Előre, 1987. május (41. évfolyam, 12259-12284. szám)
1987-05-01 / 12259. szám
Közben megérkezett a ludasi cukorgyár igazgatója, dr. Turcu Dumitru agrármérnök, akire reggeli munkakezdéskor a portán hiába várakoztam, Schönauer Ottó főmester, a vállalati pártbizottság titkára hozza a hírt. Átmegyünk az irodaházba, szívélyesen fogad az igazgató, s nagyot mulat, amikor elmesélem a reggeli sztorit, hogy hát ő volt az egyetlen gyári dolgozó, aki munkakezdésre nem jelentkezett... Közben hol Bukaresttel, hol a konstancai kikötővel, hol az irodájába berontó munkatársaival tárgyal, felgyűltek a napi teendők, estére végez, úgyhogy abban maradunk, a kora délutáni órákban beszélgetünk, addig ismerkedjek a gyárral, a dolgozókkal. Kapva kapok az alkalmon, mert Ottó elvtárssal abbamaradt a beszélgetés, márpedig jóízű beszélgetés volt az, s aztán még azt a híres piroscukrot szeretném látni, vagyis a nyerscukrot, amit most dolgoznak fel utolsó nagy hajráként a főjavítás megkezdése előtt. Mert akkortól szeptemberig leáll a gyár. Visszamegyünk a tekercselőműhelybe, közben egyre-másra keresik Ottó elvtársat, hol főmesteri, hol párttitkári minőségében, félbe-félbe szakad a mondat, de ezt már megszoktam, nem zavar. Viszont nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, hogy egy műszak alatt tulajdonképpen hány emberrel áll szóba? — Nem tudnám kiértékelni. Csak azt tudom, hogy ebben a ritmusban megy egész nap. Néha már táncolnak az idegek, de eztvállaltam, ezt csinálom." Ha nekifogok valaminek, elvégzem becsületesen, nem szeretek félmunkát végezni... Hogy küldjem el az embert, aki valamiért keres, dolga van velem, hogy most nincs időm, gyere holnap. Látja, mekkora halom papír van az asztalomon? Látja. De bürokrácia nincs nálam: itt vagyok, itt keress!, ez az elvem. — Tiszteletre méltó álláspont. Kabátos, kalapos vendég érkezik, tapogatják egymás hátát, rég nem találkozhattak. Itthon érezheti magát, mert a gépészektől sérült ki, a villanyszerelők közrefogják. — Látod, fiú — mondja Ottónak —, itt kezdtem, s a szivem még mindig visszahúz. Csak te nem keresel meg soha, pedig hívtalak, akár ziua, akár noaptea, keress meg ... — A répalabor volt főnöke, Kónya Tibor almérnök, nyugdíjba ment nemrég — int a távozó után a párttitkár. — Az igazgatónk közvetlen munkatársa volt, agronómus, tudományos kísérleteket folytattak . .. — Igen, hallottam, szaktekintély a cukorrépa-termesztésben az igazgatójuk ... Hanem most önről szeretnék megtudni egyetmást. .. — Tessék, kérem. — Úgy tudom, hogy a kezdetektől itt volt... — Nagyjából. — És azelőtt? — 54-ben végeztem el a villamosiparit Kolozsváron. — Sok barátom járt oda. Baka Jóska, Marczy Gyula... — Hogyne, emlékszem rájuk, Baka Jóska osztálytársam volt. Általában, ugye, az idősebb iskolatársakra emlékszik inkább az ember, hiszen felnéztünk rájuk, példaképeink voltak... Az osztálytársaim közül sokukkal tartom a kapcsolatot most is, mérnökök, technikusok, kiváló szakemberek, specialisták mind! — Jó iskola, híres iskola volt. — Az egyik legjobb! Aki otttanult, mind megállta a helyét. Megtartottuk a találkozókat, mind eljöttek, összetartottunk nagyon. Hej, rég volt!... Na, az érettségi után dr. Petru Groza városba neveztek ki az ottani bányavállalathoz technikusnak. Energetikus voltam, ott dolgoztam 58-ig, katonaságig. Hanem onnan én már erősen hazavágytam Unireára, a szülőfalumba, itt van, ugye, a szomszédban. Hallottam az új gyárról, hogy épül, modern, félautomata gyár lesz, s arra gondoltam, hogy aki szereti a mesterségét, annak azt gyakorolnia is kell. Márpedig én nem azért mentem villamosipariba, mert ott volt hely! Szerettem a fizikát, a matematikát ... Közben megnősültem, futballoztam, ezzel elblicceltem az egyetemet, de sok butaságot csináltam az életemben ... Hát így történt, hogy katonaság után én egyenesen hazajöttem, nem mentem vissza a bányába. Édesapám hívott haza végső soron ... A gyárban tárt karokkal fogadtak, s nekem is tetszett, tényleg, gondoltam, itt lehet szakmát tanulni, az embernek minden lehetősége megvolt, hogy kifejlessze szakmai képességeit. S szerencse is volt a dologban, volt szakiskolai tanárom, a kiváló gépészmérnök, Czikéli Ernő volt az energetikai főnök . .. — Kicsi a világ, ismertem az öreget, szomszédok voltunk . .. — Nagyszerű szakember volt, az biztos. Na, közben én Dr. Petru Groza városban megkaptam a mesterkönyvet, elektrotechnikus voltam, ugye, s aztán mesterdiplomát is szereztem, sitt akár technikusként, akár pedig mesterként foglalkoztathattak. Én jobban szerettem a mesteri munkakört, a termelést, na,ott több öröme van az embernek, a szakirodalmat se hagyja el, komplexebb, szebb .... Az ember ráteszi a kezét valamire, megold egy problémát s érzi, látja, tudja, csinált valamit, finoman jár a gép, megy a munka, egyszóval. — Önnek is fölteszem a kérdést: miért jó a ludasi, cukor- gyár? Sosem maradtak terv alatt... — Ez a nemzedék, amelyik most közeledik a nyugdíjkorhoz, együtt fejlődött az üzemmel, s szívvel-lélekkel kötődik hozzá. Az új generáció pedig, amelyik jön, azonnal utána fejlődik, nem veszhet el. Az öregek munkásöntudata és óriási tapasztalata egyfelől, a fiatalok lelkesedése és akarása másfelől, az a nyitja a dolognak. Alapigazság ez, pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs az idei KISZ- évfordulós ünnepségen is szólt róla. Nálunk ez egy természetes folyamat volt, s az ma is. Generációváltás előtt áll a gyár, de csak úgy megyünk most is előre, mint induláskor... Mit mondjak, már a második termelési évben, 1961-ben elértük a tervezett paramétereket és kapacitást, ami nagyon ritka dolog. És még valami! A gyárépítés hírére, s ez 59-ben volt, sokan hazavágytak s hazajöttek, ugyebár én is, mint említettem volt. Több helyről gyűltek össze az emberek, megállapodtak, család, gyerekek, ház, kialakult a helyszeretet. Munkásként kezdték, 75— 76-ban sokat elküldték mesteriskolába, tanult az egész gyár. Persze hogy érzik az emberek, hogy ez a vállalat valóban az övék! És ezért az odaadás! Ezért jó a gyár! Nincsenek sztárjaink, egységes munkaközösségünk van, mely a problémáit megtárgyalja és megoldja. — Közel ezer dolgozója van a gyárnak. Mindannyian tudatában vannak, hogy milyen fontos a tervfegyelem betartása? — Énszerintem igen. Érdekes hozzáállás kérdése ez. S azzal nincs baj! De legyek őszinte: a tavaly nekünk is voltak problémáink a tervvel. Megcsináltuk, de csinálhattunk volna többet is! Először voltunk erősen kellemetlen helyzetben... — Miből adódott? — Hát nézzük a konkrétumot. A nápólyi szeletet,ugye, dobozba csomagoljuk. Szerződésünk van a kolozsvár-napocai Mucarttal, nincsenek is messze, vasúton kéne küldjék a csomagolóanyagot. Nem küldik, mi szaladgálunk érte kocsival. Más, lasiból kapjuk a nápolyi szelet töltelékanyagának bizonyos részét, szerződésünk van rá, vasúton kéne küldjék ők is, nem küldik. Megyünk mi a nyersanyag után, kocsival. Más. Ugyanerre a nyersanyagra a kiutalás, hogy, hogy nem, a hónap elejére szól, hatodikára, hetedikére. De hát ahhoz, hogy én a termelést előkészítsem és beindítsam, a nyersanyagnak már a hónap végén bent kell lennie a gyárban. Megkapom a következő hónap tizedik napján... Nem az, hogy nincs. Pártfőtitkárunk minden beszédében nyomatékosan hangsúlyozza, minden szükségessel rendelkezünk az ütemes, kiegyensúlyozott termelés biztosítására. Szervezés, szervezés, szervezés... — ez a fő probléma. — És mit tudnak tenni? A dolgozók tanácsa, a közgyűlés hogyan harcol a vállalat érdekeiért? — Mi a magunk belső problémáit megoldjuk közösen, megtárgyaljuk, s rendezzük. Ami tehát rajtunk múlik... — Sajnos, ezt nagyon sok vállalatban elmondják, hogy ami rajtuk múlik vagy áll... — De bennünket az eredmésnyeink igazolnak! A közösség erejét.. . Emlékszik, ugye, a 70-es árvízre, amikor ellepte a gyárat a Maros. Minden víz alá került. De nem volt olyanvalaki, aki reggeltől estig, estétől reggelig ne dolgozott volna a helyreállításon, mert, ugye, főleg a villamos berendezéseket érintette a víz. Igaz, kintről is segítettek, de alapjában csak nekünk kellett megoldanunk a problémákat. És tudja mi történt? Senki nem kért túlóra- 5 pénzt vagy szabadnapot. .. És szeptemberben megindult a gyár. Pedig hatalmas munka volt, minden csavart, alátétet külön megpucolni... S ma is, a mindennapokban, éjjel történik valami, szükség van az illető szakember jelenlétére, megüzen-* jük, telefonálunk éjnek idején s ő a legrövidebb idő alatt bent van, beöltözik s nekiáll... Pista! — kiáltja el magát hirtelen, majd felém fordulva: —Próbáljunk ki valamit... Fiatal villanyszerelő áll meg a főmester előtt. — Van valami különös problémád délutánra? Nincs? Bent kéne maradnod hat óráig. Jó? Rendben — nyújtja a kezét, s közben kacsint, nem áll az alku... — Hát ez nagyon szép volt — nyugtázom a gesztust. — Ilyenek vagyunk mind. • • • • A KÖZÖSSÉG EREJE TÖRTÉNELMI LAPOK Nicolae Ceausescu elvtárs Elena Ceausescu elvtársnővel együtt a bukaresti Grivita Rosie Vegyipari Felszerelésgyártó Vállalat dolgozóinak körében ELŐRE — 1987. május 1. MUNKÁSJELENTÉS A MUNKA ÜNNEPÉN „Az eredmények határozottan tanúsítják, hogy helyes általános politikát folytat pártunk, amely alkotó módon, Románia konkrét realitásainak és adottságainak megfelelően alkalmazva az objektív igazságokat és törvényszerűségeket, becsülettel teljesíti történelmi küldetését: vezérli a román nemzetet a szocializmus és a kommunizmus, a függetlenség, a jólét és a boldogság útján." NICOLAE CEAUSESCU ..... . MÁJUS A piros cukor persze barna és sárga, de semmiképpen nem piros. De ha a ludasi cukorfőzők azt mondják, hogy, piros, piros legyen. Az öblös centrifugákban amúgy is kifehéredik. — Ám, hogy szép fehér legyen a kristálycukor, ahhoz be kell tartani a szabályokat —, mondja egy törékeny, szőke asszonyka. Székely Viola mester. — Milyen szabályokat kell betartani? — kérdezem. — A répától , kezdve a fehér cukorig, mindent. Fontos minden, s a répa jó minőségű legyen . .. — Jó berendezés, ütemes ellátás — bátorítja a mesteraszszonyt Olar Viorica, a minőségellenőrző laboratórium vezető mérnöke. Duruzsolnak a centrifugák, a hatalmas gépteremben alig néhány ember, két asszonyka ül egy vezérlőtáblánál, a centrifugáknál két fiatalabb s egy idősebb férfi, utóbbi földművesnek, parasztembernek tűnik agyagszín kezével, tempósságával, a délelőtt bizonyára a kertet ásta fel odahaza, most felvigyáz az automata gépsorokra. — Mi a cukorfőző mester dolga? — kérdem Székely Violától. — Vezesse a munkákat... Nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek látszik — válaszolja, mintha csak a gondolatomat kitalálta volna, mert valóban arra gondoltam: szép, tiszta és könynyű mesterség ez. — Nagy a felelősség — teszi hozzá. — Miben áll? — Ez az egész mindenség, a munka — tördeli a kezeit, nem a szavak embere Székely Viola, a gyár egyik alapembere. — Hol tanulta a mesterséget? — Odahaza Botfaluban, 1955- ben végeztem el a cukoripari szakközépiskolát. Ide mint mester jöttem, áthelyezéssel, 1960- tól vagyok itt... — Híres a botfalusi cukorgyár, talán a legrégebbi az országban ... — Az, nagyon értik a cukorfőzést. A férjem ott képezte ki magát, innen küldték, akkor kezdték építeni itt a gyárat, s vissza kellett hogy jöjjön ide, így jöttem én Ludasra, a férjem után. Ez modernebb gyár, a legjobb az országban . .. — Sokan jöttek ide dolgozni Botfaluból? — Elég sokan, vagy három mester, s munkások is. — Annyi év után most már tősgyökeres ludasinak vallhatja magát. — Én igen. De ne gondolja, hogy könnyű dolgom volt. .. Két gyerekünk van, lányom, fiam, itt a felelősség nagy, de muszáj helytállni, itt is, a családban is, a lányom most két éve ment férjhez, a fiam XI.-es. Szóval, volt s van probléma, de azért a család miatt én sosem hiányoztam a munkából ... Persze szerencse is volt a dologban, mert, ugye, én követtem volna a férjemet mindenképp, de ha, mondjuk, nem éppen cukorgyár épül Ludason, ülhettem volna otthon . . . — Nem ismerkedhetett volna meg a férjével sem ... — Hát nem tudom. Mindenesetre én ezt végeztem, ezt szeretem, ebben a szakmában maradtam ... Szép mesterség ez! — Édes mesterség — így Hodman Ilié vegyészlaboráns —, én Tordáról jöttem, Ocna Muresről, ott dolgoztam, s a katonaság után váltottam át erre az „édesebb“ mesterségre ... — Ami nem azt jelenti, hogy könnyebb, mint a szódagyárban. — Nem bizony! Hanem tudja meg, amikor a katonaság után idejöttem, itt még arattak... És 1962-ben már elnyertük az országos versenyzászlót. Kiszámítottuk, 22 év és 7 hónap volt a dolgozók átlagos életkora ... — És ma? — Nézzen a fejemre — int mosolyogva —, deresedik már. — Én is a katonaság után jöttem Ludasra — mondja Andocs József mérleglakatos. A laboratóriumban beszélgetünk, felütöm a fejem a szóra, hogy mérleglakatos, soha eszembe nem ötlött, hogy van ilyen mesterség is. Méghozzá alapvető fontosságú szakma. — És a katonaság előtt? — kérdezem a mérleglakatost. — Hosszú a sora . .. Bukarestben születtem, aztán Kolozsvárra kerültem, majd Besztercére, Zilahon végeztem el a fémipari szakiskolát, Resicára helyeztek, mérőműszereket javítottam, ide 1960-ban jöttem. Fülap Lajossal én indítottam meg a gyár mérlegjavító műhelyét, 1961-ben... Minden, ami a gyárba bejön, megméretik. A répa, majd a répaszelet, a melasz és a cukor, amikor csomagolják, minden fázist mérünk. A teljesítményt, de a veszteséget is kimutatja a mérleg ... — Már ha pontos ... — Azért vagyunk, hogy pontos legyen. Kezdve az analitikai mérlegektől a 100 tonnás hídmérlegig, minden rám tartozik, mindenre van autorizációm. Mondhatni, a mérlegeléssel kezdődik a termelés, és azzal fejeződik is be. — S közben megmérettetik az ember is ... — Minden pillanatban *— vonja le a konzekvenciát Andocs * József. Kellemes itt a laborban. Mintha cukrászlaboratórium lenne, mindent beleng a cukor édes szaga, pedig az asztalokon, a polcokon csupa vegyszer, kémcső, üveg s nikkel ragyog mindenütt. A laborfőnöktől, Olav Viorica mérnökasszonytól kérdezem, ő is a katonaság után került ide? Mert a férfiak mind... — Hogy gondolja? — kacagja el magát — Én ludasi vagyok, helybéli, itt születtem Marosbogáton, s Galacon végeztem a mérnökit. — Tudatosan készült erre a pályára? Mert épült ugye a cukorgyár ... — Nagyon szerettem a matematikát, olimpiászokon is részt vettem, szóval ebben szerettem volna valamit produkálni. Csakhogy akkoriban nem úgy vett, mint most... A szüleim parasztok voltak, s úgy tartották, a lánygyereknek otthon a helye ... 59-ben XI.-es voltam, s az épülő cukorgyár személyzetise felkereste az iskolát, toborozta az embereket, ugye ... A kémiatanárnőm néhányunkra rámutatott, te, te, te, jók vagytok kémiából, pedig mondom, én a matematikát szerettem, elég az hozzá, vállalati ösztöndíjjal Galacra kerültem az élelmiszeripari főiskolára, így történt. Hanem két év diákoskodás után a vállalati ösztöndíj megszűnt, a szüleim nem támogathattak, úgyhogy kénytelen voltam ráhajtani... — Csak nem bánta meg? — Szó se róla. Végül is a szüleim kedvére történt, hiszen hazakerültem, volt hová, mire végeztem, a gyár már javában termelt. Másrészt nagyon szép ez a munka, még ha ugyanazokat a műveleteket ismételjük is, a fázisközi ellenőrzésre gondolok, akkor is... Prognózisokat is készítünk, vetőmagelemzést is végzünk, nem unjuk el... Ahogy Székely Viola mondotta, úgy vagyok én is, ezt végeztem, ezt szerettem, ebben maradtam ... •Megmérettetik az ember is. Mert most már nincsenek kétségeim afelől, hogy a ludasi cukorgyár sikerei ennek az állandó megmérettetésnek — valójában az embernek — tulajdoníthatók. Jellemző, és korántsem véletlen, hogy a vállalat igazgatója, dr. Turcu Dumitru agrármérnök is kitért erre a gondolatra, amikor késő délután újból felkerestem. — Ha valaki felvételre jelentkezik nálam, első kérdésem hozzá a következő: marad-e és akar-e dolgozni, vagy sem? Mert a régi román szólásmondás szerint csak ezután beszélünk a házról és az ebédről ... Ez az egyik dolog és intett, gyújtsak rá nyugodtan, ő is dohányos ember. — És a másik? — önkéntelen a kérdés. — Több is van. Itt van például ez a valóságos technikai robbanás és az annak nyomában járó képzettségi és, mondhatnám, szociális színvonal . . . Akarsz, nem akarsz, lépést kell tartanod. Mostanában elég gyakran fölmerül a kérdés, hogy a cukorgyártás agrárjellegű vagy kimondottan ipari tevékenység? Mi ezt nem fontolgatjuk, mert rég eldöntöttük már, maga a gyakorlat döntötte el végső soron, hogy elválaszthatatlanok. Hanem az igazi kérdés minőség és mennyiség összefüggése, s mi most már ott tartunk, hogy a kezünkben varó, irányíthatjuk... Ugyan szép lassan megöregedtünk, na, a szívünk azért még fiatal — mozdult a keze a mellkas irányába —, hát igyekeztünk megújítani önmagunkat, korszerűnek lenni ... Legalábbis, ami a technikai részt illeti. A két előző ötéves terv folyamán alaposan előkészítettük a beruházásokat, persze, azokra a korszerűsítő munkálatokra gondolok, amelyeket mi hajtottunk végre önerőből ... Ez a korszerűsítés most újból előtérbe került pártfőtitkárunk, Nicolae Ceausescu elvtárs kezdeményezésére, és mondhatom, mi erre alaposan felkészültünk, jól lehorgonyoztunk, sőt, kimondottan a technikai szubtilitások foglalkoztatnak, minthogy a kapacitásokat már nem növelhetjük . . . — Mire gondol? — A tisztítóberendezések és a kazánok automatizálására, ez utóbbi a gőzkihasználás javítódását célozza, ugyanis, ha megy a gyár, mi áramot is termelünk, aztán a párologtató berendezések felújítására, a készáru-kezelés további gépesítésére, de egy új mészégető kemencét is építünk ... Általában véve az egész technológiai folyamat automatizálását tűztük ki célul, illetve az energiafogyasztások csökkentését, a veszteségmentes termelést. Ki ne hagyjam a környezetszennyeződés megelőzését, az ezzel kapcsolatos problémákat, amelyeket a biológiai szennyvíztisztító állomás üzembe helyezésével végérvényesen megoldottunk ... A korszerűsítési program gyakorlatra váltásának első szakaszában mintegy 230 millió lej értékű munkálatot végeztünk el... Minderre azt mondtam, hogy a technikai rész, a műszaki ellátmány, a berendezések... A végére hagytam, bár épp ilyen fontos, a cukorrépa-termesztést, a minőségi vetőmag előállítását, a répa cukortartalmának a növelését végső soron . .. — A gyáriak szerint ez az ön vesszőparipája ... — Ha csak ennyi lenne ... Az életem. Az olvasónak feltűnhetett, hogy Turcu Dumitru doktori titulussal rendelkezik, a mezőgazdasági tudományok doktora. Hadd kérdezzek hát rá az életére ... — Mielőtt Ludasra kerültem volna, a marosvásárhelyi cukorgyárban dolgoztam, ott töltöttem gyakornoki éveimet a gyár kísérleti parcelláin. Valójában én a tőkéseknél is dolgoztam, az államosítás előtt, 1951-ben fejeztem be az egyetemet... Aztán tíz éven át a Szamos menti cukorrépavetőmag-termesztési központ vezetője voltam, s 1970-ben jöttem Ludasra, előbb igazgatóhelyettesként, majd igazgatóként... Közben fölvetődött a cukorrépa-szállítás jövedelmezőségének a kérdése, itt én amolyan összekötő láncszem voltam, míg a vetőmagtermesztési központot vezettem, ez akkor már Ludashoz tartozott, de kolozsvári székhellyel, ugye 68—69-ben, de még 70-ben is az egész országból érkezett nyersanyag, s ez csöppet sem volt kifizetődő, kapacitás ugyan volt rá itt, csakhogy a cukorgyártás szezonja olykor nyolc hónapra, 200— 230 napra kitolódott.. . 1970-ben született döntés a cukorrépatermesztő övezetek véglegesítéséről, Szilágy, Kolozs, Hunyad, Fehér és Maros megyének egy része tartozott hozzánk, mintegy 15—16 ezer hektár, s mi hozzákezdhettünk, most már feladat gyanánt, a vetőmagtermesztéshez, mivel mi látjuk el vetőmaggal a mezőgazdasági egységeket... 1985-ben Nicolae Ceausescu elvtárs kezdeményezésére megépültek az 1000 tonnás napi feldolgozó kapacitású cukorgyárak, köztük Tövisen is, tehát a szomszédban, mi az addigi cukorrépa-termesztő övezeteink közül néhányról lemondtunk, maradt Kolozs, Szeben és Maros megye, vagyis a korábbi 15 ezer hektárról 10 ezer 700 hektárra szűkült a terület ... ■ — Komoly konkurencia jött létre az új cukorgyárak megépülésével ... — A cukorrépa-termesztés a többi kultúrához képest nagyon elmaradt, most viszont a gyárak, s természetesen a kutatóintézetek rendkívül erőteljes ösztönzést kaptak, hogy így mondjam, minőségi vetőmag előállítására, s alapvetően a répa cukortartalmának a növelésére. Mi maradtunk úgy 11 ezer hektárral, s onnan hektáronként átlag 34,3 tonna cukorrépát kell betakarítani, hogy a kapacitást lefedezzük. Holott Szeben megyében, hogy csak ezt a példát mondjam, a hektáronkénti 17 tonnás cukorrépatermést még nem haladták túl .. . — Értem most már, miért harcol a répa cukortartalmának növeléséért ... Doktori tézise is ehhez kapcsolódik? — A cukorrépa műtrágyázásához. — Alkalmazzák is? — Hogyne, Maros megyében. Itt nagyobb lehetőségek voltak az alkalmazásra, s az eredményeket is behatóbban nyomon követhettük. Álljuk az országos összehasonlítást a legjobb eredményekkel. Hosszú távon, folyamatosan foglalkozhattunk a cukorrépával, kutatással-kísérletezéssel... — Hogyan sikerült egyeztetnie az igazgatói munkakört a tudományos tevékenységgel? — Mit mondjak? Kész, kiforrott munkaközösségre találtam, amikor Ludasra jöttem. Kiválóan együttműködtem Kónya Tibor almérnökkel, a mezőgazdasági laboratórium vezetőjével s másokkal, beleértve a funduleai kutatóintézetet... Más gyárak például szükségtelennek tartották a mezőgazdasági labort, s lemondtak róla, mi körömszakadtáig ragaszkodtunk hozzá ... És az idő minket igazolt... Kár, hogy Kónya nyugdíjba ment. Nekem is ott lenne már a helyem, de mit csináljak, ez nem hagy nyugodni — és a szívére mutat Turcu Dumitru. • • • E sorok írója 1959 nyarán, elsőéves főiskolásként, néhány hetet a ludasi cukorgyár építőtelepén dolgozott, ifjúsági munkatelepen. Május elsejei köszöntőnek szánva e sorokat, minden egyéb kommentárt — szívére tett kézzel mondja — feleslegesnek vél ezek után. Miklós László GYÁRI TERVFEGYELEM SZÍVÜNKRE TETT KÉZZEL