Előre, 1965. december (19. évfolyam, 5624-5650. szám)
1965-12-01 / 5624. szám
2 wtmmmmm KORSZERŰSÍTÉS ÉS KARAMATÍS (Folytata a 1. oldalról) Nem mondhatnánk el mindezt a Máramaros tartományban tapasztaltakról. Ott még előfordul, hogy amikor van homok, nincs kő (az IRTA több mint százezer tonna kő szállításával maradt adós az ez évi tervből is), hogy nem mindig a legmegfelelőbb követ használják az alapozáshoz, (ebből kevéssel is rendelkeznek), hogy nem mindig tartják be a műszaki utasításokat és ezért olykor gyenge minőségű az út. Gépi felszerelésük is elég hiányos. Sok mindenre volna még szükségük. Ellentmondásnak tűnik, mégis azt kell mondjuk, a két tartomány közül mégis Máramarost illeti a dicséret. Igaz, az idén nincsenek úgy felkészülve, mint Brassóban, és maguk is jól ismerik szervezési tennivalóikat, de ők voltak azok, akik megpróbáltak valóban előrelátással dolgozni. A felvetődött módszerbeli kérdésekről náluk múlt és jelen időben lehet beszélni. Már 1963-ban megkezdték a portalanítás, majd a könnyű aszfaltozás alkalmazását. Brassó tartományban csak a jövő évben fognak hozzá , holott sokkal kedvezőbb körülményeik vannak, s a szükség sem volt kisebb. TALICSKA VAGY TRAKTOR ? Ugyancsak ehhez a problémakörhöz tartozik a már korszerűsített, könnyű aszfalttal ellátott utak további karbantartásának, javításának kérdése. Szakemberek által megállapított és elfogadott tény, hogy ma már ezt sem lehet klasszikus módszerekkel végezni, mert a gyors, megterhelt kerekek a kisebb gödrökből is kihányják a követ. Példa erre a Máramaros tartományi Tasnád-Nagykároly, Berince-Kápolnamonostor útszakja, szók. S mivel a könnyű aszfalttal korszerűsített utak volumene a IX. Kongresszus irányelvei alapján egyre nagyobb arányokat ölt majd, időszerű feltenni a kérdést : talicska vagy traktor ? Brassó tartományban még meg sem kezdték a korszerűsítést, de már kijelölték a gépesített komplex brigádok táborhelyét, míg Máramarosban a tasnád-nagykárolyi kész út már nagyon is igényelné a korszerű javítást, de még semmi sem történt ennek megszervezésére. Mi a teendő ? A legmeggondoltabb véleményt ebben az ügyben Kaufman Leótól, a Lápos rajoni néptanács útépítési ügyosztályának vezetőjétől hallottuk. — Traktorra, azaz gépesített útjavítási eszközökre egyre inkább szükség lesz. De szakemberekből összeállított gépi felszereléssel ellátott komplex brigádot majd akkor kifizetődő létesíteni, ha a korszerű karbantartást már hosszú távokon megvalósítottuk. Persze, erre fokozatosan fel kell készülni. Mert ha szükség lesz rá, nem lehet egyik napról a másikra öszszehozni. Viszont a „talicskáról" sem mondhatunk le egyhamar. Részben mert elég hosszú időbe telik még, amíg eljutunk a teljes úthálózat korszerűsítéséhez, másrészt pedig, mert akkor is szükség lesz ha nem is talicskára, de útmesterekre, akik a naponta adódó apró, de a közlekedést zavaró akadályokat — csuszamlás, kidőlt fák, stb. — elhárítják. Hasonló a véleménye Roman Emilnek, a Bukarest tartományi útépítési vállalat tapasztalt mérnökének és a tartományi néptanács illetékes ügyosztályának is. Olyannyira, hogy mivel az újmesterek számára nincs szervezett szakmai felkészítés megfelelő szakirodalom hiányában, szakemberek segítségével megszerkesztették és kinyomtatták az útmesterek kézikönyvét, amiből szinte minden tartományi néptanács megpróbált szerezni. Tehát egyelőre „talicska és traktor“ ! Miért, honnan mégis a sok ingadozás, bizonytalanság a különböző módszerek bevezetésében, elterjesztésében? Miért van az, hogy például a könnyűaszfaltozás, a portalanítás bevezetésében még Máramaros is késett, a kezdeményező Krisána, Bánát és Bukarest tartományokhoz viszonyítva, míg Brassó csak jövőre, mások pedig — mint például Hunyad tartomány — még akkor is csak szórványosan fogják megkezdeni ? Mindezeket azért említjük meg, mert tisztázni szeretnénk miért van az, hogy míg egyesek mindent megpróbálnak, mások évekig is nyugodtan tovább gyakorolnak olyan módszereket, amelyekről már nyilvánvaló, hogy elavultak? S néha megpróbálnak alkalmazni bizonyos módszereket, munkaszervezési formákat, melyekhez nincsenek megfelelő körülményeik, felszerelésük és ezáltal nincs, biztosítva a hatékonyságuk sem... VÉLEMÉNYEK ÉS MÓDSZEREK ÚTVESZTŐJÉBEN Sokféle vélemény és mint láttuk, legalább ugyanannyi módszer van ma porondon az utak javításával, karbantartásával kapcsolatban. A tartományi néptanácsok útügyi osztályai próbálkoznak igaz, a legjobb, legmegfelelőbb módszerek felkutatásaival, méghozzá egy igen illetékes szerv, a Közlekedési és Távközlési Minisztérium Útépítési Kutatóintézete segítségével és elmondhatjuk, hogy nem is rosszul. Kutatásokat végeznek, keverék-recepteket dolgoznak ki, szakembereket készítenek fel (Brassó tartományból most is négy mérnök és technikus van a kutatóintézetben, akik a hazulról hozott anyagok elemzése után, az intézet irányításával állítják össze a recepteket). Nem egyszer ki is utaznak, hogy helyben nyújtsanak segítséget. Megpróbálkoztak egy másik igen nagy űr kitöltésével, a létező útépítési gépek korszerűsítésével, az aszfaltkeverő gépek kapacitásának növelésével is. Ezek a próbálkozások azonban, minden pozitív oldaluk mellett sem elégítik és nem is elégíthetik ki a szükségleteket. Az igények, lehetőségek közös nevezőre hozásához országos szinten állandó irányítás kell. Ez pedig a Kutatóintézetnek nem feladata! KINÉL VAN A FŐKAPU KULCSA? Az utak kérdésében feltétlenül szükség van olyan irányítás kialakítására, amely lehetővé tenné a tapasztalatok összesítését és megfelelő módszerek elterjesztését, megoldaná a szükséges szakkáderképzést - amely jelen pillanatban szétfolyó és távolról sem fedi a szükségleteket — tanulmányozná az útépítéshez, karbantartáshoz szükséges gépek gyártásának és elosztásának kérdését. A néptanácsok működési elveit szabályozó törvény ezt a feladatot a szakminisztériumra bízta, ahol viszont már hosszabb idő óta csak esetlegesen foglalkoznak a kérdéssel. „A főkapu kulcsát“ viszont feltétlenül szükséges — mint ahogy az eddigi gyakorlat igazolja — hogy jobban kézben tartsák, biztosítsák, hogy a tudomány, a kutatások eredményei ne a hátsó kapun jussanak be a gazdasági élet eme egyre jelentősebbé váló területére, hanem azt a bizonyos főkaput kitárva, hozzák összhangba a lehetőségeket az igényekkel, szorgalmazzák a legjobb, leggazdaságosabb módszerek alkalmazását. Ezt igénylik az útjavítás és a korszerűsítés mai körülményei. művészi alkotás sajátosságai iránti megnövekedett figyelem jeleként mostanában egyre több szó esik — tanulmányok, írói vallomások, ankétok, kerekasztal melletti eszmecserék gondolatmenetébe ágyazva - a kifejezési eszközök megújulásáról és korszerűségéről, a formai megoldások változatosságáról, a művész egyéniségének teljesebb érvényesüléséről, a különböző írásmódokról és stílusokról ; röviden : irodalmunk sokszínűségéről az eszmei egységen belül, összetett és bonyolult problémakör ez, amely szükségszerűen érinti a művek közérthetőségének és hatékonyságának, irodalmunk és a mai világirodalom áramlatai közti kölcsönhatásnak s nem utolsó sorban az irodalombírálat értékelési kritériumainak a kérdését is. Az irodalmi fejlődés eleven folyamata irányította az érdeklődést ezekre a problémákra s pártunk IX. kongresszusának útmutató dokumentumai biztosítják a vitához, az elemzéshez a szilárd és ösztönző erejű eszmei alapvetést. A sokszínűség és a változatosság igénylésében — elvileg - teljes az egyetértés. Bonyolultabbá, az irodalmi gyakorlat mindennapos gondjaihoz közelállóbbá és vitákat kiváltóvá akkor válik a kérdés, ha a kifejezési eszközök, az ábrázolási módok, a különböző formai megoldások sokféleségét és korszerűségét ösztönző és biztosító tényezőket vizsgáljuk, így már azonnal differenciálódnak a nézetek, az álláspontok , a változatosság, sokféleség, a korszerűség igényét csak formai jegyekre redukáló felületességgel, a hagyományos írásmódok konzerválására törekvő és az ezektől eltérő újításokat egyedül korszerűnek elfogadó tendenciákkal egyaránt találkozhatunk. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a sokszínűség, a változatosság a marxista irodalmár számára az irodalmi alkotómunka természetes következménye és feltétele is egyben, de semmi esetre sem öncél. Arról van itt szó elsősorban, hogy irodalmunk mélyebben és árnyaltabban fejezze ki valóságunkat, hatékonyabban töltse be sajátos hivatását a szocialista ember egyéniségének, szellemiségének, gondolat és érzelem világának kibontakozásában, gazdagításában, esztétikai (s természetesen etikai) fogékonyságának, kultúrájának gyarapításában. Ebben az összefüggésben mindjárt világossá válik, hogy a változatosság, a sokszínűség az eszmei egységen belül korántsem csak formai, hanem elsősorban tartalmi kérdés ; az író művészileg értékesített valóságismeretétől, gondolati mondanivalójától és látásmódjától függ. Azaz attól, hogy tud-e valami újat, fontosat, érdekeset mondani napjaink embereiről, érzelem és gondolatvilágukról, ember és ember s ember és világ viszonyáról. Minden igazi műalkotás eredeti és egyéni - ennek a forrása azonban nemcsak az ábrázolási eszközök, a formai megoldások elvontan tekintett eredetisége. A művészi forma — jelentéses forma, kifejez valamit. A sajátos formát a műben testet öltő sajátos tartalom, írói látásmód alakítja ki, természetesen nem mechanikusan, hanem szerves kölcsönhatásban. Ha az író az új életigazságok felfedezésének és ábrázolásának az igényével közeledik a valósághoz és ehhez meg van a művészi fogékonysága, egyéni látásmódja s nyilvánvalóan a kifejező ereje, akkor műve a maga egészében, tartalmában és formájában egyaránt eredeti és egyéni, más művektől határozottan megkülönböztethetővé lesz. A valóság - az ember és az emberi viszonylatok - alapos ismerete, az önálló művészi gondolkodás és az eredeti, gazdag mondanivaló az irodalom változatosságának, sokszínűségének legfőbb biztosítéka. Az irodalom változatosságát, sokszínűségét a valóság változatossága és gazdagsága követeli meg. Az állandó törekvés a kifejezési eszközök megújítására, tökéletesítésére, a stílus változatosságára tehát nem formalizmus, hanem a művészet lényegi sajátossága. Szükségszerűen következik abból, hogy a művészet mindenkori létjogosultságát a kor emberi tartalmainak kifejezése biztosítja; az, hogy tartalmilag és formailag szinkronban van-e a kor emberével, mint alkotása tárgyával, és annak fogékonyságával, érdeklődésével, mint alkotása címzettjével, befogadójával. (Ez a kettős viszonyulás kölcsönösen feltételezi egymást.) A „kor embere" azonban meglehetősen elvont és általános fogalom az esztétikai értelmezésben is konkretizálást kíván. Hiszen FÓRUM maguk nemében valóban jelentős írók eszközeit, hangvételét imitálják, formai megoldásaikkal együtt szemléletmódjukat is átvéve. (V. ö. a Scínteia 1965. okt. 14-i számában megjelent, Tentasia „angoaselor“livresti című cikkel.) S ezzel már el is érkeztünk a másik okhoz - nevezetesen ahhoz, hogy egy-egy kritikusunk is hajlamos a fenti összefüggések végiggondolásáról megfeledkezni. „Egyfajta sznobizmus - írja Szilágyi Júlia Stílus és demokrácia című cikkében (Utunk 1965. okt. 8.) — például világosnak és érthetőnek minősíti a halott Thomas Mannt, Franz Kafkát, de érthetetlennek - mutatis mutandis - Bálint Tibort vagy Szilágyi Istvánt. E nézet hangoztatója elfogad bizonyos írói eszközöket importcikkekként, de tagadja létjogosultságukat a hazai «piacon» Szerintem, aki így vélekedik, lebecsüli a hazai irodalmat, legfeljebb majmolás, eredetieskedés képében nyilvánítja alkalmasnak arra, hogy differenciáltabb formákat, bonyolultabb tartalmakat közvetítsen." A kritikus gondolatmenete szembetűnően ellentmondásos. Az írói eszközöket ugyanis önmagukban véve nem lehet „import, cikkekként" kezelni; az írói eszközök meghatározott tartalom, szemléletmód kifejezői. Kafka írói eszközeit - nem írástechnikájának egyes elemeire, hanem szemléletmódjának, a valóság iránti magatartásának kifejezésére használt képi formákra gondolok - valóban nem lehet felhasználni a „hazai piacon“, mivel más jellegű társadalmi van itt szó. Az összefüggést egyes világirodalmi áramlatok tartalmi-formai jegyei és a szerzők világnézete, filozófiája, szemléletmódja között ezeknek az áramlatoknak a teoretikusai is látják.Ionescu például így indokolja az abszurd dráma groteszk komikumát : „Egy olyan világban, amely csupa felszín és képmutatás, s minden emberi magatartás az abszurditásról vall, minden történelem kilátástalan, minden valóság és minden nyelv mintha elvesztené tagolt világosságát, szétesik és összeomlik, mi más a lehetséges reakció, amikor már semmi sem számít, mint nevetni az egészen.") Éppen ezért meglepő, ha egy-két, a mai világirodalom tájain különben örvendetesen tájékozott fiatal író és kritikus hajlamos erről megfeledkezni. Félreértések elkerülése végett: írói eszközökön itt nem az írástechnika egyes elemeit értjük. Nyilvánvalóan nevetséges volna például a belső monológ használatát eleve valamilyen szemléletmóddal mereven összekapcsolni. S a Kafka írói eszközeinek folytathatatlanságáról mondottak sem jelentik például a parabolisztikus ábrázolás lehetőségének tagadását. Az a mód azonban, ahogy Kafka használta - szemléletmódjából következően - a parabolát, semmiesetre sem alkalmas a szocialista valóság világnézetileg tudatos kifejezésére. Az eddig elmondottak szükségképpen elvezető konzervatívoknak: „alig akarták észrevenni, hogy a korszerű író már nem történéseket lát, hanem lelkiállapotokat, nem pusztán kalandokat, hanem inkább érzéseket, hangulatokat". Bálint szerint tehát, aki történéseket is lát, nemcsak lelkiállapotokat, az már nem korszerű. így születik a merev és exkluzionivista kritikai skatulyázás , a merevség és az exkluzionivizmus, a „konzervatívok" elleni harc nevében. Ha Bálintnak igaza volna, akkor Solohov Embersors című kitűnő elbeszélését vagy Arghezi 1907-et csak az úgymond konzervatívok tartanák korszerűnek. Hasonlóképpen jár el Lászlóffy Aladár a Korunknak ugyanebben a számában. Figyelemreméltó érvekkel bizonyítja a költői látásmód és eszközök megújításának szükségletét, de közben a polemikus indulat hevében saját - és verseinek tanúsága szerint valóban termékeny - költői eljárását abszolutizálja s azokat, akiknek nem ez az esztétikai eszményük, a francia forradalom eszméinek tagadóihoz és a marxizmus ellenfeleihez hasonlítja - ami a legjobb esetben is megmosolyogtató. Mindkét írónál teljesen indokolt, ha saját művészi eljárásaikat, eszközeiket, látásmódjukat tartják a legcélravezetőbbnek, a legkorszerűbbnek - de ezek abszolutizálása és az általuk summásan csak hagyományosnak vélt más eljárások és kifejező módok tagadása szükségképpen más előjelű merevséghez és exkluzivivizmushoz vezet. A mondanivalón, a gondolati tartalmon és természetesen az író tehetségén áll vagy bukik egy mű korszerűsége és semmi esetre sem egyes ábrázolásmódok - legyenek azok bármilyen divatosak is — ügyes vagy ügyetlenebb használatán. Az irodalombírálatnak a merevség és a kizárólagosság bármilyen előjelű buktatóitól tartózkodva, a tudományos vértezettséget és a művészi fogékonyságot, érzékenységet egyesítve kell irodalmunk sokszínűségét, változatosságát elősegítenie. Az irodalomkritikában a tudományos megalapozottság, az elvi szilárdság, igényesség és a művészi fogékonyság, az alkotó egyéniség iránti tisztelet szervesen összefügg. A változatosságra, a sokszínűségre való törekvés, a merevséggel, az exkluzionivizmussal való szembefordulás nem vezethet esztétikai relativizmushoz, közömbösséghez. A marxista kritika a szocialista humanizmustól áthatott, az olvasó értelméhez és szívéhez „széles csapáson" eljutó realista művészetet támogatja, azt a művészetet, amely a maga sajátos módján, eszközeit állandóan megújítva és tökéletesítve, nagy eszményeink jegyében élni segít az embereknek. Hasznosítani akarjuk a világirodalom jelentős áramlatainak művészi tapasztalatait, ismerni akarunk minden művészi értéket - és ugyanakkor tudjuk, hogy a mi művészetünk abból a valóságból nő ki, amelyben élünk s amelyet önmagunkkal együtt alakítunk. _ Ha az irodalom sokfélesége, sokszínűsége, a kifejező eszközök gazdagsága feltételének a mondanivaló, a gondolati tartalom eredetiségét, mélységét és, újszerűségét tartjuk, akkor világos, hogy a változatosság éppen a mai valóság mélyreható ábrázolásának az eredménye. A kifejezett eszközök változatossága, a formai megoldások sokszínűsége ugyanakkor elősegíti, hogy ez a valóság, a mi szocialista valóságunk, minél művészibben, árnyaltabban fejeződjék ki a művekben és az autentikus művészet kivételes meggyőző erejével hasson az olvasóra. még a nagy, közös, általános korunkbeli alapélményekre - például a tudomány szédületes arányú fejlődésére és az ezáltal megnyíló végletes alternatívákra - való reagálás módját is meghatározzák a társadalmi feltételek és az ebből eredő világnézeti eltérések, az ember és ember, ember és világ viszonyát meghatározó élmények társadalmilag konkrét jellegéről és alapvető különbségeiről nem is beszélve. A művészet tartalmának és ebből következő formájának társadalmi és világnézeti determináltsága - ami természetesen nem mechanikusan, hanem a tudatforma sajátosságainak megfelelően, bonyolultan és áttételesen érvényesül a marxista esztétikának nélkülözhetetlen módszertani alapelve. Ezeket a szinte közhelynek ható igazságokat két okból is szükséges elismételni. Először és elsősorban a sokszínűség, a változatosság, a korszerűség tartalmi eredőjének hangsúlyozása érdekében. Ha ezt a kérdést csak a formai megoldások, a kifejezési eszközök felől közelítjük meg, akkor - más előjellel - ugyanahhoz a tartalmi szegénységhez és jelentéktelenséghez jutunk el, mint a sematikus, illusztratív művek esetében. A valóság - a konkrét társadalmi valóság —lényeges kérdései, erőteljes és drámai konfliktusai mindkét esetben kívül rekednek a műveken túl példázzák ezt azok a jelentéktelen, homályos és szegényes tartalmú írások, amelyekben néhány - többnyire fiatal novellistánk a írta: GÁLFALVI ZSOLT körülményekben és írói látásmódban gyökereznek. Roger Garaudy is - akit igazán nehéz lenne azzal vádolni, hogy szűkkeblűen és mereven értelmezi Kafka kétségtelen írásművészetét — megállapítja, hogy A per írója az elidegenedés ellen „az elidegenedésen belül" folytatja harcát. (Parttalan realizmus ? Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964. 119 l.) Aligha valószínű, hogy Szilágyi Júlia szerint a mi íróink is „az elidegenedésen belül" harcolnának az elidegenedés ellen, illetve a kafkai nézőpontról szemlélnék és ábrázolnák a világot. Kafka írói értékeinek elismerése, művének marxista értelmezése és eszközeinek átvétele két különböző dolog. Akár Thomas Mann, akár Kafka - hangsúlyozva a két író mondanivalója és látásmódja közötti óriási különbséget - nem egyszerűen „differenciáltabb formákat, bonyolultabb tartalmakat közvetít", hanem meghatározott -- társadalmilag, történelmileg, világnézetileg meghatározott - bonyolultabb tartalmakat, ezeknek megfelelő differenciáltabb formákban. A mi valóságunk ábrázolóinak a mi életünk bonyolultabb tartalmait és az ezeket kifejező differenciáltabb formákat kell megtalálniuk — nem pedig Kafkát, vagy Hemingway-t vagy Sálingért vagy bárki mást utánozniuk. Nem a vulgáris szociológia művészietlen leegyszerűsítéséről, merev összefüggés-teremtéseiről nem a marxista irodalombírálat értékelési kritériumaihoz, a kritika mai gyakorlatához. Irodalombírálatunk jelentős eredményeket ért el a merevség és az exkluzionivizmus elleni küzdelemben. Az exkluzionivizmus egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása egyes esztétikai tételek leegyszerűsítése, vulgarizálása, a művészet sajátosságaitól és eleven gyakorlatától elvonatkoztatott érvényesítése - eltűnőben van. Az exkluzionivizmus végső fokon a szubjektivizmusnak az elvszerűség látszatát magára öltő formája. Márpedig amilyen fontos a művészi szubjektum érvényesülése az alkotásban, épp olyan káros a szubjektivizmus érvényesülése az irodalom életében, az értékelés kritériumaiban. Természetesen ez a szubjektivizmus és a vele karöltve járó exkluzionivizmus minden válfajára vonatkozik. Tehát arra is, ha valaki csak a XIX. században kialakult nagy kritikai realizmus esztétikai normái és stílusjegyei alapján álló írót hajlandó realistának elfogadni, de arra is, aki csak az ettől eltávolodó formai eljárásokat tartja korszerűnek és például a regény vagy a novella hagyományos formáját - függetlenül a benne kifejeződő valóságtartalomtól — elavultnak bélyegzi. Bálint Tibor például A képzelet önkéntes munkája című, sok érdekes gondolatot és találó észrevételt tartalmazó cikkében (Korunk, 1965. 7-8. szám), miközben szenvedélyesen hadakozik a konzervatív egyoldalúság ellen, a Nyugat körüli csatározásokra hivatkozva szemükre vetíti. a ELŐRE Eufrosina Balta, a bukaresti gabona és növénykutató intézet növényházának laboratóriumában a különböző mennyiségű foszfát trágyával kezelt kukorica fejlődését, a gyökerek térfogatát és a hajszálgyökerek állapotát ellenőrzi. A Kolozsvári Református Egyházkerület közgyűlésének távirata Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsához A Kolozsvári Református Egyházkerület közgyűlése táviratot intézett Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsához. A távirat így szól: A Kolozsvári Református Egyházkerület 1965. november 20-án, Kolozsvár városában összeült közgyűlése alkalmából mély tisztelettel és ragaszkodással őszinte Üdvözletünket küldjük Önöknek. Mint a Kolozsvári Református Egyházkerület lelkészeinek és híveinek képviselői, biztosítjuk Önöket, hogy minden erőnkből támogatni fogjuk azt a hatalmas munkát, amelyet az Államtanács fejt ki az összes nagyszerű törekvések megvalósításáért, hazánk, Románia Szocialista Köztársaság javára és a béke megvédéséért az egész világon. A táviratot Nagy Gyula, a Kolozsvári Református Egyházkerület püspöke írta alá. Megkétszerezett kapacitással... A segesvári 6 Martie vállalat valóságos építőteleppé vált. Új üzemépületet emelnek, átalakítják a régi épületeket, új nagy teljesítőképességű felszereléssel látják el a gyárat, korszerűsítik a technológiai folyamatot. Mindez lehetővé teszimajd, hogy a selyemárugyár is megkétszerezze kapacitását. Az 1.650 000 négyzetméter selyeaanyagot kitevő többlettermelést a berendezések műszaki színvonalának emelésével, valamint néhány rendkívül modern technológiai eljárás alkalmazásával érik el, anélkül, hogy a szövődé munkáslétszáma változna. A szövődében műselyemből és szintetikus fonalból függönyöket, drapériákat, asztalterítőket, ágyterítőket és bútorszöveteket fognak előállítani. Az üzemfejlesztéssel egyidejűleg megjavítják a munkafeltételeket is. Szellőztető- és légkondicionáló berendezéseket szerelnek fel és szociális intézményeket építenek. LÁSZLÓFFY ALADÁR , CSAK IRODALMI Egy hajdani képesújságnak volt egy rovata különleges szenzációk számára : „Aktuális furcsaságok". Itt lehetett olvasni az ormányos tehénről, a kétfejű csecsemőről, a sétapálca alakú madárfészekről és egyebekről. Ilyen rovatba kívánkozik az is, ami Kiss János fiatal prózaíróval történik ezekben a hetekben Tordaszentlászló községben. Ilyen rovatba, — mert sem társadalmi rendünk, se irodalmi életünk normális eseményei közé nem sorolható. Torzszülött helyzet, fejreállt állapot — mindannak ellenére, amit az irodalom megszerettetése, a műveltség terjesztése terén csak tett a kultúrforradalom két évtized alatt. Kiss János írt egy hosszabb elbeszélést , kisregényt, az Igaz Szó augusztusi számában örömmel közölte, s nemrég kapta meg a szerződést az Irodalmi Könyvkiadótól, hogy könyvben is megjelenjék. Szóval Kiss János regényt írt — s egyesek ingnek vették és magukra vették. Méghozzá hogyan : fordítva ! Nem az a különös és megrendítő a történtekben, hogy van aki személyes sértésnek, „kiszerkesztésnek“ Veszi, túlságosan felismerhetőnek tartja magát az írás egyik másik szereplőjében és ezért egyenesen bepereléssel fenyegetőzik ; — erre már sok példa volt az irodalom történetében. Hanem az a szomorú, hogy majdnem egy falut átfogó rosszhangulattá, ellenségeskedéssé válhatott egy ilyen ügy. Nyílt titok immár hogy nem véletlenül s nem magától szervezték. Rosszhiszemű emberek. Kiss János jó tanár, a helybeli iskola igazgatója és tizenhárom vagy tizennégy éve él a községben. Ismerték és becsülték. Persze voltak ellenségei, akik eddig is sokszor megtették a magukét. Most úgy érezték, hogy végre a markukban van. Jobb ügyhöz méltó energiával fűt-fát-hegyeket, emberi kedélyeket mozgattak meg, izgattak fel és állítottak csatarendbe rövid egy m hónap alatt Kiss János ellen — méghozzá írói minőségében ! Kiss János elbeszélése enyhén szólva tehetségesen megírt, irodalmi, „szakmai" szempontból az utóbbi évek falu-tárgyú irodalmából kiemelkedő írás, és becsületes írás. Kommunista szemmel és írói szemmel látja és láttatja a mai falut, a benne feszülő energiákkal és ellentmondásokkal, az emberekben győzedelmeskedő újjal — finom árnyalatokat érzékeltetve és rokonszenves főhőst teremtve egy falusi néptanács takarítóasszonyából, Ilonából s még néhány férfi és nőalakból. S Ilona egyike azoknak, akik legjobban fel vannak háborodva. Erkölcsükben és jóhírükben sértve érzik magukat , mert vitathatatlannak érzik, hogy személy szerint őket tálalta a világ elé az író. (Ilyen érvek szerepelnek az azonosításban, hogy a főutca éppen úgy északkeletnek megy mint az írásban !) Azt nem állíthatják, hogy nem úgy igaz amit ír, mert akkor eleve elesne a vád : honnan szedik hát hogy ők azok ? Hanem azt állítják, hogy rossz szándékkal gúnyt űztek belőlük. Pedig hát Kiss János írása nem humoreszk és egyik alakja sem karikatúra. Emberek belső világa, gondolatai, indulatai bőséggel feltáratnak benne, igaz, méghozzá jelentőségteljes, bármelyik falura, akármelyik vidék új, alakuló embereire érvényes módon. Hol lehet a hiba ? Ami igaz, igaz : az Igaz Száj sajnos nem olvassák hónapról hónapra ilyen tüzetesen és lelkiismeretesen abban a faluban. Akik most elolvasták belőle ezt a kisregényt (s reméljük, egyúttal ezenkívül mást is) — azoknak most a kezébe adták. A vihar szervezői. Akik képesek voltak más városban, Kolozsváron, Tordán is megkeresni mindenkit, akitől eléggé el nem ítélhető szándékuk pártfogását remélték, és kifacsarva, szemforgatóan elpanaszolták Kiss János „szörnyű" tettét. így aztán Kiss Jánost még a rajoni néptanács elnöke is maga elé idézte s pusztán a vádlók szavára támaszkodva, rosszallását fejezte ki és szigorúan megfeddte, mondván, hogy magára vessen, ha most majd elkergetik a falujából. Hálátlanságot, embertelenséget emlegetnek, akiket sikerült felhergelni. Szeretnék a tordaszentlászlói olvasókat megnyugtatni, hogy Kiss János regénye nem veszi el senkinek a becsületét — sem a tordaszentlászlóiakét, sem más falubeliekét, inkább becsületet ad. S különben az olvasó, ha nincs ki figyelmeztesse ilyesmire, nem is gondolná soha, hogy „felismerhető“ mintákról írták. Annál jobb, ha Szentlászlón ilyen jól állnak a dolgok, mint a regényben írják. Fejlődő, gondolkodó, gazdaságukhoz húzó és magánéletükben is becsületesen, komolyan élő embereket ismerünk meg az írásból. Mindenképpen inkább büszkék lehetnének Kiss János igazgató elvtársra, aki író is. IDŐJÁRÁS A Központi Meteorológiai Intézet közli november 30-án este . A következő három napra általában nyirkos idő, változó felhőzet sok helyen eső, majd havaseső és havazás várható. Helyenként köd. Mérsékelt nyugati szél. Kezdetben alig változó, majd északnyugat felől fokozatosan csökkenő hőmérséklet. 1965. december 1., szerda