Előre, 1957. június (11. évfolyam, 2988-3013. szám)

1957-06-01 / 2988. szám

A Rakovszki-sugárúton, mire e sorok megjelennek, le is bontották már a könyvsátrakat. Most azonban, alig lehet közel jutni hozzájuk, annyi a vásárló és kíváncsiskodó. Nem csoda, hiszen a bolgár iroda­lom legjava termését jelentették meg a kiadók az idei könyvnapokra, amelyek jelentőségüknél és ará­nyaiknál fogva is jóval túllépik a szokásos könyv­vásárok kereteit. Ilyenkor, májusban emlékeznek meg a bolgárok ábécéjük megteremtőiről, „a két tűzlelkű­ testvériről, „bátor szavú szent alkotóké­ról (Mihailov költő szavai ezek), Cyrillről és Me­­tódról. Az ő „tündöklő kis betűikből” épült fel a bolgár kultúra tág csarnoka. Évfordulójuk hát az egész bolgár kultúra, az egész bol­gár nép ünnepe s jelentőségét az idén meg­sokszorozta az, hogy egybeesett a bolgár nemzed­ébredés századik évfordulójával, a törökök testet­­lelket szikkasztó uralmát nyögő bolgár nép száz évvel ezelőtt fordult újra Cyrill és Metód betűi és szellemisége felé. Kerek egy hónapon át emlékeztek a bolgárok az idén a két testvérre, nemzeti megújho­dásuk kezdetére. " Vajmi keveset tudok a bolgárok régi és új irodal­máról, órákon át ácsorgok mégis a könyvsátrak felett, betűzöm az írók nevét, a könyvek címét s va­lósággal felujjongok magamban, ha ismerős névre bukkanok: Botev, Vazov, Dimov nevére. Elnézem­­sokáig a vásárlókat. Alig lehet őket megkülönböz­tetni egymástól, csak kezük formája mutatja, hogy­­ez tollal, amaz meg hegesztőpisztollyal bánik (az lépül a szocializmus az öltözködésben is serényen szüntetgeti el a társadalmi különbségeket!) elnézem a sötétszürke egyenruhás kisdiákokat, akik nagy nagy figyelemmel válogatnak ki egy egy könyvet; ki tudja hány nap óta simogatják, becézgetik a tekintetükkel. S a magávalragadó külső forma akaratlanul is szüli a kérdést: mi a tartalma ennek a hagyománytisz­teletnek s hogyan szolgálja a mai bolgár írás az épülő szocializmust, amely nemcsak az öltözködés­ben vitt végbe nagy változásokat itt, bolgár földön. Ezt feszegetem hát, ahogy alkalmam nyílik bol­­­gár írókkal elbeszélgetni. Ezeket a beszélgetéseket rögzítem Itt, ahogy újra átlapozok Jegyzetfüzetemen, csupán a híradás, a közvetlen beszámoló igényével. , Híven a nép életét csak az ábrázolhatja, aki éli is* " Csendesbeszédű, megfontolt ember benyomását k­elti Lozan Sztrelkov, a „Literaturen Front” helyet­tes főszerkesztője. Megfontoltságáról magam is meggyőződhettem később, amikor a bolgár dráma­­írás mai helyzetéről beszélgettünk. Most azonban, ahogy a hagyományok kérdésével hozakodom elő, mintha eltűnne nyugodtsága. Nem tud belső izga­lom nélkül beszélni erről, hiszen bolgárok számára ezek a hagyományok a mai szocialista események­ben továbbélő igazi nemzeti eszményeket jelentik. S hogy szemléletesebb legyen, példát is említ azon­nal. A tavalyi irodalmi vitát, a szocialista realiz­musról. Voltak, akik ebben a vitában kétkedő hang Írot ütöttek meg.A vita végül még jobban megerősí­­ette azokat, akik a szocialista realista alkotási módszert nem a dogmatizmus szűk szemüvegén át nézik, hanem annak egész gazdagságát meglátják. Nos, ebben a vitában — s ez igen lényeges — egy pillanatra sem kaphattak hangot antirealista néze­tek. — Hogy miért ? Látja. Itt van a mi hagyománya­ink ereje. Nálunk 1944 előtt sem tudott meghonosod­ni a szimbolizmus, a szürrealizmus és más efféle irányzat. Mert idegen, mélységesen idegen volt a bolgár írók és a bolgár olvasók lelkétől. A bolgár Irodalom aránylag fiatal (az ötszáz éves török meg­szállás nem engedte kifejlődni), de ennek a fiatal Irodalomnak olyan realista hagyományai vannak, mint Ivan Vazov, Hriszto Botev, Szlavejkov, akik mindenkor a nép életét, vágyait, szenvedéseit éne­kelték s akiknek személyes vágyai és törekvései az egész nép vágyai és törekvései voltak. Hiven a nép életét csak az ábrázolhatja, aki élt is. Ezt az igaz­ságot erősítették meg a későbbi nemzedékek, Dimi­­ter Poljanov, a proletárköltészet megteremtője, Hriszto Szmirnenszki, a pártos forradalmi költészet nagy harcosa, Geo Milev, akit az 1928- as forradalom dicséretéért halálra gyötörtek. A jelenkori bolgár költészet, irodalom jellegzetes alakja volt Nikola Vapcarov, aki nemcsak költői tollával, hanem mint pártmunkás izzó szavával s mint partizán fegyve­rével szolgálta a nép ügyét, 1942-ben bekövetkezett haláláig. Mintegy húsz bolgár író esett el a fasiz­mus elleni harcban s ötvenen élnek azok közül, akik akkor az első sorokban küzdöttek. Talajra lelhet­ő a valóság bármilyen formájú meghamisítása egy olyan irodalomban, amelynek művészei ennyire azo­nosultak és azonosulnak a nép harcával és életével? Megint csak Lozan Sztrelkov kérdezi ezt s hozzá­teszi, hogy a mai bolgár Urában az egyéni érzelmek, a szerelem, a természet szépségének dicsőítése egy­befonódik a közéleti költészettel. Persze, előfordul még, hogy néha túltengenek ezek, máskor meg amazok, de alapvető vonásában a személyes hang és a közéleti költészet elválaszthatatlanok egymástól, m­iként az életben is azok a legjobb harcosok és épí­tők, akik szívük mélyéből tudnak szeretni, gyűlölni, emberek lenni. Lozan Sztrelkov drámaíró. S hogy írói portréját próbáljam felvillantani, ide írom a jegyzetfüzetemből: a szófiai Nemzeti Színházban most próbálják a „Felejthetetlen napok” című drámáját, amely 1944 őszének sorsdöntő napjait viszi színpadra. Újabb darabja, amelyen most dolgozik, mintegy folytatása ennek: 1944-ben kezdődik és napjainkban fejeződik be. Azokról az álmokról szól ez, amelyek 1944 ben a bolgár nép legjobb fiaiban ébredtek s amelyek jó része azóta valóra vált. Nem hallgat arról sem, hogy egyes emberek sok-sok mindent magukkal hoztak a múltból . Sztrelkov ábrázolni szeretné azt is, hogy a mai Bulgária építői miként küzdenek a lelkükben megbúvó káros indulatok ellen. Az előremutató, haladó hagyományok ápolása nemcsak a költők dolga Bulgáriában. A prózaírók legújabb termése azt mutatja, hogy ők is szívesen fordulnak a múlt nagy, népi harcosai felé. Georgi Karaszlavov történelmi regényt írt, Vaszili Orlin és Dimiter Dimov szintén (e két utóbbit mi is ismer­jük, az elsőnek Riadó című drámáját, Dimovnak meg „A dohány” című regényét.) S a történelmi tárgyú művek mellett ott állnak a könyvsátrak polcain Andrej Gulenszki „ Gépállo­másba, a bolgár falu szocialista átalakításáért ví­vott küzdelemről, Kamen Kalcsev regénye „A taká­csok családja”, a textilmunkások régi és mai éle­téről s a jelen kérdéseit tárgyaló regények egész sora. Elöljáróban a bolgár dolgozók kultúraszereteté­­ről írtam. Hadd egészítsem itt ki egyetlen adattal. Dimiter Dimov „A dohány” című regényének har­madik kiadását tartom a kezemben. Vaskos elég drága könyv. Megnézem a példányszám mutatóját a hátsó oldalon. 30.000 — olvasom le a számokat. Ennyi példányban jelent meg a harmadik kiadás. Zsebatlaszomban megnézem az ország népességét is: 8 millió sincs egészen. Lehet-e ennél beszédesebb adat, bizonyíték ? A török értelmiség képviselője — Mehmet Bekir. Nevemet mondom én is és nevetünk a magán- és mássalhangzók összecsendülésén. Mielőtt tovább lapoznék jegyzetfüzetemben, hadd, mutassam be előbb őt magát. Sötétbarna, alacsony­­termetű, élénkszemű, 27 éves fiatalember. Tíz esz­tendővel ezelőtt még textilmunkás volt, négy elemi­vel, a Fekete-tenger melléki Burgasz városában. De m­ig keze a szövőgépekre vigyázott, gondolatai messze elkalandoztak s olthatatlan vágy született a szivében: tanulni, látni és írni. Ha korábban szüle­tik a világra, ott hervadnak el vágyai Burgaszban. 1947-ben azonban már Dimitrov Bulgáriája épült itt és a fiatal török textilmunkás egy esztendő alatt két­­gimnáziumi osztályból vizsgázva, hamarosan le­érettségizett. S ma Szófiában a török nyelvű köz­ponti lap szerkesztőségében dolgozik. Fiatal tollforgatók dolgoznak a török lap szer­kesztőségében, általában a bulgáriai török nemze­tiség értelmiségi rétege szinte kivétel nélkül alul van a harmincon. Fiatalos tűz lobog bennük, nagy tervek égnek a szívükben, de éppen mert fia­talok és kezdők, legjobb íróik neve is alig ismert míg a török lapokon kívül. A prózaírásban Zia Ja­­macs, a költészetben Fahr­ Edincs alkotásait dicséri Mehmet Bekir. Saját magáról nem szívesen beszél. Most jelent meg egy novellás kötete. Főként mun­­kástárgyú elbeszélésekből. A bírálat örömmel fogad­ta , de ő maga további munkáitól várja a nagyobb tettet. Ez a nagyobb tett vágyként és tervként ott él valamennyi bulgáriai török író szívében. Valóban, nagy tett vár rájuk, saját irodalmat kell teremte­niük. Segíti őket ebben a gazdag népi hagyomány és segítik a török nemzeti irodalom klasszikusai. Ezeket a klasszikusokat tekintik tanítómesterüknek, a bolgár irodalom és a világirodalom nagyjaival együtt. A török nemzeti irodalom klasszikusait ta­nítják a bulgáriai török iskolákban (Szófiában török fakultás is működik), sőt vannak olyan török klasz­­szikusok, akiket a kapitalista Törökországban mel­lőznek, míg itt becsben tartják őket. Szabahatin Ali tehetséges török­ prózaírót 1946-ban, 23 éves korában demokratikus, haladó nézetei miatt halálra kínozta a törökországi rendőrség. Műveit Bulgáriában adták ki, bolgár nyelvre is lefordították. A bulgáriai török írók hazájuknak tekintik a Bol­gár Népköztársaságot, ismerik és szeretik hagyomá­nyait s ugyanakkor azt vallják, hogy műveik a török nemzeti irodalom részét képezik, annak leghaladóbb részét. Ők ugyanis hazájukban, a Bolgár Népköztár­­saságban már a szocializmus világában élnek, a szo­cialista valóság talaján írnak, míg Törökországban a török nemzeti irodalmat a kapitalizmus sorvasztja, fojtogatja. A fényreklám olyan feltűnést keltett, hogy estén­ként valósággal tolongtak a kirakat előtt, úgy von­­zotta az embereket, mint szúnyogot a gyertyaláng. Pedig csak kilenc színes villanykörte volt az egész, mely hol kék, hol sárga, hol meg zöld fénnyel vi­lágította meg a kapu alatti kirakatot. Dehát azok számára, akik eddig csak a moziban láttak fényben úszó nagyvárosokat, egy új világ kezdetét jelentet­ték az özvegy Lőrincné fűzői és harisnyatartói, ame­lyek ott csillogtak, különböző színárnyalatokban vitrinüveg mögött. Még Vitosné nagyságosasszony, a polgármester fiatal felesége is kedvesen biccentett oda az egész üzletajtót betöltő tulajdonosnőnek. — Lőrincné drága, maga egész technikai fellen­dülést csinált ! Ezt a kifejezést, hogy technikai fellendülés, az urától hallotta emlegetni, amikor odahaza, egy-egy pókerparti között szóbahozták a férfiak, hogy meny­nyit hozna „a városnak“ a közúti villanyvilágítás ki­­terjesztése. Most kapott az alkalmon, hogy egy oda­vetett mondatban megmutassa az ilyen közgazdasági dolgokban való jártasságát. A terebélyes füzököszitö­­nöt azonban már ez az egy mondat is boldoggá tette —,­­ neki volt igaza — mert neki ez az egy mon­dat legalább tizenkét új kundsaftot hozott. Hiszen a helyi előkelőség egyetlen nőtagja se akart elma­radni az idegenből jött fiatal polgármesterné ele­­ganciája mögött s nem engedhették meg maguknak, hogy el ne mondják majd a szombati estélyen, ha szóbakerül a fényreklámirozott Lőrincné — márpe­dig holtbiztos, hogy szóbakerül —, hogy „igen, ép­pen a napokban vásároltam nála“. Négyen dolgoztak a kicsi, zsúfolt műhelyben, ahol a szakadozott helű próbabábuk még azt a csepp világosságot is elállták, ami az amúgyis sötét kapu­aljból beszüremlett: Éva és Erzsi, az inaslányok — mert Lőrincné csak inast tartott —, meg a diák ur A diák úr hátul dolgozott a műhely mögötti kam­raféleségben, ahol a kellékeket tartották. Nyur­ga nyakigláb fiatalember, akinek örök életében igen hosszú volt a haja és igen rövid a kabátujja. Senki se tudta, talán még maga se, hogyan került ki a lelencházból és hogyan jutott be a kereskedelmibe, ahol épp ebben az időben végezte az utolsó évet. Va­­lamikor Gézának keresztelték, de talán soha senki se szólította így. A lelencben egyszerűen karónak hív­ták, a kőművesek pedig, akik mellett nyaranta nap­­számoskodott, mindig csak úgy kiabáltak le neki az állásról, hogy „na mi lesz már avval a habarccsal, te madárijesztő ?­­“ Még eddig itt, a fű­zekészítő mű­helyben kapta a legemberibb megszólítást. — Nézze diák úr, ez a munka semmiség, meg le­het velem elégedve —, mondotta neki Lőrincné, ami­kor megegyeztek, s ezzel rajta is ragadt az új elne­vezés, hogy „diák úr Az a semmiség munka pedig abból állt, hogy ült a kis kamrában egy öreg vekkeróra, meg egy villanykapcsoló szomszédságában és min­den negyven-ötven másodperc elteltével fordított egyet a kapcsolón. Néhány nap múlva már nem is nézett az órára, hanem az ujjaival dobolt a kis asz­talkán, vagy cipője sarkával kocogtatta a padlót, így mérte az időt. Az ötvenedik koppantásra balke­ze már gépiesen mozdult a villanykapcsolón. Este fél hattól éjjel tizenegyig. Fizikailag tényleg nem ne­héz dolog, valósággal semmiség, ahogy a testes tu­­lajdonosnő mondotta. Csak a lelket fárasztja, de idő­vel azt is meg lehet szokni. A diák úr pedig meg­szokta. Egy hét múltán már tanulni is tudott mel­lette s mig a kettős könyvelést magolta, a keze, mint valami tőle teljesen független fadarab, gépie­sen végezte a beidegzett mozdulatokat. Ennél jobb helyet álmában sem találhatott volna. Lőrincnétől vacsorát is kapott a villany gyújtoga­A bulgáriai török irodalom, bármilyen fiatal is, nem lehet meg nemzeti hagyományok nélkül. Milyen hagyományokat vallanak hát magukénak ezek az írók. Izgató kérdés. Mehmet Bekir azonban úgy látszik rég tisztázta magában, mert gondolkodás nélkül vá­laszol. — Látta a Szabadság-parkban a partizánok hősi emlékművét? kérdezi. Bólintok. — Na, ha ahhoz a szoborhoz sétálok, mindig eszembe jutnak a bolgá­rokkal együtt harcoló hazai török partizánok, akik fegyverrel a kezükben küzdöttek a németek és Borisz cár ellen, a haza függetlenségéért. A mi nemzet hagyományaink ebből a földből táplálkoznak, ennek a földnek a múltjából és jelenéből. A bolgár büszke nép, szereti hagyományait, sokat harcolt a török iga ellen. Mi, bulgáriai törökök magunkénak tudjuk, érezzük ezt a harcot, mert a török szultánok biro­dalma mindenekelőtt a török népet nyomta el, béní­totta meg fejlődésében, Így találkoznak hagyomá­nyaink, törekvéseink s teljesülnek ki a mában, a proletár nemzetköziség, a közös haza nagyszerű eszményében. Őszintén s végtelen egyszerűséggel mondja ezeket Mehmet Bekir. Mert a fiatal bulgáriai török értelmi­ségnek ez a jellegzetes képviselője — kommunista értelmiségi. Hírünk Bulgáriában Az egyik könyvsátorban fő helyen láttam Marin Preda ,,Moromete-család‘'-ját. Tegnap a könyvkeres­kedésekben sok román és magyar író könyvére buk­kantam. Szófiában külön könyvkereskedésben árusít­ják külföldi írók bolgárra fordított műveit. Kik ültetik át anyanyelvükre ezeket a könyveket ? Ezt kutatva vezetett el az egyik borítólap Jordán Sztratievhez, az Ivajló utcába. Egy hatvan körüli férfi és felesége fogad. Mindket­ten kiválóan beszélnek románul, Sztratievné Buka­restben román irodalmi fakultást végzett, itt ismer­kedett meg a férjével is. Szófia egyik csendes ut­cácskájában élnek most, a férfi délelőttönként az ifjúsági kiadónál lektorkodik, délután pedig lelke gyönyörűségére verseket ír vagy román regényeket fordít. A román irodalom valóságos önkéntes nagy­követei hazájukban: Jordán Sztratiev huszonöt esz­tendeje fordít. Bojevet, Rakovszkit említi, bolgár for­radalmárokat, akik sokáig éltek Havasalföldön s a bolgár-román barátság nagy harcosai voltak. Ezeket a legjobb hagyományokat folytatja ma a bolgár könyvkiadás, amikor évente két-három mai román író könyvét is megjelenteti. Jordán Sztratiev köteteket vesz le könyvespolcáról s jegyzetfüzetem­ben szaporodnak a nevek, művek (korántsem a tel­jesség igényével) Sadoveanu: Mitrea Cocor útja, Virágöböl, Nikóla Potkova, a román költők antoló­giája, aztán a Lázadás (Rebreanu), a Calea Victo­riei és Az apostol (Cézár Petrescu), a Fergeteg (Eusebiu Camilar) a Baragán (V. Em. Galan) a Me­zítláb (Zaharia Stancu) a Viharmadár (Petru Dumit­­riu), a román prózaírók antológiája Az erdélyi magyar irodalmat egyetlen könyv kép­viseli: Horváth István Törik a parlagot című regé­­nye. Horváth Istvánról is nagyon keveset tudnak, más erdélyi magyar írókról még kevesebbet. A klasszikus magyar irodalmat elég jól ismerik. 1955-ben megjelent a magyar költészet antológiája, Petőfi, A­rany, Ady, József Attila és mások verseiből. Most készül egyszerre két Petőfi válogatás is : az egyik egy, a másik két kötetben. A magyar prózát ismertté tette a bolgár olvasók kö­rében a magyar elbeszélések és a magyar népmesék gyűjteményes kiadása, Mikszáth Különös házassá­ga, Móricz Rokonok-ja Molnár Ferenc Pál utcai fiuk című ifjúsági regénye. Nemrégiben jelent meg s igen sok bolgártól hallottam di­csérni Gárdonyi Egri csillagok-ját. Az élő magyar írók közül ismerik Veres Pétert (Almáskert, Rossz asz­­szony), Szabó Pált (Új, föld), Palotai Borist (ünnepi vacsora) és most fordítják Németh László Égető Eszterét. A felsorolás nem teljes, de így is igen igen sokat­mondó. S szinte akaratlanul is eszébe juttatja az embernek: cserében mit és mennyit ismerünk a klasszikus és mai bolgár irodalomból ? Itt, a tele könyvsátrak között sétálva, a bolgár könyv, a bolgár kultúra ünnepén, megvallom, szo­rongat a kérdés. Szófia, 1957 május. Beke György tájért. Esténként, a reklámozás megkezdése előtt már ott várta az étel a kis asztalon, zárás után pe­dig ott is alhatott a kamrában, a csomagolópapiro­son. Igaz, ezért minden hajnalban tisztára kellett sepernie és fel kellett locsolnia az üzlet előtt a ka­pualjat. Mire végzett vele, megjött a két leány, ő pedig szaladt az iskolába. Percekre be volt oszt­va az egész élete. Délig tartottak az előadások, on­nan egyenest a ligetbe ment ebédhelyetti sétára, majd háromtól ötig ugyanott tanult a tűzoltó­­zenekar ligeti pavilonjában, s este fél hatkor már ismét ott ült a kamrában, kezével a fényreklám kapcsolóján. Csak a vasárnapjaival nem tudott mit csinálni. Egyedülálló embernek amúgy se valami nagy öröm a kisvárosi vasárnap, hát még ha üres a zsebe és fes­tett a kabát a könyökén. Vasárnap a fiatalság mozi­ba megy, vagy csónakázik, vagy pedig ott táncol a ligeti vendéglő nagy betonplaccán. De ha valakinek az anyagi szituációja olyan, mint a diák úré, az legfen­­nebb a szája szélét nya­logathatja. Ő is ezt művelte éppen, amikor egy hónap múltán a sétatér kapujában ösz­­szetalálkozott a két kis inaslánnyal. S a sem­miháziak, mintha csak megsejtették volna a keserűségét, azonnal ugratni kezdték. — Jaj, diák úr, de jó, hogy magára akad­­tunk / Most legalább elvisz a moziba, igaz?... Vagy legalább csóna­kázni —, tették hozzá elkeseredett ábrázata láttán. Már-már azon volt, hogy szó nélkül otthagyja őket, amikor Erzsi, a piszébbik, belekarolt. Na, ne lógassa már úgy az orrát, diák úr. Ha nem akar moziba jönni, hát nem akar. Jöjjön akkor, sé­tál­junk egyet. Heten is összegyűltek a csónakház melletti pázsi­ton. És azt játszották, ami ilyen tavaszi időben a legaktuálisabb. Egyiküket bírónak nevezték ki, ez aztán vallatom fogta az egész társaságot. Szabad volt válaszolni bármit, csak azt a négy szót nem, hogy „fekete, fehér, igen, nem“. Aki vétett, zálo­got adott. S a diák urnak rövid néhány perc alatt mindene zálogba került, notesze, zsebkendője meg a töltőtolla is, amit még tavaly vásárolt, amikor a kő­műveseknél kavarta a maltert. Aztán jött a zálogváltás. .Együtt kacagott a töb­biekkel az ítéleteken s észre se vette, amik­or az ő zálogtárgyaira került a sor. Csak arra eszmélt fel, hogy Zsóka két nagy kerek szeme és pisze orra ott táncol közvetlen előtte, a többiek pedig kórusban kiabálják: — Megcsókolni! Tessék megcsókolni! Érezte, hogyan vörösödik el elébb a két füle, az­tán az egész arca. Soha életében nem csókolt még meg senkit s most olyan zavarba jött, hogy a töb­biek hahotázva kacagtak rajta. A pisze inaslány szemmel láthatóan élvezte a za­varát. Szemtelenül a szemébe kacsintott. Ez lesz az első bemutatkozás, az első egyéni tárlat, melyen mai nagybányai művészek a fővárosban állítanak ki. A művésztelep életében esemény. A gyűjteményes Ziffer-kiállítás, mely egy rend­kívül eredeti, merész, mindig a maga útjain haladó művész félévszázados munkásságát fogja át, újra Nagybányára terelte a művészvilág figyelmét. Szükséges is, hogy többet beszéljünk a telepről, mint eddig és a festőiskola létezését a nyilvános­ság ne csak az évi tartományi tárlatok hivatalos alkalmakor vegye tudomásul. Nagybánya művészete valahogy megrekedt a te­lep falai között, csak a szokásos évi tárlatokra ke­rült fel a fővárosba néhány mű. A régi iskola mes­terei el se tudták képzelni működésüket a főváros, a művészvilág és a nagy­közönség nyilvánossága nélkül. Ez az egészséges hagyomány újul meg Erdős I. Pál: Avasi emberek most: Agricola Lidia, Weith László és Erdős I. Pál szeptember negyedikére tervezett kiállítását követni fogja Vida Géza tárlata, melyet Kazár Lászlóval közösen rendeznek. : ★ Már az őszi tárlat jellegzetessége volt Máramaros művészi élménnyé forrósodása. De — Vida Géza kivételével — Máramaros csak festői külsőségeiben fogta meg a művészeket: a táj, házak, viselet kü­lönös összhangja, a piktorális Máramaros került vásznakra. Máramaros, a forradalmak földje, most első íz­ben vált e művek témájává. Mióta csak őrzik levéltári adatok a vármegye tör­ténetét, megmozdulások, forradalmak történetét je­gyezték fel a „szegénység földjéről". Thököly ku­­rucai között ott volt egész Máramaros, jobbágyok s a jobbágysorban élő köznemesek, kiknek sorsa csak abban különbözött a jobbágyokétól, hogy sza­badon költözködhettek. Az eldugott falvak ősi templomaiban máig őrzik Rákóczi „Pro li­bertate" feliratú zászlóit. A föld névtelen hősöket s legendák hőseit szülte — nagy lázadók neveit őr­zik, dombok, fák, források. A forradalmi gondolat hű örököse maradt mindig ez a nép. Máramarosi favá­gók, lázadása ihlette az újságíró Ady tollát, mára­marosi parasztokat végeztek ki a hitleri csapatok és visói favágók rejtegették a szovjet partizánokat. A szépség földje, a táj varázsa, mely eddig té­mája volt a vásznaknak, háttérré árnyékolódik s a forradalmas nép művészi elevenítése,kerül éles meg­világításba Agricola Lidia és Weith ’László új kom­pozícióin. ★ — Egy személyes élmény, mely oly megrázó volt, hogy mai napig nem tudom elfelejteni, lesz egy másik, nagyobb vásznam témája — mondta Agri­­cola Lidia. — A deportálások megfestése régi tervem, a fa­sizmus és a háború borzalmainak jelképét látom — Ejnye, drága diák úr, hát csak nem hagyja benn azt a szép töltőtollat. Nem bírnám a lelkemre venni. Hirtelen hozzáhajolt és két cuppanós csókot nyo­mott reá, egyet az arcára, a párját meg egyenest a szájára. Kis, kemény ajka volt s a diák úgy érezte, hogy valósággal égeti a lány finom bőrén keresztül­­sütő forróság. Uj volt neki az ilyesmi s boldogságot is, meg ke­serűséget is okozott. Boldoggá tette, hogy a lány bát­rabb volt mint ő, mintha csak megérezte volna, mennyire kívánja a csókot. De elkeserítette az a gondolat, hogy ha nem ő van ott ezen a délután, a lány éppúgy megcsókolt volna bárki mást. Biztos, csókolózik is eleget, lám milyen gyakorlata van már benne. Mégiscsak a tapasztalt diáktársainak van iga­za. Az ilyen lányoknál bárki elérhet bármit, csak akarnia kell. — Eh, tulajdonképpen mi közöm hoz­zá, elvégre nem udva­rolok neki —, nyugtat­ta meg magát. De azért mindegyre összerezzent, amikor a műhelyből behallatszott hozzá a lány hangos kacagása. Sokszor voltak még együtt a ligetben, de soha többé nem vett részt olyan játékban, ami csókolózással jár. Végül a séták is abba­maradtak. Elérkezett a vizsga, tanulnia kellett vasárnap is. Egyedüli volt, aki díszoklevéllel érettsé­gizett. És egyedüli volt, aki ezen a napon is a ligetben sétált ün­nepi ebéd helyett. Ké­ső délután meg bement a műhelybe, ott legalább a két inaslány örvendett neki. A kövér füzökészitönő ünnepélyes komolysággal nyújtotta oda neki zsír­­párnás kezeit. — Diák úr, engedje meg, hogy gratuláljak magá­nak ... Apropó, hogy el ne felejtsem, a polgármes­terné önagysága üzent, hogy azonnal menjen fel hoz­zájuk. Nagy bankett lesz ott ma este ... Hogy maga milyen szerencsés ember, na menjen gyorsan, mert várják. Biztos valami jó állást is fog kapni a város­nál, csak ügyes legyen. . A két lány még vidáman utánakiáltott. — Jó étvágyat diák úr! Aztán hozzon nekünk is valami finom süteményt. A polgármestereknél a cseléd nyitott ajtót. Beve­zette a kis előszobába és elment bejelenteni. Önagy­sága meg­ jött ki érte. — Ah, nagyon örvendek, hogy eljött. A tanfel­ügyelő úr ma sokat emlegette. A férjem is alig vár­ja, hogy megismerkedhessék magával. Na jöjjön... Olyan zavarban volt, hogy talán még köszönni is elfelejtett volna, ha az asszony nem nyújtja ma­gától csókra a kezét. Zavarában aztán elfelejtette el­engedni. Az otthagyta egy darabig a keze közt a vé­kony, finom ujjait, majd lassan visszahúzta és a fiú szemébe nézve elnevette magát. — Milyen kedves kis ,butuska maga. — Jenő, gyere csak, megjött az eminens diákunk! — kiáltott be a szobába. A polgármester merev mosollyal üdvözölte. — A, maga az, maga az, fiatalember? Nagyon ör­vendek fiam, a városunk büszke magára. Csak így benne. Emlékeztetőül festem meg azoknak, akik har­colnak a békéért és azoknak is, akik megfeledkez­tek róla. Az elgondolásom egy csoport kilakoltatott ember megjelenítése, akik betegeikkel, öregeikkel és cse­csemőikkel állnak az utcán riadtan, összezsúfolva, nyilasok és rendőrök őrizetében. Kiállítom néhány régebbi munkámat, egy esti hangulatot kifejező új tájképemet és meg szeretném festeni harmadszor a művész kapcsolatát a néppel, ezt az igen régi témámat, mely évek óta foglalkoz­tat. Lehet, hogy ezen kívül is festek még néhány képet, de erről korai volna beszélni. ★ Weith uj képein legszembetűnőbb a színek ural­ma. Az új témák, a plein-air megvilágítás meg is követelik koloritjának kiszélesítését. A bányászok festője évek óta először fordul más témák, más emberek festése felé. Ez nemcsak ké­pein jelent több szint, de szin festészetének alaku­lásában is. A napfényes vásznak mellett grafikát is állít ki — számtalan szén- ceruzarajz és akvarell közül vá­logatja ki anyagát. Óriási kitartással dolgozó művész, kompozícióit a tanulmányok sora előzi meg. Az ezekből váloga­tott grafikai anyag érdekes, tárlaton eddig nem szereplő oldalát mutatja meg Weith László munkás­ságának. ★ Az Avas — Vida csodálatos fa- és kőszobrainak hazája — vonta magára a grafikus Erdős J. Pál figyelmét. Egy olyan terület, melynek gazdagsága kimerít­hetetlen. Erdős a tárlatra készülő, mintegy húsz grafikájának világa csaknem kivétel nélkül Avas levegőjétől haladott át. „A kapitalizmus árnyékában", a „Bányászok", a „Máramaros" és a „Judit portrék" ismert nevű alko­tója új világgal és új formával kísérletezik. Már most hangos viták kísérik különös rajzait, melyek az erős stilizálás és a realista megrajzolás ötvözetei. A táj, mely eddig nagyon ritkán szerepelt Erdős grafikáin, most megjelenik, mintegy jelkép, szim­bólumként, mely csak jelzi, sejteti természet és em­ber ősi, szerves egységét. Új formák kutatása és a képek szuggesztiv ere-jének fokozása: ez Erdős művészi programja, mely áthatja legújabb munkáit is. ★ Nagybánya nevét a régi iskola művészei világ­hírűvé tették. Kívánjuk, hogy a meginduló fővárosi tárlat-soro­zatok hozzák vissza az iskola régi fényét, Nagybál­nyát tegyék újra közismertté az ország előtt. Bányai Judit tovább, csak így tovább, én biztos vagyok benne, hogy sokra viszi még az életben. Nagy szükség van manapság műveit úriemberekre ... Odalenn kocsi állt meg a kapu előtt. — Hm, már jönnek is a vendégek, — mondta a polgármester, kitekintve az ablakon, majd vissza­fordult. — Megbocsát ugye, fogadnunk kell őket.. . Izé, hogy el ne felejtsem, ez a magáé. — Spárgá­val összekötött csomagot hozott ki neki. — Az uram egyik ruhája van benne, — szólt közbe mosolyogva az asszony. — Jól fog állni ma­gának. — Kinyitotta az ajtót és kikiáltott a leány­nak. — Bicike, kisérje le a fiatalurat! — Remélem, látom még, — nyújtotta csókra is­mét a kezét. A hátsó lépcsőn mentek le, mert a főkapu felől már jöttek a vendégek. Igaza volt Lőrincnének, tényleg nagy bankett lesz itt ma este. S milyen esz­telen merészség volt azt hinni, hogy őt arra hív­ták ide. Leforrázva, vörös fülekkel ment az utcán. A szem­bejövők előtt lesütötte a szemét, mert úgy érezte, hogy mindenki tudja, mennyire megalázták. A ka­pualjban majdnem beleütközött az ott ácsorgó kis inaslányba. — Diák úr, kapott állást? A fiú rábámult. Mit akar tőle ez a pisze? Nem elég, hogy ég az arca a szégyentől, még ez is fag­gatja? Végül rekedten elnevette magát. — Állást? Egy ócska ruhát kaptam és megenged­ték, hogy kezet csókoljak önagyságának. — Hát akkor mi lesz magával? — Mi lesz? Mit tudom én. Nem lesz semmi! — Dehát Lőrincné naccsága már másik fiút fo­gadott a maga helyébe. Ő is diák, mint maga, csak­hogy sokkal fiatalabb. Csak most pillantott megdöbbenve a kirakatra, ahol egymásután villantak fel a lámpák, változó színekbe borítva a kiállított harisnyatartókat. Az agya lassan fogta fel, hogy most már másvalaki ül ott benn a villanykapcsolónál, ennélfogva itt kitelt az ideje, többé se vacsorája, se fekvőhelye. Itt áll ismét teljesen hontalanul, üres zsebében egy sem­mit se érő díszoklevéllel és hóna alatt a polgármes­ter ócska ruhájával. Legyintett és kifelé indult. — Géza ... hová akar menni? — fogta meg a lány a kezét. Révült csodálkozással nézett reá. Olyan rég nem hallotta a saját nevét, hogy most valósággal meg­döbbent tőle. Zsóka is mindig csak diák úrnak hív­ta, most mondta először úgy, hogy Géza. — ... Géza, ne haragudjék, jöjjön el hozzánk. Beszélünk édesapámmal, hogy nálunk lakhassák, amíg valami állást kap . .. Ugye eljön. Nem válaszolt. Engedte, hogy a lány karonfogja és vezesse magával. Mit is tehetett volna mást? Úgy­sem mehetett volna máshová s különben is, számára az egész világ idegen, még ez a lány áll legközelebb hozzá. Ettől még csókot is kapott. Egy pillanatra felvillant elötte, hogy ő most tulajdonképpen in­­gyenelőnek megy egy idegen család nyakára. Ettől összerezzent és el akart húzódni, de a lány keze már diadalmas magabiztossággal szorította a könyökét. Égette és izgatta, de ugyanakkor meg is nyug­tatta ez a szorítás. Nem ellenkezett tovább. Egy­máshoz simultak s úgy mentek tovább a sötétben. Messze mögöttük, az üresen maradt kapualjban fel-felvillantak a színes villanykörték. Benn a füzökészitómű­hely kis kamrájában beesett arcú borzas diák ült egy könyvre hajolva. Tanult, hogy majd egyszer ő is díszoklevéllel vizsgázhas­son, mint az elődje. S a keze félpercenként gépiesen csavart egyet a mellette lévő piszkos villanykapcsolón. Három nagybányai kiállítása a fővárosban Hriszto Botev szobra Szófiában Erdős I. Pál Vasárnap a falun

Next