Előre, 1956. október (10. évfolyam, 2782-2807. szám)

1956-10-02 / 2782. szám

HAMISÍTÁS A Művel­ődés szeptemberi száma Aradat címen egy háromoldalas szín­művet közöl. A cím fölött ez, a sok országban, ismert és becsült név áll: Konsztantyin Pausztovszkij■ A darab fordítóiként László Béla és jómagam vagyunk feltüntetve. Nem tudom mi­ként vélekedik „fordító társam", de én szükségesnek tartom ezzel kap­csolatban elmondani azt, ami itt kö­vetkezik. Kezdem mindjárt a lényeggel: aki­nek kezébe kerül a Művelődés fent em­­lített száma és benne felfedezi a kér­déses színművet, ne higgyen a szer­kesztőnek. Ezt a darabot nem Pausz­tovszkij írta é­s a fordításához nekem sincsen semmi közöm. Körülbelül két hónappal ezelőtt fel­kért a Művelődés szerkesztősége, for­­dítsam le oroszból K. Pausztovszkij Aradat című színdarabját. Örömmel vállaltam a megbízást. Konsztantyin Gjorgjevics öt éven keresztül volt mesterem, nevelőm. A fordítás a kitű­zött időre elkészült. " Nagy volt a csodálkozásom, amikor úgy két hét múlva közölték velem, hogy a darabon ott-ott változtattak" Megmondtam, hogy ezt én már eleve a szerzőt sértő beavatkozásnak tar­tom és ezek után a fordításért nem vállalhatom a felelősséget Eltelt még egy hónap és most itt fekszik előttem a folyóirat legújabb száma az elké­pesztő metamorfózison átment és az előbb jelzett módon szignált darabbal Nem kételkedem a Művelődés szer­kesztőinek jószándékában, de enged­jék meg, hogy őszintén megmondjam : felháborító az, amit az egyik legolva­sottabb, legnagyobb tiszteletnek ör­vendő szovjet író munkájával művel­tek. Az egyfelvonásos kisfiú­ szereplő­jét, Panját egy Nadja nevű lánnyal helyettesítették, változtattak a darab meséjén és majdnem teljesen átírták az eredeti szöveget. Mit szólna K.Pau­­sztovszkij, a rendkívül gazdag és szí­nes nyelvezetéről, finom humoráról, poétikus hangjáról ismert idős mű­vész, ha a saját színdarabjában ilyen lapos, kabaré-izű szellemeskedést ol­vasna : SZEMION , szétterpedt erdőn és mezőn (a kiáradt vízről van szó) már majdnem a küszöbön locsog ... Hal­lod ? NÁDI­A: (az öreg mellé ül, ő is egy foltozni való zsákot vesz elő Huncutul). Hallom apó, hallom... hogy locsog. SZEMJON: (gyanakodva) Ki lo­csog te? En-e, vagy a viz?... NADJA ■■ Hát .. mind a ketteni SZEMJON : Úgy ? ... Na akkor lo­csogj te is. Locsogjunk hárman . . . Minden írónak vannak jó és gyen­gébb művei. A szóbanforgó egyfelvo­­nás is nem tartozik Pausztovszkij ki­emelkedő írásai közé. Ha nem tetszett a Művelődés szerkesztőinek eredeti formájában, nem kellett volna közöl­niük. Vagy ha már feltétlenül ragasz­kodtak az átdolgozás gondolatához, oda kellett volna írják — mint ahogy ez ilyen esetekben szokás — Pausz­tovszkij ilyen és ilyen című színda­rabja nyomán­ Ennyit akartam megjegyezni ezzel a hamisítással kapcsolatban. Mert ez közönséges hamisítás, melynek nem kívánok részese lenni. DOMOKOS GÉZA 1334-ben említik először írott forrásokban a város nevét: „Civi­­tas Zothmar." 1341-ben már mai nevének teljes régies változatával találkozunk: „Civitas Zothmarnemeti“. Az I. István korában alapított város jo­gait és szabadalmait azonban már jóval azelőtt, II. Endre király ide­jében, pontosan 1230-ban nyerte. A középkor századaiban Szat­­már, a só, fa és más nyersanya­gokkal való kereskedelem jelentős központja, s már ekkor az ország egyik leggazdagabban termő me­zőgazdasági vidéke. A lassan kia­lakuló meg­ye területén hatalmas birtoktestek jönnek létre és gazdag nemesi családok gyökeresednek meg vagy jutnak földbirtokhoz mint a Drágffyak, Béltekiek és Báthoryak például. A XVI.-XVII. sz.-ban pedig a város középkori polgársága — kereskedő és ipa­rostársadalma — is megszületik, s a kuruc szabadságharc győzelmes esztendeiben Rákóczy szívesen idő­zik a komoly erősséget jelentő szatmári és erdődi várakban. És ki ne hallott volna végül a gyá­szos szatmári békéről, mely 1711- ben több mint egy évszázadra megpecsételte az erdélyi népek sor­sát ? Ennek a történelmi periódusnak gazdasági-társadalmi-politikai- és művelődési arculatát országosan is jelentős történelmi és művészet­történeti emlékek őrzik Szatmár rajon területén: az ákosi és kap­­lonyi románstilü plébániák, a nagy­bányai István torony, az erdődi gótikus templom és várfalak alap­jai, a gyönyörű aranyosmedgyesi reneszánsz Lónyai kastély (mely egyre fogyatkozó romjaiban hever a község központjában­­) és más kisebb jelentőségű épület vagy é­­pületrész. 1848. Elszánt jobbágyok és hős nemzetőrök állnak csatasorba, s még néhány évvel ezelőtt is az itt elesett szabadságharcosok óriási tömegsírjait találták meg épít­kezések alkalmával a város kü­lönböző pontjain. A XIX. század elején Kölcsey Ferenc „a szat­mári adózó nép védelmében” szólal fel az országgyűlésen, s csak a Habsburg elnyomás s az osztrák-magyar monarchia félgyar­mati rendszerének fojtó kibontako­zása, no meg a hatalmas Károlyi grófok gazdasági érdekei törték meg az ipari kapitalizmus felé ha­ladó város fejlődésének vonalát. A magyar proletárforradalom elő­estéjén azonban már a szatmári nyomdászoknak, fa- és vasmunká­soknak erős szervezetei vannak s 1919 áprilisában az V. szatmári vörösezred román és magyar ka­tonái a Tiszáig őrzik a szatmári Direktórium hathetes létét. A felszabadulás óta országos élüzem lett a régi Unió vagongyár, a „Szeptember 1" gép- és zománc­­edénygyár, s olyan nagy üzemek születtek mint a „T. Vladimirescu­“ hordóg­yár, a csipkeüzem, a „Mon­­diala” készruha üzem és mások, amelyek többezer főre rugó mun­kássága döntő módon megváltoz­tatta a „kispolgári város" képét és szellemét. Csak azért idéztük a város tör­ténetének néhány jelentősebb lap­ját, hogy most, mielőtt kilépünk a szatmári rajoni múzeum ajtaján, meggyőzőbben tárhassuk fel hely­zetének tarthatatlanságát. De előbb néhány szót a városi muzeum-ügy történetéről. A szatmári haladó értelmiség egy csoportja 1895-ben megalapította a nagy költő és politikus hagyatéká­ból a Kölcsey múzeumot és könyv­tárat. Ez volt a város első múzeu­ma, melynek fenntartója a Kölesed­kor egyben az irodalmi és mű­velődési élet eg­yik legelevenebb szervezőjének is bizonyult. 1919- ben a társaság és a múzeum meg­szűnt. A tőkés­ földesúri Románia és később a horthysta Magyaror­szág helybeli korifeusai nem tar­tották szükségesnek egy olyan, a múlt törvényszerű igazságait be­mutató és nagy tömegnevelő erejű intézmény fenntartását mint a mú­zeum. 1946-ban aztán egy lelkes tanár­csoport kezdeményezésére és hosz­­szas helyiségért való verekedés után, a magyar fiúlíceum védnök­sége alatt ismét kiállították az iskola folyosóin régi, rozzant vitri­nekben porosodó Kölcsey múzeum anyagát, egy igen értékes 48-as irat- és tárgyi emlékgyűjteményt és az iskola gazdag kőzettárát. Ez volt az 1951-ben, miniszteri rende­let alapján létrehozott szatmári rajoni múzeum magja. A rajoni múzeum vezetősége a­­zonnal hozzálátott az anyag kibő­vítéséhez, s 5 év alatt majdnem 2000-re nőtt a leltári tárgyak szá­ma. Egyúttal megkezdődött a ra­joni múzeum viszontagságos tör­ténete. Megalakulása után ugyanis a­­zonnal elköltöztették egy raktár­­helyiségbe, ahol 1952 őszéig ma­radhatott. Ekkor egy hivatallal cserélt, azonban még ki sem cso­magolták a ládákból az akkor már nagy értéket jelentő gyűjteményt, amikor az épület ráomlott a mú­zeumra. A többi kár közül csak azt említjük meg, hogy ekkor tört da­rabokra Kölcsey Ferenc íróaszta­la. Az akkori néptanács annyi se­gítséget adott hogy felhatalmazta Lazu Ioant, az igazgatót, a mú­zeum anyagának kimentésére. Ta­vaszig verte az eső a romok alatt heverő ládákat... Innen egy volt szálloda két sö­tét, földszintes szobájába került, majd a Dinamo sportegyesület ki­ürült székházába, 1953-ban pedig mostani szálláshelyére, egy volt vendéglő keskeny, egy ablakos he­lyiségébe, ahol a múzeum anyagá­nak felét sem lehet szemléltető módon elhelyezni. 1953. október 19-én kelt a mú­zeum jelenlegi igazgatójának, Li­geti Lászlónak első felirata a vá­rosi néptanácshoz, amelyben meg­bírálja az illetékes szervek nem­törődömségét és kéri hogy utalják ki számukra a főtéren álló Vécsey házat, az 1711 -es szatmári béke megkötésének épületét, amely kü­lönben is a város egyetlen műem­léknek nyilvánított polgári épülete. 1954.­­ december 16-án a kultur­­minisztérium kiküldöttjének jelen­létében jegyzőkönyvben állapítják meg az új épület szükségességét. 1955-ben újabb két kérés, majd ez év februárjában a kulturminiszté­­rium illetékes osztálya expressz­ajánlott levélben értesíti a múzeum vezetőségét, hogy új helyiséget u­­talnak ki, és kérik a kibővített, korszerű múzeum tervét. Ez pár nap múlva el is ment Bukarestbe, és megnyugvással várták hogy a Tűzoltóság kiköltözik a Vécsey házból, a múzeum és képtár méltó otthonából. Ekkor már a helyi és tartományi sajtó is foglalkozik a múzeum nevetséges helyzetével,­­ mind hasztalan. S bár a néptanács jelenlegi ille­tékes szervei maguk is a múzeum igazgatója által készített tervet tartják az egyetlen helyes megol­dásnak, még ma sincs tudomá­nyos, muzeológiai elvek szerint berendezett múzeuma Szatmárnak, mert a Tűzoltóság nem hajlandó kiköltözni addig, — és most jön a java, — am­íg a múzeum nem kerít nekik egy jó tűzoltólaktanyát . A fentiekből adódnak aztán a múzeum legfőbb hiányosságai. Először is kibővítésre szorul az ókori leletanyag, és hiányoznak a szemléltető képek, feliratok ame­lyek a tárgyi emlékek s az egyes korszakok lüktető ésete között meg­teremtik a megértető kapcsolatot. Erre viszont nem futja a múzeum évi 17.190 lejes pénzalapjából, a­­melyből csak az alkalmazottak fi­zetése és a különböző adminisztrá­ciós költségek több mint 15.000 lejt emésztenek fel. A legértékesebb feudalizmuskori tárgyi emlékeket pedig nincs hova tenni: a raktárban két, ma már egyre ritkább s ezért egyre érté­kesebb faeke hever, s szétszórva is vannak olyan gazdaságtörténeti dokumentumok, amelyeket azért nem tudnak a múzeum tulajdoná­ba venni, mert már az elraktáro­zásra sincs hely. A sötét teremben, valós szépsé­gükhöz mérten tizedrésznyit sem érvényesülnek az iparművészet, népművészet és a céhes ipar gyö­nyörű alföldszéli termékei, ame­lyek eddig egyetlen múzeumban sem képviselték a vidék néprajzi jellegzetességeit. A zsúfoltság miatt a Rákóczy felkelés emlékei is (kuruc zászlók) egészen jelen­téktelen helyre kerültek, a szabad­ságharc gazdag anyaga pedig — rengeteg fegyver, ruha, ágyúgolyó, írásos emlékek, forradalmi felhívá­sok, stb. — teljesen belevész a ho­mályba és a vitrinek árnyékába. A Kölcsey emléktárgyak ma már csak töredékeiben képviselik a haj­dan egész szobát megtöltő Kölcsey múzeumot: a költő kanapéja, 3 szék, fehércserép tintatartója, egy berámázott hajfürtje, és kardkötő­je, amelyről élelmesebb látogatók már többizben megpróbálták az aranyszálakat lefejteni. A múzeum raktárában pedig egy külön égető probléma megoldat­lanságát érezzük. Szatmár azok közé a kisszámú erdélyi városok közé tartozik, ahol a múzeum mel­lett képtárat is be lehet rendezni. S elsősorban a szatmári festők mű­veiből. A múlt század utolsó évti­zedei óta egyre több országos hírű képzőművész dolgozott itt, s a nagybányai iskola nem egy tagjá­nak vannak szatmári életrajzi vo­natkozásai. A raktárban — ebben a vizes, dohos, semmire sem hasz­nálható odúban, ahol a falakról csepeg a víz, s ahol a nedvesség miatt ha 20 percnél tovább ég a villany, kicsap a biztosíték, — mondom ebben a raktárnak kineve­zett fészerben függenek vagy hever­nek a falhoz támasztva a szatmári képtár darabjai. Csak néhány olyan nevet említünk akik nemcsak az egyetemes művészettörténet, ha­nem elsősorban a még kellőképpen nem értékelt szatmári művészeti múlt története szempontjából je­lentenek értéket, s akiknek művei kiállításra, múzeumi megbecsülés­re várnak ebben az eldugott kam­rában: Papp Aurél, Littecki Endre, Bartók Lajos, Ocsvár Rezső, Fesz­­ty Árpád, Molnár Géza és mások. Ezenkívül a városi néptanács pad­lása és termei tele vannak azok­kal a festményekkel, amelyeket méreteik miatt egyszerűen nem tudtak beszállítani a múzeum aj­taján, mely még a napfényt is csak igen fukarul engedi beosonni. A majdnem 60.000 lakosú Szat­már, ahol Filharmónia, színház és népi képzőművészeti iskola műkö­dik, nem maradhat tovább múzeum és képtár nélkül, csak azért, mert a Tűzoltóság és a Belügyminiszté­rium illetékes szervei nem hajlan­dók megbecsülni a napjaink igaz­ságát előkészítő történelmi kor­szakok emlékeit. Elegendő veszte­ség a történettudomán­y, irodalom­­történet és a város művelődéstör­ténete számára, hogy elpusztultak olyan kultúrkincsek mint a Köl­csey kör, Iparos Otthon és a Pol­gári Társaskör könyvtára, és a ma­gában álló értékű püspöki könyv­tár és kézirattár. A mi társadalmunk olyan embe­reket nevel, akik műveit, tudatos alakítói sorsuknak, tudatosak, mert megtanulják és tiszteletben tartják az elmúlt korok névtelen történe­­lemalakító tömegeinek és szemé­lyiségeinek harcából és munkájá­ból mindazt, ami bennünket is előbbre visz. Nos ezt a célt kell szolgálja a szatmári rajoni mú­zeum és képtár is, s ennek elérését nem gátolhatják meg semmiféle kényelmesség­ vagy szűklátókörű, szempontok! BANNER ZOLTÁN Gondolatok egy múzeumban Néptanácsaink tevékenységéből Az új mezőgazdasági társulások támogatása Székelyudvarhely rajonban A tavasz folyamán Székelyudvar­hely rajonban 13 új mezőgazdasági társulás létesült. Az új társulásokba összesen 340 család lépett be, kere­ken 350 hektár földterülettel. Ezenkí­vül több család lépett be a már meg­lévő mezőgazdasági társulásokba és kollektív gazdaságokba is. Mindez azt bizonyítja, hogy a Szé­kelyudvarhely rajoin dolgozó parasz­tok körében is egyre nagyobb az ér­deklődés a közös gazdálkodás iránt, s ez főként annak tulajdonítható, hogy a II. pártkongresszus után a rajoni párt és néptanácsi szervek nagyobb gonddal foglalkoztak a mezőgazda­ság szocialista átalakításával mint azelőtt. (Ebből a szempontból figye­lemre méltó, hogy a pártkongresszus előtti időszakban, azaz 1950 és 1955 között a rajon falvaiban összesen 10 mezőgazdasági társulás létesült). A kongresszus dokumentumainak, irányelveinek tanulmányozása során a falvakon élénkebbé vált a politikai munka, s ennek eredményeként külö­nösen a társulások megalakításának gondolata terjedt mindenütt egyre job­ban. Szinte nem volt olyan összejö­vetel, ahol a dolgozó parasztok ne beszéltek volna róla. Ahol aztán eléggé megérett a dolog, a községi néptanácsok és a többi illetékes szerv segítségével szervezett formát öltött a dolgozó parasztok törekvése SOK FÜGG AZ INDULÁSTÓL Nem elég azonban csupán létrehozni a társulásokat, hanem segítséget is kell nyújtani nekik a munka jó meg­szervezésében, a szervezeti-gazdasá­­gi megerősödésben. Hiszen tudott do­log, hogy minden kezdet nehéz. Az indulástól pedig sok függ. Hogyan tettek és tesznek eleget feladatuknak ebben a tekintetben a Székelyudvar­­hely rajoni néptanácsi szervek ? A fiatal társulások tagjai eddig még nem sokat dolgoztak közösen, tavalyi, az ősziek vetésénél még egyé­nileg gazdálkodtak. A tavasz folya­mán pedig a legtöbb helyen elhúzó­dott a tagosítás s közben el kellett vé­gezni a vetést. Az igazi közös mun­ka tehát tulajdonképpen csak akkor kezdődött, amikor végrehajtották a tagosítást, s a társultak hozzáfoghat­tak életük első közös termelési ter­vének elkészítéséhez. Ebben a mun­kában már komoly segítséget kaptak mind a rajoni, mind a községi népta­nácsi szervektől. Sok jel arra mutat, hogy a rajoni néptanács végrehajtó bizottsága — igen helyesen — egyik legfontosabb feladatának tekinti a rajon területén lévő 23 mezőgazdasági társulás — de főleg a 13 fiatal, most induló szocialista egység — irányítását és támogatását. A párt és a néptanácsi szervek — s nem utolsó sorban a szakemberek — már a szervezésnél ösztönözték a dolgozó parasztokat, hogy lehetőleg egész földjükkel lépjenek be a társu­lásba. Az égei és sásfalvi, valamint más falvakban, a dolgozó­ parasztok meg is fogadták a jó tanácsot s csak­nem valamennyi földjüket bevitték a közösbe. A helyes felvilágosító munka eredményeként a társult parasztok bíznak a társulásuk jövőjében s már­is közös alap megteremtésére gondol­nak. Miután még közös munkából származó jövedelmük nem volt, egye­lőre az államtól kértek és kaptak se­gítséget. A 13 új társulás már ebben az évben összesen 81.000 lej állami hitelt kapott, amiből 60.000 lejt állat­vásárlásra, 21.000 lejt pedig gépi fel­szerelésre fordítottak. A sándortelki társulás például 75 juhot vásárolt s közelebbről hozzá akar fogni egy megfelelő nagyságú juhakol építé­séhez. A juhtenyésztéstől a tagok nemcsak pénzjövedelm­ük növelését, hanem földjeik hektárhozamának ja­vulását is várják. (Gyenge minősé­gű földjeiket ugyanis a juhokkal trá­­gyáztatják).­ Az 58 tagból álló igei társulás eddig összesen 21.000 lej ál­lami hitelt kapott, ebből 15.000 lejt állatvásárlásra, 6.000 lejt pedig gé­pek és szerszámok beszerzésére for­dítottak. Az ősz folyamán már minden egyes társulásban közösen dolgoznak a ta­gok. Földjeik gépi megművelésére idejében szerződést kötöttek a szé­kelyudvarhelyi gép- és traktorállo­­mással. A mérnökök és technikusok se­gítségével gondosan összeállított ter­vet készítettek. Figyelembe véve a gazdaság viszonyait, egyes helyeken (a nagyobb társulásokban) rátértek az ésszerű vetésforgó bevezetésére. TOVÁBBI FELADATOK Bár a Székelyudvarhely rajoni párt és néptanácsi szervek, amint az a fen­tiekből is kitűnik, elég sokoldalúan támogatják az újonnan létesült mező­­gazdasági társulásokat, hiba volna azt állítani, hogy ezen a téren nincs már több tennivaló. Itt van mindjárt az egyik legsürgősebb munka: az őszi szántás-vetés. Ezzel — mitagadás — lemaradtak mind a régi, mind az újon­nan alakult társulások. Mi ennek az oka ? Elsősorban az, hogy a rajonban na­­gyon elhúzódott a cséplés, s a trak­torok még nem szabadultak mind fel. De ha már mind szabadok lenné­nek, akkor sem lehetne velük min­denütt dolgozni, mert egyes falvakon a kinn maradt egyéni gazdák, s nem utolsó sorban maguk a társulásokba most belépett tagok is, csak igen lassan végzik a betakarítást a földekről. Ez pedig hátráltatja a földek felszántá­sát, a mezsgyék eltüntetését. Másod­sorban : egyetlen új társulásnak sincs megfelelő vetőmagja, hiszen a kes­keny nadrágszíj-parcellákon jórészt mindenfelé gazos, gyenge minőségű gabona terem a sovány talajú, he­gyes-dombos Udvarhely rajoni fal­vakban. A rajoni néptanács mezőgazdasági osztálya idejében bekérte a társulások­tól a vetőmag-igénylést s a tarto­mány azt jóvá is hagyta, de a kiosz­tás még egyre késik, pedig a székely­­udvarhelyi begyűjtő központ raktá­raiban van elégséges vetőmagnak va­ló gabona. A csere minél előbbi meg­­ejtésének sürgetése a rajoni nép­­tanácsra vár! A homorodremetei és égei társulá­sok tagjai s mások is a közös alapból építeni szeretnének egyet-mást. Az anyagkiutalás azonban egyre késik. Itt is szükség volna a rajoni népta­nács nagyobbfokú pártfogására. A most induló társulások titkárai­nak­ — sőt még a régebbieknek is — mint mondják, több segítségre volna szükségük a nyilvántartások elkészíté­sében s elég bizonytalanok még a gazdasági-pénzügyi tevékenység terén is. Jóindulatú megsegítésük a rajoni szakemberek feladata. Minderre gondolniuk kell az illeté­kes néptanácsi szerveknek, meg kell könnyíteniük a kezdőknek az indu­lást, hogy rövid idő alatt szép ered­ményt érjenek el az általuk választott új után. MÁTHÉ ANDRÁS A temesvári Gyapjúipar pénzügyi helyzetének néhány kérdése A temesvári Gyapjúipar — az or­szág egyik legnagyobb és legsokolda­lúbb textilgyára — az elmúlt évben termelési tervét csak globálisan tudta teljesíteni Nem érdektelen, ha meg­vizsgáljuk, mi okozta a lemaradást és mi nehezíti meg most is az idei meg­­­növekedett tervfeladatok elvégzését. A múlt évi tervnek a termékek mi­nőségi javulása volt a legfőbb jelleg­zetessége. Vállalatunk főképpen fé­sült fonalakból készült szövetek gyártására tért át Ennek a szövése nagyon igényes, ezért elsőrangú kép­zettségű szövőket követel meg Sajnos kevés ilyen képzett szövőnk volt. El­sősorban tehát a szakmunkás képzést kellett megoldanunk. Termelési tervünk maradéktalan tel­jesítésében komoly akadályt jelentett továbbá egyes részlegek rendszertelen villanyerő- és gőzellátása. A termelési terv nemteljesítése és különösen bizonyos előirányzott szö­vetfajták terven aluli gyártása a vál­lalat pénzügyi helyzetének teljes fel­borulását vonta maga után. Míg a fonodák túlteljesítették tervüket, a szövődé nem tudott lépést tartani megnövekedett feladataival. Felhalmo­zódtak a félkészáruk, valamint a befe­jezetlen gyártmányok. Ez természete­sen maga után vonta a vállalat bank­számlájának az állandó zárolását. Az említett pénzügyi és technikai nehézségekkel indult neki vállalatunk ennek az évnek a nehézségek meg­szüntetése érdekében vállalatunk ve­zetősége számos szervezési és műsza­ki intézkedést foganatosított még az év­ elején Sajnos azonban továbbra is elégtelen a villanyerő- és gőzellátá­sunk. A kérdés megoldása csak az év végére várható, amikor üzembe állí­tunk egy 800 lóerős Diesel motort. A tárgyi nehézségek ellenére válla­latunk az első félévben teljesítette ter­vét, mind globálisan, mind a gyárt­mányfajták szerint. Ezzel azonban még nem sikerült a pénzügyi nehéz­ségeinket teljesen felszámolni. Mi en­nek a magyarázata ? Az a magyarázata, hogy vállalatunk csak ez év márciusában készíthette el a termelési terv alapján a pénzügyi tervét s azt májusban, a termelési terv megváltoztatása miatt, újból el kellett készítenünk A végleges pénz­ügyi adatokat csak augusztusban kap­tuk meg a minisztériumtól. Hogyan gazdálkodhat egy vállalat, ha hónapokon keresztül nem kapja meg azokat a pénzügyi adatokat, ame­lyekhez tartania kell magát ? Nem hagyhatjuk szó nélkül a Könnyűipari Minisztérium késedelmét, ismételt tervmódosítását. A pénzügyi terv ha­tározza ugyanis meg azt, hogy az il­lető vállalat honnan fedezi a gyártási folyamat biztosításához szükséges pénzalapot, honnan fedezi az előző évben előállott hiányokat, stb. Nyil­vánvaló, hogy ezeket az adatokat a vállalatnak az év elején kell megadni, nem pedig augusztusban . Nehézségeink ellenére vállalatunk­nak sikerült az első félév végére je­lentősen csökkentenie a normán felüli készleteket s ezek a készletek a har­madik negyedévre teljesen eltűnnek. Az állami banknál a számlánk az idén már csak átmenetileg, egy-két hétre volt zárolva.Meg kell azonban említenem, a mi hibáinkat is. Vállalatunk vezetősé­gének még mindig nem sikerült kikü­szöbölnie a terv ugrásszerű teljesíté­sét. Márciusban például a kikészítő részleg a hónap első tíz napjában a tervet csak 99,8 százalékban teljesí­tette, a hónap utolsó 10 napjában pe­dig 136 százalékot ért el. Az ilyen hul­lámzás akadályozza a vállalat normá­lis pénzügyi gazdálkodását. Nem sikerült még pontosan betarta­nunk az előirányzott fajlagos nyers­anyagfogyasztást sem. Ez különösen a szövődére vonatkozik: a fésüsfona­­lak felhasználását az utóbbi három hónapban 1444 kilóval túllépték. Mindez akadályozza az előirányzott önköltségi ár rendszeres, minden ter­mékre vonatkozó csökkentését. A második negyedévben már voltak azonban eredményeink ezen a téren, s a hozzávetőleges számításaink sze­rint (a pontos kalkulációkat tudvale­vőleg csak több héttel a negyedév eltelte után készíthetjük el) a harma­dik negyedévben az előirányzott ön­költségi árakat jelentősen csökkentet­tük. Ez más szóval azt jelenti, hogy október folyamán­ kiegyenlítjük és egyensúlyba hozzuk pénzügyi tervün­ket­ a termelési tervvel. GÁL GYÖRGY a könyvelési osztály főnöke. ELŐRE Ciofliceanu Vladimir, a fővárosi Augusztus 23 művek élesztergá­lyosa napi normáját 180—200 százalékkal túlszárnyalja. Képünkön nagyméretű vonótengely megmunk­álásán dolgozik. 1956. október 2., kedd. Fizessenek a duhajok... Hol van előírva, hogy az a kolozsvári lakos, aki nem a belvárosban la­kik, muszáj kimaradjon otthonából este tíz óra után ? Ki kötelezheti őt ar­ra, hogy színházba, moziba, vendéglőbe menjen, vagy társaságba, esetleg koncertre vagy így sakkpartira — este ? És ha mégis arra vetemedne, hogy „kimaradjon", hol van az előírva, hogy autóbusszal kell hazatérnie? Talán minden kolozsvári lakost az asztal körül kergettek gyerekkorában, ha nem autóbusszal ment haza ? Bizony, az ország második városában, kincses Kolozsváron, csak este tízig közlekednek az autóbuszok. És ez csak első pillanatra tűnik bosszantó­nak. Nagy előnyeire nem is gondolunk: tíz óra után már nem kell tülekedni a buszon, nem kaphat náthát az ember és lefekvés előtt egészséges a test­mozgás. Éppen a fentiek figyelembevételével, az amúgy is otthonülő természetű kolozsváriak, kis idegenkedéssel fogadták az autóbusztársaság újítását, amely a következőkből áll: Beállítottak egy (!) autóbuszt a legforgalmasabb útszakaszra (nem vo­nalanként egyet, hanem az egész városba egyet), amely 22 órától 23.30 óráig közlekedik. Ezen a buszon aztán, „takarodó" után akárki utazhat, ha a jegyet 150 százalékkal drágábban fizeti meg, mint nappal. (Télen kilenckor, nyáron tíz­kor van a takarodó.) Vagyis 40 bani helyett, a szakaszjegy ára 1 lej. Igen ötletes megoldással — nyilván a papírral való takarékoskodás céljából — ilyenkor, az éj leple alatt még a következő újítással kedveskednek az autó­busztársaság emberei az „éjszakai életet élő" lakosoknak : már az indulás­nál felszáll egy ellenőr, aki azonban az egyszerűség kedvéért nem a jegykeze­lőnőt ellenőrzi, hogy ad-e mindenkinek jegyet, hanem megáll a leszálló ajtó­nál és nem eltépi a jegyet, hanem eltépetlenül elveszi azt az utastól és — mondom a papírtakarékosság kedvéért — a végállomáson talán visszaadja a jegykezelőnőnek, aki ugyanazokat a jegyeket talán eladja a következő szé­ria utasainak és talán így tovább, fél tizenkettőig, így aztán az utas biztos sokat fizet, de az autóbusztársaság talán keve­set keres. A késő éjjeli órákban (este tíztől féltizenkettőig) kiszolgáltatott je­gyekre, a nagyobb hatás kedvéért rányomatták a „Különleges járat — cursa speciala" szöveget. A kolozsváriak véleménye szerint nem a járat különleges, hanem az autóbusztársaság és alkalmazottainak eljárása. p. g. A SZUEZI-CSATORNÁN ez év el­ső hét hónapja alatt csaknem 50 százalékkal több árut szállítottak ke­resztül a román hajók, mint 1955-ben az egész év folyamán. ÚJ FILMEK. A román-szovjet barát­ság hónapja alkalmából tizenhárom új szovjet filmet mutatnak be a fő­városban. E hó elején kerül bemuta­tásra a Protar ügy és a Hazug kis­lány című román filmalkotás is. Ugyancsak ezekben a napokban kerül színre a fővárosi filmszínházakban két német, egy lengyel és két magyar filmújdonság is. HARMINC ÉVES ELŐKÉSZÍTŐ MUNKA UTÁN a közeljövőben 34 kötetes összefoglaló mű jelenik meg az északeurópai kultúráról dán, nor­vég és svéd nyelven. A majdnem 8000 oldalas sorozat feltárja a skandináv népek kultúrájának közös gyöke­reit. SZÖVETKEZETI HÁLÓZATUNK ez év első felében terven felül 537 új kereskedelmi egységet nyitott. AZ AMERIKAI KÖNYVPIAC e­­gyik nagy feltűnést keltő újdonsága Charles Beatty „Creator of Suez: Ferdinand Lesseps" című könyve. A Szuezi-csatorna munkálatait, a kö­rülötte folyó botrányokat, az egyip­tomi „uralkodó” Mehemet Ali ki­játszását és a nagyhatalmak egymás elleni intrikáját leíró könyvnek nagy sikere van. ÜZEMBE HELYEZTÉK az első francia atomerőművet. A Marcoules- ben felépült, atomerővel hajtott vil­­lamos erőművet szeptember 28-áta avatták fel. A MAROSVÁSARHELYI ÁLLAMI SZÉKELY SZÍNHÁZ a napokban nyitotta meg évadját Bernard Shavis ,,Warrenné mestersége” című darab­jával. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház Bartha Lajos „Zsu­­zsánna” című darabjával nyitja évad­ját. A Meteorológiai Intézet közli: Továbbra is szép, meleg idő várhav­­tó. Éjjel és délelőtt jobbára derült égboltozat, a nap folyamán részleges felhősödés. Enyhe nyugati szél. Hő­­mérsékleti értékek: nappal 23 és 31 fok, éjjel 6 és 15 fok között. A következő három napra általában meleg idő, az ország északnyugati részén némi csapadék várható. Mérsé­kelt nyugati-északnyugati szél, vál­tozatlanul magas hőmérséklet. Benyomások a budapesti Liszt-versenyről — Beszélgetés Florica Muzicescuval — Ezekben a hetekben a világ zeneked­velőinek figyelme Budapest felé irá­nyul. A nemzetközi zenevilág legjobb­jai, a világ legkiválóbb zeneművészei sereglettek össze a magyar fővárosba, hogy részt vegyenek a hetekig tartó nagy zenei eseményen, a Liszt nem­zetközi zongoraversenyen és a Bar­­tók-fesztiválon. A napokban fejeződött be a Liszt nemzetközi zongoraverseny, ame­lyen huszonkét állam több mint öt­ven fiatalja vett részt. A záróünnep­séget — amelyen a díjnyertesek mu­tatták be tudásukat — tizenhárom rádióállomás közvetítette és így az egész világ megcsodálhatta Lev Ni­­kolajevics Vlaszenko (Szovjetunió), Liu Shi-kun (Kína), Bacher Mihály (Magyarország) és Lazarij Berman (Szovjetunió) remek zongorajátékát. A nagyarányú Liszt verseny zsű­rijében helyet foglalt Florica Muzi­­cescu kiváló román zenepedagógus, a bukaresti zenekonzervatórium tanár­nője is, aki hazaérkezvén a magyar fővárosból, nyilatkozott lapunk mun­katársának. — Nagy élmény volt számomra a Liszt nemzetközi verseny és általában háromhetes magyarországi tartózkodá­som — mondotta Florica Muzicescu. Elragadtatott az a szeretet és figyel­messég, amellyel ott tartózkodásom első percétől, egészen távozásom pil­lanatáig körülvettek. De lényegesebb ennél az a felejthetetlenül gazdag előz­mény, amit a verseny nyújtott. A ver­senyen több mint ötven fiatal zon­goraművész vett részt a világ minden tájáról. Nagyon nehéz volt a zsűri feladata, mert feltűnően nagy szám­ban sorakoztak fel a rendkívüli tehet­ségek. A zsűri mindvégig elfogulat­lan, nagyon komoly és igazságos volt. Az eredményt teljesen reálisnak ta­lálom. A szovjet versenyzők : az első díjat nyert Lev Nikolajevics Vlaszen­ko és a harmadik díjat nyert Lazarij Berman igazán kiváló felkészültségn­­ek. A magyar versenyzők valamennyi­en nagyszerűek voltak és közöttük ter­mészetesen a legjobb a második dí­jat nyert Bacher Mihály. Valameny­­nyiünkre mély hatást gyakorolt a 17 esztendős kiváló tehetségű Liu Shi­­kun kínai zongoraművész. A többi helyezettek: Jurij Szurenovics Ajrapet­­jan (Szovjetunió), France Clichet (Franciaország), Anton Dikev (Bulgá­ria) szintén figyelemreméltó tehetsé­gek.­­ Azonban nem csupán nemes ver­sengésről volt itt szó. A budapesti Liszt verseny alkalom volt arra, hogy a világ fiatal zongoristái a magyar művészekkel együtt tisztelettel adóz­zanak a zseniális magyar zeneszerző emlékének. Valamennyi a saját művé­szi tudásával úgy tükrözte Liszt ze­néjét, ahogyan azt természetes felfo­gása diktálta A zsűrinek azonban na­gyon kellett ügyelnie arra, hogy az egyéni felfogás esetleg ne fulladjon a virtuozitásba, vagy ne veszítse el azt a ragyogást, amely Liszt muzsi­káját jellemzi. A szilárd egyensúly, a kifejezés helyessége, az őszinte át­élés — ezek voltak a legfőbb szem­pontok, amelyeket a zsűri szem előtt tartott. A kitüntetett ifjak kifejező mű­vészetükkel és mesteri tudásukkal is­mét bebizonyították, hogy a zene nem­zetközi nyelv amely — Liszt szavával élve — az emberi érzéseket minden ember szívéhez egyaránt érthetően hozza közel. A továbbiak során Florica Muzi­cescu melegen emlékezett meg azok­ról a bensőséges baráti kapcsolatok­ról, amelyek a különböző nemzetiségű versenyzők, zsűritagok, vagy más kül­földi vendégek között alakultak- El­mondotta ,hogy az első díjat nyert Vlaszenko kitűnően beszél angolul és már az első napokban melegen össze­barátkozott az egyik angol verseny­zővel. Az angol zongoraművész meg­­­hívta Vlaszenkot Angliába, a szovjet művész viszont a Szovjetunióba invi­tálta angol barátját. De sok ilyen ba­­rátkozásról lehetne beszélni. Alig ért véget a Liszt-verseny, kez­detét vette a Bartók-fesztivál. Ennek a megnyitó ünnepségén is részt vett Florica Muzicescu, aki lelkesen beszélt „A kékszakállú herceg vára”, „A fából faragott királyfi” és „A csodálatos mandarin” gyönyörű előadásáról. — Minden nagyvonalú, minden gyönyörű volt — mondotta végül Flo­rica Muzicescu. Azt hiszem sem én, sem a többiek sohasem felejtjük el ezeket a csodálatosan szép napokat. P. L.

Next