Előre, 1957. június (11. évfolyam, 2988-3013. szám)
1957-06-01 / 2988. szám
ŐSZINTESÉG Chloé, az özvegy sietett felette. Hét árva férjét gyorsan eltemette a sírkövükre, mely vesztük siratja. Most ezt íratja : „Chloé műve“. E vallomása inta. Hát van-e nő olyan őszinte, mint öt EUTRAPELUSZ, A LASSÚ BORBÉLY Nem készül el, mikor borotvál A lassú Eutrapelusz. Kapar-vakar, órákig ott áll, Részletre nyúz. Míg egyik orcámat síkosra, Csupaszra készíti ki, Másik orcámon a borosta Megint kinő. EGY KORCSMÁROS Ravennában volt egy korcsmáros. Hogy becsapott az istenadta. Vizes bort kértem tőle, cselből És a zsivány víz nélkül adta. VELOXHOZ Epigrammám hosszú. E hirt Röpíted. Te semmit sem írsz. A tiéd Rövidebb. (Kosztolányi Dezső fordításai) GEORG WEERTH preiss úr VIUGTÖrTÉNETI mENlŐstomKEl&WK HARCIAS, sietős léptekkel fordult be az irodába Preiss úr. Fehér nyakravalót viselt. Széles fehér gallérjának hegyes csücskei a fülcimpájáig értek. Remekül állt rajta az ingfodor, a mellény és a frakk. Lábán lakkcipő fénylett. — Preiss úr biztosan keresztelőre megy — mormolta a levelező. — Semmiesetre sem temetésre — felelt rá a tanonc-A buzgó nagykereskedő keresztülment az irodán. Sokatmondó pillantására Lenz könyvelő felugrott munkája mellől. Ur és szolga csakhamar az irodából nyíló szobába, az üzlet titkos helyiségébe vonult. A BESZÉLGETÉS megkezdése előtt a könyvelőnek alkalma volt mégegyszer tetőtől talpig végignézni gazdáján. Preiss úr szemlátomást izgatott volt. A vér az arcába szökött, reszketett. Hasztalan igyekezett a lelkében dúló vihart a legünnepélyesebb higgadtsággal leplezni. — Üljön le, Lenz — szólt Preiss úr. — Mondhatom magának, rendkívüli időket élünk, az események egymás hegyénhátán bukdácsolnak, a világtörténelem huszonnégy lóval száguld • .. — Huszonnégy postalóval •.. — lóditotta a könyvelő. Ur és szolgája most egymással szemközt ült. Lenz tubákot szippantott- Preiss ur csípőre tette a kezét és állát leszegte a gallér csücskei közé. — Hallgasson jól ide, Lenz! — Csupa fül vagyok, Preiss ur. — Roppantul fontos levelet kaptam. Olyan levelet mely korszakot jelent az életemben- Képzelje csak, Lenz... — Képzelem, Preiss ur— Képzelje, a terünk .. .— A komlóspekuláció...? — Fogja be a száját, Lenzl Kíméljen meg hebehurgya közbeszólásaitól; nem vagyok abban a hangulatban, hogy komlón jártassam az eszem. Túlságosan viharterhesek az idők, a világtörténelem szélsebesen robog — képzelje csak el, Lenz, — Képzelem, Preiss úr• — Képzelje csak, a srapnellgyártásra vonatkozó szándékunk legfelsőbb helyen a legkedvezőbb fogadtatásra talált. — Ne mondja, Preiss úr — Kénkövessy Pokolkő tábornok, az ezernegyvenedik hadtest parancsnoka el van tőle ragadtatva. — A nemes Kénkövessy! — Ménkafalui Rossznyavalya tábornok, a lovasitott tevetüzérség parancsnoka agyba,főbe dicsér. — A nagytekintetű Rossznyavalyat — Báró Lángrakéta tengernagy azonban, aki srapnelljeink ára, minősége és szállítási határideje iránt a legbehatóbb érdeklődést látszik tanúsítani, az elragadtatáson és dicséreten kívül gyakorlati értékű figyelemre is méltatta beadványunkat, amennyiben a legutóbbi birodalmi reggelin gondosan kidolgozott előadást tartott róla Ő kedvességének. — Ég áldása Lángrakéta tengernagy úrra. — Nem tévedtem számításomban. Tudtam, hogy a srapnellgyártás feltétlenül beüt. Különösen kedvező visszhangot keltett, hogy ezeket a gyilkos szerszámokat „a népszuverenitás elleni piluláknak“ neveztük el— És hogy rózsaszín papírban csomagoltuk? — Úgy van, Lenzl — Akkor alkalmasint rövidesen szép rendeléseket kapunk, nemde? Szünet állt be. Preiss ar ajka körül szánakozó mosoly játszott. — Magának csakugyan halvány sejtelme sincs, amit voltaképpen el akarok mondani. A könyvelő hegyezte a fülét. — Nem érti, hogy nem anynyira srapnellekről van szó, mint a lojális készségről, amivel az államot támogatni óhajtottam? Lenz ellátotta a száját ámulatában. — Ó, az idők megváltoztak- Szép jövő küszöbén állunk. A könyvelőnek megállt az esze. Annyira hozzászokott már, hogy gazdája mindig az évszázadok bajain siránkozik, hogy a szép jövőt illető váratlan jóslat a leghomályosabb rejtvény gyanánt hangzott a fülében. — Igen, felvirradt nekünk a szabadság hajnala. Ébredezik dermedtségéből a hon. Megtört a zsarnokok hatalma, a nép emberei hivatottak rá, hogy a dicsőséges forradalom áldásait az egész nemzetre kiterjesszék. — A dicsőséges forradalom áldásait? — kérdezte a könyvelő■ Csillagokat kezdett látni. Úgy látszik, Preiss úr nézetei máról holnapra alaposan megváltoztak. — Reszketve néznek le trónjukról a fejedelmek legegyszerűbb polgári alattvalóik soraira. Ott állnak a férfiak, akik megmentik az állam hajóroncsát, akik a viharzó tengeren át visszavezérlik a biztonságosan ringó révbe. — Lenz könyvelőt elöntötte a verejték, még sohasem, zúdult rá érdemes gazdája szájából ilyen virágos szóáradat. — Csoda-e hát, Lenz, hogy szemet vetettek rám? Lenz könyvelő szippantani akart, de tagjai fölmondták a szolgálatot. — Csoda-e hát, hogy engem is kiragadnak az üzleti élet homályából és képességeimnek megnyitják a teret, amely a Sors könyvében számomra ki volt jelölve? — Ön nagy embert — mormolta a könyvelő. — Már olajspekulációval is széltében-hoszszálban ismertté tette magát. Preiss urat kellemetlenül érintette, hogy legünnepélyesebb pillanataiban megint olajra meg más ilyesmire emlékeztetik. .A könyvelő azonban ezt, úgy látszik, egyáltalán nem vette észre. — Gabonavállalkozásaival is nagy szolgálatot tett a társadalomnak. Preiss úrra ez is úgy hatott, mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a fejére. — Hátha még azt is tudnák az emberek, hogy ön négyszögölenként.De erre Preiss végképp türelmét vesztette. — Elég ebből, a srapnell volt a döntő — kiáltotta. —Biztos forrásból tudom, hogy a fővárosban új kormány alakításával akarnak megbízni. Lenz könyvelő majdhogy gyereket nem szült ijedtében. — Excellenciás uram — dadogta, és az orra elhalványodott. ARRA a teljesen alaptalan híresztelésre, hogy Preiss úr lesz a miniszterelnök, faragatlan proletárok még aznap este beverték valamennyi ablakát. Nincs az a jellem, amely tönkre ne menne, ha a gúny céltáblája lesz — bármennyire nagyszerű és fennkölt is az a jellem, bármennyire hitvány és ostoba is az a gúny. Vegyük például a szamarat: jelleme kis híján tökéletes, szellemének nem akad párja a mindennapi állatok világában, és mégis mi lett belőle a gúny csapásai alatt! Akit szamárnak szólítanak embertársai, nemhogy megtisztelve érezné magát, de kétség támad a szívében. ★ Ádám ember volt — ez mindent megmagyaráz. Nem azért kellett neki az alma, mert kedve szottyant rá, csak azért kellett neki, mert meg volt tiltva. Öreg hiba, hogy nem a kígyótól tiltották el, akkor a kígyót ette volna meg. A barátság szent szenvedélye oly forró, oly állhatatos, oly hűséges és oly kitartó természetű, hogy egy életen át elkíséri az embert, ha nem kérnek tőle pénzt kölcsön. Valójában az a bátor ember, aki ellenáll a félelemnek, aki legyőzi a félelmét — nem pedig az, akiből hiányzik a félelem. Ha azt nevezzük bábornak, akiben nincs semmi gyávaság egyáltalán nem mondtunk bókot, és nagyon helytelenül fejezzük ki magunkat. Vegyük például a bolhát ! ő azután összehasonlíthatatlanul bátrabb minden teremtett élőlénynél — ha azt nevezzük bátornak, aki nem tudja, hogy mi a félelem. Akár alszunk, akár ébren vagyunk, a bolha gondolkodás nélkül ránk támad, mit sem törődve azzal, hogy nagyságban és erőben úgy aránylik hozzánk, mint egy csecsemő a világ egyesült hadseregeihez; éjjel-nappal szüntelenül a legnagyobb veszélyek közepette él, egy ugrásnyira a fenyegető haláltól, és még sincs jobban megijedve, mint az, aki ezer esztendő múlva sétál egy földrengés sújtotta város utcáin. Gyakran emlegetjük az olyan neveket, mint Clive, Nelson, Putnam, s azt szoktuk mondani róluk, hogy „nem ismerték a félelmet“ — legközelebb azonban a bolháról se feledkezzünk meg, sőt tegyük a lista élére. I. L. Caragiale: Tizenkettő elmúlt! Mondia gyermekem, mi az ördögöt csinálsz? — kiáltja igen idegesen Lucsita őnagysága és a szobába lép, ahol madame Piscopesco cicomázza magát. Madame Piscopesco a tükör előtt még idegesebben válaszol: — Eh! az ördögbe is, anya lelkem, már maga sem hagy nyugton?! Nem látja, hogy elcsúfított az a barom, hogy szakadna rá az ég! A „barom“ a gyermekek nevelőnője, madame Piscopescot is ő fésüli. Lucsita őnagysága, madame Piscopesco édesanyja, madame Piscopesco pedig Piscopesco úr felesége, aki viszont Sinaia egyik legelőkelőbb és legjobban berendezett villájának tulajdonosa. A villát a Lucsita őnagysága lányának szép nevéről „Esneroidá’‘-nak nevezték el. A nap még nem emelkedett egészen a „Clinele“ 1) csúcsa fölé, de az „Esmeralda”-villa lakói már reggel hat óra óta sürögnek-forognak, mint valami bolondok. Mit jelent ez? Vajon mi történt a Piscopesco-családban, hogy az „Esmeralda"-villa minden lakója ilyen izgatott és ideges? A kérdésre egy „bristol"lap 2 ad feleletet, mely az előkelő barátoknak az „Esmeralda"villában hagyott névjegykártyájuk tetején tündököl. Ha rápillantunk erre a bristollapra, megtudjuk, hogy a Fenséges Pár legmagasabb parancsára Zéfir Piscopesco úr és neje, ma délután egy órakor a Peres kastélyba hivatalosak villásreggelire. — Anyuci szivem, hol van az a „barom”? Venné meg az Isten! — mondja madadme Piscopesco s dühösen ráncigálja tincseit, melyek úgy látszik, sehogy sem akarnak úgy állni, ahogy azt őnagysága szeretné. — Hagyd, gyermekem, majd én megigazítom — mondja Lucsita őnagysága. Gyönyörű lányát az ablak elé, a világosságra vonja, leveszi a hajsütővasat a spirituszlángról, közeviszi ajkához, ráfúj, aztán a makrancos fürtöcskék közé dugja. — Megbolondultál!? — sikolt fel madame Piscopesco — az ördögbe is! Nem látsz? ... hű, hogy megégettél! — Dehát miért mozogsz folyton?! Ha állandóan izegsz-mozogsz! Nagyon izgatott vagy, gyermekem, vinne el az ördög! ... Na, hadd lássam csak! Lucsita őnagysága óvatosan vizsgálgatja madame Piscopesco kövérkés tarkóját és megköpdösi, egyrészt, hogy csillapítsa a sajgást, másrészt, nehogy megigézze. Ami igaz , az igaz, a lányára igazán büszke lehet... Aztán még nagyobb figyelemmel szelídíti, rendezgeti a makrancos fürtöcskéket, míg olyan szépek nem lesznek, hogy madame Piscopesco már égés okozta fájdalmáról is megfeledkezik. — Negyed egy, fiam! Mi az ördögöt csináltuk, még mindig nem készültél el? ... Minden áron el akarsz késni? Nem illik megvárakoztatni őket, különösen első alkalommal! De madame Piscopesco nem figyel Zefir Piscopesco arra, meghajlítja karcsú derekát a tükör előtt, hogy jobban láthassa magát és megkérdi: — Anyu, hátul rendben vagyok? — Megsüketültél, fiacskám? — kiált rá keményen Piscopesco úr; azt akarod, hogy a macskaasztalhoz kerüljünk? Nem illik megvárakoztatni őket! Hallod? most megyünk oda először! Ezerszer megmondtam. — Oh, a mindenségit ennek a nyomorult életnek! — mondja madame Piscopesco. — Hol a kesztyűm? Keresik a hölgyek jobbra .. . keresik balra ... — Hívd be azt a barmot.. Hol az istenbe van az a barom? Az ördög vinné el, ő tudja hová tette. — Nézd csak ott! — kiált Lucsita őnagysága — Gyere már, fiacskám! mert itt hagylak, s egyedül megyek el. Fél egy. Rövid pillantás a tükörbe. Végre! Madame Esmeralda Piscopesco férje oldalán helyet foglal a kocsiban. — A Pelesbe! — Gyorsabban! — kiáltja a kocsisnak Piscopesco úr. Kezét karba teszi, s kényelmesen helyezkedik el. A kocsis a lovak közé csap. 1) A Bucegi hegység egyik csúcsa Sinaia fölött. 2) Jobb minőségű kartonfajta. — Anyuci szivem! — kiáltja madame Piscopesco s visszafordul Lucsita nagysága felé, aki megköpdösi a verendáról, nehogy megigézze. — Anyuci szivem, vigyázz a szekrénykulcsokra, mert az a bárom, hogy vinné el az ördög, ismét lopja a cukrot! (Székely János fordítása) Svajk a törvényszéki orvosok előtt A törvényszéki orvosbizottság, amelynek el kellett döntenie, hogy Svejk elmeállapota lehetővé teszi-e vagy sem mindazokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják, három rendkívül tekintélyes úrból állt. Három különböző tudományos iskola és pszichiátriai felfogás volt itt képviselve. Ha Svejk esetében ezek az élesen szemben álló tudományos táborok mégis a legteljesebb egyetértésre jutottak, ez tisztára csak annak a lenyűgöző hatásnak tudható be, amelyet Svejk az egész bizottságra gyakorolt, amikor belépve az elmeállapotának megvizsgálására kijelölt terembe és megpillantva az osztrák uralkodónak a falon függő képét, így kiáltott fel: — Uraim, éljen I. Ferenc József császár! Teljesen világos volt az eset. Svejk spontán megnyilatkozása fölöslegessé tette a kérdések nagy részét, csak a legfontosabbak közül maradt még egynéhány, hogy a válaszokból a doktorok megerősíthessék első benyomásukat. — Nehezebb a rádium az ólomnál? — Még sohasem értem meg, kérem — felelte Svejk, a tőle megszokott kedves mosollyal. — Hisz maga a világ végében? — Hát azt előbb látni kéne — válaszolta könnyedén Svejk —, de az biztos, hogy holnapra még nem várom. — Ki tudná számítani, hogy mekkora a földgolyó átmérője? — Azt, sajnos, nem tudnám — felelte Svejk —, de én is feladhatnék önöknek, uraim, egy találós kérdést: van egy háromemeletes ház, ennek a háznak minden emeleten van nyolc ablaka. A háztetőn van két padlásablak és két kémény. Minden emeleten két bérlő lakik. És most tessék megmondani nekem, uraim, melyik évben halt meg a házmester nagymamája? A törvényszéki orvosok sokatmondóan összenéztek, mindazonáltal az egyik még feltette a következő kérdést: — Nem tudja, hogy mi a Csendes-óceán legnagyobb mélysége? — Azt kérem, nem tudom — hangzott a válasz —, de úgy gondolom, hogy biztosan nagyobb, mint a Moldváé a vysehradi szikla alatt. A bizottság elnöke röviden csak azt kérdezte: — Elég? — De az egyik bizottsági tagnak volt még egy kérdése: — Mennyi 12.987-szer 13.863? — 729 — felelte Svejk szemrebbenés nélkül. — Azt hiszem, ennyi tökéletesen elég — mondta a bizottsági elnök — visszavezethetik a vádlottat a helyére. — Köszönöm szépen, uraim — mondta udvariasan Svejk — nekem is tökéletesen elég. Távozása után a három tagú kollégium egyhangúlag megállapította, hogy mindama természeti törvények alapján, amelyeket a pszichiátria tudorai kitaláltak, Svejk notórius hülyének és idiótának számít. A vizsgálóbíróhoz küldött jelentésükben többek között ez állott: „Alulírott törvényszéki orvosszakértők a teljes gyengeelméjűség és vele született kretenizmus állapotában találták a fentnevezett bizottság elé utalt Josef Svejket, miután az „Éljen I. Ferenc József császár“ szavak hangoztatása kellőképpen megvilágította Josef Svejk elmeállapotát és tökéletesen elegendő volt notórius hülyévé nyilvánításához. Alulírott bizottság ennélfogva javasolja ...” Míg az orvosok a jelentést fogalmazták, Svejk így nyilatkozott rabtársainak: — A Ferdinándot hagyták a fenébe, és még nagyobb marhaságokkal szórakoztattak. A végén azt mondtuk egymásnak, hogy amit eddig meséltünk, az tökéletesen elég, és elbúcsúztunk... ANATOL FRANCE: Az idő vasfoga — No, csak vallja be, hogy vén fecsegőnek tart. Pedig mindössze háromszor olyan idős vagyok, mint maga. De ebben a romos tárgykörben minden csak viszonylagos. Mikor elsőbe jártam, egy nagy kamasz mellé ültettek, nálamnál kétszerte öregebb volt. Mi volt az oka, hogy így elmaradt a tanulásban? Talán betegség? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy egy padban ültünk, ő tizenötéves volt, én nyolc. Megszeppenve kuksoltam az árnyékában. Valósággal fullasztott a szomszédsága. Néha fölnéztem rá és lopva szemlélgettem, mialatt a leckéjén kérődzött A napfény megcirógatta pelyhedző arcát. Ezeket az első szakállpihéket sorscsapásnak tartottam. Pedig bájos lehetett, mint a barack első virágzása. És én szánakozva állapítottam meg: „Szegény fiúi Már meglátszik rajta az idő vasfogai“ (Brousson „Anatol France papucsban” című könyvéből) (A budapesti Gondolat Kiadónál „A magyar anekdotakincs“ címmel megjelent gyűjteményből) JANCSÓ JUTALOMJÁ TÉKA Kolozsvári Jancsó, az öreg komikus jutalomjátékára készültek kettős kivilágítással, ami annyit tett, hogy a színpadon öt szál gyertya helyett tíz égett. A rossz idő miatt azonban csak kis közönség gyűlt be. Meglátta ezt a kilépő Jancsó, megáll s igy szól: — Hát csak ennyien jöttek ? Aztán nekimegy a gyertyáknak, a tízből ötöt elfut, zsebre rakja s azt duzzogja: — Fél publikum, felvilágitás! Már úgy sem sokáig potyázunk együtt. A közönség pedig nem hogy haragudott volna, sőt nagyot nevetett. a szatmári főbíró Elmés úriember volt az öreg Jeney György, a harmincas években Szatmár városának főbírája. Találó mondásait messze földön ismerték. Egy ízben — országos vásár előestéjén — begyült a vidék népe a szatmári fogadóba. Egy szegény ember a szabad konyha mellett piritgatta száraz kenyerét, és hogy jobban lágyuljon, az ott lövő étel párájára tartotta. A kocsmáros ezért egy garast követelt, és mert a szegény fenebér megadni nem akarta, a kocsmáros tőle zálogot vett. Erre a szegény ember panaszt emelt a bíró előtt. Az öreg úr előhivatta a kocsmárost, szembeállította a panaszosokat és azt kérdezte, hogy belemártotta-e a kenyeret a szegény ember az ételbe ? A kocsmáros azt felelte, hogy nem mártotta. — Tehát csak a párájára tartotta ? — Csak arra. Erre az öreg Jeney azt mondja a parasztnak : — Tegye le kend azt a garast. A szegény ember nagy megütközéssel kibontogatta a batyuját és letette a garast az asztalra. Akkor a főbíró a kezébe veszi a garast, oda inti a kocsmárost, a pénzt az asztalhoz üti és azt mondja : — Tegye el kend a hangját ! Fövő étel párájáért a garasnak csak a hangja dukál ! JÓKAI MÓR MINT PROTEKTOR Ghyczy Kálmánhoz ajánlott valakit egyszer Jókai Mór és erősen hangsúlyozta, hogy nagyon szeretné annak előléptetését. — Hát aztán Mórickám, arra való ember az az illető ? Jó a minősítése ?... aztán van-e már elég hosszú szolgálata ? — kérdezte a miniszter. — Hm... Arra való is legyen, jól kvalifikált is, öreg szolgálata is legyen ? — Hát ha ez mind megvolna, mi a fenének kell az én protekcióm ? A híres Petőfi világgá valóban ★ ★ SVEJK ! egy kerék katona kalandjai a világháborúban - Ott ül a híres Petőfi! — ön az a hires Petőfi? — Szervusz, hires Petőfi! (Rajzolta: JANKÓ JÁNOS (1833—1896) Javakorabeli férfiú volt Ivan Dmitrics, családjával együtt évi ezerkétszáz rubelből élt és nagyon meg volt elégedve a sorsával. Egy este vacsora után leült a díványra újságot olvasni. — Elfelejtettem ma megnézni az újságot — szólt a felesége, aki épp az asztalt szedte le . — Nézd csak meg, benne van-e a legújabb húzás? — Benne van — felelte Ivan Dmitries. — Dehát hiszen a te sorsjegyed a zálogban maradt — vagy nem? — Nem, a múlt kedden meghosszabbítottam. — Mi a száma? — A sorozat 9499 — a sorsjegy száma huszonhat. — Jó. .. Megnézzük ... 9499 és 26. Ivan Dmitries nem bízott a sorsjátékban és más időkben egy világért se keresgélt volna a nyertes számok között, de mert most épp nem volt más dolga, no, meg az újság is ott volt az orra előtt — hát ujjával szép gondosan végigment a számsorokon. És mintha csak a hitetlenségét akarta volna a sors megcsúfolni, felülről már a második sorban szemébe ötlött a 9499-es szám! A sorsjegy számát meg sem nézte, nem is ellenőrizte magát. Az újság a térdére esett. Mintha valaki hideg vízzel fröcskölte volna meg a hasát, kellemes hideget érzett belül, csiklandós, borzongató érzés volt! De édes is! — Masa, itt a 9499-es! — szólt elhaló hangon. Az asszony ránézett férje csodálkozó, riadt arcára és látta rajta, hogy nem tréfál. — 2 — — A 9499-es? — kérdezte elhalványodva és az asztalra ejtette az összehajtogatott abroszt. — Igen, igen — egész komolyan! — És a sorsjegy száma? — Ja igaz! Még az is kell. Különben tudod mit, várj csak egy csöppet. Egyébként, akárhogy is — a mienknek a sorszáma! Érted, szóval . .. mégis csak ... Ivan Dmitrics széles mosollyal nézett feleségére, buta-, mint a gyerek, akinek valami fényeset mutatnak. Az asszony is mosolygott, őneki is tetszett, hogy a férje csak a sorozat számát mondta meg és nem sietett megnézni, melyik a nyerő szám. Egy lehetséges szerencse reményével kecsegtetni vagy áltatni magunkat — milyen édes és izgató! — Mindenesetre a mi sorozatunk — mondta Ivan Dmitrics hosszas hallgatás után — vagyis a nyerés valószínűsége már fennáll. Még csak valószínűség — de az is valami! — Na és most nézd meg . . . . — Várj csak. Még ráérünk csalódni. Tehát, felülről számítva a második sor, a nyeremény tehát hetvenötezer. Ez, fiacskám, nem pénz — ez erő, ez már tőke! És ha most belenézek a táblázatba és ott a 26-os a nyerő? — mi? Figyelj ide — hátha csak ' ugyan nyertünk? Elnevették magukat és sokáig szótlanul néztek egymásra. A szerencse közelsége el- szédítette őket, még csak áb- ,rándozni sem tudtak, vagy megmondani, mire is kellene — 3 — nekik az a hetvenötezer s mit vennének, hova mennének, ha megnyerik. Csak ez a két szám — a 9499 és a 75.000 járt a fejükben, ezt rajzoltaki a képzeletük, de maga a szerencse, ami pedig úgy kerülgette őket, valahogy a háttérben maradt. Ivan Dmitrics az újsággal kezében fel s alá járkált és amikor az első izgalma lecsillapult, akkor kezdett csak tervezgetni. — No, mi lesz, ha nyertünk? — mondotta. — Hiszen ez új élet volna . .. fordulat az életünkben! A sorsjegy a tied, de ha az enyém volna, akkor természetesen huszonötezerért mindenekelőtt valami ingatlant vennék, tízezret az egyszeri kiadásokra szánnék . .. utazás, adósságtörlesztés és igy tovább .. . A többi negyvenezret bankban kamatoztatnám. — Egy kis birtok, az tényleg nem volna rossz... — mondta az asszony és leült, kezét térdére ejtette. — Valahol Tula vagy Orel környékén . .. Nem volna gond a nyaralásra, de még jövedelmezne is. És már képek tűntek fel képzeletében, egyik szebb, poétikusabb mint a másik, és önmagát mindegyiken a legjobb állapotban, jóllakottnak, elégedettnek látta. — Meleg volt, nyári hőség ! Ő az, aki a jéghideg kvaszleves után a forró homokon fekszik hanyatt a patak partján vagy a ker- Iti hárs alatt. .. Meleg van. . . Fiacskája és kislánya körülötte játszanak a homokban vagy talán szöcskére vadász- I nak a fű között, ő maga é — — 4 édesen szendereg ,nem gondol semmire és egész teste érzi, hogy nem kell hivatalba mennie se ma, se holnap, se holnapután. Ha megunta a heverést, elsétál a szénagyűjtéshez, vagy az erdőbe gombát szedni vagy megnézni a horgászokat a parton. Alkonyattájt veszi a fürdőlepedőt, szappant és elballag a kabinjához, ott szép lassan levetkőzik, soká dörzsölgeti csu’pasz mellét, aztán bemászik a vízbe. A vízbe az ő szappanhabjának kövei mellett halacskák fickándoznak, zöld békanyál libeg a víz színén. Fürdő után tejszínes tea, vajas kaláccsal.. . Este séta vagy kártyaparti a szomszédokkal. " — Igen, jó volna birtokot) venni — mondja a felesége, akinek arcára van írva, milyen boldog ábrándokban ringatódzik. Ivan Dmitrics kiszínezi magának az esős őszt, a hideg estéket és a vénasszonyok nyarát. Ilyenkor azért is soká kell sétálni a kertben, a veteményesben, a patakparton, hogy jól kifagyva, jobban essék az a jó kis pohár pálinka, utána sózott gomba vagy kapros uborka, azután megint egy pohárkával... A gyerekek szaladva hozzák a veteményeskertből a sárgaré- 12 pát, retket, aminek olyan jó friss földszaga van . . . Este a díványra heveredik és csendesen lapozgat valami képeslap- (ban, aztán betakarja vele az arcát, kigombolja a mellényt és szundit egy jószót... ■ A vénasszonyok nyarát komor csúnyaesőzés követi. Éjjel-nappal zuhog, simák a csupasz fák, a szél hideg t — 5 — és nedves. Nedves minden, a kutyák, a lovak, a tyúkok — minden ázik-fázik. Nincs hol sétálni, nem lehet a házból kibújni, naphosszat a szobában kell fel-alá sétálni s a párás ablakon át szomorúan bámészkodni a világba. Micsoda unalom! Ivan Dmitrics a feleségére nézett. — Tudod mit, Masa, én legszívesebben külföldre utaznék. S már elképzelte, mily jólesik ősszel elutazni valahová külföldre, mondjuk Dél- Franciaországba, Itáliába . .. Vagy még inkább . . . Indiába! — Hát én is okvetlen elutaznék külföldre — szólalt meg az asszony. — Na, nézd már meg azt a számot! — Nem, várj csak . . . A férj fel s alá járkálva tovább tűnődött. Eszébe jutott: hátha csakugyan el akara felesége is utazni külföldre? Márpedig utazni csak egyedül kellemes vagy olyan nők társaságában, akik könnyedén, gondtalanul csak a pillanatnak élnek, nem úgy mint az ő felesége, aki egész után csak a gyerekekre gondol, róluk beszél, sóhajtozik, ijedezik és reszket minden kopejkáért. Ivan Dmitrics elképzelte a feleségét a vonatban, ezernyi csomaggal, kosárral, skatulyával, sóhajtozik, sápítozik, hogy megfájdult a feje az utón és hogy rengeteg pénzt költenek, aztán minduntalan őt szalajtja teavizért, sonkászsemlyéért, mosdóvizért.. . Ebédelni nem akar, mert az sokba kerül. „Hiszen ez minden kopejkát számon kérne tőlem . dolta. — Ő — gondolja, mialatt az asszonyt nézi. — A sorsjegy az övé, nem az enyém! De meg különben is, minek az ilyennek külföldre utazni? Kell is az neki! Egész nap a szállodában gunnyasztana és engem sem engedne sehová ... ismerem .. . most életében először eszmélt rá, hogy az asszony öregszik, megcsúnyult, konyhaszagú — ő maga pedig fiatal, erős, egészséges — akár másodszor nősülhetne. . . „Persze, ez az egész dolog butaság — dehát csakugyan, minesc neki külföldre utazni? Hát ért ő az ilyesmihez csak egy fikarcnyit is? Pedig biztosan elutazna... Na hiszen . .. Képzelem. Hát nem mindegy neki, Nápoly vagy Kukutyin? Engem csak zavarna, az biztos. És méghozzá függenék tőle. Szinte látom — mihelyt megkapja a pénzt, hát hét lakat alá dugja... E- i tölem fogja dugdosni ... Azi atyafiságával jótékonykodik majd, de tőlem minden ko- )' j pejkát számon kér.” Ismerte Ivan Dmitrics ezt .’( ; az atyafiságot: az a sok fivér, nővér, bácsi, meg néni, ha hírét veszik a nyereménynek, majd mind előkerül, két kincsét, hízelkedik, kenetteljesen forgatja a szemét. Ha' i ad nekik az ember, csak vért szemet kapnak — ha meg nem ad, akkor aztán átkozódnak, 1) j pletykálnak és mindenféle kellemetlenséget csinálnak. Ivan Dmitricsnek eszébe juttott a saját rokonsága is, az )) i előtt nem sokat törődött velük, de most valósággal gyűlölte őket. „Undorító népség!“ — gond ; — 7 — A felesége arcától is undorodott, gyűlöletesnek látta. Csak úgy forrt benne a méreg és dühösen gondolta: „Nem ért a pénzhez, de fu- 1 kar, mint egy hörcsög. Ha nyerne, rongyos száz rubelt adna nekem — a többit eldugná." És már nem mosolyogva, hanem gyűlölködve nézett a feleségére. De az asszony pillantása is ilyen epés gyűlöletet árult el. Ő is színes ábrándokat, tarka terveket szőtt és jól tudta, mire gondol a férje, tudta, hogy ő lesz az első, aki kinyújtja a kezét a pénz után — az ő nyereménye után. „Nem is volna rossz, a más pénzén uralkodni! — ez volt , a nő pillantásában. — Majd ha fagy . ..“ A férje felfogta ezt a pillantást és felkavarodott az epéje s hogy bosszantsa az aszszonyt, csakazértis gyorsan megnézte a nyerő számok oszlopát. — 9499-es sorozat, de 46-os szám! Szóval — nem a 26-os — harsogta nagy hangon. A reménnyel együtt a gyűlölet is elpárolgott s ugyan-akkor Ivan Dmitries is, meg a felesége is úgy érezték, hogy a lakásuk sötét, szűk, a szábbak alacsonyak, vacsorájuk szegényes volt s csak megnyomta a gyomrukat, hogy az estéik unalmasak . .. — A fene egye meg — szeszélyeskedett Ivan Dimitries. — Ahová lép az ember itt — csupa morzsa meg szemét! Hát itt már sohasem söpörnek?! ördög vigyen el, ha én itt kibírom. Megyek és az első fára felakasztom magam! Fel én! — —'— — — — — — — — — —.—. — '