Előre, 1957. január (11. évfolyam, 2867-2884. szám)
1957-01-11 / 2867. szám
SZENT IMRE JENŐ: HATÁRKŐNÉL Tíz éve állandó színháza van Marosvásárhelynek Sokmindent magába foglal ez a hat szó. Mióta színházat játszanak Erdély hegyei között magyar nyelven, ebben a szép marosparti városban soha egyvégtében tíz éven keresztül színház nem működött. Hiába nevezte a köznyelv székely fővárosnak. Hiába volt nagyhírű vásáros hely, gazdasági központ, hiába volt a Bolyaiak, az Aranka Györgyök, Gecse Dánielek, Mentovich Ferencek, Teleki Sámuelek városa, nevezetes művelődési központ Hiába támadt éppen ebben a városban az országos nyelvművelő társaság gondolata, melynek nem utolsó feladatai között az országos magyarnyevű színház életrehivása is ott szerepelt Marosvásárhely városának közönsége 1800 óta eredménytelenül törekedett ama vágyának megvalósítására, hogy állandó színházat mondhasson magáénak A földesúri korszakban eljutott odáig, hogy négy esztendeig sajátjaként dédelgette a mostoha körülmények miatt Kolozsvárról kiszorult Kótsi Patkó János féle jeles együttest. A két világháború között, megint csaknem négy évig, a közterhektől véletlen szerencse folytán megszabadult polgárság helyi hazafisága hívott létre és tartott fenn színházat, míg az első válsághullám maga alá nem temette. A munkások és parasztok államában, az RNK-ban íme tíz esztendeje áll és működik a marosvásárhelyi Állami Székely Színház Nemcsak áll, nemcsak működik, hanem a párt és kormányzat minden segítségét élvezi, hogy virágozzék, hogy fejlődjön és az ország élvonalbeli együttesei közt foglaljon helyet. Számos ízben kapott meghívást, hogy a fővárosban is bemutathassa legsikeresebb előadásait. Tagjai között több államdíjas, több érdemes művész és kitüntetett művész mellett, igazgatója az érdemes mesteri fokozatot is elnyerte. Az Állami Székely Színház vendégjáték-körútjain megfordult az országnak csaknem valamennyi magyarlakta városában és értékesen járult hozzá mindenütt a formájában nemzeti, tartalmában szocialista művelődés népszerűsítéséhez, igen elismerésre méltó színvonalon Az Állami Székely Színház, Marosvásárhely székhellyel, tíz év alatt olyan gyökereket bocsátott le a köztudatba, amelyek fennmaradásának, léte folytonosságának biztosítékai. Közben Marosvásárhely is nagyot fejlődött. Hetvenezret meghaladó lakosságszámival, mint a Magyar Autonóm Tartomány székvárosa, szereti, megbecsüli, látogatja színházát. Büszke rá, magáénak vallja, ugyanakkor bírálja is botlásait, fogyatékosságait. Ez a szép város patriarkális jellege mellett sem nélkülözte soha azokat a haladni vágyó, előretörő rétegeket, amelyek végeredményben — e század első két évtizedében — a modern gazdasági és művelődési központ jellegét is megadták Népköztársaságunk olyan hatalmas iparvállalatok létesítésével, mint a Simó Géza bútorgyár és olyan művelődési intézmények életrehívásával, mint a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, mint az Állami Székely Színház, ezt a jelleget még hangsúlyosabbá tette Marosvásárhely mindjobban tudatára ébred a maga jelentőségének, helyzeti energiájának. A város közönségének egyre fejlődő igényessége szabja meg az Alami Székely Színház további munkájét. Tíz év alatt, jeles idősebb művészek szárnyai alatt, ift és nem kevésbé jeles fiatal művésznemzedék nőtt fel A következő tíz év derékhada. Hadd csattogtassák szárnyaikat az idősebb sasok oldalán az ifjú Budai Nagy Antalok és Bese Annák, az új Tanitőnök és tehetségben, tudásban mellettük, körülöttük, velük együttfejlődő kortársaik. Minden elismerésünk az Andrássy Mártoné, a Borovszky házaspré, Kovács György érdemes művészé, Várady Rudolfé, (s a kedves Pattyé, a páratlan súgóé), az első — nem könnyű — tíz esztendő eredményeinek kivívásáért, mindig az élen, mindig a legnehezebb arcvonalszakaszokon. És üitjük poharunkat a fiatalokra, a jövőre. Hárman a „vásárhelyiekről“ LUCIA STURDZA BULANDRA: A Székely Színház évfordulójáról beszélgettünk Lucia Sturdza Bulandra színművésznővel, a fővárosi Municipal színház igazgatónőjével. — Tiszta szívemből üdvözlöm a marosvásárhelyi Székely Színházat, amelynek értékes művészi tevékenységét mindig nagy szeretettel és érdeklődéssel kisértem és kísérem ezután is Sok előadásukat láttam Marosvásárhelyen és itt a fővárosban Ezek az előadások nagy élményt jelentettek számomra- igazán mondhatom: kitűnő, kitűnő... magas színvonalú művészi játék, amit ez az együttes nyújt Nem felejtem el az „Úri Muri" ragyogó előadását, az „Ingyenélők" , a „Vihar a havason", a „Mandragora" és sok más szép előadást. — Jól ismerem a Székely Színház színészeit is és nagyrabecsülöm művészetüket. Véleményem szerint Kovács György nemcsak hazai, hanem viágviszonylatban is nagy színész, aki bármelyik főváros színpadán megállaná a helyét. Nagy vesztesége az együttesnek Delly Ferenc, aki most már főrendező Kolozsváron értékesíti nagy tudását. Érzékenyen érinti a színházat Szabó Ernő távozása. Szabó Ernő remek, remek színészi Dehát helyet kell adnunk a fiataloknak, az új tehetségeknek. Úgy láttam, hogy a Székely Színház ezekben sem szenved hiányt. — Februárban műsorra tűzzük Bródy Sándor Tanítónőjét. A marosvásárhelyiek előadása értékes tapasztalatd jelent számunkra. — Igazán nagyon bánt, hogy min lehetek ott az ünnepi előadáson. Január 16-án nyílik meg a Municipal színház kamaraszínháza és ennek előkészületeivel vagyok elfoglalva. De együtt érzek velük és az Előre útján is további sok sikert és eredményes művészi munkát kívánok a Székely Színháznak és minden dolgozóidnak megszervezni a színházat, melynek hivatása előbbre vinni a székely sápot a művelődés útján. Elképzeléseim be is igazolódtak az elmúlt tíz év alatt. Olyan színházunk van, amelyre méltán büszkék lehetünk. Ami pedig a terveimet illeti, az én egyéni célom nem választható el és szinház célkitűzéseitől. Minél jobb alakításokkal részt venni a szinház eredményeinek kivívásában — ez volt a célom. Melyek voltak a legkedvesebb szerepei az elmúlt tíz évben? — Erre bizony nehéz válaszolni. Sok szerep hozzánő az ember szívéhez. A János Vitézben a Bagó, az Elveszett levélben Trahanache, a Kispolgárokban Besszemenov, a Tanítónőben idős Nagy István — mind egyegy megkedvelt szerepem. — Hallottuk, hogy most készülnek a Budai Nagy Antal bemutatójára. Ebben a darabban játszik-e? — Igen. Csáky Vajdát alakítom. Szeretem ezt a szerepemet is. És remélem, hogy még sok darabban fogok játszani ,mert annak ellenére, hogy már idős vagyok, képességemhez mérten még sokat szeretnék tenni. Régen azt mondták, hogy aki a színészi pályán egy kiló sót megevett, az már többé nem tud megválni a színpadtól. Én már elég sokat voltam a színpadon ahhoz, hogy valóban egy legyek vele. BOROVSZKY OSZKÁR: Az Állami Székely Színház tízéves jubileuma alkalmából felkerestük a színház — és az erdélyi magyar színjátszás — egyik neves veteránját Borovszky Oszkárt, aki a maga 12 évével még ma is szinte mindennap a színpadon van s nagy alkotókedvvel játszik. Küzdelmes pályafutásának 37 éve alatt megszerette a közönség Borovszky Oszkárt. Harminchét év a színpadon? Mennyi, de mennyi színészi öröm és üröm lehet e mögött?! Majdnem négy évtizedes színészi munkának kellene tapsolnunk. De van-e ilyen taps? Engedtessék meg nekünk hogy a nézőközönség nevében a taps helyett Inkább csak ■ szavakban fejezzük ki tiszteletünket és megbecsülésünket De mit lehet néhány szobit megköszönni egy öreg színésznek? És mit lehet néhány szóban megírni egy nagy regényből, egy hosszú színészi élet örömeiből és megpróbáltatásaiból? S mit mondhat el mindebből két felvonás között az öltözőben maga a színész? Szinte semmit. S mégis feltettünk neki néhány kérdést: — Milyen volt a színészi élet a múltban? — Voltak szép napok is, de több volt a szűkös, nehéz idő. Sokat szenvedtünk, nyomorogtunk, különösen a két világháború között, akárcsak Dérynéék annak idején. 1920 és 40 között volt a kisebbségi színjátszás hőskora. Miután Maria került uralomra, mind nehezebb lett az erdélyi magyar színészek sora. A reakció valószínűleg felismerte azt a „veszélyt", amit a magyar színjátszás jelentett az ő románosítási politikája szempontjából• Ezért mindenféle megszigorítást vezetett be ellenünk. Ilyen megszorítás volt — egyebek között — az, hogy a magyar színházak bevételének 50 százaléka az államkasszába vándorolt. Emiatt persze igen nehezen éltünk. A műsorpolitikában szintén komoly korlátozások voltak. Ilyen körülmények között természetesen állandóan sorvadt a magyar színjátszás. — És ma? — Most, különösen az államosítás óta egészen más életet élünk. Soha még egyetlen rezsim sem pártfogolta a színjátszást ilyen mértékben, mint a mostani rendszerünk. Jól érezzük magunkat és jó kedvvel dolgozunk. — Már az indulás pillanatától kezdve itt van a Székely Színháznál, ugyebár? — Igen. S nagyon örülök, hogy a Székely Színház tagja lehettem és lehetek. S méginkább örülök annak, hogy társulatunk kitermelt egy új, realista játékstílust, amelynek sikere van. — Mi vonzotta ide, s milyen tervekkel jött annak idején a Székely Színházhoz? — Hogy mi vonzott ide? Az ember —— s különösen a színész — mindig vágyik valami újra■ Már sokáig voltam egyhelyben, Kolozsváron, s lehet, hogy a színészi vándorszellem is feltámadt bennem, amikor idejöttem. Ismertem Tompa Miklóst már régebbről, s tudtam, hogy komolyan fogja RADU REUGAN: — Ismerősök, barátok ünnepét egy kicsit a magáénak érzi mindig az ember Mi pedig, jónéhányan a bukaresti színészek közül, a Székely Színház hűs barátainak valljuk magunkat. Ha Bukarestbe jönnek a vásárhelyiek, már a szállodában felkeressük őket, beszélgetünk, vitatkozunk. S este, az előadásukon újra találkozunk. Személyes ismerősök, barátok vagyunk, de barátságunkat igazán a közös művészi törekvések kovácsolták össze. E művészi törekvések valóraváltásában a Székely Színház országos rangot és hírnevet vívott ki magának. Ma már az ország legjelentősebb együttesei között emlegetjük, amelytől nekünk, fővárosi színészeknek is van mit tanulnunk. — Véleménye szerint mi a titka a Székely Színház nagy fejlődésének? — kérdezzük a művésztől, aki láthatóan fölismeri a marosvásárhelyi együttest— Elsősorban is az, legalább szerintem, hogy sikerült sajátos, egyéni játékstílust kialakítaniuk. Ahány előadást láttam tőlük, mindegyik összeforrott, egységes stílusú és hatású volt. Köszönhető ez a színészek egymáshoz való emberi viszonyának s az együttes kiváló vezetésének. Csak egy példát említek. A Székely Színház darabjait nem egy ember, hanem ketten, hárman rendezik s a legaprólékosabban kidolgoznak minden jelenetet. Vásárhelyen megoldották a nemzedékek kérdését is. Nincs kétféle stílus, egy az idősebbeké, és egy a fiataloké, mint sok más együttesnél. Az ifjak beleilleszkednek, beleágyazódnak az idősebb, tapasztaltabb színészek játékstílusába, ez azonban korántsem jelenti egyéniségük feladását. Sőt, színészi egyéniségük, arcélük kialakulását, érését segíti elő. Sztaniszlavszkij iskoláját, módszereit alkotóan, viszonyaiknak, adottságaiknak megfelelően alkalmazták Vásárhelyen. Távol állt tőlük a merev, gépies alkalmazás és éppen ezért, ami a Székely Színház adottságainak megfelelt belőle, azt nagy eredménnyel hasznosították. Ilyen belső és külső tényezők hatására alakult ki a Székely Színház sajátosan egyéni stílusa, amely azonban egyáltalában nem jelent egysíkúságot. Láttam tőlük az Úri murit és láttam a Kispolgárokat. Az egyikből a móriczi mű feszült, vihar előtti magyar világának levegője csapott le, a másik annyira oroszos, annyira gór kisi volt, mintha oroszok játszották volna Nem véletlen, hogy ebben az együttesben találta meg igazi magamagát Kovács György, Andrássy Márton s Szabó Ernő, akitől fájó szívvel váltunk még s akire ma is szeretettel gondolunk. — Az évfordulós díszelőadáson nem nézi meg vásárhelyi barátait? — kérdezzük búcsúzóul. — Sajnos, szombaton éppen játszom, de lélekben ott leszek az ünneplők között. S ha közvetítik, az „Előre“ hasábjain szívélyes, meleg üdvözletemet küldöm nekik. BRÓDY SÁNDOR: A tanítónő Tízéves a Székely Színház. Tíz év alatt egy erdélyi kisvárosban — ahol egy évszázaddal korábban nyomorogva halt meg az elfelejtett Kántorné — felnövekedett egy színház és fővárosi rangot, sőt, kezdődő európai hírnevet vívott ki magának Tíz évvel ezelőtt a Mosoly országa előtt gördült fel először a függöny, az ötéves jubileumot Csehov Sirályával ünnepelték és most az erdélyi dráma jelentős értékével, Kós Budai Nagy Antaléval készülődnek az évfordulóra. Ebben a három műsorpolitikai határkőben van valami szimbolikus. Ezt az utat, a kasszadarab-operetttől a klasszikus drámáig a vidéki színjátszás általában végigjárta mifelénk. Hogy a Székely Színház pályája ezen belül kiemelkedő és reprezentatív jellegű, annak több és sokrétű eredője van. Elsősorban az, hogy az erdélyi magyar , kultúra fejlődésének történelmileg kialakult sajátos feltételei merőben mások — mondjuk —, mint a keletnémetországi vagy a cseh vidéki kultúréleté, mentesek az egykori kizárólagos központ, a főváros tulajdonképpen elszegényítő vonzásától. Vagyis nem annyira és nem úgy vidékiek, mint mások. Itt majd minden város volt fejedelmi székhely, közigazgatási és kulturális centrum s amikor az udvar továbbment, a város megőrzött valamit: egy egy iskolát, könyvtárat, szomjas lelkeket és nagyralátó koponyákat. Az első magyar színtársulatot enyedi diákok alakították. Erdélyben hangzottak fel először magyarul Shakespeare jambusai, Erdélybe tért haza egy Apáczai Csere és innen indult el Körösi Csoma is. Itt szerkesztették és még kicsi, eldugott fűrésztelepeken is olvasták a Korunkat. Itt titkos találkozók szobácskái és városok piacterei hallották Brassai Viktort szavalni. S ha többnyire keserű bánkódás mondatja is velünk, hogy Bolyai korszakalkotó Appendixe csak Marosvásárhelyen láthatott napvilágot, úgy is lehet tekinteni ezt — mert reális, hogy Marosvásárhelyen már egy és egy negyed évszázaddal ezelőtt olyan mű jelent meg, mint az Appendix. Minden szempontból fogékonyan reagálhatott tehát ez a táj a szocializmusnak arra a tendenciájára, hogy a provinciát a metropolis színvonalára emelje. Erdélyi embernek, erdélyi művésznek lelkéből lelkedzett feladat most, végre, európai rangú színházat csinálni ott, ahol az öreg Kántorné utcát sepert. Színházhoz darabon kívül kettő kell: színész és közönség. Két bonviván, három primadonna, két táncoskomikus, egy prózai szerelmes színész és egy rendező hozzáfogott, hogy pénz nélkül, inflációban, de egy új világ hajnalán színházat nyisson a vásárhelyi Kulturpalota nagytermében: Dedy Ferenc, Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit, Hamvay Lucy, Szabó Duci, Szabó Ernő, Andrássy Márton, Kovács György... Vajon vezetőjük, Tompa Miklós, nekimerészkedett volna a Művész Színház-teremtésnek, vajon meglátta volna bennük a Jegor Bulicsovokat, Sostratákat, Tartuffeéket, Csergheő Csulikat, Arkagyinákat, Polezsájev professzorokat, Józsákat, Rozikákat, Kossuthokat, ha nem hisz a közönség megújhodásában, a szinte örökkévalóság óta operettre fogott kisvárosi publikumban, hogy lesz füle meghallani Móricz és Gorkij keserű igazságait... ? ! Az első öt év alatt végigjátszották Sztanyiszlavszkij színházának eredeti repertoárját. Nagyot és merészet csináltak, a legnehezebbet, szinte lehetetlent: hiteles orosz levegőt teremteni magyar színpadon. Sikerült. Moszkvai nézők elismerése tanúsítja ezt, akik látták, bámulták Delly Ferenc Jegor Bulicsovját, Kovács György Tyetyerevjét. De ez az első nagy próba csak tanulmányút, csak kísérlet volt a tulajdonképpeni saját feladathoz: egyedülállóan magyarul, magyar drámát játszani. A Sirályt az ötödik jubileumra Sztanyiszlavszkij eredeti rendezőpéldánya alapján játszották el, mondhatni, hogy Tompa partitúrából vezényelte ezt az előadást, amelynek minden lépése, minden apró játék ötlete olyan volt, mint az ötven évvel korábbi ősbemutatón. De még ezzel a látszólagos másolással is a tulajdonképpeni cél felé törekedtek: abból, ahogyan Sztanyiszlavszkij az orosz környezetet ezer aprósággal visszaadta, feltanulni a módot, hogyan kell az ezer jellemző apróságot s az egyetlen leglényegesebbet, legjellemzőbbet a darabból s az alakító művészek saját élményvilágából kikeresni, a maguk ismerte valóság művészi újrateremtéséhez. Jött az Úri muri. Láttam románokat és oroszokat az ÚRI MURI nézőterén, olyanokat, akik nem értették Móricz szövegét és csak a színészek játékából fogták föl, de teljes mélységében, egy összeomló világ tragédiáját. És láttam magunkat, megrendülten, felbolygatott lélekkel a történelmet felidéző nagy tetemrehíváson, leszámolni a meddő búsmagyarkodás, a hejehujás dölyf, a sok „hazapufogtatás" maradék illúzióival. Hányszor és meddig szédítettek minket operettszínpadról, mozivászonról, Herczeg Ferencregény lapjairól a gyönyörű magyar dinom-dánomok gőzével: át tud-e látni a Sárgapitykés közlegény nézője a félévszázados ködön, ki lehet-e állam elébe Móricz keserű, kijózanító Murijával ? Kiálltak. Az egész felvonásnyi sírvavigadás képzeletgazdag, mesteri színpadi képét konok, protestáns erdélyi szem látta meg és a maga nézőpontjába késztette a többieket is: a délceg, szép, zsinóros Borbikó Gergely, a Juhtartó Társaság elnöke előbb az asztalnál ült és ivott, aztán az oszlop mellett a lépcsőn, aztán egy fokkal lejjebb s végül elnyúlt a földön hosszában Csak úgy mellékesen, mig Lekenczer és Szakhmáry a fulladozó magyar ugarról szónokoltak. S a bunda-tánc, a részegek félelmetes bábjáték-szerű körcsárdása, amelyet már nem is a személyek, testek és agyak jártak, hanem csak az önműködő reflexbe ránduló botorkáló lábak — micsoda vérfagyasztó közönnyel zárta körül a véletlenül közéjük botlott, a sikoltozó, mellkasukon dörömbölő, menekülni akaró asszonyt! Mit számít ennek a csakazértis Utticnak, ennek a napszámba-mulatásnak élet, halál, tűzvész, egy nép jövője ! Kovács György széprengésű beszéde már Móricz legkönyörtelenebb következtetéseinél tartott, már kigyulladt a tető és elcsattant a pisztoly, de azért „mégis bunda a bunda és kifordítom, befordítom", — járja a tánc. A függöny lehullt és szétcsapódott újra, meg újra, a színpadkép nem változott: középen a halott s a sirató asszony, hátrébb az elnyúlt részegek, csupa füst és láng az egész, de mindenek fölött rendületlenül és süketen áll a tánc. Ilyen Móriczig emelkedő színészi alkotással arculcsapni a sírvavigadást, nem hiszem hogy tette addig valaki. És ezért volt, hogy ez a legsajátosabban nemzeti levegő és probléma idegeneket is lenyűgözött, hogy a nyelvünkön nem tudók érteni kezdtek magyarul ebben a színházban és ezen az előadáson. A felejthetetlen Fáklyaláng előadás már ettől a teljesítménytől egy lépés tovább. A Székely Színház az első magyar társulat az országban, amelynek stílusa, sajátos hangja, arcéle lett, amely a régi nemzetiszínházi pátosszal szakítva mégis megőrizte magatartásban, dikcióban, játékmodorban a művészet szolgálatához elengedhetetlen nemes emelkedettséget, amelynek színpadára lényegében nem tört be valósághűség ürügyén a földhözragadt naturalizmus Háromezer színházi este legjaván sorsok dőltek el, fehéren izzottak az emberi szenvedélyek és tapasztalt, kipróbált, dolgos, jó színészekből nagy színészek növekedtek. Rengeteget emlegettük és mégsem fásul közhellyé az, hogy Delly Ferenc több évtizedes operettkapitányság utáni Bánk Bán lett és Jegor Bulicsov; hogy Kőszegi Margit valamikor operett-primadonna volt és Bródy félelmetes nagyasszonya lett belőle és olyan életteli merészséggel, olyan sokszínűen kacagtat a Mandragorában, úgy uralkodik az „ezerfejű Cézáron", mint az igazi nagy komédiások, mintha a reneszánsz egy ittfelejtett darabkája lenne egymaga, és Warrennének, román parasztasszonynak, öreg orosz cselédnek, drámában és vígjátékban egyaránt mindég igaz, mindég ember, mindég uj és fáradhatatlan s a több, mint három évtizedes, göröngyös vidéki színészkedés után is frissebb, alkotásrakészebb, fejlődőbb sokaknál, akik nem pályájuk csúcsán, de kezdetén vannak... Hogy Andrássy Márton, a komikus, nagy drámai szerepekben sírni tanította a nézők tízezreit. Hogy Tyetyerevvel, Trigorinnal, Szakhmáryval, Liguriával, Kossuthtal Kovács György az európai színjátszás színvonalára emelkedett. Nő-e nyomukban az új nemzedék? Ezt igazságosan csak az egész országgal mérve lehet megítélni. ] Lohinszky Loránd, Erdős Irma, Tanay Bella, Csorba András több már fiatal színésznél, reménységnél, de a jubiláns alapítók nevelte nemzedék nem korlátozódik rájuk és társaikra. Anatol Constantin, a társulat egykori tagja most a merőben más stílushagyományú kolozsvári román Nemzeti Színházban fejleszti ki azt a korszerű realizmust, amelynek a Székely Színház országosan egyik úttörője volt. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetből évről évre kikerülő fiatalok ,tulajdonképpen a Székely Színház iskoláját járják és másik színházunk, amelynek kialakult saját arcéle, stílusa, programja van, a szatmári fiatal együttes, szinte egészében az ő neveltjük s a főiskolai órák leckéin túl a Székely Színház úttörő művészi törekvései, egész pályafutása, ha ma már versenytársként is, de példaképük, ösztönző bizonyságuk ,hogy lehet s ezek szerint kell is kisvárosban, vidékieknek, nagy színházat csinálni. De a Székely Színház nagy nemzedékének általános nevelő tevékenysége nemhogy mostohán bánt volna a társulat tulajdonképpeni fiataljaival, hanem úgy, mint az igazán rátermett szülők: figyelmesebb, gondosabb volt a nevelt gyerekekkel, mert az édes úgyis hozzá tartozik, úgyis az övé. S az csak úgy véletlenül nő fel mellette... A Székely Színháznak a fiatalsága — tehetsége, nagyarányú fejlődése ellenére — még nem kovácsolódott gárdává, még nem lép együttesként az első nemzedék nyomába. Nem nőnek fiatal rendezők még a Székely Színháznál. S az első évtized nagy sikerei, a fővárosi rang, a határokat túllépő hírnév alapja a töretlen együttes teljesítmény, a nagy alakításokból összeszervezett nagy előadás, a rendezői alkotás nagysága volt. A rendező-igazgató mellett fel kell nőnie az alapítókhoz méltó új, műveit és merész rendezőgárdának ahhoz, hogy az erdélyi kultúra legnemesebb hagyományait továbbvivő első tíz esztendőt — amellyel ország-világ előtt méltán büszkélkedhetünk, — még decsiségesebb) második évtized kövesse. És még valami kell hozzá. Saját dráma. Nagy színházkultúrák hajnalán nagy drámaírók, nagy művek állottak mindég, Shakespearek, Moliérek, Lope de Vegák, Csehovok, Katona Józsefek. A dráma a talaj, a színháza virág. S a Székely Színház igazán nagyot eddig klasszikusok talaján alkotott. Szomjazik a színház és a közönség új, nagy reprezentatív drámairodalom után. A szürke szerep lebéklyózza a színészt, az idegen szerep kegésibb színétől fosztja meg, még a nemzeti klasszikus is a múlt tájaira vezeti. A neki irt szerep, az ő korának a szerepe szárnyakat ad. A Székely Színház nagy színház már, érdemes arra, hogy neki szülessenek, hozzá szabódjanak igazi darabok, az ő nevéhez fűződjék - maradandó, nagy művek "pályafutása. Olyan daraboké, amelyek megszülethetnek azon a kulturális tetevéniyen, amelyen a Székely Színház létrejött és felnövekedett. A színház vár és vár a közönség. És vár egy nagy színész, akinek neve egy már a Székely Színházéval, akinek művészete határokon túl is ismert és megbecsült, akinek Móricz, Gorkiff és Machiavelli irt már szerepet, méltó szerepet, csak erdélyi honfitársa nem. Vígjátékbam..és tragédiában, korok és tájak határain át fölényes nagyvonalúsággal mozog Kovács György a maga nagyon egyéni művészetével. Van színész, aki teljesen felolvad, eltűnik a szerepek mögött, van aki — mint ő — a maga képére formálja azokat. És jól teszi, mert az író szolgálatán túl saját művészi mondanivalója van. Az ilyen művészek formálják ki koruk arculatát s az ilyenek játszanak egyszerien és utánoz,hatatlanul egy-egy szerepet, mert alkotásuk a saját korukból, világukból fakad. Jó és szép, hogy nem csak Tartuffere, Tyetyerevre, vagy Kossuthra, hanem Kovács Györgyre is külön emlékeznek mindazok, akik valahalátták. Többet láttak, mint egy darabot. Realista látásmódú korunk minden művészetben — helyesen — magát az életet keresi. Hajlamosak vagyunk rá azonban, hogy már-már elfelejtsük: a művészet, adott esetben a színház nem csak a valóság tükörképe, hanem játék is, tehát az életnek szervesebben része. A valódiság bűvöletében elvárjuk, hogy a színpadon ugyanott és ugyanúgy folytatódjék az élet, ahol egy órával a függöny felmenetele előtt abbahagytuk. A realista színművészet legszebb újítása, a „negyedik fal" tisztelete, tehát a színésznek a közönségtől való teljes elszigetelődése a darab világában való feloldódás végett, kiszorította már élményvilágunkból a színháznak az emberiség gyermekkorából maradt legszebb hagyományát: a színész közvetlen kapcsolatát a közönséggel. Hiszen a színpad, bármilyen realista legyen is, nem valódi, igaz csupán. Mert nagy élmény, mint minden igazi játék. S e játéknak egyformán részese az, aki odafönt a színpadon az élményt adja és az is, aki odalent a nézőtéren elfogadja. A kontaktus a partnerrel a színjátszás egyik legfontosabb alaptörvénye. De hát a közönség is partner, a játszótárs a szó legteljesebb értelmében. És valahogy akkor érzi magát színházban a legigazabbul az ember, amikor nyiltan, kertelés nélkül elismerik és méltányolják ezt a partneri mivoltát. Tán ezért van, hogy Kovács Györgyöt láttam már mély emberábrázolónak Tyetyerevben, igazi Szakhmáry Zoltánnak, hatalmas Kossuthnak, — de igazán színésznek, boldognak a színpadon akkor érezem, amikor a Mandragora prológjaként, bő köpönyegében, vörös parókájával kilép a függöny elé és a tapsoktól szóhoz alig jutva, szemtől szembe megszólítja partnerét: „Kegyes, kegyetlen és nagyérdemű nézőközönség!" A könnyed természetesség s a klaszszikus eleganciájú póz nagystílűen szövődik össze már első szavaiban, gesztusaiban. Nemes szövegmondásába, amely — Hamlet szavával élve — csak úgy „lebeg a nyelven", modern, fanyar humor vegyül. Egészen reneszánszi és egészen mai egyszerre. Úgy áll ki, mintegy vívni a nézővel, a társsal, ellenféllel, „hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát." Kétszeresen korhű: kifejezi a kort, amelyet alakít és azt is, amelyben játszik. De Kovács-Ligurio figyelmeztetéséhez híven nem akarok a világért se az okos néző nevetséges szerepében tetszelegni egy ilyen országos, nagy ünnepnapon. A függöny felmegy. Engedtessék meg mostan a hivatásos kákán csomót keresőnek is, hogy kegyes, kegyetlen és nagyérdemű közönség legyen a jubiláló Székely Színház nézőterén. Ligurio meghajtja magát a prológ utolsó szavainál: „Csak tapsot kérünk, semmi egyebet." Taps helyett csattanjon ez a pár sor. HALÁSZ ANNA ÜDVÖZLŐ SOROK I. L. CARAGIALE Az elveszett levél I MÓRICZ ZSIGMOND: Úri muri ILLYÉS GYULA: Fáklyaláng