Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)
1847-09-16 / 38. szám
oldalaidhoz csudaszárnyakat, hogy a mindenség végtelenén túlröpülhess?... Kézrekerülek, ha légió angyal állott volna is pártodra!! így zúgott a szivrázó hangján a mennydörgésnek s nem bírván dühével, mohos sziklákat kezdett egymásra dönteni, hogy lássuk, csudáljuk bitor haragját. Sokáig ólálkodott siker nélkül; aztán rokon barátjához, az időhöz fordult, kérvén, hogy tartaná szemmel az elrejtőzött életet s állna boszút pártfogóján is. — Hallotta kérelmét a liget és remegve suga meg a keblén pihenő életnek. — Áldjon meg az ég jóságodért, kedves liget! megyek, mennem kell, ha észrevétlen tudnék tovább szabadulni védő szárnyaid alól! Búcsút vett! Az őrt álló idő pedig utána küldé a förgeteget, hogy kedves szolgálatot tegyen a halálnak és hervasztó dért borított a ligetre, melly a fáradt életnek titkos menedéket merészlett adni. Temetővé lett a kellemes táj, zöld pázsitszőnyege fakó halotti lepellé változott; illatos virágai egymás után hullatták le fonyadt levélkéiket, és a sűrű bokrok lombtalan meredeztek fölfelé, mig harasztjukkal csípős szél űzött vad játékot. A ligetnek azóta évről évre tűrnie kell a büntetést jó tettéért; le kell raknia minden díszt és gyászruhát öltenie a sajtoltatás napjaiban. Eljön az ősz, hogy minden ékességéből kirabolja; eljön a tél és jégpánczélt ad a pusztán maradottra! Futott az élet és nem talált immár menedéket futásában. — Terepély fűz alatt, csörgő patak partján mulatott játékival egy sápadt kis leány; ismerte őt a patak s szeretve fogadta árnyékába a terepély fűz. — Midőn az élet hozzá közelite, hajnalpirosság futá el harmatgyönge arczát s ártatlan keblecskéje önkénytelen tárult ki a jövevény előtt. — Pillanatról pillanatra elevenült a gyermek, kezet fogott vele a vidámság és előbbi sintésének minden nyoma elenyészett. Nagy kék szemeiben ártatlan öröm csillogott s örömének édes testvére jön a szelíd mosolygás. Angyalnak képzelő őt, ki reá tekinte, angyalnak hívták a szülök és áldák érte a mindenbenhatót. — Ajkain égett még az üdítő csók, két eleven rózsabimbó volt még gömbölyű arcza, midőn a hatalmas vendég hirtelen búcsút vett tőle s előtte a halál tűnt föl egész zordonságában. Láttátok a hires éjen megfagyott gyöngyvirágot?... vagy a csillagot, mikor már a hajnal bíbora is alvó félben volt?... oda lett a gyönyörűség remeke, mint fehér liliom, melly napkeltekor még virágzik s délben már hamvait is elvitte a haragos szél. — Halovány vállára hajtá le fejecskéjét; hideg veríték gyöngyözött színtelen homlokán s még egyszer, még utószói kereködtek szóhoz jutni elkékült ajkai; de szó helyett sóhajtás szakadt föl kebeléből és e sóhajtással ártatlan lelke is elröpült... Ott alszik e, hős árnyékában a fűzfának, melly a bánat miatt leeresztő gallyait s neve szomorúfüzön! Futott az élet és egy iszonyú hegytetőn ült le, míg a halál a roppant bérczhalom tövében pihent vala. Magas és kopár volt a hegytető sem-