Pesti Divatlap, 1847. július-december (27-52. szám)
1847-09-16 / 38. szám
ÉLET ÉS HALÁL. Elcsöndesült a nappali zaj, csillagos fátyoléban jelent meg az éj, hogy bűvös világával nyugtató álmot leheljen a fáradt természetre. Jöjj kedvesem! Keveredjünk ama vén hárs tövéhez s élvezzük a szép nyári alkony kellemeit. Nem hűvös a lég, nem harmatos a gyepágy, lágy szellő susog a falevelek közt, illatoznak a vad virágok, jer, jerint a dicső természet és én beszélni fogok előtted, ha reám hallgatsz! Szomszédok voltak az élet és halál, egymásnak öröktől fogva ellenségei. Amazt szerette az egész mindenség, ezt pedig gyűlölte még a csúszó féreg is. A halál nem bírta már tovább féken tartani dühét s bőszélért epedő tajték forrott szederjes ajkain. Futott előtte az ártatlan élet s lankadó erőben állt meg egy kellemes liget oldalánál. — Rejtsetek el sötét bokrok! adj helyet, ments meg üldöző ellenségemtől oh virágos üget! A szánakozó liget gyöngéden takarta be pázsitszőnyegével , és vidor szárnyasai szenderitő dalt zengedeztek , hogy enyhítsék a kedves jövevény fájdalmát. — A halál pedig homályos távolban izzadott utána. Nyomán mindenütt enyészet, s hervadás szomorú jelei maradtak. Elsült a mező, mellyen keresztül nyargalt s körülte dögletes bűz terjengett a levegőben. Kiszáradt a folyam, mellynek partján megállóit s a hős habok lakói forró kavicsban lelték szomorú végeket. Nyögött a föld, de a halál nem hallgató nyögésbe s rémítő arczczal állt meg egy süni pagony szélén. — Hol vagy? merre tűntél, hitvány kedvencze a világnak? A föld nyílt é meg alattad nyomoru rimánkodásidra ? vagy az istenség teremtett 75