Előre, 1965. december (19. évfolyam, 5624-5650. szám)

1965-12-01 / 5624. szám

2 wtmmmmm KORSZERŰSÍTÉS ÉS KARAMATÍS (Folytat­­­a a 1. oldalról) Nem mondhatnánk el mindezt a Máramaros tartományban ta­pasztaltakról. Ott még előfordul, hogy amikor van homok, nincs kő (az IRTA több mint százezer tonna kő szállításával maradt adós az ez évi tervből is), hogy nem mindig a legmegfelelőbb kö­vet használják az alapozáshoz, (ebből kevéssel is rendelkeznek), hogy nem mindig tartják be a műszaki utasításokat és ezért olykor gyenge minőségű az út. Gépi felszerelésük is elég hiá­nyos. Sok mindenre volna még szükségük. Ellentmondásnak tűnik, még­is azt kell mondjuk, a két tar­tomány közül mégis Mára­­marost illeti a dicséret. Igaz, az idén nincsenek úgy felké­szülve, mint Brassóban, és maguk is jól ismerik szerve­zési tennivalóikat, de ők vol­tak azok, akik megpróbáltak valóban előrelátással dolgoz­ni. A felvetődött módszer­beli kérdésekről náluk múlt és jelen időben lehet be­szélni. Már 1963-ban megkezd­ték a portalanítás, majd a könnyű aszfaltozás alkalmazá­sát. Brassó tartományban csak a jövő évben fognak hozzá , holott sokkal kedvezőbb kö­rülményeik vannak, s a szük­ség sem volt kisebb. TALICSKA VAGY TRAKTOR ? Ugyancsak ehhez a probléma­körhöz tartozik a már korszerű­sített, könnyű aszfalttal ellátott utak további karbantartásának, javításának kérdése. Szakemberek által megál­lapított és elfogadott tény, hogy ma már ezt sem lehet klasszikus módszerekkel vé­gezni, mert a gyors, meg­terhelt kerekek a kisebb göd­rökből is kihányják a követ. Példa erre a Máramaros tar­tományi Tasnád-Nagykároly, Be­­rince-Kápolnamonostor útszakja, szók. S mivel a könnyű aszfalttal korszerűsített utak volumene a IX. Kongresszus irányelvei alap­ján egyre nagyobb arányokat ölt majd, időszerű feltenni a kér­dést : talicska vagy traktor ? Brassó tartományban még meg sem kezdték a korszerű­sítést, de már kijelölték a gé­pesített komplex brigádok tá­borhelyét, míg Máramarosban a tasnád-nagykárolyi kész út már nagyon is igényelné a korszerű javítást, de még sem­mi sem történt ennek meg­szervezésére. Mi a teendő ? A legmeggondol­­tabb véleményt ebben az ügyben Kaufman Leótól, a Lápos rajoni néptanács útépítési ügyosztályá­nak vezetőjétől hallottuk. — Traktorra, azaz gépesített útjavítási eszközökre egyre in­kább szükség lesz. De szakemberekből összeállított gépi felszereléssel ellátott komplex brigádot majd akkor kifizetődő létesíteni, ha a korszerű karbantartást már hosszú távokon megvalósítot­tuk. Persze, erre fokozatosan fel kell készülni. Mert ha szükség lesz rá, nem lehet egyik napról a másikra ösz­­szehozni. Viszont a „talicskáról" sem mondhatunk le egyhamar. Részben mert elég hosszú időbe telik még, amíg eljutunk a tel­jes úthálózat korszerűsítéséhez, másrészt pedig, mert akkor is szükség lesz ha nem is talicskára, de útmesterekre, akik a naponta adódó apró, de a közlekedést za­­varó akadályokat — csuszamlás, kidőlt fák, stb. — elhárítják. Hasonló a véleménye Roman Emilnek, a Bukarest tartományi útépítési vállalat tapasztalt mér­nökének és a tartományi népta­nács illetékes ügyosztályának is. Olyannyira, hogy mivel az új­­mesterek számára nincs szerve­zett szakmai felkészítés megfe­­lelő szakirodalom hiányában, szakemberek segítségével meg­szerkesztették és kinyomtatták az útmesterek kézikönyvét, ami­ből szinte minden tartományi néptanács megpróbált szerezni. Tehát egyelőre „talicska és traktor“ ! Miért, honnan mégis a sok in­gadozás, bizonytalanság a külön­böző módszerek bevezetésében, elterjesztésében? Miért van az, hogy például a könnyűaszfalto­zás, a portalanítás bevezetésében még Máramaros is késett, a kez­deményező Krisána, Bánát és Bukarest tartományokhoz viszo­nyítva, míg Brassó csak jövőre, mások pedig — mint például Hunyad tartomány — még ak­kor is csak szórványosan fogják megkezdeni ? Mindezeket azért említjük meg, mert tisztázni szeretnénk miért van az, hogy míg egyesek mindent megpróbálnak, mások évekig is nyugodtan tovább gyakorol­nak olyan módszereket, ame­lyekről már nyilvánvaló, hogy elavultak? S néha megpróbálnak alkal­mazni bizonyos módszereket, munkaszervezési formákat, me­lyekhez nincsenek megfelelő kö­rülményeik, felszerelésük és ez­által nincs, biztosítva a hatékony­ságuk sem... VÉLEMÉNYEK ÉS MÓDSZEREK ÚTVESZTŐJÉBEN Sokféle vélemény és mint lát­tuk, legalább ugyanannyi mód­szer van ma porondon az utak javításával, karbantartásával kapcsolatban. A tartományi néptanácsok útügyi osztályai próbálkoznak igaz, a legjobb, legmegfele­lőbb módszerek felkutatásai­val, méghozzá egy igen ille­tékes szerv, a Közlekedési és Távközlési Minisztérium Út­­építési Kutatóintézete segítsé­gével és elmondhatjuk, hogy nem is rosszul. Kutatásokat végeznek, keve­rék-recepteket dolgoznak ki, szakembereket készítenek fel (Brassó tartományból most is négy mérnök és technikus van a kutatóintézetben, akik a ha­zulról hozott anyagok elemzése után, az intézet irányításával ál­lítják össze a recepteket). Nem egyszer ki is utaznak, hogy helyben nyújtsanak segítséget. Megpróbálkoztak egy másik igen nagy űr kitöltésével, a létező útépítési gépek korszerűsítésé­vel, az aszfaltkeverő gépek kapa­citásának növelésével is. Ezek a próbálkozások azon­ban, minden pozitív oldaluk mellett sem elégítik és ne­m is elégíthetik ki a szükségleteket. Az igények, lehetőségek közös nevezőre hozásához országos szinten állandó irányítás kell. Ez pedig a Kutatóintézetnek nem feladata! KINÉL VAN A FŐKAPU KULCSA? Az utak kérdésében feltétlenül szükség van olyan irányítás ki­alakítására, amely lehetővé ten­né a tapasztalatok összesítését és megfelelő módszerek elter­jesztését, megoldaná a szüksé­ges szakkáderképzést - amely jelen pillanatban szétfolyó és távolról sem fedi a szükséglete­ket — tanulmányozná az út­építéshez, karbantartáshoz szük­séges gépek gyártásának és elosz­tásának kérdését. A néptanácsok működési el­veit szabályozó törvény ezt a feladatot a szakminisztérium­ra bízta, ahol viszont már hosszabb idő óta csak esetle­gesen foglalkoznak a kérdés­sel. „A főkapu kulcsát“ vi­szont feltétlenül szükséges — mint ahogy az eddigi gyakor­lat igazolja — hogy jobban kézben tartsák, biztosítsák, hogy a tudomány, a kutatá­sok eredményei ne a hátsó ka­pun jussanak be a gazdasági élet eme egyre jelentősebbé váló területére, hanem azt a bizonyos főkaput ki­­tárva, hozzák összhangba a lehe­tőségeket az igényekkel, szorgal­mazzák a legjobb, leggazdaságo­sabb módszerek alkalmazását. Ezt igénylik az útjavítás és a korszerűsítés mai körülményei. művészi alkotás sajátosságai­ iránti megnövekedett figyelem jeleként mostanában egyre több szó esik — tanulmányok, írói vallomások, ankétok, ke­rekasztal melletti eszmecserék gondolatmenetébe ágyazva - a kifejezési eszközök megúju­lásáról és korszerűségéről, a formai megoldások változatosságáról, a művész egyéniségének tel­jesebb érvényesüléséről, a különböző írásmó­dokról és stílusokról ; röviden : irodalmunk sokszínűségéről az eszmei egységen belül, össze­tett és bonyolult problémakör ez, amely szükség­szerűen érinti a művek közérthetőségének és hatékonyságának, irodalmunk és a mai világiro­dalom áramlatai közti kölcsönhatásnak s nem utolsó sorban az irodalombírálat értékelési krité­riumainak a kérdését is. Az irodalmi fejlődés eleven folyamata irányította az érdeklődést ezekre a problémákra s pártunk IX. kongresszu­sának útmutató dokumentumai biztosítják a vitához, az elemzéshez a szilárd és ösztönző erejű eszmei alapvetést. A sokszínűség és a változatosság igénylésében — elvileg - teljes az egyetértés. Bonyolultabbá, az irodalmi gyakorlat mindennapos gondjaihoz közelállóbbá és vitákat kiváltóvá akkor válik a kérdés, ha a kifejezési eszközök, az ábrázolási módok, a különböző formai megoldások sokféle­ségét és korszerűségét ösztönző és biztosító tényezőket vizsgáljuk, így már azonnal differen­ciálódnak a nézetek, az álláspontok , a válto­zatosság, sokféleség, a korszerűség igényét csak formai jegyekre redukáló felületességgel, a hagyományos írásmódok konzerválására törekvő és az ezektől eltérő újításokat egyedül korszerű­nek elfogadó tendenciákkal egyaránt találkoz­hatunk. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a sokszí­nűség, a változatosság a marxista irodalmár számára az irodalmi alkotómunka természetes következménye és feltétele is egyben, de semmi esetre sem öncél. Arról van itt szó elsősorban, hogy irodalmunk mélyebben és árnyaltabban fejezze ki valóságunkat, hatékonyabban töltse be sajátos hivatását a szocialista ember egyéni­ségének, szellemiségének, gondolat és érzelem világának kibontakozásában, gazdagításában, esztétikai (s természetesen etikai) fogékonyságá­nak, kultúrájának gyarapításában. Ebben az összefüggésben mindjárt világossá válik, hogy a változatosság, a sokszínűség az eszmei egységen belül korántsem csak formai, hanem elsősorban tartalmi kérdés ; az író művé­szileg értékesített valóságismeretétől, gondolati mondanivalójától és látásmódjától függ. Azaz attól, hogy tud-e valami újat, fontosat, érdekeset mondani napjaink embereiről, érzelem és gondo­latvilágukról, ember és ember s ember és világ viszonyáról. Minden igazi műalkotás eredeti és egyéni - ennek a forrása azonban nemcsak az ábrázolási eszközök, a formai megoldások elvontan tekin­tett eredetisége. A művészi forma — jelentéses forma, kifejez valamit. A sajátos formát a műben testet öltő sajátos tartalom, írói látásmód alakítja ki, természetesen nem mechanikusan, hanem szerves kölcsönhatásban. Ha az író az új élet­igazságok felfedezésének és ábrázolásának az igényével közeledik a valósághoz és ehhez meg van a művészi fogékonysága, egyéni látásmódja s nyilvánvalóan a kifejező ereje, akkor műve a maga egészében, tartalmában és formájában egyaránt eredeti és egyéni, más művektől hatá­rozottan megkülönböztethetővé lesz. A valóság - az ember és az emberi viszonylatok - alapos ismerete, az önálló művészi gondolkodás és az eredeti, gazdag mondanivaló az irodalom válto­zatosságának, sokszínűségének legfőbb biztosítéka. Az irodalom változatosságát, sokszínűségét a valóság változatossága és gazdagsága követeli meg. Az állandó törekvés a kifejezési eszközök meg­újítására, tökéletesítésére, a stílus változatossá­gára tehát nem formalizmus, hanem a művészet lényegi sajátossága. Szükségszerűen következik abból, hogy a művészet mindenkori létjogosult­ságát a kor emberi tartalmainak kifejezése biz­tosítja; az, hogy tartalmilag és formailag szin­kronban van-e a kor emberével, mint alkotása tárgyával, és annak fogékonyságával, érdeklő­désével, mint alkotása címzettjével, befogadójával. (Ez a kettős viszonyulás kölcsönösen feltételezi egymást.) A „kor embere" azonban meglehetősen elvont és általános fogalom­­ az esztétikai értelmezésben is konkretizálást kíván. Hiszen FÓRUM maguk nemében valóban jelentős írók eszközeit, hangvételét imitálják, formai megoldásaikkal együtt szemléletmódjukat is átvéve. (V. ö. a Scínteia 1965. okt. 14-i számában megjelent, Tentasia „angoaselor“livresti című cikkel.) S ezzel már el is érkeztünk a másik okhoz - nevezetesen ahhoz, hogy egy-egy kritikusunk is hajlamos a fenti összefüggések végig­gondolásáról megfeledkezni.­­ „Egyfajta sznobizmus - írja Szilágyi Júlia Stílus és demokrácia című cikkében (Utunk 1965. okt. 8.) — például világosnak és érthetőnek minősíti a halott Thomas Mannt, Franz Kafkát, de érthetetlennek - mutatis mutandis - Bálint Tibort vagy Szilágyi Istvánt. E nézet hangoztatója elfo­gad bizonyos írói eszközöket importcikkekként, de tagadja létjogosultságukat a hazai «piacon» Szerintem, aki így vélekedik, lebecsüli a hazai irodalmat, legfeljebb majmolás, eredetieskedés képében nyilvánítja alkalmasnak­­ arra, hogy differenciáltabb formákat, bonyolultabb tartalma­kat közvetítsen." A kritikus gondolatmenete szem­betűnően ellentmondásos. Az írói eszközöket ugyanis önmagukban véve nem lehet „import, cikkekként" kezelni; az írói eszközök meghatározott tartalom, szemléletmód kifejezői. Kafka írói esz­közeit - nem írástechnikájának egyes elemeire, hanem szemléletmódjának, a valóság iránti ma­gatartásának kifejezésére használt képi formákra gondolok - valóban nem lehet felhasználni a „hazai piacon“, mivel más jellegű társadalmi van itt szó. Az összefüggést egyes világirodalmi áramlatok tartalmi-formai jegyei és a szerzők világnézete, filozófiája, szemléletmódja között ezeknek az áramlatoknak a teoretikusai is látják.­­Ionescu például így indokolja az abszurd dráma groteszk komikumát : „Egy olyan világban, amely csupa felszín és képmutatás, s minden emberi magatartás az abszurditásról vall, minden törté­nelem kilátástalan, minden valóság és minden nyelv mintha elvesztené tagolt világosságát, szétesik és összeomlik,­­ mi más a lehetséges reakció, amikor már semmi sem számít, mint nevetni az egészen.") Éppen ezért meglepő, ha egy-két, a mai világirodalom tájain különben örvendetesen tájékozott fiatal író és kritikus hajlamos erről megfeledkezni. Félreértések elkerülése végett: írói eszközökön itt nem az írástechnika egyes elemeit értjük. Nyilvánvalóan nevetséges volna például a belső monológ használatát eleve valamilyen szemlélet­móddal mereven összekapcsolni. S a Kafka írói eszközeinek folytathatatlanságáról mondottak sem jelentik például a parabolisztikus ábrázolás lehe­tőségének tagadását. Az a mód azonban, ahogy Kafka használta - szemléletmódjából következően - a parabolát, semmiesetre sem alkalmas a szo­cialista valóság világnézetileg tudatos kife­jezésére. Az eddig elmondottak szükségképpen elvezető­ konzervatívoknak­: „alig akarták észrevenni, hogy a korszerű író már nem történéseket lát, hanem lelkiállapotokat, nem pusztán kalandokat, hanem inkább érzéseket, hangulatokat". Bálint szerint tehát, aki történéseket is lát, nemcsak lelkiálla­potokat, az már nem korszerű. így születik a merev és exkluzionivista kritikai skatulyázás , a merevség és az exkluzionivizmus, a „konzer­vatívok" elleni harc nevében. Ha Bálintnak igaza volna, akkor Solohov Embersors című kitűnő elbeszélését vagy Arghezi 1907-et csak az úgy­mond konzervatívok tartanák korszerűnek. Ha­sonlóképpen jár el Lászlóffy Aladár a Ko­runknak ugyanebben a számában. Figyelem­reméltó érvekkel­ bizonyítja a költői látás­mód és eszközök megújításának szükségletét, de közben a polemikus indulat hevében saját - és verseinek tanúsága szerint valóban termékeny - költői eljárását abszolutizálja s azokat, akik­nek nem ez az esztétikai eszményük, a francia forradalom eszméinek tagadóihoz és a marxizmus ellenfeleihez hasonlítja - ami a legjobb esetben is megmosolyogtató. Mindkét írónál teljesen indokolt, ha saját művészi eljárásaikat, eszközei­ket, látásmódjukat tartják a legcélravezetőbbnek, a legkorszerűbbnek - de ezek abszolutizálása és az általuk summásan csak hagyományosnak vélt más eljárások és kifejező módok tagadása szük­ségképpen más előjelű merevséghez és exkluzi­­vivizmushoz vezet. A mondanivalón, a gondolati tartalmon és természetesen az író tehetségén áll vagy bukik egy mű korszerűsége és semmi esetre sem egyes ábrázolásmódok - legyenek azok bármilyen divatosak is — ügyes vagy ügyetlenebb használatán. Az irodalombírálatnak a merevség és a kizá­rólagosság bármilyen előjelű buktatóitól tartóz­kodva, a tudományos vértezettséget és a művészi fogékonyságot, érzékenységet egyesítve kell irodalmunk sokszínűségét, változatosságát előse­gítenie. Az irodalomkritikában a tudományos megalapozottság, az elvi szilárdság, igényesség és a művészi fogékonyság, az alkotó egyéniség iránti tisztelet szervesen összefügg. A változatos­ságra, a sokszínűségre való törekvés, a merev­séggel, az exkluzionivizmussal való szembefor­dulás nem vezethet esztétikai relativizmushoz, közömbösséghez. A marxista kritika a szocialista humanizmustól áthatott, az olvasó értelméhez és szívéhez „széles csapáson" eljutó realista művé­szetet támogatja, azt a művészetet, amely a maga sajátos módján, eszközeit állandóan meg­újítva és tökéletesítve, nagy eszményeink jegyé­ben élni segít az embereknek. Hasznosítani akar­juk a világirodalom jelentős áramlatainak mű­vészi tapasztalatait, ismerni akarunk minden művészi értéket - és ugyanakkor tudjuk, hogy a mi művészetünk abból a valóságból nő ki, amely­­ben élünk s amelyet önmagunkkal együtt ala­kítunk. _ Ha az irodalom sokfélesége, sokszínűsége, a kifejező eszközök gazdagsága feltételének a mondanivaló, a gondolati tartalom eredetiségét, mélységét és, újszerűségét tartjuk, akkor világos, hogy a változatosság éppen a mai valóság mély­­­reható ábrázolásának az eredménye. A kifejezet­t eszközök változatossága, a formai megoldások­­ sokszínűsége ugyanakkor elősegíti, hogy ez a valóság, a mi szocialista valóságunk, minél mű­vészibben, árnyaltabban fejeződjék ki a művek­ben és az autentikus művészet kivételes meggyőző erejével hasson az olvasóra. még a nagy, közös, általános korunkbeli alap­élményekre - például a tudomány szédületes arányú fejlődésére és az ezáltal megnyíló vég­letes alternatívákra - való reagálás módját is meghatározzák a társadalmi feltételek és az ebből eredő világnézeti eltérések,­­ az ember és ember, ember és világ viszonyát meghatározó élmények társadalmilag konkrét jellegéről és alapvető különbségeiről nem is beszélve. A mű­vészet tartalmának és ebből következő formájának társadalmi és világnézeti determináltsága - ami természetesen nem mechanikusan, hanem a tudatforma sajátosságainak megfelelően, bonyo­lultan és áttételesen érvényesül­­ a marxista esztétikának nélkülözhetetlen módszertani alap­­elve. Ezeket a szinte közhelynek ható igazságokat két okból is szükséges elismételni. Először és elsősorban a sokszínűség, a változatosság, a korszerűség tartalmi eredőjének hangsúlyozása érdekében. Ha ezt a kérdést csak a formai meg­oldások, a kifejezési eszközök felől közelítjük meg, akkor - más előjellel - ugyanahhoz a tartalmi szegénységhez és jelentéktelenséghez jutunk el, mint a sematikus, illusztratív művek esetében. A valóság - a konkrét társadalmi valóság —lényeges kérdései, erőteljes és drámai konfliktusai mindkét esetben kívül rekednek a műveken túl példázzák ezt azok a jelentéktelen, homályos és szegényes tartalmú írások, amelyek­ben néhány - többnyire fiatal­­ novellistánk a írta: GÁLFALVI ZSOLT körülményekben és írói látásmódban gyökereznek. Roger Garaudy is - akit igazán nehéz lenne azzal vádolni, hogy szűkkeblűen és mereven értelmezi Kafka kétségtelen írásművészetét — megállapítja, hogy A per írója az elidegenedés ellen „az elidegenedésen belül" folytatja harcát. (Parttalan realizmus ? Európa Könyvkiadó, Bu­dapest, 1964. 119 l.) Aligha valószínű, hogy Szilá­gyi Júlia szerint a mi íróink is „az elidegenedésen belül" harcolnának az elidegenedés ellen, illetve a kafkai nézőpontról szemlélnék és ábrázolnák a világot. Kafka írói értékeinek elismerése, művének marxista értelmezése és eszközeinek átvétele két különböző dolog. Akár Thomas Mann, akár Kafka - hangsúlyozva a két író mondani­valója és látásmódja közötti óriási különbséget - nem egyszerűen „differenciáltabb formákat, bo­nyolultabb tartalmakat közvetít", hanem megha­tározott -- társadalmilag, történelmileg, világ­nézetileg meghatározott - bonyolultabb tartal­makat, ezeknek megfelelő differenciáltabb for­mákban. A mi valóságunk ábrázolóinak a mi életünk bonyolultabb tartalmait és az ezeket kifejező differenciáltabb formákat kell megta­lálniuk — nem pedig Kafkát, vagy Hemingway-t vagy Sálingért vagy bárki mást utánozniuk. Nem a vulgáris szociológia művészietlen le­egyszerűsítéséről, merev összefüggés-teremtéseiről nem a marxista irodalombírálat értékelési krité­riumaihoz, a kritika mai gyakorlatához. Irodalombírálatunk jelentős eredményeket ért el a merevség és az exkluzionivizmus elleni küzdelemben. Az exkluzionivizmus egyik leg­szembetűnőbb megnyilvánulása­­ egyes esztéti­kai tételek leegyszerűsítése, vulgarizálása, a művészet sajátosságaitól és eleven gyakorlatától elvonatkoztatott érvényesítése - eltűnőben van. Az exkluzionivizmus végső fokon a szubjektiviz­musnak az elvszerűség látszatát magára öltő formája. Már­pedig amilyen fontos a művészi szubjektum érvényesülése az alkotásban, épp olyan káros a szubjektivizmus érvényesülése az irodalom életében, az értékelés kritériumaiban. Természetesen ez a szubjektivizmus és a vele karöltve járó exkluzionivizmus minden válfajára vonatkozik. Tehát arra is, ha valaki csak a XIX. században kialakult nagy kritikai realizmus esz­tétikai normái és stílusjegyei alapján álló írót hajlandó realistának elfogadni, de arra is, aki csak az ettől eltávolodó formai eljárásokat tartja korszerűnek és például a regény vagy a novella hagyományos formáját - függetlenül a benne kifejeződő valóságtartalomtól — elavultnak bélyegzi. Bálint Tibor például A képzelet önkéntes munkája című, sok érdekes gondolatot és találó észrevételt tartalmazó cikkében (Korunk, 1965. 7-8. szám), miközben szenvedélyesen hadakozik a konzervatív egyoldalúság ellen, a Nyugat körüli csatározásokra hivatkozva szemükre vetí­­ti. a ELŐRE Eufrosina Balta, a bukaresti gabona és növénykutató intézet növény­­házának laboratóriumában a különböző mennyiségű foszfát trágyával kezelt kukorica fejlődését, a gyökerek térfogatát és a hajszálgyökerek állapotát ellenőrzi. A Kolozsvári Református Egyházkerület közgyűlésének távirata Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsához A Kolozsvári Református Egy­házkerület közgyűlése táviratot intézett Románia Szocialista Köz­­társaság Államtanácsához. A táv­irat így szól: A Kolozsvári Re­formátus Egyházkerület 1965. november 20-án, Kolozsvár vá­rosában összeült közgyűlése al­kalmából mély tisztelettel és ra­gaszkodással őszinte Üdvözletün­ket küldjük Önöknek. Mint a Ko­lozsvári Református Egyházkerü­let lelkészeinek és híveinek kép­viselői, biztosítjuk Önöket, hogy minden erőnkből támogatni fog­juk azt a hatalmas munkát, ame­lyet az Államtanács fejt ki az összes nagyszerű törekvések meg­valósításáért, hazánk, Románia Szocialista Köztársaság javára és a béke megvédéséért az egész világon. A táviratot Nagy Gyula, a Ko­lozsvári Református Egyházke­rület püspöke írta alá. Megkétszerezett kapacitással... A segesvári 6 Martie vállalat valóságos építőteleppé vált. Új üzemépületet emelnek, átalakít­ják a régi épületeket, új nagy teljesítőképességű felszereléssel látják el a gyárat, korszerűsítik a technológiai folyamatot. Mind­ez lehetővé teszi­­majd, hogy a selyemárugyár is megkétszerezze kapacitását. Az 1.650 000 négy­zetméter selyea­anyagot kitevő többlettermelést a berendezések műszaki színvonalának emelésé­vel, valamint néhány rendkívül modern technológiai eljárás al­kalmazásával érik el, anélkül, hogy a szövődé munkáslétszá­ma változna. A szövődében műselyemből és szintetikus fonalból függönyöket, drapériákat, asztalterítőket, ágy­­terítőket és bútorszöveteket fog­nak előállítani. Az üzemfejlesztéssel egyidejű­leg megjavítják a munkafelté­teleket is. Szellőztető- és légkon­dicionáló berendezéseket szerel­nek fel és szociális intézménye­ket építenek. LÁSZLÓFFY ALADÁR , CSAK IRODALMI Egy hajdani képesújságnak volt egy rovata különleges szenzációk számára : „Aktuális furcsaságok". Itt lehetett olvasni az ormányos te­hénről, a kétfejű csecsemőről, a sétapálca alakú madárfészekről és egyebekről. Ilyen rovatba kívánko­zik az is, ami Kiss János fiatal pró­zaíróval történik ezekben a hetek­ben Tordaszentlászló községben. Ilyen rovatba, — mert sem társa­dalmi rendünk, se irodalmi életünk normális eseményei közé nem so­rolható. Torzszülött helyzet, fejre­­állt állapot — mindannak ellenére, amit az irodalom megszerettetése, a műveltség terjesztése terén csak tett a kultúrforradalom két évtized alatt. Kiss János írt egy hosszabb elbe­szélést , kisregényt, az Igaz Szó augusztusi számában örömmel kö­zölte, s nemrég kapta meg a szerző­dést az Irodalmi Könyvkiadótól, hogy könyvben is megjelenjék. Szóval Kiss János regényt írt — s egyesek ingnek vették és maguk­ra vették. Méghozzá hogyan : for­dítva ! Nem az a különös és meg­rendítő a történtekben, hogy van aki személyes sértésnek, „kiszer­­kesztésnek“ Veszi, túlságosan felis­­merhetőnek tartja magát az írás egyik másik szereplőjében és ezért egyenesen bepereléssel fenyegető­zik ; — erre már sok példa volt az irodalom történetében. Hanem az a szomorú, hogy majdnem egy falut átfogó rosszhangulattá, ellenséges­kedéssé válhatott egy ilyen ügy. Nyílt titok immár hogy nem vé­letlenül s nem magától szervez­ték. Rosszhiszemű emberek. Kiss János jó tanár, a helybeli iskola igazgatója és tizenhárom vagy tizennégy éve él a községben. Ismerték és becsülték. Persze voltak ellenségei, akik eddig is sokszor megtették a magukét. Most úgy érezték, hogy végre a markukban van. Jobb ügyhöz méltó energiával fűt-fát-hegyeket, emberi kedélye­ket mozgattak meg, izgattak fel és állítottak csatarendbe rövid egy m hónap alatt Kiss János ellen — méghozzá írói minőségében ! Kiss János elbeszélése enyhén szólva tehetségesen megírt, iro­dalmi, „szakmai" szempontból az utóbbi évek falu-tárgyú irodalmá­ból kiemelkedő írás, és becsületes írás. Kommunista szemmel és írói szemmel látja és láttatja a mai falut, a benne feszülő energiákkal és ellentmondásokkal, az emberek­ben győzedelmeskedő újjal — fi­nom árnyalatokat érzékeltetve és rokonszenves főhőst teremtve egy falusi néptanács takarítóasszonyá­ból, Ilonából s még néhány férfi és nőalakból. S Ilona egyike azoknak, akik leg­jobban fel vannak háborodva. Er­kölcsükben és jóhírükben sértve érzik magukat , mert vitathatat­lannak érzik, hogy személy szerint őket tálalta a világ elé az író. (Ilyen érvek szerepelnek az azono­sításban, hogy a főutca éppen úgy északkeletnek megy mint az írás­ban !) Azt nem állíthatják, hogy nem úgy igaz amit ír, mert akkor eleve elesne a vád : honnan sze­­­­dik hát hogy ők azok ? Hanem azt­­ állítják, hogy rossz­ szándékkal gúnyt űztek belőlük. Pedig hát Kiss János írása nem humoreszk és egyik alakja sem ka­rikatúra. Emberek belső világa, gondolatai, indulatai bőséggel fel­­táratnak benne, igaz, méghozzá je­lentőségteljes, bármelyik falura, a­­kármelyik vidék új, alakuló embe­reire érvényes módon. Hol lehet a hiba ? Ami igaz, igaz : az Igaz Száj saj­nos nem olvassák hónapról hónap­ra ilyen tüzetesen és lelkiismerete­sen abban a faluban. Akik most elolvasták belőle ezt a kisregényt (s reméljük, egyúttal ezenkívül mást is) — azoknak most a kezébe ad­ták. A vihar szervezői. Akik képe­sek voltak más városban, Kolozs­váron, Tordán is megkeresni min­denkit, akitől eléggé el nem ítélhe­tő szándékuk pártfogását remélték, és kifacsarva, szemforgatóan elpa­naszolták Kiss János „szörnyű" tet­tét. így aztán Kiss Jánost még a rajoni néptanács elnöke is maga elé idézte s pusztán a vádlók sza­vára támaszkodva, rosszallását fejezte ki és szigorúan megfeddte, mondván, hogy magára vessen, ha most majd elkergetik a falujá­ból. Hálátlanságot, embertelenséget emlegetnek, akiket sikerült felher­gelni. Szeretnék a tordaszentlászlói ol­vasókat megnyugtatni, hogy Kiss János regénye nem veszi el senkinek a becsületét — sem a tordaszentlászlóiakét, sem más fa­lubeliekét, inkább becsületet ad. S különben az olvasó, ha nincs ki fi­gyelmeztesse ilyesmire, nem is gon­dolná soha, hogy „felismerhető“ mintákról írták. Annál jobb, ha Szentlászlón ilyen jól állnak a dolgok, mint a regény­ben írják. Fejlődő, gondolkodó, gazdaságukhoz húzó és magán­életükben is becsületesen, komolyan élő embereket ismerünk meg az írásból. Mindenképpen inkább büszkék lehetnének Kiss János igazgató elvtársra, aki író is. IDŐJÁRÁS A Központi Meteorológiai In­tézet közli november 30-án este . A következő három napra ál­talában nyirkos idő, változó fel­hőzet sok helyen eső, majd ha­vaseső és havazás várható. He­lyenként köd. Mérsékelt nyugati szél. Kezdetben alig változó, majd északnyugat felől fokoza­tosan csökkenő hőmérséklet. 1965. december 1., szerda

Next