Előre, 1958. február (12. évfolyam, 3195-3218. szám)

1958-02-01 / 3195. szám

KINCSKERESŐK HÉTFALUBAN Nyolcvan - egynéhány esztendő nyomja idős Barti Márton vállát mindjobban a föld felé. Apróra töpörödött termetével, szőrevesztett juhbőrmellényével — akár a mesék törpéje. Tavaly meggyengült a látása, azóta gyakran emlegeti, hogy ő más a halál regrutája. Pedig mindennap fát vág még a konyhára, s ellátja a jószágot is, ha a vejének más dolga akad. S milyen jóízűeket szippant a cigarettából, amivel megkínáltam ! Amikor kérlelem, hogy mondana nekem vagy egy régi hétfalusi mesét, csendesen ingatja a fejét : — Sok mesét tudtam én fiatal koromban... Ha százat mondanék, akkor se hazudnék... De már megfelejtettem. Hányszor hallja a népmesegyűjtő ezt a választ. Az ügyetlenebbje elkedvetlenedik, de az elszántabbja sem adja fel a reményt, hanem kitartó ostromot indít. A legkörmönfontabb módon próbálom szóra bírni a mesemondó hírében álló Barti Márton bácsit. Hivatkozom arra, hogy őt okos embernek tartják a faluban, nem hiszem, hogyha megerőltetné egy kissé az emlékezetét, ne jutna eszébe egy, legalább egyetlenegy mese. Márton bácsi tényleg okos ember, rögtön átlátja, hogy a hiúságán keresztül akarom kiugratni. Mélyen ülő szeme sarkából temérdek ráncocska indul fogatlan szája felé, jókedvűen heherészik : — A legjobb acél és elváslik egyszer, fiam Erre taktikát változtatok. Mondom neki, hogy az én jegyzetfüzetemben van már elég mese, felolvasnék egyet, lássam bár, pontosan írtam-e le? Olvasni kezdem a mesét, de szándékosan rosszul bonyolítva szálait. Hallgatja, hallgatja, aztán nemet int bütykös mutatóujjával: — No, én másképp tudom. S most már ő mondja tovább. Hangja akár a reszketeg tücsökciripelés. El-elhallgat, mintha a múltba hallgatóznék régen porladó öregek hangja után... Fakó szeme felcsillan, mint a tó kék vize, ha tavasszal felenged rajta a jég és mondja, mondja egyik mesét a másik után__ Járják a gyűjtők Hétfalut, szenvedélyesen — mint a kincskeresők — népmesék, népdalok, félig elfeledett táncok után kutatnak. Leásnak az emlékezés mélyére és kincsekre bukkannak. A Sztálin tartományi Magyar Népi Együttes pedig nemsokára színpadon fogja megcsillogtatni ezeket a kincseket a nép művészetét szeretni, értékelni tudó dolgozók ezrei előtt. A búzaszem, a kendermag és a vaskalán Hétfalusi csángó népmese NAGYVÁRADI SZÍNPAD ASTORIA SZÁLLÓ MESSZE innét, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy szegény ember meg a felesége. Nem volt azoknak az ég világán semmijük, árpakenyéren, pityókán éltek. Egyszer azt mondja az asszony az urának : —Menjen kied az erdőre, hozzon fát. Van még egy marék lisztem, sütni akarok. Vette az ember a fejszét, ment az erdőbe, amék a Cseligáson van. Hát ahogy csattogtatja ott a fejszét, sikáfrozást hallott. Gondolta, valami bajba jutott lélek lehet, megnézi, hátha segíthet rajta. Amint beért a sűrűbe, látott egy cserefát, a fa ágán fennakadva egy szépséges tündérleányt. Rivánkodott erősen az aranyhaja : — Szabadíts meg jóember, ládd-e, beakadt a hajam a fa ágába, úgy vagyok, mint fogoly. Megsajnálta a szegényember, kapta a fejszét, levágta a fának azt az ágát, amek a lány haját szorította, így az megszabadult. — Én téged a jóságodért úgy megbecsüllek, ahogy illik — hálálkodott a tündér. — Esztendő múltán fiút szül a feleséged. Akkor én meglátogatom a te életedet (házadat) és három ajándékot teszek a gyermekecske bölcsőjébe. Úgy lett, ahogy a tündér jövendölte. Mikor eltelt az esztendő, egy szép fiúgyermeket szült a szegényember felesége. Nagy volt az örömük, csak az asszony bánkódott büféje, mert olyan szegények voltak, hogy még egy inget se tudtak venni a fiúcskára. Lapival takargatták a testeét. Biztatta az ember az asszonyt, hogy ne búsuljon, majd jő a tündér és gazdaggá teszi őket. Elszámították, hogy a tündér ajándékából házat építenek és vesznek a fiuknak, ami kell. Mikor a kisded harmadnapos lett, jött a tündérlány. Tett a bölcsőbe egy búzaszemet, egy kendermagot meg egy tűzpiszkáló vaskolánt. Avval elment. — No ez jól megcsúfolt bennünket — mérgelődött az asszony és szemétre akarta vetni a három hitványságot. De az ura nem engedte. — Hadd el, jó lesz a gyermeknek játéknak, ha nagyobbacska lesz. — Betette a három ajándékot a menyecskeládába. NŐTT a gyermek, ügyes fiúcska lett belőle, Jánosnak hívták. Egyszer előállt az apjának, hogy ő játszódni szeretne, mint a más gyermekek. Miért nincs neki egy játéka is? Az apja odaadta neki a tündér ajándékát, töltse kedvét avval. János nagyon megörvendett. A magokat elültette a kert alá. A buzaszemből nőtt egy buzaszál, a kendermagból egy kenderszál. Vett egy posztót, avval fényesre surolgatta a vaskalánt. Egész bolondja lett annak a játékoknak. Mikor legénykorba lépett is, mindmerén a tündérlány ajándékával bajlódott. Tepellák Jánosnak csúfolták érte a faluban. Történt abban az időben, hogy a Burkus király haddal támadt az országra. Annyi volt a katonája, mint fűszál a réten, falevél az erdőn. A Toppantott sereg dúlta az országot, pusztította a népet. Megijedt a király, hogy az ő országában kő kövön nem marad. Eléhivatta mind a tizenkét tanácsosát: — Szokdálódjunk, urak, mitévők legyünk ? Kopac volt a tizenkét tanácsos, de a hajukkal az eszük is elhagyta a kobakjukat, semmi okost nem tudtak kitalálni. Azt tanácsolták a királynak : szedje a koronát meg a pereputtyát, aztán fusson, merre a lába viszi. Ők is úgy tesznek. A király haragudott a tanácsosokra. Mást gondolt. Hírré tette az országban, hogy aki a Burkus király seregét kiűzi, annak odaadja fele királyságát meg a kisasszony lányát. János meghallotta, mit doboltat a király. Eléállt az apjának • — Tisztelt édesapám, megyek a Burkus ellen. Hiába rivánkodtak neki a szülei. Mosdódott, tiszta inget vett, a búzát meg a kendert betette a tarisznyájába. A tűzpiszkáló vaskalánt egy zsilbiekötéllel a derekára övezte, mint kardot. HARMADNAP odaért a királyi rezedenciához. A darabontok nem akarták a király színe elé engedni. Lökdösték kifelé, menjen békével, míg jól van dolga. A király tudakolta, milyen lárma az? Mondták neki a szájok, hogy ne, egy bolond paraszt van a kapuban, az erőszakoskodik. Azt felelte a király, eresszék csak be, látni akarja miféle szerzet. János tisztességgel megemelte a kecsuláját a király előtt, aztán így szólt : — Tudom, miért busul, felséges király. De segítek én a baján. Nagyot kacagott a király: — Mit, te? Tepellák vagy te ahhoz. — Vagyok ami vagyok, felséges uram, de előállítok egy olyan hadsereget, hogy nem lesz párja a világon. — Jó, de mivel ruházzuk fel az ármádiát? — Így a király. — Vagyon nekem a tarisnyámban egy kender, abból én annyi mundért szövetek, amennyi kell — felelte János. — Jó, de katonáknak enni is kell adni. Márpedig itt a hiúban egy szem búza sincs — így a király. — Nem baj, felséges úr. Vagyon nálam a tananyámban egy búza, ha azt megérleljük, nem lesz gond kenyérre — felelte János. — De kard is kell, te legény, amivel küzdjenek. » János reácsapott a vaskalánra : I — Itt a vas. Telik ebből kard elég. 5 Azt mondta a király Jánosnak : — Jól van, tepellák, mutasd meg a tudományodat. De ha felsülsz vele, lófarka után köttetlek. — Aztán parancsot adott az udvarnak, hogy legyenek a legény szolgálatjára. János ahány esztováza volt az országban, mind felhordotta a palotába. Abból a kenderszálból, amit a tündérlány adott, szövetett a takácsokkal tízezer katonagunyát. A búzát megőrlette a király malmában. Három nap, három éj hordták a molnárok a A LEnINGRÁDI Astoria-hotelnek tudvalevőleg az a történelmi nevezetessége, hogy amikor a hitleristák még arra számítottak, hogy Leningrád is a villámháború áldozata lesz, az ostrom legkezdetén, néhány héttel későbbi pontos dátumra kitűzték a diadalmi bankettet és az ostromlott város számottevőbb lakóinak el is küldték a meghívót az Astoria hotel nagytermében tartandó díszvacsorára. A bankett persze elmaradt. Éppen azokban a napokban bukott meg Leningrád falai alatt is a villámháború taktikája. Ez a momentum Alekszandr Stein új darabjának történelmi háttere. A darab maga arról szól, hogy miért és kiért maradt el az a bankett. De ne gondoljon senki vezérkari ülésekre a színpadon. Stein, a szovjet dráma legnemesebb hagyományainak útját járja amikor — tudván, hogy a tömegek kezében van a történelem, — nem a nagy csata hadvezéreire, hanem közkatonáira, nem a győzelem fő tervezőire, hanem véghezvivőire figyel fel s őket örökíti meg. Erről a verhetetlen hátországról szól az „Astoria szálló“. DE ERRŐL sem szokványos formában és értelemben. „A Személyes ügy“ bátor és szókimondó szerzője itt sem tagadja meg önmagát: hősei nem félelem és gáncsnélküli lovagok, még csak nem is tejben-vajban fürdetett gyermekei a szovjethatalomnak. Sőt: olyan emberek, akik súlyos lelkiismereti válságokon mennek keresztül, akiknek kételkedni valójuk is lehetne. Tehát — erősen kiélezve a helyzetet, — azt is mondhatnánk, hogy olyan emberek, akik közt kereshetnék is a quislingeket, akiknek kétségeibe, sérelmeibe kapaszkodhatna a kísértő, ha... Ha nem a huszonöt éves forradalom neveltjeiről lenne szó. Stein állandó mondanivalója az, hogy nem az a hű és igaz kommunista, aki sokat és szépen tud beszélni, hanem aki kiállja a próbatételeket; hogy amikor valaki őszintén és keményen ostorozza a belső hibákat, azért teszi, mert otthon van, mert a magáénak érzi ezt a világot és nem akarja, hogy idegenek, illetéktelenek valami rést, valami könnyen támadhatót találjanak az ő világán. Az „Astoria szálló“ hőse, Konovalov, sok tekintetben rokon a „Személyes ügy“ hősével; mindkettő becsületes kommunista, akit ártatlanul félreállítanak és megbélyegeznek, majd pedig rehabilitálnak. De míg a „Személyes ügy" cselekménye maga a rehabilitálás, amelynek során az ártatlanul szenvedő hős mellett egyértelműen állást foglal egész környezete, — az „Astoria szálló“ első jeleneteiben Konoválov már hivatalosan rehabilitáltan áll elénk, de sebzett lélekkel, mivel némelyek még most is éreztetik vele a megbélyegzettséget, s mivel a hozzá legközelebb álló ember, felesége, elhagyta a megpróbáltatásban. Konoválov repülőtiszt, a spanyol polgárháború hőse, négy évi börtön után tér vissza Leningrádba, a háború első heteiben. Rangját visszakapta. A frontra szerelt zsákokat, annyi liszt lett belőle. A tűzpiszkáló kalánból veretett a király fegyverkovácsával vaj tízezer kardot. Mikor ruha, menázsi, kard készen volt, János kihirdette az országban, hogy minden bátor ember jelentkezzék a laktanyában, mert ha nem, a burkusok elpusztítják mindnyájukat. Hallgattak a szavára, mert már híre ment az ügyességének. Gondolták, hogy ilyen vezérrel kiverhetik az ellenséget. Mentek seregestül a kaszárnyába. Komisz, kard bőven volt, de vitézségben sem volt hiány. Rámentek a burkusokra. Elöl küzdött János, utána a többiek. Kard, golyó őket nem fogta, mert a csodás kenderszálból való gúnya védte a testüket. Egy hét nem sok, elűzték az ellenséget. MIKOR az utolsót is elűzték az országból, János ment jelenteni a királynak: — Király őfelsége, beváltottam szavamat. Most adja a királyságot meg a kisasszonyt ! Reáfelelt a király: — ígértem, adom is. — De magában mást gondolt: e biz nem adja se a fele királyságot, se a lányát a tepellák parasztnak. Csak annyit mondott Jánosnak, hogy elébb oszlassa szét a hadat, mert háborúban nem illik lakodalmat ülni. Az a katonákat hazaküldte. No, erre várt a király. Mikor már egy fia katona se volt ott, a darabontokkal a legényt lefogatta és bezáratta a kerek toronyba, aki a rezidenciában volt. Enni nem adott neki, gondolta, majd éhen hal. De nem jól számított. János zsebében volt egy darabka abból a kenyérből, amit a tündér búzájából sültetett. Avval fenntartotta magát val egy esztendeig. Akkor a király mást talált ki János elpusztítására. Megparancsolta a szolgáknak, hogy másnap öljenek disznót a palota udvarán, de ne a disznót pergeljék meg, hanem Jánost. No, de megint elszámította magát. Hiába dobták be Jánost a tűzbe, annak testeit a lángok nem fogták, mert védte a csudás kenderszálból szőtt ruha. A király olyan véres lett dühében, mint a láng. EU riiajtotta magát : — Ne szalmából rakjátok a tüzet, jó száraz föl hozzatok ! Majd az a lelkét is megégeti a tepellák parasztjának. Hordtak a szolgák akkora hasábfákat, akár Kati nőném dereka. Fújták a tüzet, mig csak bírták szusszal. János már aléldozott, mert testjének azon részét, kit nem takart a kenderszálból szőtt mundér, erősen pörkölte a láng. De nem jajgatott. Csak annyit rebegett csendesen: isten velek, kedves szüleim, örült a király, hogy immár vége a tepelláknak. ismét rikójtott: — Kaparjátok összébb a parazsat, hadd süsse a talpát is. Az egyik darabont odaugrott és kardjával bökdösni kezdte a parazsat János talpa alá. No, ha tette, jól tette, mert az lett a fiú menekvése. János meglátta, hogy a darabont kardja a vaskalánból való. Kiszökött a tűzből, kiragadta a kardot a darabont kardéból s kezdte vele csépelni a tűzrakókat. Futottak azok százan százfelé. Leggyorsabban a király futott János bosszúja elöl. Bebújt a trónus alá és onnan rivánkodott a legénynek, hogy ő csak tréfált, nem akarta elpusztítani. ígért neki kincset garmadával, ha meghagyja az életét. De János nem. Azt mondta : — Bitang hitszegő! Megadom, amit érdemelsz. — Avval fogta a kardját és lecsapta vele a király fejét. AZTÁN összedoboltatott minden embert, aki csak volt az országban. Csináltatott nagy vendégséget a tiszteletükre. Váltott minden jó, még rókazuzából sütött pástétom is. Aki az én mesémet el nem hiszi, menjen oda, hátha jut még neki is vaj egy csontocska. (SIPOS BELLA gyűjtéséből) retne menni, egyenest a tűzvonalba, hiszen tapasztalt vadászrepülő, de egyelőre hátországi teherszállításra állítják be s a mellé kinevezett politikai tiszt, — formulákban gondolkozó, merev, kemény ember, — elég nyíltan érezteti vele, hogy részéről s tán magasabb fórumok részéről sem teljes Konoválov iránt a bizalom. A darab maga Konoválov útját vetíti elénk, a harcokkal, fájdalmakkal teli utat a frontig. A CSELEKMÉNY az Astoria szálló egy lakosztályában folyik, ahol egymást váltják a hadi kiküldetések miatt jövő-menő lakók s ahol a szerzőnek alkalma nyílik arra, hogy jól megrajzott epizódfigurákkal megkapó korképet fessen hőseinek története köré. Itt van a moszkvai lap haditudósítója, aki a háború első heteiben, a frontot járva aggódik, kétségek gyötrik, mert szemközt látja az ellenség katonai fölényét, de végül, ugyancsak a front szemtanújaként válik lelkesült bizakodóvá. Halálos sebesülten írja meg utolsó tudósítását a villámháború kudarcáról Leningrád alatt. Aztán itt van — pontosabban itt bujkál — egy katonaszökevény, egy egyetemi tanár, aki a háború első napjaiban, hangzatos szónoklatokkal hívta diákjait a frontra s az első vesztes csata után, a bekerítésben, a mocsárban, cserbenhagyta őket, hazatért Leningrádba, de nem jelentkezett a parancsnokságnál, a lakására se ment, hanem itt „dekkol“ a szállodában. És végül itt van a hotelben a dráma legtöbbrétű és legvonzóbb alakja, Linda, az észt partizánlány. Könnyelmű, kacér, elkényeztetett nőnek tartja mindenki, Konoválov is, aki egyszer, keserűségében elég nyersen próbálna vigasztalódni vele, de Linda elutasítja. Bár szereti. Ezt csak akkor mondja meg neki, amikor Konoválov fia elesett. Linda ekkor azzal a meghökkentő kéréssel fordul a férfihez, hogy fiat akar szülni neki. De Konoválov nem tudván még, hogy a fia nem él, értetlenül nézi és nem fogadja el a lány közeledését. S a lány egyenesen erről a találkozásról megy utolsó partizánharcába, amelynek során megállít egy német tankrohamot és elesik. Konoválov csak ezután tudja meg, hogy ki volt az a szeszélyes, furcsa lány, akiben megvolt mindaz az emberség és ragaszkodás, amelyet a feleségétől várt volna, s akitől nem tudta a késői boldogságot elfogadni. Stein jó emberábrázoló: darabjának fő erőssége a lélekrajz s a gondolatgazdagság, ami háttérbe is szorítja kissé a drámai szerkesztést. Nem felvonásokban, hanem jelenetekben gondolkodik, ami kissé filmszerű szaggatottságot ad a darabnak. Ezzel a szaggatottsággal furcsa kontrasztban áll az egységes helyszín, valamint a párbeszédek nem annyira cselekményhordozó, mint inkább lélekábrázoló funkciója, hangsúlyozottan előtérbe nyomuló gondolati tartalma. Nehéz, de szép feladat játszani ilyen darabot. Komolyabb hiányosságának azt lehet tekinteni csak, hogy a hely-egység kicsit nehézkesen megvalósított, a jelenetek egymásutánja nem mindig oksági összefüggést mutat, hanem inkább csak időrendit, s a szereplőket sok esetben elég önkényesen hozza be a színpadra, vagy viszi ki onnan a szerző. A NAGYVÁRADI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ szép, elmélyült művészi munkát fordított az Astoria szálló első magyar nyelvű hazai bemutatójára és munkáját siker koronázta. A műgond, a mértéktartó stílus, a lélekrajz finomsága jellemzi egészében az előadást. A rendezés a fiatal, bátor kezdeményező kedvű Szombati Gille Ottó gondos, szép munkája. Gille a darab bonyolult szövevényéből elsősorban a Konovátov-házaspár szerelmének motívumát ragadta meg, ezt dolgozta ki legtöbb odaadással és szeretettel. Főleg ezen keresztül próbálta kifejezni a darab tiszta humanizmusát. Ez sikerült is. De emellett elmosódott kissé az előadásban annak a néhány igen érdekes párbeszédnek a jelentősége, amelyet Konovalov és fiatal pilótatársai a melléjük kinevezett politikai tiszttel folytatnak a háborúról, a bizalomról és a fegyelemről. Ezek az elég éles eszmei öszszecsapások is éppúgy hordozói az író szocialista humanizmusának, mint az érzelemgazdagabb családi jelenetek. Kissé igazságtalanul bánt a rendezés Linda alakjával, nem akkor, amikor jelen van, hanem amikor már meghalt. Konovalovnak semmi értő emberi reagálása nincsen a lány halálhírére, arra, amikor megtudja, hogy a látszólag könnyelmű lány volt körülötte a legemberibb ember. Ez persze a színészen is múlik, de az egész előadás vonalvezetése mutatja, hogy a rendező szándékából is kiesett. A rendezés egyetlen stílus botlása tán az, hogy a darab fináléját, az újságíró halálát az előadás addigi bensőségesen egyszerű játékmodorától eltérően, kicsit már pózolóan hősi, élőkép-szerű beállításban oldotta meg, amit a színészek változatlanul tompított, természetes hanghordozása sem tudott visszazökkenteni az előadás addigi helyes kerékvágásába. A háborúról szóló újabb szovjet filmekből is láthatná Szombati Gille Ottó, hogy ez az utolsó jelenetben kísértő stílus, — amelytől egyébként az előadás egészében sikeresen óvakodott, — idejétmúlt, korszerűtlen. Gábor József játssza Konovalovot, a tőle megszokott színészi érettséggel, jól átgondoltan, átélten és sok tekintetben meggyőzően. De az ő hűvösebb, kemény egyéniségéhez nem illik túlságosan a szerep. Hitelesen adta vissza Konovalov katonás jellemét, szenvedését, haragját és vívódásait, még apai szeretetét is. De az oroszosan lágy szív, a melegség, a jóság sokszor hiányzott belőle, különösen a szerelmi jelenetekben. Dukász Annával (Katyerina) való, igen szépen kidolgozott jeleneteiben is inkább a szenvedés volt a vezérmotívum, mint a vonzalom. Konoválov fiának szerepében Borsos Barna kedvesen gyerekes és őszintén, egyszerűen drámai volt. Kamaszszerepekben biztos, kipróbált, jó alakításokat szokott nyújtani ez a fiatal színész, de bár a sokadik kamaszfiguránál tart, óvakodik az ismétléstől és sikerül új vonásokat találnia. Halasi Gyula megnyerő, közvetlen, hiteles volt az újságíró szerepében. A tompított, természetes modern játékstílus elsősorban az ő játékában érvényesült a férfi szereplők közül. Jó volt Mogyorósi Győző, a katonaszökevény tanár szerepében. Mogyorósi István és Kozma Lajos Konovalov két pilótatársa szerepében. Kiss István (Katyerina második férje) és Balogh László (a politikai tiszt) eléggé elmosódott figurák. Katyerinát Dukász Anna, ez az országos viszonylatban is kitűnő színésznő alakítja, vonzóan, szépen, nagyon sok szeretettel a szerep iránt. Finoman árnyalt játékkal érzékelteti Katyerina vergődését, alázatos, bűnbánó, könyörgő szerelmét. Eléri azt, mint színész a nézővel szemben, ami az írónak az olvasóval szemben nem sikerül teljesen: felmenteni Katyerinát. A Sepsiszentgyörgyről Váradra került Lázár Erzsébet megrendítően bájos a kis özvegy menyasszony szerepében. Bencze Hajnal (a takarítónő) üde és kedves. Vitályos Ildikó, a társulat újonc színésznője nagyon tehetséges, invenciózus színészegyéniségnek bizonyult Linda szerepében, éppúgy, mint a tavasszal a Névtelen csillagban, a Szentgyörgyi intézet vizsgaelőadásán. Szép, mély, hajlékony hangja, könnyed, finom mozgása, természetessége, sokszínű arcjátéka, beszédes szemei, sajátos, kicsit fanyar stílusa új szint hoz színjátszásunkba. Elmondhatjuk, hogy fiatal színészgárdánk egyik legkomolyabb reménysége Vitályos. Sokat és kitartóan kell dolgoznia, hogy ez a reménység teljes valósággá váljék. A nagyon tehetséges Fux Pál díszletei ezúttal nem a legsikerültebbek. A hipermodern színpad- és szobakonstrukcióhoz nem illik a tapéta biedermeieres rajza és színezése, sem pedig a kissé véletlenszerű szedett-vedett bútor és szobadíszek. EGÉSZÉBEN AZ ELŐADÁS szép és élvezetes. Látszik rajta a műgond, az adott színészanyag képességeinek, művészi lehetőségeinek maradéktalan felhasználása, amely mindig, mindenütt — itt is, most is, — jó művészi eredményre vezet. HALÁSZ ANNA • Dániában megjelent Martin Andersen Néző utolsó, sajnos befejezetlen regénye, A Jeanette élesen bírálja a dán uralkodó osztályokat. Nem csoda tehát, hogy a polgári sajtó a könyv megjelenését ellenségesen fogadta. • A budapesti Nagyvilágban olvastuk, hogy Ibsen születésének 130. évfordulója alkalmából a Magyar Helikon bibliofil kiadásban jelenteti meg a nagy költő Terje Vigen című verses elbeszélését, Hajdú Henrik új fordításában. Az előző fordítás ugyancsak Hajdú Henrik műve, a Nyugat 1915 szeptemberi számában jelent meg. • Február elején Moszkvában találkoznak a Szovjetunió színházi rendezői, hogy megvitassák a legégetőbb aktuális színházi problémákat . A Szovjetunió Művelődésügyi Minisztériuma rendezésében január 24-én, India nemzeti ünnepének tiszteletére megtartották Moszkvában az „Utazás három tengeren túlra“ („Afanaszij Nikitin“) című, szovjet-hindu koprodukciós szélesvásznú színes film ősbemutatóját. A filmet Vaszilij Pronin és Ahmed Abbasz rendezték, utóbbinak Maria Szmirnovával együttesen írt forgatókönyve után. A férfi főszerepet a filmben Oleg Sztrizsenov, a női főszerepet Nargis indiai színésznő alakítja. • A belgrádi Nedeljne Informativne Novine hagyományos évi pályázatán az öttagú zsűri Alekszandar Vucsának ítélte oda a 300.000 dináros jutalmat „Mrtve javke“ („Halott jelenések“) című, 1957-ben megjelent regényéért. A zsűrinek Jugoszláviában a múlt évben megjelent 38 regény között kellett döntenie. Gaga Viktor: „Kisfiú portréja" (faszobor) NAGY ALBERT: Zúzmara Serestély Béla: Tűzimádó párszi nem borult le Több bűvölettel a napfény előtt. Mint ahogy mi hódoltunk tüzének Egy hosszú hétig, minden délelőtt. Reggelente, amikor az Omul Finom, könnyű fátylát levetette. Sok fénylurkó a napból kiszökve, Piros fényekkel játszott felette. Úgy másztak a fürge véndiákok Föl a lejtőn az erdőmély felé, Mint kisdiák-korukban, bár szivök itt-ott bizony megremegett belé Mentek frissen. Föl, föl a tetőre! Mindegyiknek könnyű volt a lába. Bennük élt az ötven éve látott Memnon-hangon zengő Detonáta A lélek itt oly szabadon szárnyal. Vaj mi viszi? A fény? A madárdal? Elszáll gyarló földi gondok felett. Itt csak az ég s a föld van teveled. A csillagok lenéztek az égről. Még a Göncöl is közelebb lépett. Az Esthajnal-csillag messzelátón kémlelgette eddig a vidéket. De a szépség lehúzta a földre A csillagrajt, hogy közelről lássák Erdők, hegyek, csobogó források. Tündérvölgyek fényben csillogását. PREDEÁLI ŐSZ FÉNYBŰVÖLETBEN Mint pogány oltár széles mezőben, Min az áldozati állat égett, A napfényben úgy gyűlt ki a szikla S köd füstje megülte a vidéket. Mig hunyt szemmel szürcsöltük a fényt be. Karjainkat hódolón kitárva. Sugárszárnyon keringett fölöttünk A napmadár, minden sasok királya.„ FÖL A TETŐRE Akkor ifjak voltak és bohók még. Szemük csak föl, a csúcsokra látott, Ma a tűnt évek terhével nyomták őket láthatatlan hátizsákok De csak amig a csúcsra fölértek S a csodatáj őket lenyűgözte, Ezüsthajuk átfestve aranyra, S arcuk a fény tüzében fürösítve, A TETŐN Itt nem érzed gyarló törpeséged, Átöleled a nagy mindenséget, S szemed, mint madár, mely szárnyat bontott. Bejárja a széles horizontot. A hátizsák vállukról lehullott, S alágördült a szédítő mélybe. Mert ott fönt az örökzengő erdő Az ifjúság dalait zenélte. Nincsen Svájcban sem szebb alpesi táji Szépsége szinte a szivedbe fáj. Itt érzed, hogy gazdag vagy igazán S boldogan mondod: „De szép vagy hazám!“ ESTE A COPLEÁN S megültek a hegyek oldalában, Teletűzdelték az erdőmélyet. Villanylámpák képében ragyogva, Mint ezernyi jánosbogár-fények. S az égi fény mintha kialudna. Úgy láttam egy percre fáradt szemmel S már csak a táj fenségét éreztem S öleltem át mámoros szivemmel.