Előre, 1968. december (22. évfolyam, 6556-6582. szám)

1968-12-01 / 6556. szám

ELŐRE 2. oldal «* / m mim FEsmim Képzőművészettel kapcsolatos párt­dokumentumokban, s a képzőművé­szek néhány hónappal ezelőtt lezaj­lott országos konferenciáján ismétel­ten­ felmerült az igény : a nemzeti történelem korszakos pillanatai és a nagy személyiségek méltó megörökí­tést követelnek, a hazai festészet, szobrászat, a monumentális művészet adósa a társadalomnak e művek megalkotásával. Az utóbbi időszak szinte minden nagyszabású kiállításán, s az ország­­os tárlatokon kivétel nélküli szép­számmal láthattunk történelmi ihle­­tettségű kompozíciókat. Az egyesü­­lési­­ünnepségek alkalmából Gyulafe­hérváron jelentős tárlat avatja fel a helyi múzeum kiállítótermeit — a történelmi festmények és szobrok országos kiállítása. A műfaj termése azonban olyan mérvű, hogy mind­emellett a bukaresti biennálé anya­gában is külön fejezet jut a törté­nelmi tárgyú műveknek. Itt közölt két reprodukciónk, a fővárosban élő képzőművészek középgenerációjához tartozó két ismert művész, Bradut Covaliu és Vasile Celmare alkotása, az utóbbi kiállításról való és érzék­letesen szemlélteti azt a hovatovább egyöntetűvé váló meggyőződést, mely szerint a modern kifejezőeszkö­zök, a modern formanyelv alkalmas a történelmi témák visszaadására is. A hazafias témák és ezen belül a történelmi múlt kínálta­ követelte té­mák felkarolása kétségkívül­ máris új színt hozott képzőművészeti életünk­be, s a folyamat további kiteljesedé­sét várhatjuk. BRADUT COVALIU Mihai Viteazul VASILE CEL MARE Mo$ Ion Roata si Cuza Voda Széljegyzetek VITA ZSIGMOND KÖNYVÉHEZ A nagyenyedi Bethlen Gábor Lí­ceum számottevő dokumentációs könyvtárral és kézirattárral rendel­kezik. A könyvtárban „olyan érté­kes hazai munkák és kéziratok rej­tőznek, amelyek az erdélyi kulturá­lis élet társadalmi összefüggéseit, fejlődésének mozgatóokait és egyes korszakait új szempontokkal sza­porítják és így tisztább, elevenebb képet kapunk róluk“ — írja Vita Zsigmond főleg kultúrtörténeti és irodalomtörténeti kérdéseket tár­gyaló nemrég megjelent könyvé­ben*). Az előttünk álló kötet tizenöt ta­nulmányt foglal össze XVII—XIX századi kultúr- és irodalomtörténe­tünk megannyi fontos kérdéséről. Bethlen Gábor könyvtárának és ne­velési törekvéseinek feltárása révén a szerző újabb adatokat közöl és szempontokat vet fel a XVII. szá­zad első felének legnagyobb erdé­lyi fejedelme szellemi arcképének megrajzolásához. Vázolja a nagy­enyedi kollégiumban kibontakozott tudományos és irodalmi törekvése­ket, a kollégium Enyedre való áthe­lyezésétől (1662 október 1) egészen az első világháborúig. A rövid át­tekintő szinte minden bekezdése újabb tanulmányért kiált. Alapos tanulmányban elemzi Vita Zsig­mond az erdélyi magyar szellemi élet legkimagaslóbb alakjának, az •) Vita Zsigmond : Tudománnyal és cselekedettel, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. európai műveltségű Apáczai Csere Jánosnak, a közművelődési törek­véseit és Bethlen Miklós önéletírá­sát. Értékes adatokat közöl Pápai Páriz Ferenc nagyenyedi professzor orvostani munkájáról és Mihail Ha­­liciu román kollegájával való együtt­működéséről. Társadalombírálat és aktualitás a régi iskolai színpado­kon című tanulmánya a hazai isko­lai színjátszás kibontakozásának és XVII—XVIII. századi fejlődésének néhány vetületét elemzi ; másutt részletesen beszámol a Próba című zsebkönyvről a „nagyenyedi tanuló ifjak között fennálló Magyar Tár­saság“ termékéről, mely 1792-ben je­lent meg Kolozsváron. Külföldi tu­dományos kapcsolataink történeté­nek terén különösen érdekesnek ta­lálom A keleti nyelvek erdélyi ta­nítványai és terjesztői a XVII— XVIII. században című tanulmányt. Apáczaitól Körösi Csom­a Sándorig az erdélyi magyar keleti nyelvtaní­tás és nyelvtanulás hosszú utat tett meg s ezt roppant érdekesen elemzi a szerző. Benkő Ferenc enye­­di tanár irodalmi és természetisme­reti, s különösen földrajzi munkás­ságának ismertetése is felhívja ma­gára a figyelmet. Vita Zsigmond beszámol még Pethe Ferenc reform­kori erdélyi újságíró tevékenységé­ről ; Bolyai Farkas elfelejtett Schil­ler fordításairól ; Szász Károly 1832- ben megjelent 1832-dik Esztendő cí­mű eddig ismeretlen politikai mun­kájáról ; a hazai könyvkereskede­lem múltjának egyes mozzanatairól, áttekintő tanulmányt közöl az első hazai magyar lapokban és folyóira­tokban tükröződő román irodalom­ról, valamint a gyermekirodalmunk kezdeteiről. A szakembereket Vita Zsigmond könyve sem komolysága sem forrás­anyagának gazdagsága tekintetében nem lepi meg. A szerző régen hozzá­szoktatott mindannyiunkat ahhoz, hogy minden tollából kikerülő írást figyelemmel, s egyben élvezettel ol­­vassunk.Hogy mégis ilyen részletez­ve ismertetem könyvét azt azért te­szem, hogy felhívjam rá a nagykö­zönség figyelmét. Nem lehet gazdag szellemi és lelki élete annak, aki elődjei munkásságát nem ismeri és nem becsüli. De szól­ni akarok Vita Zsigmond könyvéről azért is, mert termékeny munkásságával a romá­niai magyar kultúrátét haladó ha­gyományainak, a közös történelmi múlt emlékeinek ápolására buzdít Olvassák el figyelemmel ezt a könyvet iskoláink történelem és nyelvtanárai, tekintsenek maguk is alaposabban vissza iskolájuk múlt­jára s bizonyára sikerrel követhetik Vita Zsigmond példáját. Gondolja­nak arra, hogy ez ma elodázhatatlan kötelessége nemzedékünknek. Demény Lajos LÉPJÜNK KI A GYERMEKCIPŐBŐL Azt hiszem több mint tíz éve, hogy egy téli vasárnap először mentünk ki öten egy tudományos brigáddal Kis­­íratosra. A terem zsúfolásig megtelt, lehettek vagy 200-an. A beküldött 30 kérdésnek mintegy a felére válaszol­tunk. Az érdeklődés különösen az orvosi problémák iránt volt nagy. Pár hétre rá Horian több mint 200-an vettek részt az előadáson. Igaz tánc volt és a szünetet, mialatt a tudomá­nyos brigád működött, túl hosszúnak találta a közönség, s a végén a zene­kar készülődése adta tudtunkra, hogy igyekezzünk befejezni. Oszim­ándon már nem várt senki, mi raktunk tüzet a kutya hidegben, mert kemény tél volt. A közönség azonban hálás volt. Szövetkezeti nagygyűlés után megtelt a ház, csak hideg volt, s mindenki bundában ült. A bökkenő abban volt, hogy nem jött velünk orvos pedig a közönség egyfolytában a fákról és érbetegségekről kérdezett bennünket. Nem volt mit tennünk : magam be­széltem, általános ismeretek fokán, a rákkutatás mai állásáról. Mikor tá­voztunk egy öreg nénike nem akart engedni, mindenáron diagnózist kért s nem akarta megérteni­, hogy törté­nelemtanár vagyok. Teltek az évek, de mi rendszeresen „terjesztettük a kultúrát" a magunk egyszeri módján a fogyatkozó közön­ség előtt. Orczifalván már csak gye­rekek és katonák előtt. Németszent­­péterről dolgavégezetlenül­­jöttünk vissza. Óvoda-ünnepély volt, nem tudtuk elmondani sem a dörgést, sem a majomembert, sem az atombom­bát. Mert csodák­ csodája ezek a tipi­kus kérdések ismétlődtek. A földren­gést legalább tíz helyen magyaráz­tam, a majomembert sem kevesebb­szer. És ugyanígy ismétlődött a rák a szívbaj, s az agronómusnál a mű­trágya. Nem is­­ csodálkoztam már, amikor Tótváradon a kultúrotthon igazgatója azzal fogadott, hogy kés­tem egy napot, tévedés van az idő­pont körül. Iratoson egyszerre két lagzi volt, ki jön ilyenkor tudományos brigádra ? A lagziba meg minket nem hívtak meg. Az igazgató lepecsételte szépen a papírt, a jegyet elszámol­ták mi meg beírtuk a jelentésbe, hogy az előadás elmaradt. Folytathatnám a személyes és a másoktól hallott tapasztalatok felso­rolását, de megállok. Megállok, mert szerintem itt­ valahol alapvető elm­a­­radás tapasztalható. Hiba van az egész tudomány- és kultúrterjesztés körül , elvi és szervezési problémák merülnek fel. " Kezdjük mindjárt az elviekkel : 10— 15 évvel ezelőtt a tudományos brigád kiválóan alkalmasnak bizonyult a falusi vasárnap délután gazdagításá­ra, változatossá tételére, a tudomány és a kultúra terjesztésére. Hangsú­lyozom, 10-15 évvel ezelőtt, mert ak­kor még ritka volt a televízió, rosz­­sza­bb a közlekedés, sorosabb a falu, kevesebb a falusi értelmiségi.­­Azóta azonban alaposan megváltozott a helyzet. Rengeteg a rádió és televí­zió. Kifejlődött az iskolahálózat, ki­alakult a falusi értelmiség, s ezt ész­re nem venni és mereven ragaszkod­ni a régi sémákhoz, badarság. Felté­telezni, hogy a műtrágyát haszná­ló, televíziót néző, rádiót hallgató, új­ságot olvasó paraszt nagy problémája ma is a földrengés, a majomember vagy műtrágya tudományos hasz­nálata nemcsak tévedés, hanem egye­nesen sértő a falu mai dolgozójára nézve. Új generáció nőtt fel a modern is­kola végzettjeiből. A sablonos kér­désekre ők helyben, könnyedén vá­laszolhatnak és válaszolnak is. De továbbmegyek. A televízió, rádió és a számtalan újság, folyóirat korában üres szócsépléssé válik a 30 kérdéssel megáldott tudományos brigád­­műso­ra, ha egyáltalán összegyűl a közön­ség. Eleve fogyatékos a kultúraterjesztés szervezeti tekintetben is. Az össze­függéstelenül megválogatott kérdések a történelem, földrajz, biológia, po­litika, gyógyászat, agronómia, jog, űrkutatás stb. területéről nem teszik lehetővé, hogy 3—4 valóban fontos kérdést tudományosan megmagyaráz­hassunk. Ezen felül meg kell kérdőjeleznem magát a tényt, hogy ezeket a kérdé­seket valóban a falu dolgozói teszik fel. Sok esetben nyilvánvaló, hogy a kérdőív kiagyalt, a szorongatott hely­zetben lévő kultúrigazgató, vagy ta­nár formálisan, vagy kevésbé formá­lisan hordta össze, hogy eleget tehes­sen idejétmúlt kötelezettségének. Már­pedig az akció teljesen értelmét vesz­ti, ha nem reális szükségletekből fa­kad. Felmerül a kérdés : kell-e tudo­mányos brigád olyan vasárnapokon, a­mikor a falu egy része meccsen van, mások lagzin, ismét mások a közeli városban, s akinek egyéb dolga nincs, az rádiót hallgat, televíziót néz? Vajon ilyen helyzetben versenyké­pes-e a tudományos brigád ? Szüksé­­ges-e az óvoda- vagy iskolaünnepély zsúfolt programját, vagy akár az órákra nyúló szövetkezeti gyűlést for­mális kultúr­programmal terhelni ? Szerintem semmi szükség az ilyen megoldásokra. Marad még a tánc­­mulatság műsora. Itt viszont túlteng a fiatalság. Hangsúlyozom, az isko­lát járt fiatalság, amelyet tanárok, mérnökök, agronómusok, orvosok ké­szítettek fel az életre — állatgondo­zónak, egészségügyi szakembernek, traktorosnak, lakatosnak, stb. Ezek pedig aligha kiváncsiak a tánc köz­ben kutyafuttában előadott magyará­zatokra. Az állam pénzét a kultúra terjesztésében feltétlenül hasznosab­ban kellene gyümölcsöztetni. — Felteszem tehát a kérdést : — Szükség van-e tudományos brigá­dokra ? — Szerintem nincs. Idejét-múlt, túlhaladott forma ez minden szempontból. — Szükség van-e egyáltalán kultú­raterjesztő társaságra ? — Feltétlenül. Nem a nemes céllal van baj, hanem a formával és a szervezéssel. Bevál­tak a városokon szervezett szabad­­egyetemek. Az aradi szabadegyetem nyelvkurzusai zsúfoltak. A történelmi előadássorozatnak állandóan 100— 150 hallgatója van. Beváltak a tu­dósok, írók által tartott alkalmi elő­adások is. Valami hasonló megoldást kell ta­lálnunk a falusi kultúraterjesztésben is. Engedtessék meg, hogy vitára bo­csássak ezzel kapcsolatban egy-két javaslatot. Javasolom a falusi kultúraterjesz­tés téli hónapokra való összpontosí­tását, amikor a mezőgazdasági mun­kák többé-kevésbé szüneteltek, ami­kor a falu egyéb szórakozása nem je­lent konkurenciát. Javasolnám az előadás-sorozat­szerű megoldást, me­lyet jól felkészült szakemberek tar­tanának a helyi kívánalmaknak meg­felelően. Az ilyen természetű előadá­sok között legyen szerves összefüg­gés. Például : — Hol tart a mai or­vostudomány ? — 5—6 előadás ke­retében szakorvosok tartsanak jól do­kumentált, de közérthető stílusban előadásokat a népszaporulatról a rákkutatásról, az éredény és szívbe­tegségekről, a szervátültetésről stb. Hasonló előadássorozat szervezhető meg a jog és szociológia, az agro­nómia, a közművelődés és a népmű­vészet, a­ helytörténet haladó hagyo­mányairól. Az említett előadássorozatok mel­lett tartsanak kerekasztalszerű szim­­pozionokat jól meghatározott témá­val. Ezeken a kerekasztal-megbeszé­­léseken legyenek jelen a sajtó képvi­selői. Kölcsönözzünk vitajelleget az egyes problémák megbeszélésének. Feltétlenül itt az ideje, hogy kilép­jünk a gyermekcipőből. Ne az elma­radottságot keressük még mindig lámpással, lépjünk bátran egyet elő­re és magasabb fokon hirdessük a modern tudomány eredményeit. Feltétlenül szükségesnek tartom a helyi és központi szervek munkájának jobb egybehangolását. Az ilyen elő­adássorozatokat hirdesse plakát, az előadó nevének feltüntetésével, jelez­ze a megyei sajtó, ahogy ezt a vá­rosi szabadegyetem esetében is teszi. Meggyőződésem, hogy a magasabb szinten, kerekasztal jelleggel tartott tudományos műsorok kivívják a falu dolgozóinak érdeklődését, megoldják nyelvüket, fölszítják kíváncsiságukat, s a kultúra terjesztését igenis igényelni fogják. A haladás óhatatlanul új utakat nyit minden téren, a kultúra terjesz­tésében pedig az űrrakéta, a szervát­ültetések, a modern biokémia korá­ban elsőrendű fontosságú,­­hogy túlte­gyük magunkat az elavult megoldá­sokon. Kovács Géza korszerű-e a tudományterjesztés falán? Az Életfához kötve A két világháború közötti romá­niai magyar költészet polgári vonu­latának a bemutatását tűzte ki cé­lul maga elé a kolozsvári Állami Magyar Színház együttese, amikor Balogh Éva rendezésében előkészí­tette Az életfához kötve című vers­­összeállítását, amely hat költő: Áprily Lajos, Berde Mária, Dsida Jenő, Tompa László, Reményik Sán­dor és Szentimrei Jenő művészeté­ből próbált ízelítőt nyújtani a kö­zönségnek. Az irodairól színpad el­ső előadására hétfőn, november 24- én este került sor. A bemutató osz­tatlan sikert aratott. Sőrti Pál egyetemi tanár, a műsor összeállítója lelkiismeretes, szép munkát végzett. Talán nem ártott volna, ha­­ néhol körültekintőbben válogat. Az Áprily versek közül pél­dául hiányzott néhány, mely nem maradhat ki a legváltozatosabb port­ré megrajzolásából sem. Elsősorban a Március és a Tavaszodik című versekre gondolok, az Áprilynál olyan lényeges zeneiség legtisztább példáira, de megemlíthetem a Kuncz Aladárnak ajánlott Vallomást is, mely azon túl, hogy gyönyörű ki­fejezése a XX. századi emberiség gondjainak, bizakodásának és bi­zonytalanságának, lényegében az egész Áprily életmű kulcsa. Elma­radhatott volna egy-két Berde Má­ria vers, cserébe több Szentimrei költeményért,­ s azt se vettük volna rossz néven, ha több Reményik mű szerepel a válogatásban. Mind­ezek ellenére a válogatás jó és ez a néhány észrevétel csupán a lehető­ségeket akarta fölvillantani egy esetleges elkövetkező válogatás szá­mára. A művészi teljesítményt ille­tően : az egész együttes lelkiismere­tes munkát végzett, igyekezett töké­letesen megfelelni a követelmények­nek, s ez sikerült is. Bár a rangsorolás értelmét nem látom, mégis ki kell emelnem azt­­a markáns, erőteljes, szigorúságában impozáns előadást, amellyel Péterffy Gyula közvetítette Reményiket, mintegy veléig egyesülve e mély gondolatiságú férfias lírával. Él­ményt jelentett Bisztrai Mária, aki szintén tökéletesen azonosult Szent­imrei Jenő nagy sodrású, szenvedé­lyeket hömpölyögtető expresszio­nista költeményeivel, s magas mű­vészi szinten szólaltatta meg a szemmel láthatóan számára is nagy­becsű­­gondolatokat. Kellemes volt hallgatni az Áprily verseket bemu­tató Bereczky Júliát, a­­Di­da ver­sekkel szereplő Héjjá Sándort és St­ief Magdát,­ jóllehet ez utóbbiakat nee­éz és érthetetlen feladat elé állí­totta a rendezés, egymás után kel­lett elmondaniuk nyolc olyan ver­­set, melyek közül 4—3 nagyterje­delmű volt: a Csütörtök, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt két fejezete, a Hulló hajszálak elé­giája, valamint a Kóborló délután kedves kutyámmal, így az a furcsa és némileg igazságtalan helyzet állott elő, hogy bár mindkét művész kitett magéért, mégis vontatottá vált a műsor. A Berde Máriát be­mutató Török Katalin és Krasznai Paula, valamint a Tompa László verseit szavaló Kile Ferenc teljesít­ménye nem emelkedett az előbb em­lítettek szintjére, de ezért nem annyira a három művész hibáztat-­ ható, inkább a választott versek gyengesége. Az Életfához kötve című vers­­műsor újból igazolta azt a véle­ményt, mely szerint van közönsége a versnek. Kell a költészet, kelendő áru, sokkal inkább, mint ahogy hit­tük volna. S ezt főleg azok felé for­dulva mondom, akik a legtöbbet te­hetnének egy egészséges és folyto­nos költő-előadó-olvasó kapcsolat megteremtéséért, aminek érdekében érdemes és kell is napirenden tarta­ni a szavaló­műsorokat. Király László MAJTÉNYI ERIK GÉPKOCSI ÉS KEGYES A közvélemény igencsak hajla­mos arra, hogy a motorkerékpárt meg a gépkocsit valamilyen hu­szadik századi lélektelenséggel hozza összefüggésbe. Kissé meg­vető, kissé fitymáló váddal, ko­rántsem olyan fenyegetővel, mint például a kibernetikus gépeket, amelyektől a többi között mind­azokat az előjogainkat féltjük, a­­melyeket a teremtés koronáiként vívtunk ki. A fantasztikus iroda­lomban — és már nem is csak a fantasztikus irodalomban — bal­jós szorongások nyilatkoznak meg, s ezek végső fokon azt a veszélyt helyezik kilátásba, hogy a gondolkodó gépek, amelyek tő­lünk tanultak meg gondolkodni, és gyorsaság tekintetében máris messzemenően lepipálják alkotói­kat, a közeli vagy a távolabbi jö­vőben önállósítják magukat, és kieszelnek valami olyasmit, ami­vel jól kitolnak velünk. Más szó­val : világuralomra törekednek. Elektronikus berendezésük ma még szinte zajtalanul kattog és kombi­nál, de csak látszatra olyanok, mint a kezes bárány. Működésük zajtalansága lényegében a macs­kaféle ragadozók puha lépteivel rokon. Efféle vádak nem érhetik sem a motort, sem az autót. (Legke­vésbé a zajtalanság vádja !) Nem, őket csak abban marasztalják el, hogy negatív, lélektelen, legfön­­nebb embertelen hatással van­nak kormányuk vagy ko­rmányke­­rekük kezelőjére. Hogy az ember helyváltoztatási függvényeként lét­rejött gépjármű vezetője ( bizo­nyos idő múltán maga válik a jármű függvényévé. Nem tud ér­zelmet önteni a motor dohogó szívébe, ami még nem lenne baj, de a technika érülésének bűvkö­rében maga dologiasodik, szívte­­lenedik el, vérnyomása olajnyo­­mássá lesz, és jobb lába egyszerű kellékévé süllyed a finoman re­cés gázpedálnak, amelyet pedig eredetileg a láb munkaeszközé­nek szántak a konstruktőrök. Persze van ebben a vádban némi igazság is, és bármelyikünk ka­pásból meg tudja nevezni a ke­rekeken száguldásnak ezt vagy amazt a megszállottját. Én azért inkább abból a sofőrigazságból indulnék ki, hogy mindenki úgy vezet, amilyen ember, s ennek alapján állítom, hogy csak az válhatik a gépkocsizás megszól- NAPLÓ lottjává, aki a gépkocsi híján a harminckét kártyalap, negyven­­fokos pálinka, agarak, papagá­jok vagy sziámi macskák rab­jává lett volna. Bizonyára nem ebbe a kategó­riába tartozott az a gépkocsive­zető, aki a sofőr-kegyeletnyilvá­­nítást elsőnek bevezette. Sem­milyen forgalmi szabály nem írja elő, mégis minden sofőr tudja, hogy ha temetési menettel talál­kozik, nappal is meg kell gyúj­tani a reflektort. Gyalogos em­ber ilyenkor a kalapját veszi le, de az autónak nincs kalapja, és csak a maga tizenkétvoltos áram­körével nyilváníthatja ki hozzá­járulását a végtisztességhez. De van ennek a kegyeletnek egy fordított módja is : nem a gépkocsi tiszteleg a halottnak, hanem az eleven ember a halott vagy haldokló gépjárműnek. Aki sűrűbben megfordult a szervizek, garázsok környékén, bizonyára látta már, hogy a súlyos ka­rambolt szenvedett gépkocsit min­dig letakarják ponyvával. Vajon miért? Egyszerűen meg akarnak kímélni a megrázó látványtól, at­tól, hogy az összenyomorodott ülésekre odaképzeljük az össze­­nyomorodott utast? Vagy szabá­lyos szemfedőről van szó, esetleg csak arról a ponyváról, amelyet a balesetben elhunytra terítenek, amíg a hatóságok engedélyt nem adnak a holttest elszállítására? Nem tudom, de azt határozot­tan állíthatom, hogy ez az el­járás is ellentmond az eldolo­giasodás elméletének, hogy vala­miféle modern humánum szülte, akár a fényszórás tisztelgést. Mert nem kétséges, hogy tiszta, humánus szándék szülte ezt az általánossá váló szokást. De a hu­mánus szándék még nem szava­tolja a megvalósulás humánumát. Szerintem ennek az igazságnak egyik példája éppen a gépkocsi­­szemfedő. Emberek tucatjai, szá­zai, ezrei — világméretekben százezrei — válnak a halálos ki­menetelű autóbalesetek áldoza­taivá. S a halálos gázolás szinte minden esetben, még akkor is, ha az áldozat a hibás, a gépkocsi­­vezető pillanatnyi magamegfeled­­kezés­ének eredménye. (Kivételt képeznek a műszaki hibák). Nos, a magamegfeledkezés ilyen pilla­natait csökkenteni elsőrendű fela­dat, s tudjuk, hogy a megnyomo­­rodott gépkocsik látványa erősen csökkenti a lelkiismeret „kiha­gyásait", és tudjuk azt, hogy né­mely országban sokévtizedes gyakorlat immár az agyonhor­­pasztott gépkocsik kiállítása a ve­szélyes kanyarokban. Nálunk fil­meket készít róla a milícia, s aki valamilyen papírra vár a for­galmi osztályon, az többnyire megszemlélheti az elrettentő bale­setek fényképsorozatait. Ezért ja­­vallanám : könyveljük el a gép­­kocsi-szemfedőt nemes szándékú kezdeményezésnek, de húzzuk is le rögtön a halálra sebzett vagy rokkant autókról. Ha az elrettentő látvány csak egyetlen gyerek éle­tét menti meg a következő hu­szonnégy órában, bőségesen kár­pótol a meztelen szörnyűség fö­lötti megrendülésünkért. 1968. DECEMBER 1. VASÁRNAP MIT FŐZNEK AZ INTERNATUSI ÉTKEZDÉK KONYHÁJÁBAN ? (Folytatás az 1. oldalról) szállította el a számára kiutalt zöld­ség -és gyümölcsféléket. November 10-ig a zilahi líceum nem szállított el 1 tonna száraz paszulyt, 1 tonna céklát, és a három tonna gyümölcs­nek majdnem a felét. Nem szállítot­ták sem a csehiek, sem a somlyóiak, még az olyan keresett cikket sem, mint a fokhagymát. Ezért nem fo­gadtuk el a gyümölcshiánnyal­ kap­csolatos magyarázatokat, melyeket a líceumok adminisztrátoraitól hal­lottunk. Nem értünk egyet azért sem, mert a TÁPLÁLKOZÁS TUDOMÁNY Ezt vallja, mondja és írja a me­gyei egészségügyi felügyelőség két lelkes orvosa dr. Ioan Lucia és dr. Urcan Claudia valamennyi ellenőrző körútján. A nyáron például sorra látogatták a nyári táborokat. Nem elégedtek meg azzal, hogy megállapítsák, mi­lyenek a higiéniai körülmények , a gyermekek, serdülők táplálkozási vi­szonyaival is lelkiismeretesen tö­rődtek. Tudományos felméréseket végeztek. A zilahi líceum internátu­­si étkezdéjében például tudományos ankétot végeztek, szabályos időkö­zökben felmérték, milyen élelemfé­­léket kapnak a tanulók, s nem ér­dektelen megjegyezni, hogy az emlí­tett líceumban míg egy tanulóra 10 nap alatt 200 gramm tej és tejter­mék volt az adag, addig szárított tésztaféléből (laska, makaróni) 167 gramm jutott ugyanabban az idő­szakban. Pedig tejből a serdülőnek naponta (!) a fenti adag hússzo­rosára lenne szüksége. A felmérések, a tanulmányok megállapították, hogy a napi kalóriát biztosítják, sőt gyak­ran túl is haladják fehérjetartalmú tésztafélék révén vagy cukortartal­mú készítményekkel, de kevés tejet és tejterméket fogyasztanak, zöldsé­get és gyümölcsöt ennél is keveseb­bet. Ez nemcsak hogy egyoldalú táp­lálkozást jelent, hanem egészségte­len is, hiszen az ásványi anyagokban és vitaminokban gazdag termékeket mellőzik. Hogy miért nem kapnak a tanu­lók tejet, kávét ? Sarmaságon nem jutnak tejhez, mert kevés a bentla­kó tanuló, és a szövetkezet csak na­gyobb mennyiségű tejet hajlandó szállítani. Nagyobb mennyiséget meg nem mertek eddig rendelni , féltek, hogy megromlik a tej, fölöslegesen adnak érte pénzt. Szilágycsehen a bentlakásban két nagy hűtőszek­rényt is láttunk, ott nem romlana rájuk, mégis hiányzik a tej , átira­tokat küldözgetnek a szövetkezet­nek... De arra is hivatkoztak hogy nem igénylik a tanulók a tejet, ká­vét, szívesebben isznak teát. A ta­nulók meg azt mondják: innák, ha a konyhában nem égetnék oda, ha nem lenne kozmás. Egyhangú a táplálkozás, pedig az egészségügyi felügyelőség nemcsak a tényeket állapította meg, nem elé­gedett meg a jegyzőkönyvek felvéte­lével ; hasznos, értékes útmutatáso­kat is adott a meglátogatott étkez­dék vezetőinek. Átiratban figyel­meztettek az ésszerű étkeztetés meg­szervezésének módjára, részletesen ismertették egyes élelmiszerek bioló­giai jelentőségét, és tudományosan összeállított étrendet is javasoltak an­nak érdekében, hogy az változatos, tápláló legyen. Különben ezeket az ét­­rendeket az Egészségügyi Minisztéri­um 12/1964 és 5/1965 számú rendele­teinek figyelembevételével állították össze. S ez elsősorban nem a megyei egészségügyi felügyelőségre vonatko­zik, hanem minden olyan egység­re, ahol nagyüzemi étkezést szervez­nek meg. De úgy látszik, hogy azok, akiknek a rendelet szól, felesleges papírok aktatemetőjébe helyezték. Minden különösebb konklúzió helyett néhány észrevételt tennénk, hi­szen serdülőkorban lévő fiatalok táplálkozásáról van szó, s az, ahogyan tanulnak, attól is függ, amit ankétunkban megírtunk. Szükséges lenne, hogy a bentlakásban tanulókból álló bizottság ne csak formailag, de gyakorlatban is éljen jogaival, ellenőrizze az étkezde tevékenységét, nyil­vánítson véleményt az étrend megállapításakor. Az egyhangú étrend azt is bizonyítja, hogy sok helyütt a bentlakási konyha parasztkonyha. Ezért egyoldalú a táplálkozás, s nem ártana, ha a vakációkban minden sza­kács szaktanfolyamon az étkezés tudományát is elsajátítaná. S még egy dolog : Sarmaságon például étkezés előtt abban az egy (!) mosdótálban mosnak kezet a tanulók, amelyben a konyha személyzete. És talán az sem volna rossz, ha az abroszok tisztábbak lennének, ha minden tanu­lónak lenne külön ivópohara... De addig még sok a tennivaló. 1969-es évkönyvünkkel egyidőben megjelentek kü­lönböző méretű, gondos kivitelezésű falinaptáraink is. Kaphatók a lapárusoknál, a szövetkezeti üzletekben és a levélkézbesítőknél. Az Előre falinaptárak ára — példányonként — 1 lej.

Next