Előre, 1983. december (37. évfolyam, 11201-11227. szám)
1983-12-01 / 11201. szám
A késő őszi napok még tartanak, a nap sírt, ha erőtlenül is, sárgásvörös fényeket gyújt a fákon libegő rozsdabarna faleveleken, és fákban itt nincs hiány, bármerre indul az ember, előbb-utóbb kis parkhoz érkezik, a parkban öreg fák, padok, és a sétányokon zörgő avar, novembert írunk ... öreg fák, itt álltak ,hatvanöt évvel ezelőtt is, azon a havas december elsejei napon, amely lenyűgöző, lélegzetelállító látványt nyújtott, hiszen betetőzése, diadalra jutása volt a román nép hosszú évszázadokon át viselt és vállalt harcának olyan nemzeti ideálokért, mint az egység, szabadság, függetlenség. Néptömegek évszázadokon át vívott, sok áldozatot követelt harca, a románság leghazafiasabb, leghívebb gondolkodóinak munkássága, a világtörténelmi eseményeket legvilágosabban felmérő államférfiak munkálkodása csúcsosodott ezen a havas december elsejei napon, itt, ahol ezek az öreg fák állanak. Gyulafehérvár, 1918. És Gyulafehérvár 1983. Vannak nagy múltú városok, olyanok, amelyek évszázadok, évezredek levegőjét árasztják, olyan városok, ahol az ember úgy járkál a masszív, öreg falak között, hogy közben érzi valósággal a történelmet, a szemében vibrál, a bőrén érzi, mert valahogy sűrűbb a levegő ezek között a masszív, öreg falak között, belélegzi az ember a történelem levegőjét, mintha a cipősarok is másképpen koppanna ezeken a ki tudja hány nemzedék által koptatott öreg útburkoló köveken. Gyulafehérvár, 1983 november. Járkálok az öreg vár utcáin. Nézem az embereket és arra gondolok, milyen szerencsések az ilyen nagymúltú városok falai között élők, mert ők valahogy töményebben élik a mindennapokat, valahogy gazdagabban élik a mindennapokat, mintha állandóan belopakodna a mindennapok megszokott rendjébe a múlt, annak minden gazdagságával, az évszázadok leszűrt tanulságaival, tapasztalataival, azzal a tudattal, hogy csak a munkálkodás, a mindennapos tevékeny, építő, alkotó lét képes maradandó nyomot hagyni az időben. Érzi az öreg falak között ezt a távolról idelátogató is, lenyűgözi az embert az öreg falakból áradó szellemiség, akarva-akaratlanul lassúbbá válik a lépés, ünnepélyesebbé. Mintha ezeken a méternyi-másfél méternyi vastag falakon láthatatlanul is ott lenne a felírás: ember, aki itt jársz, vigyázva lépkedj, őseid, elődeid nyomdokait járod! Aztán vannak városok, amelyek neve történelmi csengésükön messze túlnőnek, valóságos szimbólummá nemesülnek egy nép, egy nemzet tudatában, mert azzá nemesíti őket valamilyen falai között lezajlott kiemelkedő történelmi cselekedet, olyan cselekedet, amely sorsfordulatot jelentett a nép, a nemzet életében. Gyulafehérvár, ez a kétezer éves város ilyen szimbóluma lett mindannak, amiért a román nép és annak legjobb fiai évszázadokon keresztül küzdöttek. Azzál szimbólummá teszik mindazok az események, amelyeknek hatásaként a román nép, a román nemzet méltán foglalhatta el az őt megillető helyet a nemzetek sorában, úgy, mint ahogy azt Nicolae Bălcescu mondotta a történelem egy másik sűrített, nagy hatóerejű pillanatában, az 1848-as polgári demokratikus forradalom idején: „Egy nemzet kívánunk lenni, egységes, erős és szabad nemzet, jogunk éskötelességünk szerint, a magunk és más nemzetek javára, mert boldogságunkat keressük és küldetésünket akarjuk teljesíteni ebben az emberi világban. A szükséges előfeltételeket csak az egész románság egységével biztosíthatjuk, az egy nemzetbe való egyesüléssel, amire jogot ad az egységes nyelv, vallás, szokások, érzelmek, a földrajzi helyzet, a közös múlt, és végül a megmaradás, a továbbélés vágya. Ha a nemzeti érzés egy nép lelke, és ha képes megőrizni egyéniségének e jellegzetes vonását, ezt az életérzést, akkor elvitathatatlan joga van a szabadságra, nemzeti egysége szabadságának biztosítéka az a dolgos test, amely azon munkálkodik, hogy a lélek el ne pusztuljon, meg ne gémberedjen, hanem ellenkezőleg, növekedjen és fejlődjön." Szimbólummá, a román nemzet egységének szimbólumává teszi ezt a várost különösképpen az a nagy esemény, amelynek ezekben a napokban ünnepeljük hatvanötödik évfordulóját. E nap történelmi eseményei közismertek. 1918 december elsején, egy havas vasárnapi reggelen Gyulafehérvár ünnepi díszbe öltözött. Már jónéhány napja valóságos áradatként érkeztek ide az emberek Erdély minden részéről, hogy részt vegyenek a Nagy Nemzeti Gyűlés munkálatain, hogy részesei lehessenek a munkálatoknak. 1228 küldött kezdi meg délelőtt 10 órakor a munkálatokat, amelyeknek legkiemelkedőbb pillanata az, amikor Vasile Goldi a jóváhagyás végett a Nagy Nemzeti Gyűlés elé terjeszti az Egyesülési Határozatot: „A Nemzeti Gyűlés kimondja az erdélyi, bánáti és a magyarországi románok és az általuk lakott területek egyesülését Romániával." Miközben a Harta mezején több mint százezer ember ünnepel, megvalósítva a román nép évezredes történelmi álmát. Hogy ennek a történelmi pillanatnak a nagyságát felidézhessük, Emil Isacot, a nagy költőt kell segítségül hívjuk. Ő mondta el: „Boldogan és könnyáztatta szemekkel térek haza. Amit láttam, mindenki számára természetes kellene hogy legyen: egy lelkes népet, amely százezer fiát küldötte ide... Az utcák fényben úsznak, mindenütt embercsoportokat látni, amint énekelnek, jóképű parasztlegényeket, csodaszép parasztasszonyokat, daloló tömegeket, munkástömegeket, százával az egyenruhába öltözötteket, mindenki ajkáról a boldogság dala szállt... Sohasem láttam még együtt ekkora paraszttömeget. Itt vonult fel az ősi román erő. Mindenki énekelt. Külön csoportokban a nemzeti ruhás lányok. Egyik oszlopból felharsan az in-ternacionálé. Vörös lobogókkal jön a román munkásság .. .* És hány meg hány szemtanút lehetne idézni, mindegyikük ilyen megható szavakkal számol be erről a napról. Gyulafehérvár, 1918. És Gyulafehérvár — 1983. Járom a régi város utcáit, az évszázados kőfalak között amolyan modern népvándorlás. Autóbuszok érkeznek mindegyre, olykor harminc-negyven is összegyűl a vármellett épült modern nagyszálló előtt. Jönnek a látogatók mindenhonnan, fiatalok és idős emberek az ország minden részéről, Bukarestből és Nagykárolyból, Temesvárról és Tulceáról, Bacauból és Máramarosszigetről, rengeteg pionírt látni, mintha az egész ország ifjú nemzedéke összegyűlt volna ide egy élő történelemórára. Jönnek megnézni az egykori dák település maradványait, edényeken, kegyszereken, ékszereken megfigyelni, fölfedezni a román népművészet alapmotívumait, megnézni az egykori római Castrum nyomait, a megerősített falakat, ahol a XIII. légió állomásozott, nyomon követni azt a folyamatot, ahogy az őslakosság és a felbomlott Római birodalomban élt, letelepedett telepeseiből új nép, új nyelv született. Jönnek felfedezni a középkori Erdély fővárosát. Azt a várost, melybe 1600- ban Mihai Viteazul vonult be, megvalósítva Havasalföld, Erdély és Moldva első politikai egyesítését. Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György, a testvéri összefogás gondolatait dédelgető fejedelmek városát. A gazdag, a nagyhírű központot, amely mindig, a legsötétebb elnyomatás éveiben is a román kultúra, a román nemzeti eszmény fellegvára tudott maradni. Az Egyesülés Múzeuma az ország leglátogatottabb múzeuma lehet ezekben a napokban, látogatók tízezrei fordulnak meg itt nap mint nap, mintegy igazolva, hogy ezekben a fiatalokban ma is éppúgy, épp olyan forrón él az egység, a szétszakíthatatlanság eszméje, mint ahogy ősei őrizték évszázadok folyamán, bármilyen mostoha körülmények között is ezt az eszményt. Látogatók tízezrei róják le kegyeletüket ezekben a napokban Mihai Viteazul szobra előtt, Horia, Clo$ca és Cri$an emlékművénél, az Egyesülés termének dokumentumai előtt. Horia, Clo$ca és Cri$an monumentális emlékműve előtt pioníravatás folyik éppen, lelkes gyerekek mondják a pioníreskü szövegét, a haza szeretetére, a nép, a párt, a testvériség szolgálatára esküsznek, ünnepélyesebb, megfelelőbb helyet a gyerekkor egyik nagy eseményéhez nem is lehetne találni. És ez már a város jelene. A jelen, amely ezernyi szállal kötődik a múlthoz. Mert végül is a Gyulafehérváron hozott demokratikus határozatok csak 1944. augusztus 23.-a után valósulhattak meg maradéktalanul, akkor, amikor az ország sorsának, boldogulásának, fejlődésének útját valóban a nép, a Román Kommunista Párt által vezetett nép határozhatta meg. És ez a történelmi tény, — hiszen immár ez is történelem — ugyancsak kiolvasható a város arculatából. Mert Gyulafehérvár, mint az ország annyi más városa fejlődésének igazi perspektíváira csak a felszabadulás után találhatott rá. Bármerre indul az ember, mindenhol ennek a fejlődésnek a jeleivel találkozik, munkás hétköznapokról árulkodnak a felépült ipari objektumok, az új lakónegyedek, átgondolt, megfontolt alkotómunkáról vallanak az emberek, egy megváltozott életminőségről, emberibb létről. Milyen sokatmondó lehet a fejlődés szempontjából egy egyszerű számadat is: 1944-ben 16 ezer ember élt Gyulafehérváron, jelen pillanatban a város lakóinak száma meghaladja az ötvenöt ezret. És ez rengeteg dolgot jelent. Munkahelyeket jelent, fölépített gyárakat és üzemeket, ahol munkások tízezrei fejthetik ki nap mint nap alkotó tevékenységüket, így válva részévé annak a hatalmas, testvéri összefogásba ötvöződő munkának, amelyet az ország népe végez sorsának jobbításáért. És ezek a munkahelyek biztos megélhetőségi lehetőségeket jelentenek, biztos életfeltételeket, összkomfortos, civilizált lakások ezreit jelenti ... És jelent ingyenes oktatást a gyerekeknek, jelent iskolákat, tankönyveket és könyvtárakat, jelent bölcsődéket és óvodákat, és mindenki számára hozzáférhető felsőfokú intézményeket. Jelent ingyenes egészségügyi ellátást. Poliklinikákat, kórházakat és gyógyszerellátást jelent. Jelent üzlethálózatot, szolgáltatási intézményeket, jelent tömegsportolási lehetőségeket, strandokat és sportpályákat. És kulturális intézményeket, művelődési házakat, „ mozikat, színházat... Tulajdonképpen nehéz lenne felsorolni mindazt, ami az egyszerű számadat mögött rejtőzik: a felszabadulás óta több mint háromszorosára növekedett Gyulafehérvár lakosságának létszáma. Gyulafehérvár municipium fejlődéséről faggatom Sasu Emil mérnököt, a municípiumi pártbizottság gazdasági titkáról. — A társadalmi és nemzeti, antifasiszta és antiimperialista felszabadító forradalom győzelme óta eltelt évtizedekben Gyulafehérvár óriási fejlődésen ment keresztül — mondja Sasu Emil — Legegyszerűbben úgy fogalmazhatnám meg, hogy az eredetileg tizenhat ezres lélekszámú város igen fontos ipari központtá nőtte ki magát. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a pártunk IX. kongresszusa óta eltelt periódusban, amióta Nicolae Ceaușescu elvtárs áll pártunk élén, a municipium és az egész megye fejlődési ritmusa új lendületet kapott, és ennek illusztrálására fölsorolnék néhány igen jelentős számadatot. Ahhoz, hogy egy város egész élete megélénküljön, mindenekelőtt ipari létesítményekre van szükség, olyanokra, amelyek teljes mértékben hasznosítani tudják a helyi sajátosságokat, adottságokat. 1968-ig Gyulafehérváron hat kisebb-nagyobb és bizony modernnek nemigen mondható ipari létesítmény létezett, jelen pillanatban tizenkét nagyvállalat működik a municipium területén, és ebből hat a hetvenes években került átadásra, közöttük olyan országos hírű vállalatok, mint a nehézgépgyártó vállalat, vagy a termékei által külföldön is elismert porcelángyár. Ezzel arányosan a munkahelyek száma is megnövekedett, amíg 1968-ban 10 ezer körül volt a dolgozók’-száma, jelenleg gyárainkban, üzermeinkben több mint 30 ezer ember dolgozik testvéri egységben és összefogásban, románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek. — Ez egy adott pillanatban gondolom lakásproblémákat jelenthetett. — Elmondhatom, hogy az ipari kapacitások növekedésével és a munkáslétszám megnövekedésével sikerült arányban tartanunk lakásépítkezési ütemünket. A számadatok ebből a szempontból is bizonyítanak, 1968-ban összesen 850 új lakás létezett, ebben a pillanatban 15 500 az átadott lakások száma, és ez a szám további 300 lakrésszel fog bővülni az idei év végére. — Az általános az, hogy egy családban mind a férj, mind a feleség dolgozik. Fiatalokról lévén szó, — hiszen a városban rengeteg fiatalt látni — ez a gyereknevelés szempontjából komoly gondokat vethet fel. Hogyan néz ki a város bölcsödei, óvodai ellátása? — Maradjunk továbbra is az összehasonlítás módszerénél — mondja Sasu Emil elvtárs, miközben papírjai között lapozgat egy vaskos iratkötegben. — 1968- ban, a megyésítés előtt összesen 50 volt a bölcsődei helyek száma, azaz egyetlen kis bölcsőde volt Gyulafehérváron. Jelenleg öt bölcsőde működik 600 helylyel. Az óvodák száma pedig 12- ről 18-ra emelkedett. És ha már itt tartunk, beszéljünk az iskolákról is, jelen pillanatban 14 általános iskola, négy ipari profilú középiskola, 5 szakiskola, 2 mesteriskola, egy humán-reál profilú líceum és egy közgazdasági líceum működik a városban. — Egyetlen kérdést még: hogyan látja a titkár elvtárs a város jövőjét? — Azt mondhatom, leraktuk az alapokat, nagyon jó alapokat teremtettünk. Természetesen nem mondunk le a további fejlesztésről, erre nézve határozott előirányzataink vannak. Úgy érzem, a legfontosabb most minél észszerűbben, minél okosabban, minél józanabbul felhasználni a lehetőségeket. Hogy úgy mondjam: jó gazdaként élni ezekkel a lehetőségekkel. • • • A városszéli kis házak, rendezett kertek mellett megyek végig, újonnan épült családi házak, legtöbbjük udvarán garázs, gépkocsi. Kanyarodik az út, párszáz méter széles lebetonozott térbe torkollik. Modern, nagy ipari épületek sorakoznak, elhelyezésükön, külsejükön meglátszik a műépítész keze munkája. A porcelángyár. Termékei közismertek, ott találni őket díszes elrendezésben az ország minden háztartási boltjában. — A termékeink nem csupán belföldön örvendenek nagy keresletnek, hanem külföldön is, és erre nagyon büszkék vagyunk — mondja Margineanu Elisabeta, a tervosztály főnöke. — És joggal vagyunk büszkék erre, hiszen olyan országokba exportálunk, ahol a porcelánfeldolgozásnak igen régi, nagy hagyományai vannak, gondolok itt Hollandiára, Franciaországra, Angliára, Olaszországra, Görögországra, Kanadára vagy Portugáliára, mindenhol a legnagyobb elismerést vívták ki az általunk szállított termékek. És ez óriási dolog, hiszen fiatal a gyár, az első porcelánedényt 1970-ben állítottuk elő, azokban az években összesen három árufélét gyártottunk, a jelen pillanatban ötszáznál több árufélét gyártunk és forgalmazunk. Vállalatunk európai szinten is a legmodernebbek közé tartozik, 2100-an dolgoznak itt, a dolgozók nyolcvan százaléka nő, egészen fiatal a munkásgárda, 22 év az átlagéletkor. — Milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki itt dolgozzék? — Munkásaink nagy többsége érettségizett, vagy szakmai iskolát végzett. Nálunk a legfontosabb követelmény a kézügyesség, a munka, a mesterség szeretete. — Nagyon sok fiatal lány dolgozik itt, ezek gondolom előbb-utóbb családot alapítanak, gyerekeik születnek... Ez nagy fluktuációt jelent? — Azt mondhatom, hogy nálunk a fluktuáció gyakorlatilag nulla. Persze, mi is igyekszünk segíteni a családosok gondjain, szép új bölcsőde, óvoda áll a családosok gyerekeinek rendelkezésére. — Hogyan állnak a tervmutatókkal? — Az Egyesülés évfordulója, és ez a Gyulafehérvár nevétől elválaszthatatlan nagy nemzeti tett, természetesen elsősorban minket, gyulafehérvári embereket, munkásokat serkent még jobb, még lelkesebb munkára. Ez már az eddigi tervmutatókon is meglátszik, árutermelési tervünket 106,5 százalékban teljesítettük a jelen pillanatig, ami 16 és fél millió lejjel haladja meg az előirányzottakat, nettó termelésünket 105,6 százalékban teljesítettük, ami nyolc millió lejjel több az előirányzottnál, a munkatermelékenységi tervmutatónk 105,9 százalékos, ami emberenként 4000 lejes többletet jelent, az exporttervünket pedig 111 százalékban teljesítettük. A gyár, amint azt Margineanu Elisabeta is mondta, Európa egyik legmodernebb porcelángyára. Megcsodálom az automata gépsorokat, a tévedhetetlen, precíz munkájukat, de ami elbűvöl, a tűhegynyi vékonyságú ecset a fiatal lányok kezében, az ügyesség, a pontosság, ahogy a szebbnél szebb mintákat tévedhetetlenül rajzolják a tejfehér tálra, tányérra, csészére ... Valóban ehhez a munkához hallatlan kézügyesség szükséges. — Mondja, nehéz elsajátítani ezeket a pontos mozdulatokat? — Hát én mindig szerettem rajzolni, sesteni, hogy úgy mondjam, rááll a kezem... — Megtörténik, hogy elcsúszik a vonal, hogy elrontja a festést? — Az elején néha előfordult. Pedig akkor még nem díszítettem ilyen gazdag motívumrendszerű tálakat. — Szereti ezt a munkát? — Szerintem ez egy nagyon szép, vonzó munka. Olyan jó érzés, ahogy az ember keze alatt valósággal kivirágzik,megszépül a tejfehér anyag. — Mióta dolgozik a vállalatnál? — Két éve. Akkor végeztem el a szakliceumot. —• A, nevét mondja meg, legyen olyan kedves! ,, ,r — Sabán Angélának hívnak. Fiatal a gyár és csupa fiatal dolgozik benne. Olyanok, mint Ionescu Florentina, Istrate Ioan, Fofeldea Maria, Plesa Raveca, Kiss László, Hoffner Ioan, hogy csak néhányat említsünk a legkiválóbbak közül. Munkájukat ne jellemezné jobban, mint az a tény, hogy tizenkét év alatt, amióta a vállalat megkezdte termelését, hatszor részesült magas állami kitüntetésben, hatszor nyerte el a vállalat a Munkaérdemrend első vagy második fokozatát. Ez a kép fogadja a gyárba lépőt: a diplomák, kitüntetések és érdemrendek dísztáblája. És ez ugyancsak hozzátartozik Gyulafehérvár jelenéhez. • • • A tér, a Horia tere —, ahol 1918. december elsején több mint százezer ember nyilvánította ki egyöntetűen akaratát az egységes román nemzeti állam megteremtésére — ma lakónegyed. A város legnagyobb lakónegyede, a város összlakosságának 60 százaléka lakik itt kényelmes, összkomfortos lakásokban. Szép, modern a lakónegyed, hiszen jórészt az utóbbi 16 évben épültek föl ezek a tömbházak, s tervezőiknek gondjuk volt rá, hogy esztétikájával méltó párja lehessen a régi vár monumentális, öreg épületeinek. Közel negyvenezer ember él itt, modern üzletkomplexumok, nagy sportcsarnok és egy, a lakónegyed nagyságához méretezett művelődési palota áll az itt lakók rendelkezésére. Mara Valériával, a municipiumi pártbizottság propaganda titkárnőjével beszélgetek. — Tudom, ma fogadónapja van a titkár elvtársnőnek, hát először is azt szeretném megkérdezni, hogy egy átlagos fogadónapon hányan keresik fel a titkár elvtársnőt? — Hát először is azt kell elmondanom, hogy a hozzánk, mármint a megye, és a municipium vezető kádereihez fordulók száma megoszlik, hiszen hetente fogadónapot tartanak . .. Engem körülbelül 15—20 ember keres fel megoldásra váró problémáival egy ilyen átlagos fogadónapon. — Általában milyen kérdésekkel fordulnak önhöz az emberek? — A kérések nagy többsége lakásproblémára vonatkozó... — Ezt én furcsának találom, mert jó pár fiatallal beszélgettem, munkásokkal, frissen végzett diplomásokkal, és mindenki azt mondta, hogy nagyon gyorsan jutott lakáshoz... — Ez így is van. Minket nem olyanok keresnek még, akiknek nincs lakásuk, nyugodtan elmondhatom, hogy a municipium legfiatalabb, akár az idén végzett és ide helyezett lakóinak is megoldottuk a lakásgondjait. Ebben a városban nincsenek albérletben lakók, figyelje csak meg, nem is találkozik sehol ilyen hirdetéssel. Hanem a fiatalok — természetesen — családot alapítanak, gyerekeik születnek és akkor már szűknek bizonyul az egy-kétszobás lakás. Nos, ők kopognak be hozzánk, s mi, amint már mondtam, a lehetőségeinkhez képest igyekszünk minden kérdést kielégítően megoldani. — Tudom, hogy a titkár elvtársnő élénken foglalkozik a város kulturális, közművelődési életével. Szeretném, ha erről mondana pár szót. — Meg kell mondanom, hogy ez az érdeklődés a megye, a municipium egész vezetőségét jellemzi. Hát, hol is kezdjem. A szocialista művelődési és nevelési bizottsággal karöltve, e napokban rendeztük meg a Gyulafehérvári Kulturális napok XI. rendezvénysorozatát, erre minden évben sor kerül, november 21 és december elseje között. A mostani rendezvénysorozat a nagy évfordulót köszöntötte. Éppen ezért, roppant sokoldalú szimpozionokat, előadássorozatot, kiállításokat, találkozókat foglalt magába, ezeket a román nép történelmének, és főleg az Egyesülésnek szenteltük. És egy jelentős kulturális esemény, az új negyedben, a 6 Martie sugárúton megnyílt Viorel Morginean kiállítása. Két szempontból is jelentős az esemény, egyrészt, mert a gyulafehérvári közönség megcsodálhatta ennek a kiemelkedő tehetségű művésznek roppant egyéni és eredeti festészetét, mégpedig igen gazdag válogatást láthattunk mindazokból a képekből, amelyek nemrég oly nagy elismerést arattak a fővárosi közönség körében is. A művész Gyulafehérváron él — különben a Képzőművészek Szövetségének alelnöke — és képei erős és megrázó vallomások a szülőföldről. De jelentős volt ez az esemény más szempontból is: a gyulafehérvári képzőművészek kiállítótermét ezzel a kiállítással avatták fel. Gyönyörű, tágas, világos kiállítóterem, a legkényesebb igényeknek is megfelelő. • • • Gyulafehérvár — 1983. Járom a régi város utcáit, az évszázados kőfalak között amolyan modern, XX. századi népvándorlás, autóbuszok érkeznek mindegyre ... Jönnek a látogatók mindenhonnan, fiatalok és idős emberek, az ország minden részéről, Bukarestből és Nagykárolyból, Temesvárról és Tulceáról, Bacauból és Máramarosszigetről, rengeteg pionírt látni, mintha az egész ország ifjúsága ide gyűlt volna össze egy élő történelemórára. Jönnek, hogy részesei legyenek annak a nagy eseménynek, amelynek 65. évfordulóját ünnepeljük ma: az Egyesülésnek, az egységes román nemzeti állam megteremtésének. Györffi Kálmán SZÍNHELYEN GYULAFEHÉRVÁR - 1983 Ahol 1918. december elsején több mint százezer ember nyilvánította ki egyöntetűen akaratát az egységes román nemzeti állam megteremtésére — ma modern lakónegyed. - 2. -------- MÍGYSÍKES ROMÁN NEMZETI ÁLLAM MEGALAKÁSÁNAK 65, 9 8 3 1 9 1 . ÉVFORDULÓJA 1 ELŐRE - 1983. december 1. ,,Megtekintettem itt, Gyulafehérváron az Egyesülés Múzeumát, amely nagyszerűen felidézi népünk évszázados harcát egységtörekvéseinek megvalósításáért, az e tájakon évszázadok óta együtt élő román, magyar, német dolgozók közös harcát, akik nem egyszer vállvetve küzdöttek a külföldi leigázók és saját elnyomóik ellen, harcra keltek a nemzeti és társadalmi felszabadulásért. Küzdelmükben győzni csak akkor tudtak, amikor egyesítették erejüket, amikor közösen harcoltak. Ezért kell mindent elkövetnünk, hogy szüntelenül erősítsük hazánk összes lakosainak barátságát és testvériségét. Elődeink parancsa ez.“ NICOLAE CEAUSESCU