Romániai Magyar Szó, 1948. szeptember (2. évfolyam, 300-325. szám)

1948-09-01 / 300. szám

Romániai Mad­yar Sió Két nevezetes évfordulór­a emlékezik a haladó em­beriség. Százhúsz esztendővel ezelőtt született Nicola­je­vics Leó Tolsz­toj az orosz realista regény m­egteremtője, a világirodalom egyik legnagyobb teremtő lán­gelméje. Nemcsak mint alkotó egyike a legnagyobbaknak, h­anem mint ember is. A másik évforduló: 1935 augusztus 30-án halt meg Moszkvában Henry Barbusse francia író, aki egész életét és munkásságát annak a célnak szentelte, hogy egy korhadt, kor­hupt, hazug embertelenségen alapuló társadalom helyett egy jobb társadalmi berendezés hirdetője legyen. Tolsztoj Leó 1828 augusztus 29-én született Tolsztoj Leó Nicolajevics, a világ­­irodalom egyik legnagyobb regény­írója, a cári Oroszország társadalmi állapotainak kérlelhetetlen kírálója. Főúri családból származott, élete során megtagadta származását. Élet­művében mint tükörben tükröződik a cári Oroszország világa. Egy ha­zug, korrupt, kizsákmányoláson ala­puló társadalmi rend közepette hir­dette a muzsik égbekiáltó szenvedé­sét. Megrajzolta az orosz nagypol­gárság gerinctelenségét, erkölcste­lenségét. Éles szavakkal támadta a félfeudalista, kapitalista, imperialis­ta Oroszországot. Nagy író és nagy ember volt, olykor ellentmondásba keveredett önmagával, élete végefelé miszticizmusba menekült és nehezen körvonalazható «világboldogító» áb­rándokat kergetett. Óriási érteművet hagyott az utó­­korra. Olyan felülmúlhatatlan alko­tásokat, mint amilyenek a «Háború és béke», a «Karenina Anna», a «Fel­támadást■ stb. Társadalmi regényeiben Tolsztoj a realizmus művészi eszközeivel leplez­­te le a polgári társadalom ellent­mondásait. Tolsztojt magáénak tekinti a Szov­­jetunió millió és millió dolgozója, noha szemlélete nem magasodott fel a társadalmi összefüggések teljes felismeréséig. Könyvei milliós pél­­dányszámban fogynak el. A hatal­mas Szovjetunió szellemi közvéle­ménye Tolsztojban a világirodalom egyik leghatalmasabb, legnagyobb al­­kotóját és a polgári társadalom tart­­hatatlanságának egyik legkövetkeze­­tesebb hirdetőjét méltatja. Henry Barbusse 1935 augusztus 30-án halt meg Moszkvában Henry Barbusse francia író, a dolgozó emberiség ügyének nagy szószólója, az antimilitarizmus nagy apostola, kapitalista társadal­mak éleshangú bírálója, a Szovjet­unió barátja, a világ haladó értelmi­ségének egyik vezető szelleme. Talán még nem akadt szó, aki a hétköznapi kisember legmélyebb vágyainak, tö­rekvéseinek, állásfoglalásának, iga­­zibb, őszintébb kifejezést adott vol­na, mint Barbusse, amikor világhírű könyvében a «Tűzben», tíz és száz­millió ember nevében írta­ le a kö­vetkező mondatot «Megkísérelni em­beri életet élni és boldognak lenni ezen a földön — nemcsak joga, ha­nem kötelezettsége is az embernek, — eszmény és erény ez, hiszen a társadalmi élet azért született meg, hogy keretén belül minden egyén könnyebben, boldogabban élhessen.» Barbusse nemcsak e csodálatos al­kotással ajándékozta meg a francia és az egyetemes irodalmat, hanem megteremtette Fraciaországban a ha­ladó realizmust. A szó és az írás fegyver volt a kezében, éles toledoi penge, amellyel az emberért, az el­nyomottakért, a gyárak, üzemek, bá­nyák dolgozóiért, az elnyomott nem­­zetekért, az emberi jogokért harcolt , és szállt síkra. Barbusse mélységesen együttérzett a dolgozókkal, felismerte a munkás­­osztálynak mint a társadalom fejlő­déséért folytatott harc élcsapatának a szerepét, csodálta a Szovjetuniót és hirdette, hogy az európai társa­dalmak hajnalhasadása akkor kez­dődik, ha a népek a világ első szo­­cialista államával, a Szovjetunió se­gítségével elindulnak az igazi demo­krácia, a szocializmus felé vezető demokrácia útján. Szikár arca jel­képé vált a 30-as évek elején, ő volt Európa vándora, aki hirdette a marxi-lenini ideológia nagy eszmé­nyeit a békeszerető népek összefogá­sát, a kezdődő német fasizmus ellen. A 30-as években bekövetkezett ha­láláig Barbusse a világ haladó ér­telmiségeinek a vezető szelleme, aki lankadatlan energiával, szóval és betűvel harcolt az általa felismert és elkerülhetetlennek látszó második világégés elhárításáért. A Szovjet-­­­unióban halt meg, Moszkvában, a­­melyet úgy szeretett, mint második­­ szülővárosát. Élete és műve nagy­­­­szerű példakép az értelmiségi alkotó felé; Így kell szolgálni a dolgozó mil­liók, az emberiség, a nemzetek ügyét. P. L ssat. Csehov Anton világhírű orosz író (1860—1904) humoros írásai­ban maró gúnnyal ostorozta a régi cári Oroszország népelnyomó hivatalnokait és rendőreit. Eb­ben a novellájában is mesteri torzképet ad. Od­umelov rendőrfelügyelő új kö­­penyében keresztül vágott a Piac­téren. Mögötte, súlyos, méltóságtel­­es léptekkel baktatott egy csendőr. A téren méla csend volt, egy eleven lé­lek sem mutatkozott. A nyitott üz­letajtók üresen ásítoztak, még kol­dus sem járt közelükben. — Megharapott az átkozott — hal­lotta hirtelen Columélov. — Fiuk, ne hagyjátok, tilos a harapás! Fogja, tok meg, rajta! Most kutyavonulás hallatszott. Oolumelov megfordult és Piciugin fakereskedő raktárából kutyát látott kiszaladni. A kutya hátsó lábát sán­títva húzta maga után. Futás közben óvatosan körültekintgetett. Vászon, inges, nyitott mellényü férfi hajszol­­ta az állatot. Olyan lendülettel ke­rült eléje, hogy a földre vágódott, de esés közben megragadta az állat hát­­só lábait. Ismét felhangzott a kutya vonulása és a tömeg ordítása. — Ne hagyjátok. Az üzletajtókban álmos fejek buk­­kantak fel. A faraktár előtt mintha a földből nőtt volna, hirtelen tömeg verődött össze. — Valami rendetlenség lehet ott, felügyelő úr — szólt a csendőr. Ociumelov a tömeg felé tartott. A raktár mérten- im- - ■ — gombolatlan mellényű embert, amint felemelve tartja jobbkezét és véres ujját mutatja a tömegnek. Arcára mintha ez lett volna kurva: — Ezért még megfizet a bestia! — A felügye­lő a gombolatlan mellényében felis­­merte Chrjukint, az aranyművest. A tömeg közepén ott ült a botrány elő­idézője: fiatal fehér kutya, hátán sárga folttal. Könnyes szemében szo­morúság és rémület ült. — Mi az ördög történt itt? — kér­­dezte Ociumelov a tömeghez köze­ledve. — Azért vagytok itt? Mi van az ujjaddal? Ki kiáltott? — Én, felügyelő uram — szólt az aranyműves —­ erre jártam, hogy a fáról beszéljek Piciuginnal, mikor egyszerre ez a dög minden ok nélkül bekapta az ujjamat. Az én ujjamat, egy olyan mesterember ujját, aki fi­nom munkát végez. Ezért kártérítés jár nekem, mert még egy hét múlva sem tudom majd az ujjamat használ­ni. Felügyelő uram, az nem áll a tör­­vényben, hogy az embernek el kell tűrnie egy ilyen bestiát. Ha minden­kit, aki útjába akad, megharap, ak­kor kár neki élnie. — Jól van, jól van — szólt Oo­u­melov szemöldökét ráncolva. — Kié ez a kutya? Nem hagyom ennyiben a dolgot, nem tűröm ezeket a szá­jé, hogy az emberek betartsák a sza­bályokat. Eldryn — fordult a csend­őrhöz, — tudd meg, kié a kutya és majd megbüntetem az illetőt. A ku­tyát pedig láncold meg haladéktala­­nul. Lehet, hogy veszett is. Kérdem, kié ez a kutya? — Úgy hiszem, hogy Zigalov ezre­desé. — szólt valaki a tömegből. — Zigalov ezredesé? Hm. Fogd a köpenyemet Eldryn, olyan szörnyű meleg van, lehet, hogy eső lesz. Egyet nem értek — fordult Oolume­lov Chrjukinhoz: — hogyan harap­hatott meg a kutya, talán te dugtad be az ujjadat a szájába? Egy ilyen nagy darab ember és egy ilyen kis kutya! Bizonyára nem is harapott meg, hanem megsértetted az ujjadat a késsel és most kitalálsz egy csomó hazugságot. Ismerlek benneteket! — Felügyelő uram, cigarettát dug­­tam a pofájához és t sem volt - t és bekapta az ujjamat. —’ Hazudsz, te széltoló! A felügye­lő úr intelligens ember. Rájön arra, ki beszél igazat és ki hazudik. — Ne magyarázkodjatok! — Nem, ez mégsem az ezredes úr kutyája — szólt hirtelen a csendőr. — Az ezredes urnak nincsenek ilyen­fajta kutyii ———T —' — Biztos vagy benne? —■ Egészen biztos, felügyelő úr. — Én is úgy tudom, hogy az ezre­des úr csak értékes fajkutyákat tart, ez meg itt nem is tudom miféle, nem jó sem a szőre, sem a pofája, bizo­nyára valami korcs. Ha ilyen döggel találkozik ez ember Moszkvában vagy Pétervárott, akkor tudod, mit csinál? Nem sokat törődik a törvénnyel. Te Chrjukin, te szenvedtél és ezt nem hagyhatjuk annyiban. És most pe­dig. .. De talán mégis az ezredesé — gon­­dolkozott hangosan a csendőr, — nem viseli a pofáján, hogy ki a gaz­dája. A minap mintha láttam volna egy ilyennel. — Igen, igen, az ezredesé — szólt valaki a tömegből. — Hm. Eldryn kérlek, segítsed rám a köpenyt, milyen bűvös szél kere­kedett, egészen luffpőrös lettem. Vidd el a kutyát az ezredes úrhoz, mondd meg, hogy én találtam és én küldöm. Nem engedhetem az utcán szabadon szaladgálni, lehet, hogy értékes állat és ha minden piszok alak megengedi magának, hogy egy cigarettát dld­­ a pofájához, akkor nemsokára tönkre fog­­ menni, mert a kutya az igen ké­nyes állat. ■ úgy is te vagy a hibás! — íme itt jön az ezredes úr­rakó­­csa, mindjárt megkérdezhetjük tőle. Proctor, gyere csak ide egy pillanat­ra kérlek, nézd meg ezt a kutyát, a tietek ez? — Ugyan, sosem volt ilyenfajta ku­tyánk. — Nevetséges, — szólt Od­umelov, — én mindjárt láttam, hogy ez egy korcs, ha én azt mondom, hogy korcs, akkor korcs és kész.­­ — Nem a miénk — folytatta Pro­­chov, — az ezredes úr bátyjáé, aki most érkezett. Az ezredes úr nem szereti az agarakat, de a bátyjának más ízlése van. Úgy, végre megérkezett az ezredes úr bátyja, Vladimir Ivanyc? — kér­dezte Ociumelov és egész arca felra­gyogott a lelkesedéstől. — És én nem is tudtam róla, remélem, itt marad egy darabig? — Igen, egy darabig itt marad. — Hogyan örülök neki és nem is tudtam róla. Az övé a kutyuska? Hogy örülök, hogy átadhatom ki! Milyen édes kis állat. És milyen pajkos! Megszopogatta az ujját! Ha! Ha! Ha! És te mért remegsz? Feldü­­hited ezt a kis állatot. Kutyulim drága. Prochor magához intette a kutyát és együtt folytatta vele az ujtat haza­felé. A tömeg kinevette Chrjukint. — Veled még találkozom. — szólt 0Ci.nm.om­­, —­­ A KAMÉLEON ÍRTA : CSEHOV •­m Öt hónapos népművelési munkatervet dolgozott ki a M.N.Sz. BUKAREST. — A Magyar Népi Szövetség országos közművelődési bizottsága öthónapos népművelési munkatervet dolgozott ki, amelynek keretében újra megkezdődnek a helyi, járási, megyei és országos Petőfi­­versenyek. Az új versenyek magasabb szakmai és politikai színvonalá­nak biztosítására a már sikerrel bevégződött karnagyképző tanfolyamot az öthónapos terv keretében színi rendezői, néptáncos, népművészeti és népkönyvtáros tanfolyam is követi.­­ Minden megye MNSz szervezete körlevélben kapott utasítást az öt­hónapos népművelési munkaterv megyei alkalmazásának kidolgozására. A megyei népművelési felelősöket politikai és szakmai vizsgáztatással készítik elő a munkaterv végrehajtá­sára. E vizsgáztatás írásbeli szeminá­riumi dolgokkal kezdődik, amelyeknek 10 tételét körlevélben adták fel a megyei népművelési felelősöknek. Az öthónapos munkaterv a MN­Sz népi színjátszó, dalos és táncos csoportjainak működési színhelyét a művészeti és tájékoztatásügyi mi­nisztérium irányítása alatt álló falusi kultúrotthonokba teszi át, ahol ezek a csoportok a Művelődési Útmutatóban megjelölt mindenkori mun­­katervbe illesztik bele saját munkájukat. A Petőfi-versenyek tapasztalatainak feldolgozásával a MNSz köz­ponti népművelési ügyosztálya Bukarestben három fiatal szakembert vont be munkájába a népi dalkultúra, táncművészet és színjátszás irá­nyítására. A központi népművelési ü­gyosztály kibővülésével egyidőben az átmenetileg Kolozsvárt működött népi színjátszó és népzenei központok befejezik működésüket és megszűnnek. Sorozás Aradon történt 1938-ban. Az elő­szobában meztelenre vetkőzött di­dergő rekrutákat tízesével engedik be a terembe a sorozóbizottság elé. Először a magasságmérce elé járul­nak libasorban már a mellbőségü­ket mérik le, végüil egy őrmester tintaceruzával a mellükre írja a két mérés eredményét. Ilyenformán -feldíszítve- érkezned a sorozóbi­zottság asztalához. A bizottság elnöke feketét iszik és „szellemeskedik": — Tudsz lo­vagolni? Igen? Akkor beosztunk a tengerészeihez. Hát te fiam tudsz jól úszni? Akkor téged a határőrök­höz osztunk be, így ment végig. H Ha valaki azt mondotta, hogy síelni tud, akkor a repülőkhöz került, ha pedig a moto­rizált osztaghoz kérte beostását, ak­kor biztos lehetett benne, hogy a gyalogsághoz teszik. Az ezredes úr és a bizottság tagjai szórakoztak.. Már délre járt az idő, amikor Ba­lázs Ferenc következett sorra. A vékony, sovány gyerek félve szórí­totta kezében a halasztási kérvény­ és az általános testi gyengeséget, valamint családfenntartó mivoltát bizonyító igazolványát. Amikor 51 perccel később kilé­pett a teremből, patakokban ömlött a könny a szeméből. A leghosszabb szolgálati időtartamú fegyvernem­hez osztották be, általános testi gyengesége ellen­ére. Azt sem vet­ték tekintetbe, hogy munkaképte­­len anyja és kiskorú testvérei csa­ládfenntartó nélkül maradnak „kisebbségi" volt és az ezredes ur­nak rossz kedve lett, mert kihűlt a feketéje. Reménytelennek tűnő helyzetében a temesvári vonat elé vetette ma­gát Jobblábával váltotta meg a ka­tonaságot.­­A biharmegyei sorozóbizottság előtt történt 1948-ban. A várakozás izgalmas perceit vidám katonatör­ténetek teszik színessé. A szolgála­tos őrmester az egyik ezred újon­nan épített színházterméről és a könyvtárról mesél, majd amikor az ajtó újabb csoport bebocsátására várva kitárul, biztatóan kacsint a fiuknak, akik mosolyogva lépnek a sorozóbizottság asztala elé Szerda, 1948» szeptamber 1 ”I!-ban Legtöbbjük a Tudor Vladimirescu - hadosztályhoz szeretne kerülni .N. Moga dr. orvosezredes mindenkit vé­gighallgat, de nem mindenkinek tel­jesíti kérését. Akit betegnek, vagy gyengének talál, halasztásra java­solja a bizottságnak. A Bázna köz­­ségbeli Veres Leóval azonban nem sikerül zöldágra vergődnie. A fia nem hagyja magát elutasítani, ad­dig beszél, addig rimánkodik, amíg az ezredorvos mosolyogva adja fel a harcot és összetépi a halasztási bizonylatot. Már későre jár az idő, amikor féllábú fiú lépett, mankóra támasz­kodva a szobába: Szilágyi Sándor. „Vegyenek fel a hadseregbe, így ahogy vagyok — fordul könyörgő hangon Guta Petre kapitányh­oz, — szeretném én is hazám iránti köte­lességem teljesíteni“. A kapitány meghatottan közeledik a fiúhoz, barátságosan átkarolja és beszélni kezd hozzá. Tíz p­erccel ké­sőbb pedig, amikor Szilágyi Sándor elhayta a termet, szilárd elhatáro­zássá váltak benne a kapitány sza­vai. Majd itt, a kaszárnyán kívül felejsíti kötelességét, majd itt ő kö­tlik a nép biztonsága és békéje fe­lett. K. F. f meghalt rebalko marsal, a szovjet tankcsapatainak parancsno­ka (Moszkva, Radar). A Tass közli: A Szovjetunió Kommunista (bolse­vik) Pártjának központi bizottsága és a Szovjetunió miniszterelnöksé­ge mélységes megrendüléssel közli Pavel Ribalkonak, a tank és páncél­kocsi egységek marsaljának, a bala­seviki párt tan tarí­thatatlan hívé­nek, a szovjet hadsereg egyik leg­kiválóbb vezetőjének és a szovjet hadsereg tank, páncélkocsi és gépe­sített csapatai parancsnokának ha­lálát Pavel Ribalko hosszas betegség után augusztus 28-án hunyt el.

Next