Előre, 1968. december (22. évfolyam, 6556-6582. szám)
1968-12-01 / 6556. szám
ELŐRE 2. oldal «* / m mim FEsmim Képzőművészettel kapcsolatos pártdokumentumokban, s a képzőművészek néhány hónappal ezelőtt lezajlott országos konferenciáján ismételten felmerült az igény : a nemzeti történelem korszakos pillanatai és a nagy személyiségek méltó megörökítést követelnek, a hazai festészet, szobrászat, a monumentális művészet adósa a társadalomnak e művek megalkotásával. Az utóbbi időszak szinte minden nagyszabású kiállításán, s az országos tárlatokon kivétel nélküli szépszámmal láthattunk történelmi ihletettségű kompozíciókat. Az egyesülésiünnepségek alkalmából Gyulafehérváron jelentős tárlat avatja fel a helyi múzeum kiállítótermeit — a történelmi festmények és szobrok országos kiállítása. A műfaj termése azonban olyan mérvű, hogy mindemellett a bukaresti biennálé anyagában is külön fejezet jut a történelmi tárgyú műveknek. Itt közölt két reprodukciónk, a fővárosban élő képzőművészek középgenerációjához tartozó két ismert művész, Bradut Covaliu és Vasile Celmare alkotása, az utóbbi kiállításról való és érzékletesen szemlélteti azt a hovatovább egyöntetűvé váló meggyőződést, mely szerint a modern kifejezőeszközök, a modern formanyelv alkalmas a történelmi témák visszaadására is. A hazafias témák és ezen belül a történelmi múlt kínálta követelte témák felkarolása kétségkívül máris új színt hozott képzőművészeti életünkbe, s a folyamat további kiteljesedését várhatjuk. BRADUT COVALIU Mihai Viteazul VASILE CEL MARE Mo$ Ion Roata si Cuza Voda Széljegyzetek VITA ZSIGMOND KÖNYVÉHEZ A nagyenyedi Bethlen Gábor Líceum számottevő dokumentációs könyvtárral és kézirattárral rendelkezik. A könyvtárban „olyan értékes hazai munkák és kéziratok rejtőznek, amelyek az erdélyi kulturális élet társadalmi összefüggéseit, fejlődésének mozgatóokait és egyes korszakait új szempontokkal szaporítják és így tisztább, elevenebb képet kapunk róluk“ — írja Vita Zsigmond főleg kultúrtörténeti és irodalomtörténeti kérdéseket tárgyaló nemrég megjelent könyvében*). Az előttünk álló kötet tizenöt tanulmányt foglal össze XVII—XIX századi kultúr- és irodalomtörténetünk megannyi fontos kérdéséről. Bethlen Gábor könyvtárának és nevelési törekvéseinek feltárása révén a szerző újabb adatokat közöl és szempontokat vet fel a XVII. század első felének legnagyobb erdélyi fejedelme szellemi arcképének megrajzolásához. Vázolja a nagyenyedi kollégiumban kibontakozott tudományos és irodalmi törekvéseket, a kollégium Enyedre való áthelyezésétől (1662 október 1) egészen az első világháborúig. A rövid áttekintő szinte minden bekezdése újabb tanulmányért kiált. Alapos tanulmányban elemzi Vita Zsigmond az erdélyi magyar szellemi élet legkimagaslóbb alakjának, az •) Vita Zsigmond : Tudománnyal és cselekedettel, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. európai műveltségű Apáczai Csere Jánosnak, a közművelődési törekvéseit és Bethlen Miklós önéletírását. Értékes adatokat közöl Pápai Páriz Ferenc nagyenyedi professzor orvostani munkájáról és Mihail Haliciu román kollegájával való együttműködéséről. Társadalombírálat és aktualitás a régi iskolai színpadokon című tanulmánya a hazai iskolai színjátszás kibontakozásának és XVII—XVIII. századi fejlődésének néhány vetületét elemzi ; másutt részletesen beszámol a Próba című zsebkönyvről a „nagyenyedi tanuló ifjak között fennálló Magyar Társaság“ termékéről, mely 1792-ben jelent meg Kolozsváron. Külföldi tudományos kapcsolataink történetének terén különösen érdekesnek találom A keleti nyelvek erdélyi tanítványai és terjesztői a XVII— XVIII. században című tanulmányt. Apáczaitól Körösi Csoma Sándorig az erdélyi magyar keleti nyelvtanítás és nyelvtanulás hosszú utat tett meg s ezt roppant érdekesen elemzi a szerző. Benkő Ferenc enyedi tanár irodalmi és természetismereti, s különösen földrajzi munkásságának ismertetése is felhívja magára a figyelmet. Vita Zsigmond beszámol még Pethe Ferenc reformkori erdélyi újságíró tevékenységéről ; Bolyai Farkas elfelejtett Schiller fordításairól ; Szász Károly 1832- ben megjelent 1832-dik Esztendő című eddig ismeretlen politikai munkájáról ; a hazai könyvkereskedelem múltjának egyes mozzanatairól, áttekintő tanulmányt közöl az első hazai magyar lapokban és folyóiratokban tükröződő román irodalomról, valamint a gyermekirodalmunk kezdeteiről. A szakembereket Vita Zsigmond könyve sem komolysága sem forrásanyagának gazdagsága tekintetében nem lepi meg. A szerző régen hozzászoktatott mindannyiunkat ahhoz, hogy minden tollából kikerülő írást figyelemmel, s egyben élvezettel olvassunk.Hogy mégis ilyen részletezve ismertetem könyvét azt azért teszem, hogy felhívjam rá a nagyközönség figyelmét. Nem lehet gazdag szellemi és lelki élete annak, aki elődjei munkásságát nem ismeri és nem becsüli. De szólni akarok Vita Zsigmond könyvéről azért is, mert termékeny munkásságával a romániai magyar kultúrátét haladó hagyományainak, a közös történelmi múlt emlékeinek ápolására buzdít Olvassák el figyelemmel ezt a könyvet iskoláink történelem és nyelvtanárai, tekintsenek maguk is alaposabban vissza iskolájuk múltjára s bizonyára sikerrel követhetik Vita Zsigmond példáját. Gondoljanak arra, hogy ez ma elodázhatatlan kötelessége nemzedékünknek. Demény Lajos LÉPJÜNK KI A GYERMEKCIPŐBŐL Azt hiszem több mint tíz éve, hogy egy téli vasárnap először mentünk ki öten egy tudományos brigáddal Kisíratosra. A terem zsúfolásig megtelt, lehettek vagy 200-an. A beküldött 30 kérdésnek mintegy a felére válaszoltunk. Az érdeklődés különösen az orvosi problémák iránt volt nagy. Pár hétre rá Horian több mint 200-an vettek részt az előadáson. Igaz tánc volt és a szünetet, mialatt a tudományos brigád működött, túl hosszúnak találta a közönség, s a végén a zenekar készülődése adta tudtunkra, hogy igyekezzünk befejezni. Oszimándon már nem várt senki, mi raktunk tüzet a kutya hidegben, mert kemény tél volt. A közönség azonban hálás volt. Szövetkezeti nagygyűlés után megtelt a ház, csak hideg volt, s mindenki bundában ült. A bökkenő abban volt, hogy nem jött velünk orvos pedig a közönség egyfolytában a fákról és érbetegségekről kérdezett bennünket. Nem volt mit tennünk : magam beszéltem, általános ismeretek fokán, a rákkutatás mai állásáról. Mikor távoztunk egy öreg nénike nem akart engedni, mindenáron diagnózist kért s nem akarta megérteni, hogy történelemtanár vagyok. Teltek az évek, de mi rendszeresen „terjesztettük a kultúrát" a magunk egyszeri módján a fogyatkozó közönség előtt. Orczifalván már csak gyerekek és katonák előtt. Németszentpéterről dolgavégezetlenüljöttünk vissza. Óvoda-ünnepély volt, nem tudtuk elmondani sem a dörgést, sem a majomembert, sem az atombombát. Mert csodák csodája ezek a tipikus kérdések ismétlődtek. A földrengést legalább tíz helyen magyaráztam, a majomembert sem kevesebbszer. És ugyanígy ismétlődött a rák a szívbaj, s az agronómusnál a műtrágya. Nem is csodálkoztam már, amikor Tótváradon a kultúrotthon igazgatója azzal fogadott, hogy késtem egy napot, tévedés van az időpont körül. Iratoson egyszerre két lagzi volt, ki jön ilyenkor tudományos brigádra ? A lagziba meg minket nem hívtak meg. Az igazgató lepecsételte szépen a papírt, a jegyet elszámolták mi meg beírtuk a jelentésbe, hogy az előadás elmaradt. Folytathatnám a személyes és a másoktól hallott tapasztalatok felsorolását, de megállok. Megállok, mert szerintem itt valahol alapvető elmaradás tapasztalható. Hiba van az egész tudomány- és kultúrterjesztés körül , elvi és szervezési problémák merülnek fel. " Kezdjük mindjárt az elviekkel : 10— 15 évvel ezelőtt a tudományos brigád kiválóan alkalmasnak bizonyult a falusi vasárnap délután gazdagítására, változatossá tételére, a tudomány és a kultúra terjesztésére. Hangsúlyozom, 10-15 évvel ezelőtt, mert akkor még ritka volt a televízió, roszszabb a közlekedés, sorosabb a falu, kevesebb a falusi értelmiségi.Azóta azonban alaposan megváltozott a helyzet. Rengeteg a rádió és televízió. Kifejlődött az iskolahálózat, kialakult a falusi értelmiség, s ezt észre nem venni és mereven ragaszkodni a régi sémákhoz, badarság. Feltételezni, hogy a műtrágyát használó, televíziót néző, rádiót hallgató, újságot olvasó paraszt nagy problémája ma is a földrengés, a majomember vagy műtrágya tudományos használata nemcsak tévedés, hanem egyenesen sértő a falu mai dolgozójára nézve. Új generáció nőtt fel a modern iskola végzettjeiből. A sablonos kérdésekre ők helyben, könnyedén válaszolhatnak és válaszolnak is. De továbbmegyek. A televízió, rádió és a számtalan újság, folyóirat korában üres szócsépléssé válik a 30 kérdéssel megáldott tudományos brigádműsora, ha egyáltalán összegyűl a közönség. Eleve fogyatékos a kultúraterjesztés szervezeti tekintetben is. Az összefüggéstelenül megválogatott kérdések a történelem, földrajz, biológia, politika, gyógyászat, agronómia, jog, űrkutatás stb. területéről nem teszik lehetővé, hogy 3—4 valóban fontos kérdést tudományosan megmagyarázhassunk. Ezen felül meg kell kérdőjeleznem magát a tényt, hogy ezeket a kérdéseket valóban a falu dolgozói teszik fel. Sok esetben nyilvánvaló, hogy a kérdőív kiagyalt, a szorongatott helyzetben lévő kultúrigazgató, vagy tanár formálisan, vagy kevésbé formálisan hordta össze, hogy eleget tehessen idejétmúlt kötelezettségének. Márpedig az akció teljesen értelmét veszti, ha nem reális szükségletekből fakad. Felmerül a kérdés : kell-e tudományos brigád olyan vasárnapokon, amikor a falu egy része meccsen van, mások lagzin, ismét mások a közeli városban, s akinek egyéb dolga nincs, az rádiót hallgat, televíziót néz? Vajon ilyen helyzetben versenyképes-e a tudományos brigád ? Szükséges-e az óvoda- vagy iskolaünnepély zsúfolt programját, vagy akár az órákra nyúló szövetkezeti gyűlést formális kultúrprogrammal terhelni ? Szerintem semmi szükség az ilyen megoldásokra. Marad még a táncmulatság műsora. Itt viszont túlteng a fiatalság. Hangsúlyozom, az iskolát járt fiatalság, amelyet tanárok, mérnökök, agronómusok, orvosok készítettek fel az életre — állatgondozónak, egészségügyi szakembernek, traktorosnak, lakatosnak, stb. Ezek pedig aligha kiváncsiak a tánc közben kutyafuttában előadott magyarázatokra. Az állam pénzét a kultúra terjesztésében feltétlenül hasznosabban kellene gyümölcsöztetni. — Felteszem tehát a kérdést : — Szükség van-e tudományos brigádokra ? — Szerintem nincs. Idejét-múlt, túlhaladott forma ez minden szempontból. — Szükség van-e egyáltalán kultúraterjesztő társaságra ? — Feltétlenül. Nem a nemes céllal van baj, hanem a formával és a szervezéssel. Beváltak a városokon szervezett szabadegyetemek. Az aradi szabadegyetem nyelvkurzusai zsúfoltak. A történelmi előadássorozatnak állandóan 100— 150 hallgatója van. Beváltak a tudósok, írók által tartott alkalmi előadások is. Valami hasonló megoldást kell találnunk a falusi kultúraterjesztésben is. Engedtessék meg, hogy vitára bocsássak ezzel kapcsolatban egy-két javaslatot. Javasolom a falusi kultúraterjesztés téli hónapokra való összpontosítását, amikor a mezőgazdasági munkák többé-kevésbé szüneteltek, amikor a falu egyéb szórakozása nem jelent konkurenciát. Javasolnám az előadás-sorozatszerű megoldást, melyet jól felkészült szakemberek tartanának a helyi kívánalmaknak megfelelően. Az ilyen természetű előadások között legyen szerves összefüggés. Például : — Hol tart a mai orvostudomány ? — 5—6 előadás keretében szakorvosok tartsanak jól dokumentált, de közérthető stílusban előadásokat a népszaporulatról a rákkutatásról, az éredény és szívbetegségekről, a szervátültetésről stb. Hasonló előadássorozat szervezhető meg a jog és szociológia, az agronómia, a közművelődés és a népművészet, a helytörténet haladó hagyományairól. Az említett előadássorozatok mellett tartsanak kerekasztalszerű szimpozionokat jól meghatározott témával. Ezeken a kerekasztal-megbeszéléseken legyenek jelen a sajtó képviselői. Kölcsönözzünk vitajelleget az egyes problémák megbeszélésének. Feltétlenül itt az ideje, hogy kilépjünk a gyermekcipőből. Ne az elmaradottságot keressük még mindig lámpással, lépjünk bátran egyet előre és magasabb fokon hirdessük a modern tudomány eredményeit. Feltétlenül szükségesnek tartom a helyi és központi szervek munkájának jobb egybehangolását. Az ilyen előadássorozatokat hirdesse plakát, az előadó nevének feltüntetésével, jelezze a megyei sajtó, ahogy ezt a városi szabadegyetem esetében is teszi. Meggyőződésem, hogy a magasabb szinten, kerekasztal jelleggel tartott tudományos műsorok kivívják a falu dolgozóinak érdeklődését, megoldják nyelvüket, fölszítják kíváncsiságukat, s a kultúra terjesztését igenis igényelni fogják. A haladás óhatatlanul új utakat nyit minden téren, a kultúra terjesztésében pedig az űrrakéta, a szervátültetések, a modern biokémia korában elsőrendű fontosságú,hogy túltegyük magunkat az elavult megoldásokon. Kovács Géza korszerű-e a tudományterjesztés falán? Az Életfához kötve A két világháború közötti romániai magyar költészet polgári vonulatának a bemutatását tűzte ki célul maga elé a kolozsvári Állami Magyar Színház együttese, amikor Balogh Éva rendezésében előkészítette Az életfához kötve című versösszeállítását, amely hat költő: Áprily Lajos, Berde Mária, Dsida Jenő, Tompa László, Reményik Sándor és Szentimrei Jenő művészetéből próbált ízelítőt nyújtani a közönségnek. Az irodairól színpad első előadására hétfőn, november 24- én este került sor. A bemutató osztatlan sikert aratott. Sőrti Pál egyetemi tanár, a műsor összeállítója lelkiismeretes, szép munkát végzett. Talán nem ártott volna, ha néhol körültekintőbben válogat. Az Áprily versek közül például hiányzott néhány, mely nem maradhat ki a legváltozatosabb portré megrajzolásából sem. Elsősorban a Március és a Tavaszodik című versekre gondolok, az Áprilynál olyan lényeges zeneiség legtisztább példáira, de megemlíthetem a Kuncz Aladárnak ajánlott Vallomást is, mely azon túl, hogy gyönyörű kifejezése a XX. századi emberiség gondjainak, bizakodásának és bizonytalanságának, lényegében az egész Áprily életmű kulcsa. Elmaradhatott volna egy-két Berde Mária vers, cserébe több Szentimrei költeményért, s azt se vettük volna rossz néven, ha több Reményik mű szerepel a válogatásban. Mindezek ellenére a válogatás jó és ez a néhány észrevétel csupán a lehetőségeket akarta fölvillantani egy esetleges elkövetkező válogatás számára. A művészi teljesítményt illetően : az egész együttes lelkiismeretes munkát végzett, igyekezett tökéletesen megfelelni a követelményeknek, s ez sikerült is. Bár a rangsorolás értelmét nem látom, mégis ki kell emelnem azta markáns, erőteljes, szigorúságában impozáns előadást, amellyel Péterffy Gyula közvetítette Reményiket, mintegy veléig egyesülve e mély gondolatiságú férfias lírával. Élményt jelentett Bisztrai Mária, aki szintén tökéletesen azonosult Szentimrei Jenő nagy sodrású, szenvedélyeket hömpölyögtető expresszionista költeményeivel, s magas művészi szinten szólaltatta meg a szemmel láthatóan számára is nagybecsűgondolatokat. Kellemes volt hallgatni az Áprily verseket bemutató Bereczky Júliát, aDida versekkel szereplő Héjjá Sándort és Stief Magdát, jóllehet ez utóbbiakat neeéz és érthetetlen feladat elé állította a rendezés, egymás után kellett elmondaniuk nyolc olyan verset, melyek közül 4—3 nagyterjedelmű volt: a Csütörtök, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt két fejezete, a Hulló hajszálak elégiája, valamint a Kóborló délután kedves kutyámmal, így az a furcsa és némileg igazságtalan helyzet állott elő, hogy bár mindkét művész kitett magéért, mégis vontatottá vált a műsor. A Berde Máriát bemutató Török Katalin és Krasznai Paula, valamint a Tompa László verseit szavaló Kile Ferenc teljesítménye nem emelkedett az előbb említettek szintjére, de ezért nem annyira a három művész hibáztat- ható, inkább a választott versek gyengesége. Az Életfához kötve című versműsor újból igazolta azt a véleményt, mely szerint van közönsége a versnek. Kell a költészet, kelendő áru, sokkal inkább, mint ahogy hittük volna. S ezt főleg azok felé fordulva mondom, akik a legtöbbet tehetnének egy egészséges és folytonos költő-előadó-olvasó kapcsolat megteremtéséért, aminek érdekében érdemes és kell is napirenden tartani a szavalóműsorokat. Király László MAJTÉNYI ERIK GÉPKOCSI ÉS KEGYES A közvélemény igencsak hajlamos arra, hogy a motorkerékpárt meg a gépkocsit valamilyen huszadik századi lélektelenséggel hozza összefüggésbe. Kissé megvető, kissé fitymáló váddal, korántsem olyan fenyegetővel, mint például a kibernetikus gépeket, amelyektől a többi között mindazokat az előjogainkat féltjük, amelyeket a teremtés koronáiként vívtunk ki. A fantasztikus irodalomban — és már nem is csak a fantasztikus irodalomban — baljós szorongások nyilatkoznak meg, s ezek végső fokon azt a veszélyt helyezik kilátásba, hogy a gondolkodó gépek, amelyek tőlünk tanultak meg gondolkodni, és gyorsaság tekintetében máris messzemenően lepipálják alkotóikat, a közeli vagy a távolabbi jövőben önállósítják magukat, és kieszelnek valami olyasmit, amivel jól kitolnak velünk. Más szóval : világuralomra törekednek. Elektronikus berendezésük ma még szinte zajtalanul kattog és kombinál, de csak látszatra olyanok, mint a kezes bárány. Működésük zajtalansága lényegében a macskaféle ragadozók puha lépteivel rokon. Efféle vádak nem érhetik sem a motort, sem az autót. (Legkevésbé a zajtalanság vádja !) Nem, őket csak abban marasztalják el, hogy negatív, lélektelen, legfönnebb embertelen hatással vannak kormányuk vagy kormánykerekük kezelőjére. Hogy az ember helyváltoztatási függvényeként létrejött gépjármű vezetője ( bizonyos idő múltán maga válik a jármű függvényévé. Nem tud érzelmet önteni a motor dohogó szívébe, ami még nem lenne baj, de a technika érülésének bűvkörében maga dologiasodik, szívtelenedik el, vérnyomása olajnyomássá lesz, és jobb lába egyszerű kellékévé süllyed a finoman recés gázpedálnak, amelyet pedig eredetileg a láb munkaeszközének szántak a konstruktőrök. Persze van ebben a vádban némi igazság is, és bármelyikünk kapásból meg tudja nevezni a kerekeken száguldásnak ezt vagy amazt a megszállottját. Én azért inkább abból a sofőrigazságból indulnék ki, hogy mindenki úgy vezet, amilyen ember, s ennek alapján állítom, hogy csak az válhatik a gépkocsizás megszól- NAPLÓ lottjává, aki a gépkocsi híján a harminckét kártyalap, negyvenfokos pálinka, agarak, papagájok vagy sziámi macskák rabjává lett volna. Bizonyára nem ebbe a kategóriába tartozott az a gépkocsivezető, aki a sofőr-kegyeletnyilvánítást elsőnek bevezette. Semmilyen forgalmi szabály nem írja elő, mégis minden sofőr tudja, hogy ha temetési menettel találkozik, nappal is meg kell gyújtani a reflektort. Gyalogos ember ilyenkor a kalapját veszi le, de az autónak nincs kalapja, és csak a maga tizenkétvoltos áramkörével nyilváníthatja ki hozzájárulását a végtisztességhez. De van ennek a kegyeletnek egy fordított módja is : nem a gépkocsi tiszteleg a halottnak, hanem az eleven ember a halott vagy haldokló gépjárműnek. Aki sűrűbben megfordult a szervizek, garázsok környékén, bizonyára látta már, hogy a súlyos karambolt szenvedett gépkocsit mindig letakarják ponyvával. Vajon miért? Egyszerűen meg akarnak kímélni a megrázó látványtól, attól, hogy az összenyomorodott ülésekre odaképzeljük az összenyomorodott utast? Vagy szabályos szemfedőről van szó, esetleg csak arról a ponyváról, amelyet a balesetben elhunytra terítenek, amíg a hatóságok engedélyt nem adnak a holttest elszállítására? Nem tudom, de azt határozottan állíthatom, hogy ez az eljárás is ellentmond az eldologiasodás elméletének, hogy valamiféle modern humánum szülte, akár a fényszórás tisztelgést. Mert nem kétséges, hogy tiszta, humánus szándék szülte ezt az általánossá váló szokást. De a humánus szándék még nem szavatolja a megvalósulás humánumát. Szerintem ennek az igazságnak egyik példája éppen a gépkocsiszemfedő. Emberek tucatjai, százai, ezrei — világméretekben százezrei — válnak a halálos kimenetelű autóbalesetek áldozataivá. S a halálos gázolás szinte minden esetben, még akkor is, ha az áldozat a hibás, a gépkocsivezető pillanatnyi magamegfeledkezésének eredménye. (Kivételt képeznek a műszaki hibák). Nos, a magamegfeledkezés ilyen pillanatait csökkenteni elsőrendű feladat, s tudjuk, hogy a megnyomorodott gépkocsik látványa erősen csökkenti a lelkiismeret „kihagyásait", és tudjuk azt, hogy némely országban sokévtizedes gyakorlat immár az agyonhorpasztott gépkocsik kiállítása a veszélyes kanyarokban. Nálunk filmeket készít róla a milícia, s aki valamilyen papírra vár a forgalmi osztályon, az többnyire megszemlélheti az elrettentő balesetek fényképsorozatait. Ezért javallanám : könyveljük el a gépkocsi-szemfedőt nemes szándékú kezdeményezésnek, de húzzuk is le rögtön a halálra sebzett vagy rokkant autókról. Ha az elrettentő látvány csak egyetlen gyerek életét menti meg a következő huszonnégy órában, bőségesen kárpótol a meztelen szörnyűség fölötti megrendülésünkért. 1968. DECEMBER 1. VASÁRNAP MIT FŐZNEK AZ INTERNATUSI ÉTKEZDÉK KONYHÁJÁBAN ? (Folytatás az 1. oldalról) szállította el a számára kiutalt zöldség -és gyümölcsféléket. November 10-ig a zilahi líceum nem szállított el 1 tonna száraz paszulyt, 1 tonna céklát, és a három tonna gyümölcsnek majdnem a felét. Nem szállították sem a csehiek, sem a somlyóiak, még az olyan keresett cikket sem, mint a fokhagymát. Ezért nem fogadtuk el a gyümölcshiánnyal kapcsolatos magyarázatokat, melyeket a líceumok adminisztrátoraitól hallottunk. Nem értünk egyet azért sem, mert a TÁPLÁLKOZÁS TUDOMÁNY Ezt vallja, mondja és írja a megyei egészségügyi felügyelőség két lelkes orvosa dr. Ioan Lucia és dr. Urcan Claudia valamennyi ellenőrző körútján. A nyáron például sorra látogatták a nyári táborokat. Nem elégedtek meg azzal, hogy megállapítsák, milyenek a higiéniai körülmények , a gyermekek, serdülők táplálkozási viszonyaival is lelkiismeretesen törődtek. Tudományos felméréseket végeztek. A zilahi líceum internátusi étkezdéjében például tudományos ankétot végeztek, szabályos időközökben felmérték, milyen élelemféléket kapnak a tanulók, s nem érdektelen megjegyezni, hogy az említett líceumban míg egy tanulóra 10 nap alatt 200 gramm tej és tejtermék volt az adag, addig szárított tésztaféléből (laska, makaróni) 167 gramm jutott ugyanabban az időszakban. Pedig tejből a serdülőnek naponta (!) a fenti adag hússzorosára lenne szüksége. A felmérések, a tanulmányok megállapították, hogy a napi kalóriát biztosítják, sőt gyakran túl is haladják fehérjetartalmú tésztafélék révén vagy cukortartalmú készítményekkel, de kevés tejet és tejterméket fogyasztanak, zöldséget és gyümölcsöt ennél is kevesebbet. Ez nemcsak hogy egyoldalú táplálkozást jelent, hanem egészségtelen is, hiszen az ásványi anyagokban és vitaminokban gazdag termékeket mellőzik. Hogy miért nem kapnak a tanulók tejet, kávét ? Sarmaságon nem jutnak tejhez, mert kevés a bentlakó tanuló, és a szövetkezet csak nagyobb mennyiségű tejet hajlandó szállítani. Nagyobb mennyiséget meg nem mertek eddig rendelni , féltek, hogy megromlik a tej, fölöslegesen adnak érte pénzt. Szilágycsehen a bentlakásban két nagy hűtőszekrényt is láttunk, ott nem romlana rájuk, mégis hiányzik a tej , átiratokat küldözgetnek a szövetkezetnek... De arra is hivatkoztak hogy nem igénylik a tanulók a tejet, kávét, szívesebben isznak teát. A tanulók meg azt mondják: innák, ha a konyhában nem égetnék oda, ha nem lenne kozmás. Egyhangú a táplálkozás, pedig az egészségügyi felügyelőség nemcsak a tényeket állapította meg, nem elégedett meg a jegyzőkönyvek felvételével ; hasznos, értékes útmutatásokat is adott a meglátogatott étkezdék vezetőinek. Átiratban figyelmeztettek az ésszerű étkeztetés megszervezésének módjára, részletesen ismertették egyes élelmiszerek biológiai jelentőségét, és tudományosan összeállított étrendet is javasoltak annak érdekében, hogy az változatos, tápláló legyen. Különben ezeket az étrendeket az Egészségügyi Minisztérium 12/1964 és 5/1965 számú rendeleteinek figyelembevételével állították össze. S ez elsősorban nem a megyei egészségügyi felügyelőségre vonatkozik, hanem minden olyan egységre, ahol nagyüzemi étkezést szerveznek meg. De úgy látszik, hogy azok, akiknek a rendelet szól, felesleges papírok aktatemetőjébe helyezték. Minden különösebb konklúzió helyett néhány észrevételt tennénk, hiszen serdülőkorban lévő fiatalok táplálkozásáról van szó, s az, ahogyan tanulnak, attól is függ, amit ankétunkban megírtunk. Szükséges lenne, hogy a bentlakásban tanulókból álló bizottság ne csak formailag, de gyakorlatban is éljen jogaival, ellenőrizze az étkezde tevékenységét, nyilvánítson véleményt az étrend megállapításakor. Az egyhangú étrend azt is bizonyítja, hogy sok helyütt a bentlakási konyha parasztkonyha. Ezért egyoldalú a táplálkozás, s nem ártana, ha a vakációkban minden szakács szaktanfolyamon az étkezés tudományát is elsajátítaná. S még egy dolog : Sarmaságon például étkezés előtt abban az egy (!) mosdótálban mosnak kezet a tanulók, amelyben a konyha személyzete. És talán az sem volna rossz, ha az abroszok tisztábbak lennének, ha minden tanulónak lenne külön ivópohara... De addig még sok a tennivaló. 1969-es évkönyvünkkel egyidőben megjelentek különböző méretű, gondos kivitelezésű falinaptáraink is. Kaphatók a lapárusoknál, a szövetkezeti üzletekben és a levélkézbesítőknél. Az Előre falinaptárak ára — példányonként — 1 lej.