Előre, 1956. július (10. évfolyam, 2705-2730. szám)

1956-07-01 / 2705. szám

1956. Julius L. vasárnap Hetvenöt éve jelent meg a Contemporanul első száma HETVENÖT évvel ezelőtt, 1881 jú­lius 1-én jelent meg a „Contempora­nul” első száma. A folyóirat, amely a fellendülő munkáskörök ideológiáját fejezte ki, igen jelentős szerepet töl­tött be a marxizmus terjesztésében, a román tudományos és irodalmi gon­dolkozás fejlesztésében, a hivatalos tudomány- és irodalom­politika reak­ciós voltának leleplezésében. 1.Célunk m­egismertetni a román kö­zönséggel, hogy a jelenkori tudomá­nyok alapján milyen képet alkotha­tunk a világról” — szögezi le a szer­kesztőség programadó cikkében. A „Contemporanul” társadalom­po­litikai tevékenységének homlokterében a tudományos szocializmus eszméinek ismertetése és terjesztése állott. B­l­­vülhetetlen érdemeket szerzett azzal, hogy román nyelven először közölt részleteket a marxizmus klasszikusai­tól, Marx és Engelstől. Itt jelentek meg nyomtatásban különböző reszte­tek ,Marx „bér és profit” című­ mun­kájából és Engels ,,A család, a ma­gántulajdon és az állam eredete” című könyvéből. A marxizmus tanításainak ismerte­tését egybekapcsolták a demokratikus követelések teljesítéséért folytatott harccal. Számos cikket szenteltek a kizsákmányolás leleplezésének, kiállot­­tak a nők egyenjogúságáért, harcoltak a nacionalista és soviniszta áramla­tok, a fajelmélet ellen. Igen figyelemreméltó munkát vég­zett a „Contemporanul” a természet­tudományos­ gondolkozás fejlesztése terén is. A fizika, a kémia, a biológia, az asztronómia területéről sűrűn jelen­tek meg alapvető cikkek a hasábjain. Rendszeresen foglalkozott a darwiniz­mus eredményeivel, irt a föld keletke­zéséről, az élőlények eredetéről és szá­mos hasonló témáról. Az olyan rova­tok mint a „Tudományos újdonsá­gok”, „Mit tudunk a világról”, köz­érhető nyelven ismertették a század tudományos felfedezéseit, a tudomány és a technika legújabb vívmányait Ez a törekvés természetesen együttjárt az áltudományos nézetek visszaveré­sével. Ha meg akarjuk menteni tudo­mányos életünket és kultúránkat a leg­nagyobb fokú zülléstől — írták 1881-ben — kérlelhetetlen harcot kell folytatnunk a tudatlanság és sarla­­tánság ellen, irtanunk kell ott, ahol éljük”. A „Contemporanul” szüntelenül har­colt az idealista esztétika, a művészet öncélúságát hirdető Titu Maiorescu, a reakciós Junimea-csoport ellen s a művészet szerepét a haladás és a nép szolgálatában jelölte meg. A folyóirat szerkesztésében és esz­mei irányításában igen nagy szerepet töltött be C. D. Gherea, a romániai munkásmozgalom egyik jelentős alak­ja. Rendkívüli érdemei mellett azon­ban tevékenységének második felében hibás mensevik nézetei megnyilatkoz­tak a „Contemporanulban” is, és ideo­lógiai hibák, zavarok forrásává lettek. A „Contemporanul”, amely tíz éven keresztül, 1881-től 1891-ig Iasiban je­lent meg, a felszabadulás után 1946 szeptemberétől kezdve minőségileg új, magasabb fokon folytatja és fejleszti tovább mindazt, ami az első évfolya­mok munkájában jó volt. Közel tíz esztendő alatt több mint 500 lapszám jutott el magas példányszámban az olvasók kezébe. A „Contemporanul” a párt vezette kultúrforradalom egyik előretolt had­állásává vált. Cikkeiben, tudományos értekezéseiben, beszámolóiban és szí­nes írásaiban harcol a marxi-lenini ta­nítás diadaláért, a burzsoá ideológia csöke­vényeinek felszámolásáért, igen sokat tesz a folyóirat a szov­jet tudomány és kultúra népszerűsíté­se érdekében. Rendszeresen fogla­ko­­zik a szocializmus táborához tartozó országok irodalmi, művészeti, kulturá­lis és tudományos eredményeinek is­mertetésével. A „Contemporanul” har­cos hasábjain az imperializmus rot­hadt ideológiája illeti, leleplezi az idealista, áltudomá­nyos nézeteket s emellett rendszeresen közöl olyan cik­keket is, amelyek a haladó nyu­ati kultúra és tudomány eredményeivel foglalkoznak. A folyóirat hasábjain egyre tágabb teret kapnak a marxizmus-fem­inizmus alapján álló különféle viták, amelyek hozzájárulnak a tudományos és mű­vészeti élet elevenebbé tételéhez, az alkotó­­szellem ösztönzéséhez. A „Contemporanul”,­ amely a múlt században fegyverül szolgált a reak­ciós tudomány­ és az irodalompolitika ellen, most hazánk egész kommunista sajtójával együtt sikeresen küzd új alapokon álló tudományunk a művé­szetünk fellendítéséért. M­­egledésé­­nek hetvenötödik évfordulója frisszívből jövő üdvözletünket küldjük szerkesz­tőségének és minden munkatársának s kívánjuk, hogy további sikereket érjen el abban a harcban, amelyet dolgozó népünk a párt vezetésével a szocia­­lizmusért és a­ békéért folytat. "­— A kolozsvári népi mvészeti iskola vizsgakiállítása Egy éve, hogy a kolozsvári népi mű­vészeti iskola­ rendes költségvetési ke­retek között működik.­­Azóta a hallga­­tók száma nagy mértékben megn­öve­kedett és az iskola pedagógiai ered­ményei is jelentős fejlődést mutatnak. Ezt bizonyítja a Szabadság-téren, a Vörös Kereszt tartományi fiókjának helyiségében bemutatott vizsgakiállí­­tás. Munkások,­­tisztviselők, háziasz­­szonyok, diákok és­ diáklányok tartoz­nak az iskola hallgatói­­sorába, olyan nők, akik alkotó­ tehetséget éreznek magukban. És valóban számos tehet­séges munkát láthatunk­­a kiállításon, képeket, szobrokat, rajzokat. A har­madévesek közül Boka István, Tion Traian, Gherasim Melania kompozí­ciói, erdőrészletei, portréi, Fekete László önarcképe érdemelnek figyel­met, Pehő Sándor, Marczinkó­ Sán­dor, Kuderász Kálmán szobrai is te­hetségre vallanak. A népi művészeti iskola rövidesen megfelelő helyiséget kap a kultúra palotájában, ami bizto­sítja további fejlődését. Temesvári tudósítónk jelenti: ARATNAK A KOLLEKTIVISTÁK A borús, esős időjárás ellenére Te­mesvár rajonban szépen fe­jlőd­tek az őszi kalászosfélék, s több község hatá­rában már beérett az őszi árpa. Június 26—27-én a sági, az újszentesi, a med­­vesi és az újmosilicai kollektivisták hozzákezdhettek az aratáshoz. Egyelő­re csak­ a kézikaszák vágják a rendet az érett árpatáblákban, de rövidesen, amint szikkad a föld s az esőtől néhol ledőlt árpa elbírja az arató-kévekötő gépeket s a kombájnokat — a rajon gépállomásainak erőgépei nyomban hozzákezdenek az aratáshoz.­­Az idő egyre melegebbre fordul. A betakarítás megkezdése már csak na­pok kérdése a rajon többi községé­ben is. A néptanácsok maár hetek­kel ezelőtt megtették a betakarí­tás sikerét biztosító intézkedéseket. A szakálházir­­páráéi s még más népta­nácsok is derekasan felkészültek az aratásra. A szélahelyeket kijelölték és hozzákezdtek felszerelésükhöz. Ezek­ben a községekben június 15—17-én befejezték minden egyénileg dolgozó tulajdonában levő arató-kévekötő gép, kaszálógép s más erőgép kijavítását. Sajnos, nem lehet ugyanilyen dicsé­rő szavakkal illetni az orcifalvi, gyer­tyásmi­, rékási és a bilédi néptanácso­kat. Ezeken a helyeken még mindig késlekednek a szérahelyek kijelö­ésé­vel. Ahelyett,­­hogy cselekednének és hozzákezdenének a szérűk megszerve­zéséhez, azon vitatkoznak, hogy hol, melyik határrészben állítsák fel a szé­rüket. Biteden például az egyénileg gaz­dálkodók tulajdonában több arató-iké­­vakötő gép és kaszálógép még min­dig ki ja vitat­lanul áll. A néptanácsok nem lépnek kettő eréllyel fel a géptu­laj­donosokkal szemben. Több Temesvár rajoni gépállomás is adós még a betakarításhoz szükséges gépek kijavításával. A birédi gépállo­máson például június 14-ig a 80 trak­torból csak 72-őt, a 26 arató-kévekötő gépből pedig csak 14-et javítottak meg. A cséplőgépek kijavítását sem fe­jezték be.­­Az orcifalvi és a nagyreme­­tei gépállomáson még súlyosabb a le­maradás. A nagyremetei gépállomáson például még 23 gép (arató-kévekötő gép, traktor- és cséplőgép) vár kijaví­tásra. Mind a három gépállomáson sürgősen intézkedni kell, hogy minél előbb befejezzék a javításokat. ELŐRE A Moszkvai Akadémiai Művészszínház vendégszereplése AZ ÉLŐ LENIN Amikor még a háború előtt Ne­­mirovics­ Da­ncsenko, Sztanyiszlav­­szkij barátja és munkatársa, a MHAT egyik alapítója Pogogyin darabját, „A Kreml toronyóráját" készült színte hozni, igen sokat tör­te a fejét azon, hogyan is ábrázol­ják Lenint a színpadon. Ekkor je­lentette ki: csak akkor mutatják be a darabot, ha a néző azt érez­­heti, hogy magát Lenint látja, Le­ninnél van vendégségben. Szmirnov érdemes művész alakí­tása a MHAT mostani előadásán elfelejteti a nézővel, hogy színház­ban van. Lenin dolgozószobájában érzi magát, emberi közelségbe ke­­rül a történelemnek ez a zseniális alakja. Látjuk Lenint a vezetőt, az 1920-as gazdasági nehézségek le­küzdésének szervezőjét, az embert. Lenin alakja mindaanyyiunkban él. Nemcsak gondolatait ismerjük, de stílusát, írásainak, izét is. Lát­tunk róla készített filmeket, képe­­ket, mindenikünk olvasott már va­lamit a kötetekre menő visszaemlé­kezésekből.. Szmirnov alakításában életre kelnek a Leninről alkotott elképz­eléseink, gondolataink, emlé­­k*\',ik. A cselekvő Lenint látjuk, amikor a villamosítási tervek prob­­lémáit tárgyalják a színen. A gon­dolataiba merült Lenint, amikor szobája csendjében tanulmányaiba mélyül. Az egyszerű, közvetlen em­bert, a nép hangján beszélni tudó vezetőt, amikor az utcai jelenet­­ben elbeszélget a munkásokkal, vagy amikor a parasztházban Csud­­novek vendége. S látjuk a politi­kust, amikor a H. G. Willsre emlé­keztető külföldi íróval beszélget. Szmirnov a legapróbb részlete­kig eleven alakot teremt. Lenin sa­játos járását, test- és fejtartását széles gesztusait ismerjük fel alaki­ 8­rájában. A darab egyik jelenetében,­­ amikor figyelmes, elgondolkodó te­­­­kintettel hallgatja a terveit előadó 8 mérnököt — mintha egy közismert­­ festményből lépett volna elő. S amikor az előadás után a fő- 8 városi színészek nevében George Vraca népművész üdvözölte moszk­vai kollégáit, Szmirnov félkezével az asztalra támaszkodva még min­dig ,lenini" testtartással hallgatta a szavakat. Az ajka szegletében meghúzódó mosoly, kutató tekinte­­te, fejtartása, kissé hátradőlt alak­ja, mozdulatlan nyugalmában is oly cselekvőnek tetsző lénye mint­ha tovább élt volna, túl a szerepen. Az ő alakítását látva, önkénte­lenül is Majakovszkij szavai jutot­­tak eszembe: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. VÁRADI KÁROLY A többi főszereplő B. N. Livanov, Zebe­n mérnök; E. A. Alejeva, —a felesége;—­lOOOOOOOOOOOOOOOOOOC L. F. Zototuhin, Ribakov tengerész Eugene Dennis elvtárs cikke az SZKP XX. kongresszusának jelentőségéről A Pravda szerdán közölte Euge­ne Dennisnek, az Egyesült Államok Kommunista Pártja főtitkárának a Daily Worker 1956. június 18-i szá­mában megjelent cikkét. Az aláb­biakban adjuk a cikk teljes szöve­gét : ■'17 valamely ország politikai pártjá­­­­nak talán egyetlen korábbi gyűlése­­sem keltett világszerte oly széleskörű érdeklődést és nem rázta fel annyira a közvéleményt, mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa. E kongresszus visszhangja és azok az események, amelyek a kongresszust követően az utóbbi négy hónapban le­zajlottak, különbözőek. Sok helyütt, így egyes baloldali körökben is van­nak olyan emberek, akik előtt a Sztá­linra vonatkozó nyílt kijelentések be­­sötétítették az egész látóhatárt, és akik, úgy látszik, ideiglenesen figyel­men kívül hagyták a XX. pártkong­resszus egészének politikai jelentősé­gét és messzemenő következményeit. De mind több az olyan nem kom­munista csoport és személy, amelyek és akik a XX. kongresszusban és a Sztálinra vonatkozó nyílt kijelentések­ben merőben új lehetőséget látnak a kommunistákhoz való viszonyt illető saját nézeteik felülvizsgálására. Az utóbbi hetekben (nemcsak New York­ban) mind több fontos és ösztönző nem hivatalos vita zajlott le kommu­nista és nem kommunista, liberális és munkásvezetők között. John Foster Dulles és az amerikai külügyminisztérium beismeri, hogy külföldön és az országon belül változik a politikai légkör , éles elszakadás tapasztalható a „hidegháború” légkö­rétől. Nagyon jól felismerik, hogy ezt az irányzatot a XX. kongresszus ösz­tönözte. Az amerikai külügyminiszté­riumot például nyugtalanítja­­Belgrád és Moszkva közeledése, a szovjet fegyveres erők csökkentése, Twining tábornok szovjet meghívása és az a tény, hogy a Gallup közvéleménykuta­tó intézet nemrégiben végzett vizsgá­latai szerint az amerikaiak többsége amellett foglal állást, hogy hívják meg Hruscsovot és Bulganyint amerikai fo­­rgatásra. Az amerikai külügyminisz­­rium reméli, hogy Hruscsov külön­­számolója saját változatának közzé­­telével és felhasználásával (a cikik­­) arra az anyagra ut­al, amelyet az fésült Államok külügyminisztériu­ma Hruscsov kongresszusi beszámoló­ja jelzéssel tett közzé a sajtóban) el­vághatja a békés együttélésre irány­utó tendenciát az amerikaiak és a „sem­legesek” körében, félrevezetheti a bal­oldaliakat és szakadást idézhet elő a kommunisták között az országon belül és külföldön. De az amerikai­­külügyminisztérium minden erőfeszítése ellenére még né­hány konzervatív és sok liberális po­l­­tikus is úgy értékeli a XX.­­kongresz­­szu­st, mint annak a korszaknak elő­hírnökét, amelyben a kapitalista­­ Egye­sült Államok ipari és technikai fölé­nyének egyforma színvonalon kell ta­lálkoznia a szovjet szocializmus tör­ténelmi békés versenyével. Hruscsov beszámolóját sok nem kommunista körben, akárcsak a kommunista körök­ben is, annak az erőnek és magabiz­tosságnak bizonyítékak­ént ítélik meg, amely lehetővé teszi ma a Szovjet­uniónak, hogy szakítson a múlt né­hány igen ártalmas vonásával és ki­építse az utat saját belső életében a demokrácia széleskörű elterjesztéséhez. Ez a kilátás és ezek a változások szükségképpen változásokat idéznek elő az összes haladó gondolkodású csoportok, szakszervezeti vezetők, li­berálisok és szocialisták álláspontjá­ban nem kevésbé, mint a kommunisták álláspontjában. És éppen ezeknek a nagy változásoknak az elismerése in­dított el az utóbbi hetekben mind több olyan követelést számos amerikai vá­ros nem kommunista demokratikus csoportjai részéről, hogy folytassanak kölcsönös eszmecserét és alapos vitát. Hruscsov beszámolója Sztálinra vo­natkozóan tragikus képet fest. De bár­milyen megrendítő és nyomasztó volt is e része a történetemnek, a kommu­nistáknak bátran szembe kell nézniük vele, elemezniük kell és le kell vonni­­uk a megfelelő következtetéseket. Az imperializmus az utolsó négy évtizedben óriási áldozatokra kény­­szerítette a szovjet népet és vezetőit, akik meg merték ostromolni a csú­csot és felépítették a szocializmust. Ez ismeretes volt előttünk. Most késéssel tudjuk meg, hogy az emberiség törté­nelmében a legkolosszálisabb haladó előretöréshez vezető hősi út különösen nehéz volt bizonyos időszakokban, sú­lyos bűntettek miatt, a szocialista tör­vényesség és az etikai normák durva megsértése következtében. Mi, mint kommunisták, különösen jól megértjük és osztjuk a szovjet nép mély fájdalmát és megrendülését.­­Azok a bűntettek és kegyetlenkedések, amelyek a sztálini vezetés utolsó idő­szakát elhomályosították, megbocsát­­hatatlanok. Ezenfelül nem igazolta azokat semmiféle történelmi vagy po­litikai „szükség” sem. Semmi sem igazolhatja a b­­eval­latások­at és a becstelen bíráskodást, a tömeges deportálásokat, a provokációs és soviniszta akciókat, mint Jugoszlá­via esetében történt, a zsidó orvosok üldözését. (Az úgynevezett „orvos­­perben” zsidó orvosok mellett tör­vénytelenül letartóztattak tekintélyes orosz és ukrán orvosokat is. ( Szerk.) A szocializmus nem tűrhette to­vább, hogy ilyen döbbenetes igazságtalanságok feltáratlanok és ki­­javítatlanok maradjanak. Ez a jelentő­sége azoknak az erkölcsi és politikai értelemben bátor és az említett igaz­ságtalanságok jóvátételét célzó intéz­kedéseknek, amelyeket az utolsó há­rom évben tettek. Számíthatunk arra, hogy ezek az intézkedések megsokszo­rozódnak, amint a szovjet emberek milliói megvitatják Hruscsov rendkí­vül őszinte beszámolóját. Sok olyan kérdés van, amely vala­mennyiünket mélyen elgondolkoztat. Ezek közül sok a barátok vagy olyan becsületes emberek kérdése, akiknek véleménye tőlünk élesen eltérő. Né­hány kérdés pedig hamis beállítású, amelyet az amerikai külügyminisztéri­um és különböző „hangjai”, a rádió és a sajtó tesznek fel. Miért történt mindez ? Elkerülhetet­len volt-e mindez ? Jellemző-e mindez a szocializmusra és a kommunista fi­lozófiára ? Az amerikai külügyminisztérium ked­venc tétele az, hogy Hruscsov külön beszámolója „csak” azokat az igaz­ságtalanságokat ítéli el, amelyeket „nem azok ellen követtek el, akik el­len kellett volna”. Azt állítják, hogy a sztálini módszerek elítélését ki kell terjeszteni Leninre, a leninizmusra és a szocializmus egészére. De még a „háborúk küszöbének" elvére felépített atompolitika hétpró­­bás híve sem homályosíthatja el az utolsó négy évtized történelmét. Le­nin felszabadító tanítása már diadal­maskodott a földkerekség egyharma­­dán. Megjelent és végérvényesen megerősödött a szocialista világrend-­­szer. Békét akar és békében fejlődik. Azt tartja, hogy a háború többé nem elkerülhetetlen, mint Lenin idejében volt, hogy a termonukleáris háború katasztrófa lenne, de el lehet kerül­ni. Magabiztosan verseng békés ala­pon a kapitalizmussal az emberi tö­rekvések és erőfeszítések minden te­rületén. Új érettséggel ismeri el, hogy sok út vezet a szocializmushoz, és hogy a jelenlegi világban mind több és több nép és ország lesz ab­ban a helyzetben, hogy parlamenti és demokratikus utat építsen ki a szo­cializmushoz saját nemzeti hagyomá­nyainak és tapasztalatainak megfe­lelően. Ami a lenini „módszereket” illeti, emlékezetbe kell idézni két­ tényt: 1917-ben Lenin vezetése alatt az új szovjet köztársaság első intézkedése a béke kihirdetése és annak a töme­ges vérontásnak megszüntetése volt, amely az első világháborúban sújtot­ta az orosz népet; 1921-ben pedig, amikor a külföldi intervenciós hadak mégis megpróbálták megsemmisíteni a Szovjetuniót, Lenin hangoztatta, hogy meg kell szüntetni a halálbün­tetést és a tömeges megtorló rendsza­bályokat. Ennek kapcsán helyénvaló megfon­tolni azt a kérdést, amelyet egyesek szeretnének most elrejteni: ki volt a Szovjetunió elleni terrorpolitika iga­zi kidolgozója? Azok, akik minden lehetőt elkövettek, hogy megdöntsék a szocializmus első országát, „bölcső­jében fojtsák meg”, mint Winston Churchill mondotta. Milyen rohamokat és szenvedése­ket kellett kiállnia ennek az egyik legelmaradottabb országban felépült új társadalomnak! Át kellett élnie a polgárháborút és a katonai interven­ciót, amelyet Európa, Amerika és Ázsia legerősebb kormányai indítot­tak; a kíméletlen blokádot és a ki­­kényszerített éhínséget; a gazdasági és politikai bojkottot, a hitleri hor­dák pusztításait; majd, amikor még be sem gyógyultak a sebek, a kímé­letlen hidegháború tíz évét — mind­ezeket az áldozatokat és szenvedése­ket a reakciós kapitalizmus követelte azoktól, akik új világot mertek épí­teni! Ebben a sötét háttérben a politi­kai irányvonal körül folyó harc a fia­tal szocialista államban életre-halál­­ra menő harc jellegét öltötte. Megva­lósítani az iparosítást, vagy elpusz­tulni, utolérni gazdasági tekintetben a vezető kapitalista hatalmakat, vagy megsemmisülni általuk — ezek azok a körülmények, amelyek segí­tenek megmagyarázni — bár nem igazolják — azt a helyzetet, amelyben bizonyos időszakban, Sztálin vezetése alatt, a szocializmus alapjainak fel­építése után lehetővé váltak azok a visszataszító elhajlások, amelyekről bátran beszélt Hruscsov. A szovjet nép, a szovjet állam és a Szovjetunió Kommunista Pártja bámulatos előrehaladásának eredmé­nyeképpen e nehéz és aggodalommal teli években egyre nőtt Sztálin hatal­mas tekintélye. A Szovjetunió első­­osztályú ipari hatalom lett. Felszá­molta az írástudatlanságot. Megte­remtette a termelési eszközök társa­dalmi tulajdonának példa nélkül álló rendszerét és biztosította a teljes foglalkoztatottságot, az ingyenes or­vosi ellátást, oktatást és társadalom­biztosítást népe számára. A munká­sok és parasztok olyan politikai, gaz­dasági és kulturális helyzetbe és olyan méltóságba jutottak, amelyről álmodni sem lehetett a cárizmusban, és amely sok tekintetben egyedülálló, még a vezető kapitalista országokat figyelembe véve is. Az elnyomás és a cári fajgyűlölet átengedte helyét a nemzeti függetlenségnek, a társadal­mi fejlődésnek, azon népek és nem­zetek akaratnyilvánításának, ame­lyek számára a korábbi orosz biroda­lom egyetlen hatalmas börtön volt. A harmincas évek elején, amikor minden külső nyomás és roham el­lenére felépült a szocializmus, Sztálin olyan elméletet és cselekvési irány­vonalat hirdetett, amely aláásta az új szocialista alkotmányt és elősegítette azokat a komoly hibákat, ame­lyeknek kiküszöbölése most történik. Ez pedig az az elmélet volt, amely szerint a szocializmus győzelmével az elkeseredett osztályellenség még veszélyesebbé válik, még makacsabb ellenállást szervez az országon belül és be fog hatolni a szovjet állam, az ország gazdasági élete minden terüle­tére, sőt a pártba és a pártvezetés­be is. Naiv dolog lenne azt gondolni, hogy a Szovjetuniónak nem voltak Benedict Arnoldjai (árulói: — Szerk. megj.). De a „nép ellenségeinek” felkutatása olyan őrületes arányokat öltött, hogy lényegében minden ellenvetés és ko­moly véleményeltérés kezdett gyanús­nak látszani. Egyidejűleg jelentkezett az állam­­hatalom nagyfokú centralizálása, fejlődni kezdett a személyi kultusz, a Sztálin előtti hajbókolás, különösen a második világháború alatt és után, megszegték a kollektív szovjet- és pártvezetést, korlátozásokat vezettek be az alkotó intellektuális és kultu­rális életben. A Szovjetunió bizton­sági szervei éppen ebben az időszak­ban szereztek túlzott és veszélyes jogkört és szegték meg bűnös módon a szovjet alkotmányt. Hogyan fogadhatta el oly sok nyugati kommunista és oly sok nem kommunista államférfi és po­litikai vezető azt a gondolatot, hogy a Szovjetunióban a hazaárulás olyan fantasztikus arányokat öltött, mint ahogy azt a harmincas években és később lezajlott számos tisztogatási perben hangoztatták ? Először is, az az időszak Hitlernek és a nyíltan „kominternellenes” zászló alatt fellépő hírhedt ötödik hadoszlopának rohamos feltörési idő­szaka volt. Másodszor, különösen mi, Ameriká­ban, ebben a legerősebb imperialista országban, mindig tudtunk a rossz­indulatú szovjetellenes cselszövések­ről és kémkedésről, amelyet az ameri­kai nagytőke sugalmazott és pénzelt. Sőt, mi több, ismertük saját munkás­­mozgalmunk történetét, tudtuk, hogy a nagy gazdasági harc és a múlt év­tizedek folyamán a szólásszabadságért vívott harc bővelkedett a sztrájktö­résnek és az olyan szakadásoknak tragikus példáiban, amelyeket a munkások között megbúvó kémek, be­súgók és provokátorok idéztek elő. Az olyan szörnyű jelenségek, mint a koholt „beismerések" és a mester­ségesen gyártott „bizonyítékok” — an­nak a lázasan gyanakvó és hiszté­rikus légkörnek rettenetes termékei, amelyet Jezsov, Berija és az imperia­lizmus más ügynökei saját céljaikra használtak ki — csak most derültek ki, miután feltárultak a hosszú éve­ken át hétpecsétes lakat alatt őrzött levéltárak. Az országunkban működő titkos felderítő szervekhez hasonlóan — ilyenek például a szövetségi nyomozó hivatal (FBI) és a központi hírszerző ügynökség (CIA), amelyek diktátori hatalommal rendelkeznek, sértik az alkotmányt és még a kongresszus­nak sem tartoznak számot adni — Berija és cinkosai nyilvánvalóan szin­tén az „ország biztonságáról’­ való gondoskodás ürügye alatt követhették el népellenes bűntetteiket. Mindezek nem „a szocializmus gyü­mölcsei” voltak, hanem a szocializ­mustól idegen visszásságok és vissza­élések keserű gyümölcsei, amelyek ide­genek a szocializmustól, amelyeket a szocialista társadalom nem fogadhat el, és nem tűrhet el. Kétségtelen, hogy mi, kommunisták még kevésbé hagy­hatjuk figyelmen kívül ezeket a té­­­nyeket, mint bárki más, és nem halad­hatunk el szó nélkül mellettük. A történelem azonban nem ítélhet a szocialista haladás fölött elsősor­ban azoknak a visszásságoknak, hi­báknak és elvektől való eltéréseknek alapján, amelyek a szocializmus nö­vekedésének és fejlődésének viharos időszakában keletkezhetnek. Jussa­nak eszünkbe egyik nagy forradalmi, gondolkodónknak, Thomas Jefferson­­nak a francia forradalomról mondott bölcs és megható szavai: „A harcban, amelyre szükség volt, sok bűnös el­esett kellő bírói eljárás nélkül és vele együtt több ártatlan is. Ez utóbbiak miatt fájdalom tölt el engem is mint mindenki mást, és egyeseket közülük egészen a halálomig gyászolni fogok Az id­ő és az igazság azonban meg­tisztítja és megörökíti majd emlékü­ket és utódaik élvezni fogják azt a szabadságot, amelyért ők ingadozás nélkül életüket áldozták.” (Levél Wil­liam Shorthoz 1793. január 3-án.) Az amerikai külügyminisztérium mindennemű propagandája el­lenére, a mai világ baja a kapitaliz­mus és nem a szocializmus. A szo­cializmust az embernek ember által való kizsákmányolásának megszün­tetése, a háborút, a gazdasági dep­ressziót és a fajüldözést előidéző okok kiküszöbölése jellemzi. A szo­cializmus szellemének a nemzeti és a szociális szabadság a sajátja. A szo­cializmus győzelme a Szovjetunió­ban, majd Kínában és a többi népi demokratikus országban eltörte a gyarmatosító rendszer gerincét és az utóbbi tíz esztendő alatt győzelmes lendületre ihlette a több mint egy­­milliárd embert számláló színes né­pek nemzeti felszabadulásra és szo­ciális haladásra irányuló mozgalmát. A gazdasági egyeduralom hívei gyűlölik a szocializmust, de nem gyen­geségei miatt, hanem ereje miatt, a szocializmust jellemző társadalmi ha­ladás és felszabadító szellem miatt. Mennyire képmutató az a kísérletük, hogy szenzációhajhász módon tálal­ják és tőkét kovácsoljanak maguknak a Szovjetuniónak abból a határozott törekvéséből, hogy megszünteti a szo­cialista törvényesség és a demokrácia megszegésének következményeit. Gon­doljunk csak arra, hogy az amerikai külügyminisztérium a fasiszta Spa­nyolország „érdemelt” és Franco nép­ellenes bűntetteit dicsőíti. Nem emel szót Eastland, Talmadge és Shivers alkotmányellenes, erőszakos, fajüldöző kormányzása ellen sem, amelyet Mc­Carthy és Walter, Jenner és Nixon is támogat és ösztönöz: mindezt mint „elfogadott életformát”, szentesítik itt nálunk, az Egyesült Államok jelen­tős részében. (Folytatása a 4. oldalon) re­ ­ „Moszkvában egy napig sincs politikai szélcsend” — így kez­­­­di­ tudósítását a moszkvai ese­ményekről a legtöbb külföldi Laptudó­­sító. A legújabb esemény: Vorosilov elvtárs személyes meghívására hétfőn délután a Szovjetunióba érkezett Mo­hammed Reza Pahlevi sah és felesége, Szoraya királynő. Az iráni uralkodó­­pár moszkvai látogatása fontos ese­mény, amely hozzájárul a nemze­tközi feszültség csökkenéséhez, a népek ba­ráti együttműködéséhez és jól szol­gálja majd a megértést és a kölcsö­nös bizalmat a két szomszédos állam között — hangsúlyozta fogadásukkor Vorosilov elvtárs, a Szovjetunió Leg­felső Szovjetje Elnökségének elnöke. És hasonlóképpen hangsúlyozta a sah is, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a szovjet és az iráni nép jó kapcso­latainak. Mit vár elsősorban a Szovjetunió és Irán, de nem utolsó sorban az egész világ közvéleménye az iráni királyi pár moszkvai látogatásától? Ma már a világon szinte mindenütt elismert tétel, hogy az államok közti kapcsola­tok megjavításában nagy jelentőségű a vezetők személyes találkozása. A szovjet kormány és a szovjet nép már nem egyszer tanúbizonyságát ad­ta, hogy őszintén óhajtja a jószom­szédi és baráti kapcsolatokat Iránnal. A szovjet állam tiszteletben tartja Irán függetlenségét és szuverenitását, távol tartja magát belügye­ibe való beavatkozástól, békében együtt akar vele működni a két ország érdekében. Ha Irán részéről sem fog hiányozni a hajlandóság, hogy a két ország kap­csolatait az ázsiai és afrikai országok bandungi értekezletén elfogadott köz­ismert elvekre alapozzák, nem­ lehet majd akadálya annak, hogy jószom­szédokként, barátokként éljenek.­­ Már szinte megszokott, hogy a sajtó állandóan vezető helyen­­ foglalkozik a Közel-Kelet kér­déseivel. Az egyiptomi választások visszhangja, Sepilov elvtárs szovjet külügyminiszter útja egyetlen napra sem került le az elsőrendű fontosságú eseményeknek szánt helyről. Az egyip­tomi választások nagy mértékben megerősítették Nasszer elnök függet­­len nemzeti politikáját, s ez persze nem mindenütt váltott ki egyforma lelkesedést. Nevezetesen nem örültek azok a monopolista karok, akik sze­retnék a maguk szekerébe fogni az arab országokat. Mint Nasszer elnök kifejtette, Egyiptom két legfőbb prob­lémája jelenleg az asszuáni gát kér­dése — amelynek elsőrendű nemzet­gazdasági jelentősége van —, s az or­szág független külpolitikájának, tekin­télyének, súlyának megszilárdítása. Is­meretes, hogy Egyiptom a Nemzetközi Újjáépítési Banktól kért kölcsönt a gátépítés költségeihez, a bank azon­ban, helyesebben szólva azok az ame­rikai és angol monopolista körök, a­­melyek a szükséges összeget tény­legesen folyósítanák, állandóan ha­lasztják a kérdés megoldását. A köl­csön fejében szeretnék megkaparintani az uralmat az egyiptomi nemzetgaz­daság felett, az asszuáni gáttal sze­retnék pótolni — mint az egyiptomi sajtó írja — elvesztett szuezi pozíciói­kat. Az egyiptomi nép természetesen élesen kikel ezek ellen a kísérletek el­len és éppen az újabb imperialista be­avatkozási kísérletek körülményei kö­zött kapott igen nagy jelentőséget Sepilov elvtárs látogatása az arab or­szágokban. A barátság, a baráti kapcsolatok ki­építése a Szovjetunió és az arab or­szágok között — ez volt Sepilov elv­társ látogatásának a szovjet-egyipto­mi, szovjet-szíriai és szovjet-libanoni közleményekben is hangsúlyozott cél­ja. Amilyen lelkesedést váltott ki ez az állandó imperialista beavatkozási kísérletektől megcsömörlött arab né­pek körében, ugyanolyan ellenszenvet keltett egyes nyugati körökben, amit a lapok is tükröznek. Sepilov elvtárs maga vetette fel a szíriai elnök által tiszteletére adott ebéden, hogy egyes rosszindulatú személyek mindenféle koholmányokat terjesztenek utazásá­ról. Utazásának céljairól szólva, e ko­holmányokra maga Sepilov elvtárs ad­ta meg a választ. A Szovjetunió nem igyekszik katonai támaszpontokat sze­rezni magának az arab országokban, mert elvileg ellenzi a katonai támasz­pontok létrehozását idegen területe­ken. A Szovjetunió nem keres magá­nak olaj- vagy más koncessziókat az arab országokban, hiszen elvileg el­lenzi a gazdasági leigázás bármiféle formáját. A Szovjetuniónak nem csu­pán nem szándéka az arab országok és a nyugati hatalmak összeveszítése, hanem — híven a világbékéért vívott harcot szolgáló politikájához — állha­tatosan a közelkeleti feszültség enyhí­tésére törekszik.­­ Június 26-án nyílt meg Brüsz­­szelben az „Európai Szén- és­­ Acél­közösség”-ben részvevő hat nyugateurópai ország (Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg) kormányküldöttségeinek értekezlete. Az értekezlet célja határozatot hozni a megalakítandó atomközösség — az úgynevezett „Euratom” — és a „közös piac” kérdésében. A viták alapja Spaak belga külügyminiszter terveze­te,­ amelynek előirányzatai szerint a „hatok Kis-Európájának” közös ellen­őrzése alá, egy nemzetekfeletti szerv ellenőrzése alá helyezik a hat állam minden—atom-nyersanyagát és atom­­energiával működő iparát. E nemze­­tekfeletti szerv ellenőrizné a nyers­anyagok szétosztását, a termelést és általában az atomenergia felhasználá­sát a tagállamokban. A vita még folyik, de annyi máris megállapítható, hogy a részvevők szá­mára távolról sem lesz könnyű a meg­­egyezés. Különösen a francia politikai körökben váltott ki igen éles ellen­szenvet az „Euratom” terve, hiszen amennyiben megvalósul, Franciaor­szág teljesen elveszti akciószabadsá­gát az atomenergia felhasználásának kérdésében... S ami még súlyosabb, Spaak terve értelmében a közösség vezetőszerve maga állapítja meg ille­tékességének körét, maga határozza meg, hogy melyek a nukleáris jellegű anyagok és felszerelések, s így kiter­jeszthetné „nemzetekfeletti” hatalmát minden iparágra, amelyről önkényesen megállapítja, hogy valami köze van az atomenergiához. Franciaország je­lenleg a vi­lg harmadik urániumter­melő országa. Ha az „Euratom” létrejön — írja a Combat — Francia­ország a közösségnek ajándékozza egész termelését. Kinek az érdeke szolgálja ilyen körülmények közöt az „Euratom-terv”? A francia sajtó, nyíltan megírja, hogy egyedül az Egyesült Államokét, amely ily módon akarja ellenőrzése alá vonni az egész nyugateurópai atomipart Michel Deb­­ré, francia szenátor egyik újságcikké­ben azt írta ezzel kapcsolatban, hogy ,,az Euratom, amint azt Brüsszelben most megtárgyalják, európai botrány, Franciaország szempontjából pedig árulás”.­­ Június 28-án fejeződött be Genf­ben a Nemzetközi Munkaszer­­­­vezet egész június hónap folya­mán tartott értekezlete. Munkájában 76 tagállam vett részt, közöttük a Román Népköztársaság küldöttsége is. Szellemére egészében az együttműkö­dés volt a jellemző, a küldöttek álta­lában igyekeztek megtalálni a legjobb módozatot a dolgozókat foglalkoztató kérdések megoldására. A hasznos munkát azonban időnként megszakí­totta a kapitalista országok munka­adóinak néhány küldötte, akikhez egyes kormány, és szakszervezeti kül­döttek is csatlakoztak. E küldöttek némelyike igen nagy hangon, de visszhangtalanul, felvetet­te, hogy semmisítsék meg a romániai küldöttek meghatalmazását, ily módon igyekezett a Nemzetközi Munkaszerve­zet üléstermében feltámasztani a hi­degháború légkörét. Az értekezlet azonban meghiúsította ezt a provoká­ciót s országunk képviselői aktívan részt vettek a határozatok kidolgozásá­ban. E határozatok olyan lényeges kérdéseket érintettek, mint a leszerelés problémája, a munkaidő csökkentése, a termelés automatizálása és ennek hatása a szociális viszonyokra.­­ Igen nagy visszhangot váltott ki az elmúlt héten Csu En-táj­i elvtárs úr javaslata Tajvan bé­kés felszabadítására, amit az Országos Kínai Népképviseleti Gyűlés harmadik ülésszakán mondott ,beszédében ter­jesztett elő: „A kormány nevében hi­vatalosan kijelentem — mondotta — hogy hajlandók vagyunk tárgyalni a fájván­ hatóságokkal a sziget békés felszabadítását -Hletér--konkrét­­intézke­­désekről és feltételekről. Reméljük, hogy a fájván­ hatóságok, amikor elérkezettnek látják az időt, elküldik képviselőiket a tárgyalások megkezdé­se érdekében.” Tájvan békés felszabadításának megvan a lehetősége és ez a lehetőség egyre növekedik. Ma már egyre több jel mutat arra, h­ogy még—a­ Tajvan szigetére szökött kuomintangista ka­tonák és tisztviselők között is mind többen eszmélnek rá: az ő számukra is csak a haza békés egyesítése jelen­ti az egyedüli kiutat. A Kínai Népköz­­társaság kormánya mostani javaslatá­val kapcsolatban azt is kijelentette, hogy , a hazafias érzelmű embereket a múltban, elkövetett tetteikért nem ve­­■tik alá semmiféle büntetésnek, öröm­mel fogják üdvözölni a Tajvan békés felszabadításában, szerzett érdemeiket, és megfelelően gondoskodni fognak róluk. A Kínai Népköztársaság e ja­vaslatával nemcsak a békés felszaba­dítás felé tett nagy lenest, hanem a Tajvan­ körüli feszültség csökkentése felé is. — Az iráni sah és felesége Moszkvában — Továbbra is előtérben a Közel-Kelet — Az „Euratom“ brüsszeli értekezlete — Kudarcot vallott provokáció a Nemzetközi Munkaszervezet ülésén­­ — Új javaslat Tájvan békés felszabadítására

Next