Előre, 1969. november (23. évfolyam, 6842-6867. szám)

1969-11-08 / 6848. szám

ELŐRE 2. oldal * Kolozsvári Zenei Ősz ese Aményei között egy kamarakórus teljesítménye nem lehet a leghangosabb, sem a legfeltűnőbb, de előfordulhat, hogy az előadott művek időtálló súlya, szépsége s az előadás minősége miatt élménnyé magasodik. Ez történt a tavaly — akkor madrigálokat és kolindákat énekeltek—, s ez történt most is, amikor olasz madrigálok és motetták, régi és új román művek szerepeltek műsoron. Dorin Pop előbb a Zeneszerzők Szövetségének (a kolozsvári fiúknak), 1959-től pedig a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolának keretein belül kiváló kamarakórust teremtett. A rövid remekművek mintadarabjain, a madrigálokon kívül a főiskola és a filharmónia zenekarával együttműködve, olyan monumentális művek előadására is vállalkozott, mint az Acis és Galathea, sőt a Sámson s az Alexanderfest (Händel), mint Gluck Orpheusa, a Mozart-Rekviem, vagy Sztravinszkij megrázó remekműve, az Oedipus Rex. A kórus Dorin Popki-Csak három évvel volt fiatalabb Petőfinél, s amikor meghalt — 1909 november 9-én, hatvan esztendővel ezelőtt — ravatalánál ott tisztelgett az új magyar irodalom, Ady és az első Nyugat-nemzedék is. Pedig hosszú évtizedeken át, már a múlt század hatvanas éveitől kezdve, aki csak új hangon szólalt meg a magyar irodalomban, Vajdától Mikszáthig, szinte kivétel nélkül szembetalálta magát Gyulai Pál harcos tollával és kevéssé hajlékony ízlésével, s ha később már nem is vett részt az irodalmi élet harcaiban, kitűnően tudott hallgatni is vagy legyinteni. Attól kezdve, hogy Petőfi és Arany dicsőségét kivívta — de közben éretlen utánzóik között is szétütött —, hogy Katona tragédiái, Kemény regényírói nagyságát elismertette, a „vitéz kis úrnak" sem igazi nagy csatája nem volt többé, sem olyan szívbéli kritikusi öröme, amelyben szigorú lénye egy kevéssé fölengedhetett volna, és bár elmondja sokszor, így vagy hasonló szavakkal, hogy „senkinek nincs több hite irodalmunk jövőjében, mint nekem, ha nem bámulom is múltját és jelenét annyira, mint sokan" (a hangsúly a jelenen van), igazabb vagy őszintébb az a vallomása, amelyben az „unalmas kritikusokról" szólva így jellemzi önmagát : „Polémiáik néha gyűlöletesek, s erős harcoló tehetségük könnyen vesz pusztán tagadólagos irányt. Hamar kétségbeejti őket a jelen, hol csak romlást s aljasulást látnak. Ekkor éltelve keserűséggel, örömest fordulnak a múlthoz, hol eszményeiket feltalálhatják, vagy a jövő felé, melyben látnoki hitök van, s mely. .. az irodalmi fejlődésben mint nagy horderejű tény jelen meg, és ez a legjobb, amit tehetnek." Igen, az epés kritikus idővel unalmas kritikus lett. Pedig valamikor, pályája elején, amikor Petőfi életrajzát vetette papírra Vagy a nagy olasz tragika, signora Ristori művészetéért lelkesedett és a magas tragédia sűrű levegőjét sóvárogta viszsza a könnyebb, közepesebb, filiszteribb műfajokhoz pártolt magyar színpadra, szeme milyen frissen tekintett szét a legtágabb európai égtájak között, fejtegetéseiben milyen tiszta fénnyel tündököl az igazság több mint száz év múltán is,mi a köztudatunkká vált irodalomtörténeti tények és értékelések anyaghalmazából hogy kiemeli őket mindmáig a stílus világossága, hajlékonysága és szellemes csillogása, amellyel a magyar értekező próza nyelvét teremtette meg. Aztán észrevétlenül unalmassá vált. Beleöregedett a várakozásba, és szeme elvesztette friss rugalmasságát. Fiatalkorában Katonáért és Vörösmartyért, Petőfiért és Aranyért, Keményért és Eötvösért lelkesedhetett; amikor pedig a Nyugat irodalmi forradalmának előszelei fújni kezdenek, Gyulai már aggastyán. Érdekes, hogy a legnagyobb magyar kritikus működése két nagy irodalomtörténeti korszak közé esett s nem adatott meg neki, hogy egy erős és diadalmas irodalmi csoportosulást, irányzatot végigkísérjen, úgy, mint egy Sainte- Beuve a francia romantikusokat, egy Taine a realistákat; reá inkább a közelmúlt irodalmi gyakorlatának összegezése és következtetéseinek levonása maradt, és mert csak az igazán nagy és jelentős irodalomban tudott gyönyörködni, nem tehetett jobbat, mint hogy az irodalomtörténet felé fordult, és túl a jellemén, amely — már legendásan — a legnagyobbak közül való volt, sőt esztétikai elvein is, amelyek a nemzeti klasszicizmust kodifikálták s így korszakhoz kötöttek, ha kritikai szigorának és makacs meggyőződéseinek legszervesebb okait keressük, ma sem mondhatunk mást, csak azt, hogy a világirodalom állt mögöttük fedezet gyanánt. Tudta, le is írta, hogy amit ő a kritika jogának tart — a szabad és határozott, csak az értékekre tekintő véleménymondást —, az a kritika természetéből következik és századok gyakorlata szentesítette. Úgy tűnt el, hogy sohasem alkudott meg. Kacsir Mária A MAKACS GYULAI Szellem és tudás tartó munkájának egyenes következményeként 1967 őszén az első jelentős külföldi sikerét aratta Dániában, majd 1969 őszén is nagyszerűen szerepelt a régi zene fesztiváljának kelet-európai lengyelországi hangversenyein. A mostani hangversenyen új fényben ragyogott Palestrina In monte Oliveto kezdetű kórusműve, amely a maga rövidségében is emberfeletti nyugalmat áraszt, s dallamvonala a legszebb Palestrina-művek közé helyezi. Costanzo Festa madrigálja, amelyben ugyan előfordul a hagyományos „gentil pastorella", nemcsak remek, hanem komoly és megfontolt zene. Orlando di Lasso több mint kétezer művéből is hallottunk kettőt : a Bonjour, mon coeur megejtő, megfoghatatlanul szép hangképei után a következőt (Quand mon mari) szokatlanul gyors ütemben énekelték — bár a helyes tempó felfogás dolga bizonyos fokig. Gesualdo venosai herceg lo facero kezdetű rövid műve mélységes komolysággal szólalt meg, s a humorérzékéről híres Orazio Vecchi is komolyabb, nagyon szép madrigállal kelt életre itt (Fauna canzone), Scandelli gyakran hallott madrigálját pedig (Bonzomo Madonna) a kolozsváriak remekül skandálva énekelték. A hangverseny második részében egy XVIII. századi ismeretlen szerző igen szép művétől (Kyrie eleison) s Johannes Honterus (XVI. sz.) három rövid, jókedvű, latin szövegre írt Ódájától eltekintve (a népdal-, a madrigál- s az egyházi énekstílus határán) régi és új román műveket hallottunk. A mai román kóruszene líraibb oldalát egy szép Sabin Dragoi-mű, a pezsgő, népies humort Tudor Jarda két munkája, a neo-klasszikus hangvételt pedig a mai román zene poéta doctusa, Sigismund Toduá képviselte. A kórus sikerére jellemző, hogy a terem valósággal ünnepelt, több művet meg kellett ismételniük, búcsúzóul pedig a tapsért Tomas Luis Victoria egyik végtelen finomságú rövid remekművét kaptuk, mint ráadást. Tizennyolc lány, tizennégy férfi újra bebizonyította mesterük keze alatt, hogy az eszményi kamarakórushoz nem száz ember kell, hanem szellem és tudás Kováts Iván Manapság ritkán számít eseménynek egy-egy új könyv megjelenése. E regényé *) vitathatatlanul az volt. Külön megjegyzendő, ez alkalommal irodalmárok és nagyközönség nagy egyetértésben méltatták, gyorsan szétkapkodták és lelkesen tudósítottak róla. Egyébként ez így történt Bálint Tibor előző regénye, az Önkéntes rózsák Sodomában című fantasztikus „torzrajzolat" megjelenésekor is. Annyira, hogy annak idején, amikor ellenérzéseimet akartam kifejezni, nem is jutottam szóhoz. Ezért hát a Zokogó majom dicséretével közvetve bírálom meg a Sodomát : szerintem éppen és csakis a Zokogó majom realizmusa az a harmónia-rendszer vagy modalitás, amelyen Bálint Tibor mondanivalói érthetően, s értékesen szólalhatnak meg. A Sodoma kafkai-huxley-i elegyessége, szecessziós stílusfutamainak következetlen édeskéssége, illetve ezzel egyidejű túlzsírozottsága szerintem Bálint Tibor tehetségének olyan holtágát mérik csak, ahol a sűrű hínárban és a lápszegélyekben bizarr és nyüzsgő az élővilág, de amelyen mégsem jutni messzire. Új regényében két első novelláskötetének alakjai és kérdései térnek vissza. Kissé lendületes modorban úgy is fogalmazhatnánk, hogy az, ami a kezdő elbeszélő Bálint Tibornál szólóhangszeren előadott dalsorozat volt, az itt sűrűszövésű hangszerelésben épül nagyoperává. A társadalom peremvidékein tallózva, most is a „kisember” trotytyos jelentéktelenségét és a humánum zengő eszményeit szembesítgeti. Megmarad-e a végzetes, nagy helyzetek tragikus szépsége és fájdalma igaznak akkor is, ha a körülmények alacsonyak ? Ha nemhősök kerülnek hősöknek való végzet talpa alá, a végzet is nevetségessé válik ? S történelmi szenvek) Bálint Tibor : Zokogó majom Irodalmi Könyvkiadó ,Bukarest, 1969. Melyek leszivárogva társadalom és történelem felszíne alá, ott csak ingoványokat táplálhatnak ? Úgy tesz az élet is, mint a paródia-író ; a nagyot mindegyre a kisszerűvel hozza össze ; a „csúfság mindegyre megesik." De kin? Az emberen? Az életen ? A nagyszerűségen ? Vagy a kisszerűségen ? De tehet-e az ember mindig róla, hogy kisszerű végzet jut osztályrészéül ? Valódi szenvedéssel szenvedő, de „helyzeti fekvésük" miatt csak kínosan-nevetségesen ágaskodó, ágáló és kegyetlenül felsülő alakok dísztelen, mégis megrendítő csarnoka Bálint epikája. Az esettség apoteozisa, azé az esettségé, amely végülis túlvészel mindent ; azaz, saját keretei között mindig tovább menti egy darabját a létnek. Mi is az, hogy lumpenproletár, lumpenkispolgár, lumpenértelmiségi ? Az az életforma, amelyik nem tartozik semmihez, csak a puszta létezéshez, s amelyik a mezők liliomának és az ég madarainak bölcsességéből él meg , csűrbe nem takar, de nagyon jól tudja érezni magát a testcsűrőkbe való beszabadulás és a kiebrudalás közti rövid, dicstelen diadalok pillanataiban. Bálint Tibor írói és emberi mondanivalója — kardoskodás amellett, hogy : tévedés volna úgy értelmezni a dolgokat, mintha csak egyszerűen a „csalánba nem üt a mennykő" egyszerű erkölcs-természetrajzi igazsága érvényesülne itt. Igaz, nagy mennykőjárás idején legjobb lehúzódni a csalán közé (talán ez lehet a nyugati beatnik-hippi járványok, társadalmon kívülre menekülések életbölcsessége is ?), de azért itt mégis más a lényeg. Micsoda ? Erre nem lehet Bálint alapján pontosan felelni. Tulajdonképpen még az sem biztos, hogy ő maga egyáltalán eljutott valami felelethez. Nem, de azért mindenen el kell gondolkozni, erősen és sokáig, fel kell róni, kimutatásba venni mindent, hűségesen, szeretetteljes aprólékossággal és talán egyszercsak megpillantjuk bennük a dolgoknak azt az értelmét, ami, pont itt lappang — vallja Bálint Tibor attitűdje. És igaza van : az író feladata szembenézni a tényekkel akkor is, ha nem tud túlmutatni a tényeken. Ilyenkor a becsületes eljárás az, hogy legalább a tényeket hamisítatlanul láttassuk. Kevés volna persze dicséretnek, ha csak annyit mondanánk, hogy KÖNYVEK Bálint ábrázolása „becsületes", vagy csak annyit, hogy hű és elgondolkoztató képet fest a valóságnak arról a — történelmi szerepe szerint mellékes, de mivoltában elgondolkoztató — emberi képződményéről, amelyet jobb híján lumpenvilágnak neveztünk. Bálint nemcsak elgondolkoztató, de elragadó elbeszélő is. Az érdeklődést nem hatásvadászattal váltja ki (mint ahogy egyesek a frappáns címei miatt képzelnék) hanem a bő tüdejű, sűrűvérű epikus eszközeivel. Számolatlanul ömleszti a csípős megfigyeléseket, anekdotáinak csattanói egymást fokozó sorozattá szerveződnek, az érzelmességet mindig feloldja iróniával, a gúnyt mindig megszelídíti jószívű meghatódottsággal, a jellemző momentumokat tudja ravaszul „önmagukért beszéltetni". Régészek szokása azzal dicsekedni, hogyha adnak nekik egy akkora területet, amelyre egy múzeum építhető, ők erről a kis földdarabról is kiásnak annyi leletet, amellyel aztán maga a múzeum megtölthető. Bálint is elmondhatja : keretezzétek be nekem az emberi-történelmi-társadalmi jelentéktelenség legsivárabbnak látszó négyzetmétereit és kibányászok onnan egy arisztokrata klubra való bolondériát, egy törvényszéki levéltárra való izgalmat, egy kolostorra való erényt, egy folklórintézetre való rusztikus költészetet, azonkívül egy egész cirkuszt, sőt ugyanolyan mennyiségű emberséget és filozófiát, mint amennyit az élet bármely más térképkockájáról lehetséges. Olykor úgy is érezzük, túl sok leletet állít ki. A szereplők és történeteik úgy elszaporodnak, hogy nem mind tudjuk tudatunk felszínén megtartani őket a könyv végéig. S elégedetlenséget érzünk amiatt is, hogy a regény tulajdonképpeni főalakja, aki az öneszmélést, az öntudatot, és az írói állásfoglalást hordozza, nagyon szétoldódik a közegben, amelyre rezonál. És igen sokszor csak hangulatai vannak, amikor — valahogy — gondolatokat várunk tőle. Ez nemcsak az alak és a regény súlyából vesz el, de elbizonytalanítja magát az írói „message"-t, a mondanivalót is. Mindent egybevetve azonban, így is, Nagy István Sáncalja című regénye után prózairodalmunk legnagyobb vállalkozása a mostani időszakban. S miután e két könyv nemcsak abban rokon, hogy egyaránt visszatekintőek, útfelmérőek — s az emlékezés mai helyzetek eredetét, magyarázatát kutatja az elmúltakban, — hanem mindkettő éppen Kolozsvár külvárosainak alvilágában bolyong és tépelődik — Vergilius kalauzolása nélkül ; — a Zokogó majom akár úgy is felfogható, mint a Sáncalja sajátos, fanyar pendantja, ellenpárja. Szőcs István ÚJRA FŐVÁGÁNYON Emlékezetes hangverseny A Szovjet Kultúra Napjai keretében volt vendégünk a nagymúltú Leningrádi Filharmonikus Zenekar, amelyet okkal sorolnak Európa legjobb zenekarai közé. Karmesterük a nép művésze, a Lenin-díjas Jevgenyij Mravinszkij nevét világszerte a legnagyobbak közt tartják számon. Az egykori Péterváron 1882-ben alakult a filharmónia, amely 1917- től a Szovjetunió első állami zenekaraként működött tovább, ma pedig az ország egyetlen zenei együttese, mely megkapta az érdemes művészi címet. A második világháború után Európában, Amerikában, Ázsiában, a világ legjelentősebb zenei centrumaiban hangversenyeztek rendkívüli sikerrel, s világszerte tekintélyt szereztek a leningrádi filharmonikusok. A zenekar valóban összesíti mindazokat a kiváló tulajdonságokat, amelyek a legmagasabb színvonalat biztosítják. A zenészek valamennyien művészei hangszerüknek : a vonósok telt szépségű, selymesen lágy dallamossága, a fúvósok behízelgő, melegfényű hangzása, hajlékonysága, az ütősök virtuozitása lenyűgözi a hallgatóságot. A zenekar tökéletesen homogén, hatalmas precíziós műszer. Vagy inkább azt mondhatnánk : egyetlen lélek száz hangszeren, s a legdrámaibb és legrejtettebb rezdülésekre is szuperérzékenyen reagál. Valósággal él ez a zenekar. Nagy lélegzetével, lüktető zsongásával, árnyalt színeinek temérdek gazdagságával, megrázó fortisszimóival, ellágyuló, elhaló pianisszimóival lélek sugárzik be-előle. Minden teljesítménye töretlenül kerek egész, amelyből megkapóan tárul elénk a részletek szépsége is. S még milyen csodásam szól egy A leningrádi filharmonikusok Bukarestben ilyen „élő gépezet“, ha olyan karmester áll az élén, mint Mravinszkij ! Egyszerű, elegáns és kifejező mozdulataival szinte hipnotikus erővel hozza mozgásba a vezénylete nyomán ezer színben pompázó zenekart. Mesterien tolmácsolja a művet, a legnagyobb műgonddal hatol a részletekbe, remekül építi fel a tételt, ökonomikus pontossággal fokoz a kulminációig, mesterien a befejezés tökélyéig. Csodálatosan tud befejezni és ezzel mindig megkoronázza a mű élményszerű kidolgozását Mravinszkij maga a professzori kifogástalan korrektség, de mégsem virtuóz csupán. Dirigálásából kulturáltság, választékos ízlés, nemes gondolkodás és nem utolsó sorban magasrendű zeneiség árad. A zenekar két felejthetetlen hangversenye sokáig emlékezetes marad. Mindkét estén klasszikus orosz és modern szovjet műsorral jelentkeztek az Atheneum közönsége előtt. Az első koncertet Prokofjev VI. szimfóniája vezette be. A zeneszerző közvetlenül a második világháború után fejezte be ezt a drámai hatású, monumentális szimfóniát, amelyet éppen ez a zenekar mutatott be 1947-ben, ugyancsak Mravinszkij vezényletével. A műből feltörő drámai erőt kirobbanó dinamikával, a lírai részleteket megejtő érzékeny finomsággal hozta ki az interpretálás. Szünet után Csajkovszkij V. szimfóniája hangzott el. Aligha képzelhetünk el tökéletesebb és hitelesebb előadást ennek a nagyvonalú műnek, mint amilyen a leningrádiaké. Már azért is kivételes élmény tőlük hallani, mivelhogy — gondoljuk el! — nyolcvan évvel ezelőtt, a pétervári filharmónia zenekara a szerző vezényletével mutatta be először ezt a művet. A zenekar azóta nemzedékről nemzedékre töretlenül adta tovább az eredeti felfogást. A második estén Alekszandr Glazunov V. szimfóniája hangzott el. Glazunov a századvégi és századfordulós orosz zeneirodalom egyik legjelentősebb szerzője, aki„ az oroszos hangvétel mellett leginkább közeledett a nyugat-európai formanyelvhez. Muzsikáját lírai alkat, remek hangszerelés, hangulatos és hatásos színfestés jellemzi. Ezután Dmitrij Sosztakovics V. szimfóniáját hallottuk, ugyancsak a csillogó tolmácsolásban. Itt különösképp megmutatkozott a zenekar kápráztató virtuozitása, dús koloritja, dinamikai skálája. Mindkét hangversenyen, a közönség szűnni nem akaró tapsára, két ráadást kellett adniok a leningrádiaknak. Muszorgszkij Slovanscsinaprelűdjét és részleteket Glazunov Raymonda-balettjéből. Ettől még szélesebbre tárult előttünk a zenekar színpalettájának mesés gazdagsága. Mindent egybevetve : olyan hangversenyek élvezetében volt részünk, amilyenekre csak az oly ' nagymúltú és becses hagyományok-kal rendelkező zenkar képes, mint a leningrádi filharmonikusoké. Pintér Lajos 533 fim Sokáig tréfálkoztak, csipkelődtek a szalontaiakkal, s talán ők maguk is mondták öngúnyból : ez a város falu, vagy fordítva, de ugyanazzal a jelentéssel: ez a falu város... Vajon ma el lehet-e így játszadozni e két településforma fogalmával Szalonta esetében? Három termelőszövetkezete van. Bele lehet-e ebbe akaszkodni? Indok-e ahhoz, hogy elvitassák tőle a tényleges városrangot? Szalonta benne él a szocialista építés áramkörében. Nemcsak a megyeszékhelyhez, de az egész országhoz elválaszthatatlan szálak fűzik. Kap az egésztől — ad az egésznek, küldenek ide és küldenek innen — látfontosságú termékeket. Valóban voltak arcán — s vannak ma is — falusias vonások, az agrárjellegű város, a „mezőváros", azonban a szocialista építés évei alatt egyre inkább megszabadult rossz értelmű rusztikus jegyeitől, s ipari jellege egyre inkább kezdett élesebb körvonalakat felvenni. 34 ipari, kereskedelmi, szociális-kulturális egység és intézmény működik ma itt, közöttük négy jelentősebb ipari vállalat is. Köztársasági érdekeltségű húsfeldolgozó üzeme országos hírű, a két helyiipari vállalat — a bútorgyár és a Metárus fémipari üzem — az állomáson túlra, a Kigyósrétre. Mindenképpen meg akarta mutatni az új üzemcsarnokot, amely nyolc millióba került s az idén tavasszal fejezték be. Reng a lábam alatt a föld a gépektől, tartok egy kicsit a vörösen izzó vastömböktől amelyeket a kemencéből éppen utunkba dobálnak nagy fogókkal, az igazgató pedig közben magyaráz: ezt a nyugatnémeteknek, ezt a bolgároknak készítjük, nézze meg a 200 tonnás dörzspréseket, mi csináltuk mind a kettőt. Én, persze, nem tudom mi az a dörzsprés, de azt látom, hogy csak ügyesek kell legyenek ezek a szalontaiak, ha ilyen alkotmányt házilag is elő tudnak állítani. Búcsúzom tőle, s jó utat kívánok. Mert Bulgáriába készül. Meghívásnak tesz eleget. A Balkonkor cég bővíteni akarja az együttműködést a Metalullal. Ők nyersanyagot adnak, s innen, az ország egyik legmodernebb, kisebb alkatrészekre szakosított kovácsoló műhelyéből alkatrészeket küldenek vissza. Évente 400 tonnát. A tárgyalások után bizonyára még többet. Kifizetődő üzlet, jó kapcsolat, érdemes bővíteni ! A város központjában, a villanyoszlopokon szép fonott kosarak reklamírozzák a Deservirea szövetkezet föld, nem annyira kedvező az éghajlat. Azonban mindettől függetlenül igaz: a Vörös Lobogó az ország egyik legjobban menő termelőszövetkezete. 1968-ban 39 lej volt a munkaegység értéke, s az utóbbi 8 év átlagában ez az összeg 26 lej. Nincs e helyütt lehetőség a tizenkilenc éves út elemzésére, de a tények öszszességükben meggyőzően vallják : a bevétel alakulása töretlenül emelkedő irányzatú s a közös munka biztosította szövetkezeti-paraszti jólét ezzel volt mindig arányos, ennek a függvénye mindig. Egy nagyobb cikkemben, amely a Falvak Dolgozó Népe 1969 július 13-iki számában jelent meg, adatok sokaságán át jutottam el e termelőszövetkezet kiváló eredményeinek a kulcsához, s ez : a tagok hűsége a közöshöz, a melléállás — akkor is, ha objektív vagy szubjektív tényezők miatt, átmenetileg, egy-egy évben, kisebb részesedéssel kecsegtettek a számok, mint mondjuk előbb — vagy később. Egy adatot, a legfontosabbat, újra megismétlek: tavaly a munkaképes és munkaköteles szövetkezeti tagok átlag évi teljesítménye 300 (!) munkaegység volt. Nevezzük ki Szalontán híres falunak?. .. Isailó Teodor Gyertyámoson, a Bánságban született és Temesváron szerezte meg állattenyésztési mérnök oklevelét. Hat éve dolgozik a Vörös Lobogóban. Nagy érdemei vannak abban, hogy fellendült itt az állattenyésztés, hogy takarmányozott tehenenként 3000 literes tejozamot értek el. (Az idén a leszerződött 760 000 liter helyett 900 000-et tudnak átadni a várad vajgyárnak.) Modern baromfitenyésztő-telepet hoztak létre keltetőállomással, kombinált takarmányüzemmel, bevezették a gépi fejést, a széna mesterséges szárítását. Ez a titka, hogy 1968-ban csak az állattenyésztésből több mint 6 millió lej jövedelme volt a szövetkezetnek. Tisztelik, szeretik az emberek, mintha velük nőtt volna fel. Néhány évvel ezelőtt írtam Czégé Sándorról , az utazó elnökről. Megnéztem terepjárója kiométeróráját, hatvannyolcezervalamennyit mutatott. Lejegyeztem fontosabb útjait. Mert a gazdaság ügyeiért-érdekeiért sok hosszú utat is megtett. Látni másutt is, tanulni a többi szövetkezetektől — ezért járkált annyit. Újat hozni haza és nem maradni el másoktól — ez vitte, s nem valami öncélú kocsikázási szenvedély, kedvtelés. Ma már nincs meg az a terepjáró kocsi, úgy látszik elnyűtték a hosszú s nem mindig aszfaltos utak. Warszava van helyette, s ez sem fut kevesebbet, mint elődje. Mondom, az utazó elnök ragadott meg akkor. Most más, szép tulajdonságát fedeztem fel Czégé Sándornak. Most számoló elnöknek nevezem. Persze, négy évvel ezelőtt is számolt, mikor utazó jelzővel illettem, mint ahogy most is sokat van uttán. Minden évben egy-egy több száz oldalas tömböt számol tele. S a tömböket elteszi, megőrzi, újból elő-előveszi. Közgazdászkodik. Eltöpreng a számokon , mit, mikor, hogyan, hol érdemes, hogy jobban jövedelmezzen a föld, az állatok, a műhelyek. Ilyen kérdésekre keresi mindig a választ. Kikalkulálta például, hogyha a ciroktermést eladnák, akkor az erre a kultúrára fordított munkanapok csak 38 lejt jövedelmeznének egyenként, de ha a cirokszakállt feldolgozzák seprűnek, 117 lej bevételük lehet minden munkaegység után. S minden fontos kultúránál végzett hasonló számításokat. Roppant érdekesek. Nos, ezért van híres műhelyük, amelyben tízezerszámra állítják elő a cirokseprüket télen, amikor az őszi csúcs után bizony lankad a termelőszövetkezeti tevékenység. Falu-e ez a város ? ............... GY. SZABÓ GYULA riportja ..... termékei keresettek itthon és külföldön, a városgazdálkodási vállalat is inkább területi jellegű, Szalontán kívül több mint 30 falut szolgál ki, a Deservirea kisipari termelőszövetkezet asszonyainak, lányainak kezemunkáit messze földön is dicsérik. A város termelő jellegű egységei együttvéve évente 1,4 milliárd lej értéket produkálnak. Tulván Ferenc mérnök-igazgató és Székely József közgazdász-főkönyvelő elmeséléseiből sűrítem össze a Métárus 20 éves történetét, azt az utat, amelyet a vállalat a „jófogú embereknek való" mézespogácsa-készítéstől, igényes, precíz munkát feltételező gépjármű alkatrészek gyártásáig megtett. Az államosításkor malmokat örökölt e vállalat jogelődje. Az útkeresés időszaka után 1961- ben, lelkes gárda toborzódott össze, s felvállalták a brassói modern vasútállomás fémbútorokkal való berendezését. E bátor nekivágással egyben hírnevüket is megalapozták, a vasúti igazgatóságoknál munkájukkal bizalmat keltettek, így további megrendeléseket kaptak tőlük, fékszánkókra, jegyszekrényekre, lócákra. 1963-tól exportra gyártanak különböző méretű és típusú kalapácsokat, két évvel később pedig elmerészkedtek nehezen beszerezhető külföldi gépkocsi-cserealkatrészek (csúszóvilla, rúdfej, kormánydió stb) készítéséig — jó szolgálatot téve ezzel devizagazdálkodásunknak is. 1965-ben még csak 3 millió lej értékben készült Szalontán ilyen alkatrész, az idén már több mint száz féle — közel 20 millió lej értékben. A két évtized történetéhez az is hozzátartozik, hogy az elején még olyan présgépük is volt, amelynek lendítőkerekét betonból öntötték, ma pedig villamoskemencével, csúcsnélküli köszörűgéppel s hasonlókkal dolgoznak. 1960-ban egyetlen magas képesítésű szakemberük volt, s az is eléggé idegen a fémipari szakmától — építészmérnök —, ma hat gépészmérnök irányítja a termelést (Ez, helyi ipari vállalatról lévén szó, magas szám.) E pályafutás ismeretében nem csodálkozom, hogy amikor az új fizetési rendszer kikísérletezéséről volt szó, a 29 kiválasztott egység között volt a szalontai Métárul is, s azon sem, hogy a kísérleti eredmények alapján (jövedelmezőség, munkatermelékenység stb.) második helyre kerültek e vállalatok között. Kérdem a főkönyvelőt, hogy hány év a vezetőgárda átlagéletkora. A válasz ez : „Harmincöt év. Csak én rontom az átlagot, 44 évemmel..." Az igazgató kocsiba ültet s kivisz munkáját. Úgy hatnak, mint hajdan a céh szimbólumok. Pedig nincs szükségük a reklámra, igaz, inkább a városközpontot akarták ilyen apróságokkal érdekesebbé, szebbé tenni. Ha már a műhelyt, ahonnan ezek a szép tárgyak kikerülnek, nem tehetik széppé... Mert kóceráj a kicsi üzem, amely 24 ország kényes vásárlóinak tud termelni. Az Egyesült Államokba, például, zsúr-asztalokat, Angliába, a hölgyeknek kutya-kosarakat, Olaszországba macska-ágyikókat készítenek finom fűzfavesszőből... A városban nem voltak hagyományai ennek a mesterségnek. Egyedül Csősz Béla értett hozzá, s ő is máshonnan származott ide. Műhelyvezető. — Hányan dolgoznak itt? — ötvenen. Nagyrészük lányok, asszonyok. — Hány darabot készítenek évente? — Harmincezret. Tudnánk mi többet is. Több emberrel, más feltételek között. Egyszer Nyugat-Németországból 40 000 kosárra kínáltak megrendelést. Két hónap alatt kellett volna leszállítani. De hogy tudjunk ilyen feltételeknek eleget tenni, ha egész évben csak 30 000-re van lehetőségünk. Aztán azt fejtegeti, hogy milyen jövedelmező lehetne ez a foglalkozás, mennyi embernek lehetne még vele kenyeret adni. Vesszőtermeléssel sokkal többet hozna egy hektár terület, mint bármilyen kultúrnövénynyel. Sajnos az erdészeti hivatalok, így a tenkei is (tőlük kapják a nyersanyagot), nem veszik komolyan az ügyet. Finom vesszők helyett gyakran „dorongokat" küldenek. Nekik csak a tomna számít, hogy mi van benne, azzal nemigen törődnek. Nemrégen átfogó, érdekes, egész oldalas írás jelent meg a Satut socialist című lapban. A szerző a Konstanca, Ialomita és Ilfov megyei szövetkezetek eredményeinek elemzése mellett kitér a szalontai Vörös Lobogó megvalósításaira is. Nem véletlenül... E három megyében 1968- ban átlagban 430 450, 436 911 illetve 378 815 lej össztermelést valósítottak meg minden száz hektáron. Szalontán tavaly e mutatószám 736 400 lej volt!... Az említett megyékben a másik fontos mutatószám — a száz hektárról származó jövedelem — így alakult: 261 216, 261 768, illetve 216 126 lej. A Vörös Lobogóban tavaly minden száz hektár után 563 351 lej bevétel volt... Ott megyei átlagokról van szó, itt egyetlen élenjáró gazdaság eredményeiről, de azt is tegyük hozzá, hogy itt gyengébb a Az emlék kitörölhetetlenül bevésődött a szalontaiak lelkébe. Ha megírják egyszer a város új életének krónikáját, kiemelt betűkkel lesz benne 1969 július 15-e, mert az a dátum, az év s talán több év legemlékezetesebb napja volt az itt lakó magyarok, románok számára. Bihar megyei látogatása során Arad felé tartva ekkor vendége Nagyszalontának az ország első embere, Nicolae Ceausescu elvtárs, a Román Kommunista Párt főtitkára. Zászlódíszben volt a főtér, az egész város, a központban hatalmas tömeg várta izgalommal, forró hangulatú lelkesedéssel. A magasrangú vendég meg is várakoztatta őket, de a szalontaiak megértették : mindez azért van, mert nagyon szereti az embereket, s látogatási programját bizonyos mértékben módosítania kellett útközben, az idő rovására a kitárulkozó szívek üdvözletét, hazafias vendégszeretetét kellett fogadnia, ha pár szóval is eddig mindenütt az úton Nagyüregben, Váradlesen, Gyapjúban, Inándon, Madarászon. Nehéz volt megválni az embereknek tőle, s neki az emberektől, őszintén jövő meleg éljenzéssel fogadták a főtéren, ahol Demeter Petru a városi pártbizottság titkára, polgármester üdvözölte Ceausescu elvtársat, s kérésére megtekintette a helyi ipari és szövetkezeti egységek erre az alkalomra rendezett kiállítását. A kiállítási tárgyak — közfogyasztási cikkek, konfekció, cipő, háztartási, turisztikai készítmények, bútorgarnitúrák — a helybeli mesterek hozzáértését és tudását dicsérték, s egyben a’párt messzemenő törődését, a gazdaság területi arányos fejlesztését, amelynek köszönhetően Szalonta, a hajdani mezőváros is, ipari jellepet vehetett fel. Szeretetük, ragaszkodásuk nehéz választás elé állította cársunk főtitkárát, ugyanis mindhárom termelőszövetkezet elnöke egyszerre invitálta a látogatásra őt De nem volt idő minden kérésnek eleget tenni, ezt megértették Szalontán, mert akkor másokat kellett volna megvárakoztatni a további úton, s így csak a Vörös Lobogó gazdaság zöldségtermesztési szektorát, házi kiállítását tekintette meg, ahol Czégé Sándor elnök ismertette az eredményeket. Ceausescu elvtárs az állattenyésztési üzemág további fejlesztésének nagy lehetőségeire hívta fel figyelmüket s rámutatott, hogy ennek érdekében a város három termelőszövetkezete együttes erővel sokkal többet tehet mint külön-külön mindegyik. Sokáig éljenezték, sokáig integettek a gépkocsisor után s a jó tanácsokról nem feledkeztek meg. 1369. NOVEMBER 8., SZOMBAT NAGYSZALONTA NEVEZETES VÁROS » A szalontai Métáius helyiipari vállalat korszerű kovácsoló részlege (Vikdár István felvétele)