Előre, 1971. december (25. évfolyam, 7485-7511. szám)
1971-12-01 / 7485. szám
ELŐRE 2. oldal A Hargita megyei művelődési szervek úgy készítették elő a Csíkszeredai színjátszás kétszázötven éves megünneplését, hogy az igazán dicséretükre válik. Az egyhetes ünnepségsorozat piűsora, melyet korábban már ismertettünk, csakugyan országos érdeklődést keltőnek ígérkezett és annak is bizonyult. Bánhatja minden meghívott színházi ember, kutató, vagy újságíró, ha nem volt jelen. Ezen a példán felbuzdulhat Enyed, Balázsfalva, de akár valamelyik nagy városunk is. Kiemelkedő esemény volt a tudományos ülésszak, amelynek egyik fontos, dokumentumokra alapozott tanulsága volt, hogy nagyon is széles körű, sokoldalú és gazdag „vidéki" előzményei voltak kortársi színházi mozgalmunknak. A régi híres nagy kollégiumok nemcsak oktatással, de művészi öntevékenységgel is szolgálták a hazai művelődést. - Mint dr. Kocziány László közleményéből kitűnik, a csíksomlyói iskola színjátszó tevékenységéről 1721- ből maradt fenn az első írott dokumentum, az azonban arra enged következtetni, hogy egy, már évtizedek óta fejlett és népszerű mozgalomról volt szó. A felvilágosodás századában tulajdonképp megkésett reneszánszjelenség volt ez a virágzó iskoladráma, amely a különféle kollégiumokban, a nép fiai közül toborzott diákok egészséges, paraszti életszemléletét, realizmusát, sőt, társadalomkritikáját is közvetítette. Az ünnepség keretében bemutatott Rusticus imperans például mondanivalójában valamelyest a Danávi Györggyel rokon, de élesebb annál ; nem az urak, hanem a szegény szolga nézőpontjáról marasztalja el az úrhatnám, részeges, zsarnokoskodó mesterembert. Az iskoladráma mozgalmat végül is virágzása teljében, II. József császár cenzúrarendelete fojtotta el, s az első hivatásos társulatok mintegy erre a tilalomra válaszul jöttek létre, s maguk az egykori diákszínészek alapították őket. Az elhangzott közlemények sok új adattal gazdagították a kor szellemi életének képét. Különösen érdekes az, ami a Shakespeare-darabok erdélyi elterjesztéséről elhangzott. Sombori Sándor arról tudósít, hogy a Sepsiszentgyörgyön - és minden bizonnyal Csíkszeredán is - először megforduló hivatásos színtársulat 1827-ben, a Hamlettán, az Otellóval, a Macbeth-szel mutatkozott be. Enyedi Sándor közlése szerint pedig, 1834-ben egy pesti újság ír, igen elismerőleg, a balázsfalvi román diákok román nyelvű Lear király előadásáról - amiről a nemrég megjelent Istoria teatrului In Románia nem is tud. Kevesebb számú dolgozat foglalkozott a színpadszerűség, az előadásmód mikéntjével. Irodalmi folyóirataink színházi rovatainak felelősei, sajnos, nem voltak jelen az élő színház válaszútjainak kérdéseivel. A hat hazai magyar társulat irodalmi titkárai közül is csak kettő nevezett be a vitába, így, amilyen gazdag és sokoldalú volt új történeti adatokban az ülésszak, annyira leszűkült arányaiban az érdemi, korszerű problémafelvetés. S nem az ülésszak rendezőin múlott ez az aránytalanság, inkább azokon, akik nem válaszoltak a meghívásra. Mindenesetre, olyan szakelméleti eszmecserét indított el a műkedvelőik e városa, aminek okvetlenül tovább kell gyűrűznie. Érdemes lesz a színházi szakmai közvéleménynek az ülésszak kiadványára felfigyelnie, újrafelvennie — másutt, más alkalommal, vagy akár ugyanitt, de már szélesebb, átfogóbb kisugárzással - az elejtett szálat. Termékeny talaj, érdeklődés várja Csíkszeredában az igényes, tartalmas eszmecserét. Még egy gondolatot a helyi műkedvelés tájékozódási lehetőségeiről : Csíkszeredát rendszeresen látogatja a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi társulat. Az ünnepi hét egyes műkedvelő előadásait talán épp ezért, méltatlanul mellőzte a közönség. Kár. Viszont a Művelődési Ház lelkes színjátszóinak azon kellene gondolkodniuk , mit is játsszanak, hogy műsorválasztási szférájuk ne essen egybe a hivatásos együttesekével, ne nyomja őket az előnytelen konkurencia ? Úgy látszik, az iskolás színjátszóik találtak a maguk számára utat, egyrészt folklórfeldolgozásaikkal, amelyeket a tévérendszeresen közvetít, másrészt mai irodalmi összeállításaikkal és az iskoladráma helyi hagyományainak felelevenítésével. Legjobb hitem szerint úttörő munkára biztatnám a „felnőtt" színjátszókat. Bátrabban próbálkozhatnának akár színjátszásunk népi gyökereinek feltárásával, akár mai drámairodalmunk parlagon - kötetben fekvő érdekeinek, s a legújabb műveknek a bemutatásával. Reményteljes vetélytársaivá úgy válhatnak a műkedvelők a várost látogató hivatásos társulatoknak, ha némiképpen elébüik vágnak mozgékonyságukkal, a színház eredeti hivatásának, a közönség, a közvélemény tudatos alakításának célját szem előtt tartva. Akciójukat esetleg épp azokkal a darabokkal kezdhetnék, amelyeket az általuk meghirdetett pályázatra küldtek be eddig. A pályaművek száma egyelőre tizenkilenc. A beküldési határidőt azonban december 31-ig meghosszabbították. Érdeklődéssel várjuk az eredményhirdetést. Halász Anna GONDOLATOK EGY SZÍNHÁZI HÉT MARGÓJÁRA MŰVELŐDÉS LÁTOGATÓBAN GERGELY ISTVÁN szobrász MŰTERMÉBEN Annak az ünnepi országos tárlatnak, amelyet pártunk fennállása ötvenedik évfordulója alkalmából rendeztek, egyik díjazottja Gergely István, fiatal kolozsvári szobrász volt. HOREA című munkáját a legjobbak közé sorolta a zsűri. — Kezdjük talán azzal, hogyan született meg ez a szobor, mi ragadta meg az alkotóművészt Horea személyiségében ? — Néhány évvel ezelőtt az iskola igazgatója, ahol tanárkodom, megkért, készítsek egy Horea portrét, a kolozsvári 10. számú líceum ugyanis a legnagyobb iskola — a Horea úton. Szívesen vállalkoztam rá. Kezdetben arra gondoltam, hogy a tankönyvekben annyiszor reprodukált, jól ismert, konvencionális Horea-fejet fogom megmintázni, de végül nem így történt. Időközben elolvastam két jelentős tanulmányt Horearól, úgyszintén hiteles dokumentumokat, s ezek erősen lekötöttek, megfogott ennek a szikár, álmodozó, érdekes egyéniségű parasztvezérnek az alakja. Több változatban : dombormű, plakett, mellszobor formájában mintáztam meg hősömet. Az utolsó változat, amelyre a díjat kaptam, egész alakos, két és félméteres álló figura . Ezek után kérnék egy rövid önátetrajzi beszámolót. — Ugyan ... Milyen életrajzom lehet nekem a magam harminckét évével ? Talán annyit, hogy Kolozsváron élek, de csíki származásomat hangsúlyoznám mégis. Szüleim Csíkkozmáson élnek, ahol én is születtem. A képzőművészeti középiskolát Marosvásárhelyen, Izsák Márton tanítványaként végeztem. Kolozsváron, a Ion Andreescu főiskolán, Vetró Arthur volt a tanárom. Kinevezésem a kolozsvári 10. számú líceumba szólt mint rajztanár, azóta is ott „sanyargatom“ a srácokat... — Hogyan egyezteti össze az alkotómunkát a tanítással ? — Nem tudom, honnan az a téves felfogás, hogy az alkotóművész egyben nem lehet líceumi tanár is ? Ezt a kérdést nem most hallom először és meg kell mondanom, hogy nem is riporter volt, aki ugyanígy feltette nekem, hanem egy fiatal képzőművész-jelölt, aki aggályoskodott, hogy mi lesz az ő művészi pá- ■ lyájával, ha majd őt is egy iskolába helyezik, firkálni tanítani a ne- , bálókat. Felhasználom az alkalmat , és ezúton is üzenem neki, valamint a hasonló gondolkodásúaknak, hogy nagyon tévesen látják a dolgot. Hiszen a gyermekrajzok világában élni külön élmény, sőt ihletője is lehet az embernek, az alkotóművésznek .. . t — A főiskola elvégzése óta hány szobra készült el ? Hol vannak ezek, mi a sorsuk ? „Jelenleg a székely tudós, szociográfus Orbán Balázs megmintázásán dolgozom" Gergely István a készülő szoborral, műtermében CSOMAFAY FERENC felvétele mind Bukarestben a megrendezett megyei csoportos, illetve országos jellegű kiállításokon. Eddig mintegy 18—20 rendezvényen, átlagban két szoborral. Talán a szerencsésebbekhez tartozom, mert több megyei és országos tárlaton vásároltak tőlem, néhány munkámat pedig a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács, illetve a szakszervezetek, múzeumok vették meg, de ezeknek sorsáról nem sokat tudok. Általában intézményekhez, múzeumokba kerültek ... — A Képzőművész Szövetség kétszer küldött tanulmányi kirándulásra. Előbb 1968-ban két hetet töltöttem a Lengyel Népköztársaságban, ebben az évben pedig ugyancsak kéthetes túrán vettem részt az NDK-ban. — A kolozsvári Béke téri Diákművelődési Ház előcsarnokának egyik, több mint 30 négyzetméteres falát Gergely István fehér gipsz domborművé díszíti. Ezt a munkáját 1970-ben készítette a KISZ Központi Bizottságának megrendelésére. Ezen kívül volt-e még nagy állami megrendelése ? — A tavaly elkészült dombormű nem csak az én munkám. Alkotótársam Florian Milan kollegám volt. Ezen kívül volt még egy megrendelésem 67-ben : másfélméteres mellszoborban egy, a második világháborúban elesett ifjúkommunista hős alakját mintáztam meg. — Milyen témához vonzódik leginkább ? — Nem zárkózom el semmilyen téma elől. Mindent témának tekintek, amit képzőművészetileg, szobrászatilag megközelíthetőnek, feldolgozhatónak találok. A témaválasztásnál kétféle megközelítést ismerek : bizonyos témák a klasszikus értelemben vett szobor elvei szerint kell hogy testet öltsenek, másokat elsőrendűen a modern térplasztika követelményei szerint kell megoldani. Az első esetben az eszmei mondanivaló elsődlegességét igénylő, önmagukat meghatározó, fenntartó szobrokra gondolok, míg a másik esetben — ugyancsak bizonyos tartalommal bíró, de olyan művekre gondolok, amelyek az építészet függvényei, tehát ornamensek, optikai effektust keltő járulékok stb. Mindkét fajta feladatra szívesen vállalkozom. — A teljes művészi kibontakozáshoz, az egyéni formanyelv megtalálásához gyakran szükséges a műfaji keretek átlépése. Műterme is arról tanúskodik, hogy szívesen tesz kirándulást a grafika, a plakettek, a domborművek világába. — Műtermem falán ezek a színes monotípiák csakugyan kész grafikának is vehetők, bár eredetileg vázlatoknak, gondolatrögzítőknek készültek. Itt már a munkamódszer kérdéséről van szó ; vannak szobrászok, akik csak agyagban készítik el vázlataikat, én inkább rajzolok... De tévedés ne essék, nálam a grafika nem mint önálló műfaj jelentkezik, hanem mint a szoborformálás első fázisa, mint szükséges közbeeső állomás. A plakettek és a domborművek már nyilván szobrász munkám tartozékai. — A még nedves agyagban álló tanulmányokról ítélve jelen pillanatban is egy történelmi személyiség ábrázolása foglalkoztatja... — Igen. A nyáron több tervet is készítettem — papíron. Jelenleg a székely tudós, szociográfus Orbán Balázs megmintázásán dolgozom. Tulajdonképpen régi tervem kerül most megvalósításra. Várom a Hargita megyei illetékeseket és a lengyelfalviakat, végső elbírálóimat. Ha minden jól megy, a szobrot ott fogják felállítani. Lakatos Miklós — 1964-től sikerült részt vennem mind rendszeresen Kolozsváron, — Külföldi Járt-e ? tanulmányúton A szarvasbika kora hajnalban került terítékre, fönt a Lakócán, és most itt fekszik a mátépáli vadászház mögött, a gyepen. A nyakán tenyérnyi sötét folt, kevés megalvadt vér, ahol a lövés érte. A szőre olyan barnás, mint arrébb a fák alatt az avar. A szeme üveges, nyelve kilóg a szájából, fogán zöldes, füves hab. A lába térdből megbicsaklott, tehetetlenül meg-megráng, miközben forgatják a nehéz testet. Mintha még utoljára megpróbálna fölugrani, szabadító szökelléssel végső, kétségbeesett iramra... Az erdésztechniikus higgadt tekintettel becsüli meg, mit ér a vad... Az agancsa páratlan tizenkettes, megsaccolja a rózsatő és az agancsszár kerületét, meg a terpesztést, a hosszát, súlyát, szemrevételezi a színét, gyöngyözését, a mintázást, és máris kalkulálja hozzávetőlegesen az agancs pontértékét. Valaki közben megmérte az állat marmagasságát, testhosszát. A szarvas cirka két mázsa lehet. Egyszóval : átlagos, közepes bika, egy-egy ajakrándítás és kész az ítélet , semmi különleges. Hiába, az én szememben mégis rendkívüli példány : tragikusan szép, ahogy itt fekszik kiszolgáltatva a nemes vad, és ahogy megsemmisül kezünk között a természet múlékony remekműve. Még holtában is, puszta fizikai létével a szabad erdőkre emlékeztet mindnyájunkat. De kíméletlen, fénylő késpengék végeznek vele egykettőre. Mert szaporán, baljós szakszerűséggel, rutinos gyorsasággal készítik útra... Ingujjra vetkőzve dolgozik a vadőr és a kisegítő két erdész. Micsoda ősi szertartás ez, olyan méltósággal végzik kötelességüket, mint egykor a pogány isteneknek fe- shér lovat áldozó sámánok. Legalább fölbontják, kizsigerelik, kidobják az összes belsőséget. Valami édeskés, fanyar, majd csípős, éles szag csap meg. Csupa vér a három férfi... Aztán a nyakán fejtik a bőrt, átmetszik rendre a vastag rostokat, hersegve hasít a húsba a kés. Végül előkerül a fejsze, néhány kemény csalipás, az agancsos fej elvált a törzstől. Az egyik erdész tovább csak a koponyával foglalkozik. Lefejti a bőrt róla, takarítja, faragja a húst, az ingkat, hártyát, már előtűnik a fehéres csont. A koponya lassanként trófeává degradálódik. A csaptoxi testet ketten is adjusztálják : s kitágítják a toroknyílást, jó mélyre benyúlnak, könyökig, törlik, s mindegyre kifacsarják a rongyot. Újra a hátára bengarítik, most az alj test teknőséből szalmacsutakkal márt- s jóik, itatják az alvadt, feketés vért, takarítják tisztára. Vigyáznak, nehogy a légy megszállja. Már varrják is a hasítékot, vastag durva spárgával öltik be a hasat, visszahajtják a lefejtett bőrt a lecsontolt nyakra és tűzik össze... Máskor törött fehér borssal is behintik a resebet meg a vágatokat, hogy a legyektől óvják, most nem, tán a hűvös idő miatt fölösleges... Mindez, a szállításra készítés nem kis munka, mire végeztek, eltelt jó két és fél óra. Az emberek mosakodnak, fűcsomóval takarítják a késeket, baltát, a vadőr felesége a májat veszi tálba. Közben megérkezik a teherautó, a meredek lejtőn visszakapcsol a sofőr, túrázik a motor, nehezen kapaszkodik. Ez a kocsi viszi le Kovásznára a szarvast, ahol „zsákmányra11 vár a tartálykocsi, estére tehát mélyhűtőbe kerül a vadhús... Valahány sofőr örökké tud mindent, a teherautó embere is nagy tájékozottsággal magyarázza, hogy már fölhozták a jankói erdészháztól is a reggel elejtett másik bikát, az igen , az szarvasbika, annak tizenhatos az agancsa... Lassan útra készülünk... Nagyokat hallgatok, a világért sem rukkolnék elő a magam lázadó véleményével, csak mulatnának rajtam, mit mondana rá ez a kurta parancsokat osztogató mérnök meg a vadőr, ha hallana engem, miféle taragtikus szituációt képzelek ide?, hiszen itt a legreálisabb, megfontolt dolog történik, kilövési tervet teljesítenek, felelősségteljes szelektálásról van szó, ivararány szabályozásról, a törzsállomány főjavításáról, és így tovább, ez a vadgazdálkodás, hát mit akarok !... Mindenki elégedett, minden rendben van, a hűtlen havas se gyászolja fölkoncolt fiát. A patak, a fenyves, a tisztásra vezető szarvascsapás, a szakadékos mart, fölöttünk a gerinc válla, a felhőszárnyaktól fátyolos ég - az egész világ a déli verőben sütkérezik. A vadászház sárgás gerendafalának támasztva a vértől szennyes, agancsos koponya. Az még marad, hosszú napokig tart, amíg az erdészné pedánsan fehérre főzi, takarítja. A pakolás közben meg is feledkeztek a szomorú trófeáról, a fumigált agancsról, a lemeztelenített szarvaskoponyában még helyén a két kidülledt szemgolyó, azzal bámul valkon, kísértetiesen az értelmetlen világba. A havast autóval járni , méltatlan kényelmesség. A havason gyalogolni kell. Hátizsákkal, bottal. Megmászni kapaszkodóit, beleizzadni meredekébe, este tüzet rakni, behúzódni valami kalyibába, vagy éjszakázni a savanyú leheletű esztenákon, és hajnalban indulni tovább... Azonban most másként alakult: „váltott lovakkal", azaz pontosabban, váltott gépkocsikkal, terepjárón száguldottuk végig a hegyek karéját. És közben irigyen pillantottam ki a kocsiból az úttalan utakra, amikor nagyokat döccenve, bukdácsolva kereszteztünk nyaktörő vízmosásokat, keskeny ösvényeket... Messze, a háborítatlan vadonba vezethettek azok a csapások ! Kis tisztásokra, rejtett cserjésekbe, bozótosba, ahol majd késő délután, szürkületkor fölhördül az első bika, felel neki túlról egy másik, és egész éjszaka hörögnek, bőgnek, fojtott morgással keresik párjukat a szarvasbikák. A hatalmas tüdők vad, orgonás muzsikájától reszket hajnalig a csönd és az erdő... Miért lesz valaki erdész? A pályaválasztást, mindnyájan jól tudjuk, nem föltétlenül a tehetség, hajlam, adottság, a szenvedély dönti el, hanem néha a szerencse, nagyon sokszor pedig egész egyszerűen a lehetőségen múlik minden, Így történt ez Csirkós Tiborral. Aki Kovásznán született, ott is nőtt fel, Kézdivásárhelyen végezte az alsó osztályokat, s mikor a továbbtanulásról kellett dönteni, a pályaválasztás enynyiből állott: mehetett fémipariba vagy erdészeti szakiskolába. Az erdészeti volt közelebb, rögtön Kézdin. Tehát ezt választotta. Erdésztechnikus lett. Szerencséjére, a diploma megszerzése után, még 53- ban fölkerült a fővárosba, az Erdészeti Tervező Intézetbe. Az intézeti munkacsoportokkal bebarangolhatta a Kárpátokat, gyakorolhatta a térképészetet, részt vehetett mindenféle fejlesztési távlati program, alapfölmérés, végrehajtási részletterv előkészítésében vagy véglegesítésében, vagyis a tapasztalat s a gyakorlat olyan „főiskoláját" járta itt ki, ami több volt, mint akármilyen magasabb stúdium. Évek múltán, már főtechnikusként, mégis hazaköltözött. A Kovászna megyei Erdészeti Felügyelőséghez kérte magát. Otthon telepedett le Kovásznán, a család : két gyermek, egy fiú , egy lány. A Kálvin téren, szép, kertes telken, állami kölcsönnel háromszobás házat épített, körültekintően fölszerelve minden szükségessel. Ma 35 éves , kiegyensúlyozott, más szóval, „konszolidált" ember. A kovásznái erdőkerület székházában találkoztunk Csikós Tiborral, és amikor elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, megcsóválta a fejét : — Egyetlen rövid nap alatt látni akarnak mindent ! A rosszalló mozdulat azt jelentette, hogyha valaki mindent meg akar nézni, végeredményben semmit se lát. Úgy is történt. Pedig soha készségesebb szakemberrel és kalauzzal nem keltünk útra, kedvünk szerint alakult minden, végigszáguldottunk fél megye hatalmas havasát, egyetlen nap alatt egy egész rengeteg erdőkerületet... Kovásznától föl Komondora, onnan neki a Nagy- Baszka völgyének, végig a mátépáli erdőrészen, ki a Lakóca oldalára, majdnem föl a forrásokig. Alig órányira lehettünk a gerinctől, a meteorológiai megfigyelő állomástól... Aztán megfordultunk és le Gyulára, Jankóra, Darnóra, Miskapatakára. A fenyvesek puha csöndjében mindvégig zúgó motorral, egy lépést se gyalog... Jó darabon sínautóval utaztunk a viharvert iparvasúton, egy öreg, lehurcolt Skodával, amelynek neve persze itt is drezina, örökölve azt az öreg vasúti hajtánytól. Furcsa világ a Lakóca : mintha ezen a tájon helyet cserélt volna a magasság és a mélység, mert többnyire lent él a fenyő és fönt a bükk s az égerfa, az elegyes erdő. Az egykori vágások és telepítések, meg a keskeny harántvölgyek huzatos, fagyos éghajlata okozta, hogy fordított rendben honosodtak az erdőfajták. Alól a mélyzöld fenyvesek és fölöttük a vörös halált haló lombok. ... Bejártuk a tíz év előtti emlékezetes szélroham csapásterületének egy sávját is, ahol száz- és százezer köbméternyi fát pusztított el az orkán. Még ma is feketén meredeznek az égre tövestől kicsavart, mohás törzsek, csupasz gyökerek, szálkás csonkok... Megfordultunk az erdőkerület nevezetesebb vadász- és erdészházaiban, csemeteiskolákban, út- és hídépítésnél, újraerdősítésnél... Az erdészeti térképeken elmagyarázták, hogy „üzemtervezik" a negyvenezer hektáros birodalomban a munkát, mi az úgynevezett „értékbetevés", a kitermelés előkészítése, a lábon álló fa kimérése, költözése, a vágás előtti fabélyegzés, a „megírás", vagyis a vágterület átadása a kitermelőnek... Szinte fölleltároztuk az erdőkerület vagyonát, miközben az erdőmesterekkel beszélgettünk. Mindenütt nagy a panasz a szakemberhiányra. Iskolázott, terepbíró, fiatal férfi „nehezen állapodik meg", ritkán marad vissza, a magányos élet nem vonzó. Csak aki valóban szereti ezt az életmódot, a havast, az vállalkozik a maradásra. .. .Elvetődtünk gyümölcsátvevő-központba, gombagyűjtőkhöz, pisztrángostelepre. Egy-egy bongoros oldalnál hirtelen lefékezett a kocsi, kiszálltunk és kísérőnk töviről hegyire demonstrálta, milyen fontos az állandó erdőfigyelés, hogy előzhetik meg a bogárkárt vagy a gombásodást. ... Mutattak vadászlest, kilövést, lediktálták a törzsállományt, hogy megközelítőleg hány medve, szarvas, őz, fajdkakas, hiúz, farkas, vaddisznó, nyest, vidra, róka meg más minden állat élhet a Lakócán és a szomszéd havasokban. A fölös szaporulatot természetesen kilövik ősszel és telente... Különben a kovásznai vadvédelem és vadgazdálkodás kiváló eredményeit igazolta a nemrég megrendezett budapesti Vadászati Világkiállítás is, ahol Románia pavilonjának 499 aranyérmes trófeája közül innen került ki 3 aranyérmes szarvasagancs, 1 medvebőr, 2 medvekoponya és 2 hiúzkoponya. Nyugodt lélekkel mondhatjuk : a benzinpárás úton majdnem mindent láttunk. Mindent - ami „üzem" a havason. De mindketten tudtuk, az erdésztechnikus is és az újságíró is, hogy ez alkalommal semmit se láttunk az igazi havasból, abból a rejtelmes vadonból, amelyik a maga nyelvén csak kivételes pillanatokban szólal meg. Szürkületkor indultunk a Lakócáról vissza, le Kovásznára. A teherautó nyitott rakterén a„foltozott irhájú" szarvasok utaztak. A. lefejezett agancsosok. Itt volt a rekorder tizenhatos teteme Jankóról, itt a fumigált páratlan tizenkettes Mátépálról, meg a többi. Lekötve valamennyi, hogy ne hánykolódjanak a mostoha úton. Az édeskés vérszagot messze sodorhatta nyomunkban a szél... Kétségtelen, a havas ősi rendje szerint, tolvajokat vitt a teherautó, lopva, illetéktelenül ragadtuk el ezt a drága tizedet, ezt a véres dézsmát. Tán még az erdőlakó farkasoknak, medvéknek is inkább lett volna jussa erre a prédára, mint nekünk. A SZÉLJÁRTA HÁROMSZÉK 5. Szarvascsapás Lakóca havasán MAROSI BARNA riportja MARX JÓZSEF felvétele (Folytatás az 1. oldalról) Pedig éppen ez az a vidék, ahol hatványozottan érezteti terméscsökkentő hatását az őszi szántás elmulasztása, márpedig a kedvező talajadottságok megyei viszonylatban maximális hozamszint elérését indokolják. A gavozsdiai és fácsádi gépesítők példája meggyőzően bizonyítja, hogy a jó gépkihasználás és az észszerű munkaszervezés döntően befolyásolhatja a teljesítményt. Az említett két mezőgazdasággépesítési állomás tevékenységi körzetéhez tartozó termelőszövetkezetekben egyetlen talpalatnyi föld se maradt szántatlan. Ezzel szemben a rékási gépesítők az év utolsó, de nagyon is fontos kampányában sem tagadják meg önmagukat. Mert a valóság az, hogy főleg a rékási termelőszövetkezetben az egész év folyamán baj volt a gépesítők munkájával, de mindenekelőtt a gépesítési állomás vezetőségének magatartásával. Ezért fejezték be ezen a vidéken az utolsók között a búza vetését és ezért van még jócskán szántanivaló a termelőszövetkezet határában. Az elmúlt hetek kedvező időjárása sem ösztönözte munkára a gépesítőket, hiszen az előirányzott ütemterv egyetlen napon sem teljesült, legjobb körülmények között is csak 50 százalékban. A nyilvánvaló miértre csakis azt a választ adhatjuk, hogy a gépesítési osztály munkaközösségének többsége érdektelenül végezte feladatát. A rékási téeszben dolgozó 26 traktor közül néhányat főjavításba vontak be, s ezeken kívül naponta 6—7 apró-cseprő üzemzavarok miatt vesztegelt a gépesítési osztály udvarán. Ilyen körülmények között még az állami vállalatokból és gépesítési állomásokból érkező segítség is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az 1130 hektár őszi szántást a hó és fagy megérkezése előtt elvégezzék. S most itt a télies idő és a határ egy része még szántásra vár. Tehát a munkakörülmények nagyon is megnehezedtek, a megye termelőszövetkezeteiben viszont még közel 12 000 hektár szántásra vár. Ez tény, amelyet el kell fogadnunk, függetlenül az okoktól. De ugyanakkor azt is tudja mindenki, hogy az őszi mélyszántás nem helyettesíthető tavaszi szántással, s hogy ennek megkockáztatása tetemes termésveszteséget von maga után. Ezek szerint, függetlenül az időjárástól és munkakörülményektől, az említett terület szántását el kell végezni. Ez viszont nagyon nehéz feladat elé állítja a traktorosokat, mert a hideg szélben, fagyban nemcsak hogy nehéz tíz órát a kormánykerék mellett tölteni, de alacsonyabb a teljesítmény is, s ez nyilvánvalóan mérsékli a munkakedvet. Éppen ezért a termelőszövetkezetek vezetőtanácsaira hárul az a feladat, hogy minden lehető támogatást megadjanak a gépkezelőknek, hiszen olyan munkáról van szó, amelynek elmulasztása többvagonos veszteséggel terheli a közöst, elvégzése viszont az egész gazdaság hasznát növeli. Ilyen időjárási körülmények között természetesen jól esik a traktorosnak, hogy ha délben meleg ebédet kap, napközben esetleg egy-egy csésze forró teát. Ez csak növeli a munkakedvet, a teljesítményt. S ezenkívül az emberségesség is megkívánja. Másrészt viszont most már nagyon is sürget az idő, hogy a határból minden a megfelelő helyre kerüljön : a kukoricaszár a szérüskertbe, a cukorrépa pedig a vasútállomásra, vagy a cukorgyárba. Különben is ez a feltétele annak, hogy a traktorok akadálytalanul dolgozzanak, maximálisan kihasználják a munkára alkalmas napokat, órákat, hogy egyetlen gazdaságban se maradjon szántatlan föld tavaszra. AZ ŐSZI SZÁNTÁS 1971. DECEMBER 1. SZERDA