak a viperanyelv közelében meg kellene látszania stb. — Hajh! értesz hozzá, méregkeverő! — mond a király keserves fejcsóválással s lankadó erejét összeszedvén, elfojtódott hangon mondá: — Én ezen ételtől meghalok, méregkeverő elleneim szörnyű gúnykaczajára; oh! hogy a halál kerülje ki azokat, kik velem mindezt tevék ! hogy soha ne tudjanak, ne bírjanak meghalni!! — Ezen átkot mondá az utósó árpádi király az őt kivégző nemzettöredékre, s ennél nemesebbet nem mondhatott, de nagyobbat sem; mert vájjon lehet-e nemesebb , mint azt kívánni az őt meggyilkolóknak, hogy azok éljenek? de e kívánat mégis átok, ez az átkok legnagyobb átka ; mert kellendett-e nagyobb alkalom az árpádiak ártatlanságának igazolására, mint látni azon borzasztó alakú belzajlongásokat, mellyek az Árpádok elhunyta után e hon végvesztére dúlonganak, midőn a pártdüh jobban elvadoritotta e hazát, mint kevéssel azelőtt a keserű emlékű tatárpusztitás? lehetett-e honfira nézve nagyobb átok, mint megérni az időket, midőn a kivégzett árpádiakat körmeikkel is kiásták volna a föld gyomrából a magukba tért királygyilkosok? Bezzeg nem rázkodtatták volna többé meg a magas királyi trónt. De a bűnbánás késő volt! — Lehetett-e nagyobb átok az Árpádok ellen felzúdultakra, mint hogy szenvedjék az ínséges nyomort, mellybe a hatalmas hon az Árpádok kidőlte után sülyedett, és essenek kétségbe azon öntudatnál, hogy e nyomort ők idézték elő; és kínozza halálra őket a mardosó lelkismeret, midőn a pártoskodás korszakában dühöngő önkény által letiport földnép sorsára tekintenek; és szemeiket ne tudják behunyni a népvilég elöl; ne tudjanak sírba temetkezni honfivér ontásában kifáradt tagjaikat megpihentetendők? ?!! Ez volt tartalma Endre átkának. Az olasz méregkeverő még folyvást biztatgatá a királyt; udvaronczai pedig székéből fölsegélék őt, s ezeknek karjain botorkázott léptenkint a mellékterembeni nyugvóágyra. Az orvosok megtevék, mit tenni hatalmukban állott, de Endre perezről perezre roszabbul jön. A nap már lehanyatlott; a puszta természetet a téli éj (télhó 14) csikorgó keménysége dermedezteté s a hó szállongó pikkelyekben hulladozott. Éjféltájban már úgy szét volt roncsolva Endre idegzete a csontig ható szaggatások