Romániai Magyar Szó, 1990. szeptember (2. évfolyam, 212-237. szám)

1990-09-01 / 212. szám

v ' . ' - V Romániai Magyar Szó 12 • a nagyvilág hírei • a nagyvilág hírei • a nagyvilág hírei • 1990. szeptember 1. Álláspontok háborúja (Folytatás az 1. oldalról) nyíték arra: a stratégiai védelmi kezde­ményezésről nem kell lemondani. A világ nem fogadhatja el, hogy egy ország egyszerűen lerohanja szomszédját és bekebelezze. Ha Irak ezt büntetlenül tehetné, a jövőben a világ egyetlen or­szága sem lenne biztonságban — jelentette ki Margaret Thatcher brit miniszterelnök. A palesztin békekezdeményezés Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszaba­­dítási Szervezet elnöke — mint tegnapi lapszámunkban közöltük, — arab megol­dást javasolt az Öböl-válságra, melyet el­küldött Szaddam Husszein iraki elnöknek és George Bush amerikai elnöknek is. Az ötpontos békekezdeményezés így hangzik: 1. Irak vonuljon ki Kuvait területéről, ki­véve a Babján-szigetet, az iraki csapatok helyét arab és nemzetközi erők vennék át, az Arab Liga és az ENSZ égisze alatt. 2. Az iraki invázió miatt kimenekült ku­vaiti családok térjenek vissza hazájukba. 3. Átmeneti időszak megállapítása, amikor a kuvaitiak népszavazás útján dönthetnek az Irakkal való egyesülés vagy a függet­lenség mellett. 4. Függetlenség esetén e kuvaiti kormánynak tárgyalnia kellene Irakkal a Babján-sziget bérbe adásáról Iraknak, az országhatárok megállapításá­ról és Irak Kuvaittal szembeni adóssá­gairól. 5. Az arab országok kiadósságá­nak visszafizetéséről szóló közös arab terv keretében az arab országok gazdasági fejlődését támogató alap létrehozása. Kuvaitban nő a belső ellenállás Pentagon-források szerint a kuvaiti el­lenállók száma néhány ezerre tehető, tag­jai azokból a katonákból verbuválódtak, akik az iraki támadás idején szaúdi terü­letre tudtak menekülni. El-Kuvaitból Szaúd-Arábiába mene­kült szemtanúk szerint a kuvaiti főváros élete gyakorlatilag augusztus 2-a, a konf­liktus kirobbanása óta teljesen lebénult a Lakosság általános sztrájkja miatt. Éjsza­kánként lövöldözések hallatszanak, a fia­tal ellenállók és az iraki katonák közötti összetűzések puskaropogásai. Egy nemrég Bahranba érkezett fiatalember szerint a fővárosban a víz- és áramszolgáltatáson, a tűzoltóságon és néhány kórházon kívül semmi sem működik, az utcákon iraki ka­tonákat látni, akik nem nagyon tudják, miért is vannak ott — van, aki azt mond­ja, hogy az amerikaiakkal háborúzik, má­soknak meggyőződésük, hogy „ártatlan“ manőverekben vesznek részt —, asszonyok, gyerekek nem járnak ki, csupán néhány férfi közlekedik, sietve bevásárol a még nyitva tartó nagyáruházakban. Egy dolog biztos — mondta a szemtanú —, az el­lenség számos embert elvesztett, este pe­dig az iraki fiatalok félnek. És félnek a halászok is, nem mernek kimenni a ten­gerre, ami a 290 kilométernyi tengerpart­tal rendelkező országban, ahol a hal az egyik alapélelem, a lakosságra igen sú­­lyos kihatással van. MIT CSINÁL A CIA KELET-EURÓPÁBAN ? A KRASZNAJA ZVEZDA című szovjet napilap egyik idei számában az amerikai Központi Hírszerző Iroda (CIA) kelet-európai „viselt dolgairól“, az USA Nemzetbiztonsági Hivatala, a védelmi minisztérium kémszolgálatai ügynökeinek „titkos működéséről" kö­zölt részletes beszámolót, melyet az a­­lábbiakban helyszűke miatt röviden is­mertetünk. Az USA-kongresszus szenátusa nemrég fogadta el az Egyesült Államok kémtevé­kenységére kiszabott költségvetés 1991-es törvénytervezetét, melyben az ideihez ké­pest 5 milliárd dollárral többet, azaz 30 milliárdot irányoznak elő „hírszerzésre“. A költségvetés „elosztását" szigorúan ti­tokban tartják, de a rendkívül informált Los Angeles Times tudni véli, hogy az összegnek több mint felét kelet-európai kémkedésre fordítják. A kémszolgálatok érdeklődése nemhogy csappant volna ezen országok iránt, a gyökeres változásokat követően, sőt, skálája kiszélesedett Most elsősorban gazdasági kérdésekre összpon­tosítanak, az ipari, kereskedelmi, pénz­ügyi cégek „titkait“ kutatják, de­ a„ha­­­­gyományos“ terep sem árvul el. A „dolláremésztésben“ első helyen áll­nak az ellenzéki pártok, a kormányellenes politikai csoportok politikai, pénzügyi és anyagi, sőt, erkölcsi támogatása különösen a „zavaros“ időkben, a választási kampá­nyok idején. Az USA-kormányzat cinkos­ságát pedig úgy álcázzák, hogy az emig­ráció mindenféle jótékonysági, vallásos, kulturális szervezeteit, különböző mozgal­maikat „küldenek“ az első vonalba. Egy éve hozták létre például a demok­ráciát támogató alapítványt a kelet-euró­pai Amerikai-párti csoportok megsegítésé­re. A Moszkva ellenzéke nevű alapítvány külön javaslattervezetet készített a Bush­­kormányzatnak, melyben konkrétan meg­mondják, mire is használják a Kongresz­­szus által a CIA-na­k „kiírt“ összegeket. A kormányzatnak létre kell hoznia egy infrastruktúrát a közép- és kelet-európai demokratikus és nemzeti felszabadító erők támogatására. Az elnöknek meg kell győz­nie a Kongresszust, hogy erősítse a titkos és „nyílt“ távközlési felszerelések biztosí­tásának programjait, ugyanakkor az ala­pítványnak ki kell válogatnia az ezen or­szágokból származó „ügynökjelölteket“, a­­dományokkal támogatva őket, ahogyan az például Lengyelországban történt, a sza­bad szakszervezetek nemzetközi szövetsé­gei révén (az AFL/CIO több százezer dol­lárt adott a Szolidaritásnak). S hogy ezek az ajánlások „értő fülekre“ találnak, bizo­nyítják a ma már közismert tények, a régi, „illegális“ mozgalmak új pártokként je­lentkeznek (többek között az NDK-ban, Magyarországon, Romániában, Csehszlo­vákiában),­ melyek a meglévő politikai rendszer megváltoztatását tűzik ki célul. A másik módszer a „beépített emberek“ vagy behálózó ügynökök használata. Ti­pikus eset az R. Cubel őrnagyé, akit Fidel Castro barátjának tudott, szolgálati és magánbeszélgetéseken bizalmába fogadott, miközben ő a CIA-t látta el információk­kal. Hasonló volt M. Kopland dzsessz­­énekes esete, aki Nasszer volt egyiptomi elnök „szűk baráti köréhez“ tartozott és ugyanakkor CIA-ügynök volt. A 80-as években a CIA működését el­sősorban a Szovjetunió és szövetségesei befolyásolására összpontosította, fő célja a rendszerváltás előidézése révén. A tehe­tetlenségi erő lehet az oka, hogy ezt az irányt a változások után sem vesztették el. Amerikai politológusok kielemezték a dolgokat, s erre a következtetésre jutot­tak: „A nép hitét a pártban és a kor­mányban folytonos korrózióval lehet alá­aknázni. Nagy ellentétek és feszültségek vannak például a munkás- és pártakti­­visták és a lakosság azon rétegei között, melyek ragaszkodnak vallásos meggyőző­déseikhez, nemzeti érzelmeikhez. Ezeket az ellentéteket mélyíteni, fokozni lehet. Ugyanakkor kihasználható a pártvezetés köreiben a korrupció, az irigykedés, alkar­­­rierizmus és az összeesküvési hajlam. E­­gyik vagy másik csoport korrupciójának, ügyködéseinek leleplezése rendkívül sú­lyos és egy pártra nézve ténylegesen ve­szélyes következményekkel járhat.“ A CIA nem feledkezik meg arról sem, hogy a vallásos, nemzeti-etnikai sajátos­ságokat is ki lehet aknázni. Az említett javaslatlajstrom 3. pontja szó szerint eze­ket szabja meg: „Meg kell találni a közép­ázsiai köztársaságokban a muzulmán fun­damentalizmus kihasználásának lehető­ségét. Ez a tapasztalt afgán mudzsaheddi­­nek behálózásával kivitelezhető..­. Ugyan­ők támogathatnák az ázsiai köztársaságok lakosságát törvénytelen politikai mozgal­mak megszervezésében is.“ Van-e jogi alapja mindennek? „A tit­kosszolgálat tevékenysége az USA-ban ér­vényben lévő etikai és szellemi normák figyelembe vételével illegális cselekede­teknek minősíthető. Hogy miért? Első­sorban mert a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elveit sértik. De e­­zeket az elveket egyetlen kormány sem tartja be“ — mondta nem túl meggyőző­en S. Huntington professzor. Persze badarság lenne a CIA „ügykö­déseinek“ elkönyvelni a kelet-európai mai bonyolult és sokszor ellentmondásos folya­matokat. De nem is téveszthető szem elől, hogy ez a „minisztérium“ nem alszik eb­ben a helyzetben sem. Bush elnök maga is ,aki valamikor a CIA vezetője volt, a­­kárcsak a hivatal mai igazgatója, több íz­ben hangsúlyozta, hogy Washingtonnak nincs szándékában lemondani az ameri­kai politika ezen eszközéről, azaz a titkos­szolgálatról. Libéria Megválasztották a leendő kormány elnökét A Libéria politikai jövőjével kapcsola­tos banjuli (Gambia) konferencián Amos Sawyert választották meg a leendő ideig­lenes libériai kormány elnökévé. A ban­juli összejövetelen nem vesz részt sem Sa­muel Doe libériai elnök, sem Charles Tay­lor, illetve Prince Johnson, a lázadó erők vezetői. A Nyugat-afrikai Államok Gaz­dasági Közösségének (CEDEAO) a libériai helyzet rendezésével foglalkozó közvetítő bizottsága úgy véli, hogy az átmeneti kor­mány megalakításának Samuel Doe elnök lemondása lenne a legfontosabb feltétele. Az ezzel kapcsolatos dokumentumot átad­ták a banjuli konferencia résztvevőinek. Más hírek szerint a CEDEAO által Li­bériába küldött békeerők további csapa­tokat vontak össze Monrovia körül, és a stratégiai szempontból is fontos James Springs Payne repülőtér elfoglalására ké­szülnek. A békeerők összesen 2300 gambiai, ghanai, guineai, nigériai és Sierra Leone-i katonából állnak. Cui prodest? (Folytatás az 1. oldalról) Ami az Irakban rekedt román állam­polgárok helyzetét illeti, Chebeleu úr becslése szerint eddig mintegy ezer személynek sikerült hazatérnie Irak­ból, a bagdadi kormány pedig garan­tálta, hogy a távozni kívánó románok kivétel nélkül elhagyhatják az orszá­got. Ugyanakkor a szóvivő cáfolta azt a hírt, miszerint iraki katonák bekerí­tették Románia kuvaiti nagykövetsé­gét, és megszüntették­­az épület vízzel és villanyárammal való ellátását. A továbbiakban Chebeleu úr beszá­molt arról a látogatásról, amelyet az ENSZ emberjogi bizottságának megbí­zottja tett hazánkban. A vendég talál­kozott Adrian Nastase külügyminisz­terrel, különböző minisztériumok, va­lamint a legfőbb ügyészség képviselői­vel, ellátogatott a ji­lávai börtönbe, kapcsolatot teremtett a GDS, (a Tár­sadalmi Dialógus Csoport), az RMDSZ, a Vatra Romaneasca és más szerveze­tek tagjaival, illetve különböző sze­mélyiségekkel, többek között Sütő Andrással. A Szabad Európa Rádió, a France Presse és más hírügynökségek által felröppentett hírrel kapcsolatosan, mi­szerint Dumitru Mazilu az emberi jo­gok romániai helyzetét bíráló jelentést olvasott fel egy nemzetközi fórumon, a szóvivő megjegyezte,­­ hogy Mazilu professzor valóban jelentést terjesztett elő a nemzeti kisebbségek védelmével foglalkozó albizottság genfi ülésszakán, de az nem a romániai helyzetre, annál kevésbé a június 13—15-i események­re, hanem általában az emberi jogok kérdésére vonatkozott. A külügymi­nisztérium rendelkezésére álló infor­mációk szerint a Mazilu-féle dokumen­tumnak építő jellegű kitételei vannak, amelyekről Ioan Maxim, az albizottság román szakértője is kedvezően nyilat­kozott. Igen mély igazságra tapintott rá Chebeleu úr, amikor Románia összké­pével, külföldi megítélésével kapcsola­tosan annak a véleményének adott hangot, hogy az mindenekelőtt a ha­zai fejleményektől, az országban tör­ténő eseményektől függ. Márpedig ese­mény van bőven, olyan is, amely nem öregbíti hírnevünket a nagyvilágban. Egyes tömegtájékoztatási eszközök a­­zonban — mondotta a szóvivő — a va­lóságosnál is sötétebb képet festenek Romániáról, nemegyszer szándékosan ferdítve el a hazai realitásokat. A leg­utóbbi példát az egyik legtekintélye­sebb brit rádió- és tévéállomás, a BBC szolgáltatta, amely augusztus 28-án úgy kommentálta a szófiai Incidensek­ről készített képfelvételeket, mintha az események nem a bolgár fővárosban, hanem Bukarestben történtek volna. No comment. Az Ausztriában, Csehszlovákiában és az NDK-ban maradt, hazatérni nem szándékozó román állampolgárok­ról a külügyminisztériumi szóvivő el­mondta, hogy Románia nem tekinti ő­­ket sem menekülteknek, sem kivándor­lóknak, amennyiben az illetők turista­útlevéllel távoztak az országból. Beiga­zolódtak tehát korábbi sejtelmeim, miszerint ebben az esetben nem Adri­an Petrescu személyes véleményéről, hanem a román külügyminisztérium hivatalos álláspontjáról van szó. Már-már úgy tűnt, hogy az utóbbi napokban oly sokat vitatott román— magyar viszony teljes mellőzésével ér véget a sajtóértekezlet, amikor egy szőke hölgy — a Reuter tudósítója — arról kezdett érdeklődni, mi a külügy­­minisztérium véleménye egyes romá­niai szervezetek azon állításáról, hogy a magyar állam jóvátétellel tartozik a román népnek az 1940 és 1944 között okozott erkölcsi és anyagi károkért. Ezzel kapcsolatosan a szóvivő rámuta­tott, hogy a minisztérium nem foglal­kozik a jóvátétel kérdésével. Egy másik hölgy, akinek sem a ne­vét, sem a munkahelyét nem tudtam megjegyezni, arra volt kíváncsi, mi­ként reagált a külügyminisztérium Szőcs Géza „rágalmazó nyilatkozatai­ra“, amelyek a „nemzeti kisebbségek­nek szentelt koppenhágai konferen­cián“ hangzottak el a magyar szenátor részéről. A kérdés nemcsak az illető hölgy tudatlanságáról, hanem valami másról is árulkodik, ugyanis nem ne­héz felfedezni a mögötte megbúvó szándékot, tekintve, hogy egy több hó­nappal ezelőtt elhangzott nyilatkozat­ról éppen most — micsoda véletlen! —, augusztus 30-án érdeklődünk. Hát Istenem, ha más éppen nem jut eszünk­be, egy régi nyilatkozat is megteszi. Mit számít az, hogy a koppenhágai konferenciát nem a nemzeti kisebbsé­gek kérdésének, hanem általában „az emberi dimenziónak“ szentelték, hogy Szőcs Géza nem vett részt a tulajdon­képpeni fórumon, csak a vele párhu­zamos rendezvények — szimpóziumok, kerekasztal-megbeszélések — egyikén­­másikán? A lényeg az, hogy volt egy­szer egy „rágalmazó nyilatkozat“, a­­melyet bárhol, bármikor fel lehet hasz­nálni. De van még egy kérdés: Cui prodest? KOZMA KIS TIBOR Zöld utat kapott az Bonnban hivatalosan bejelentették, hogy a nyugatnémet kormánypártok és az el­lenzéki Szociáldemokrata Párt kompro­misszumot kötöttek az abortusztörvény kérdésében, elhárítva az utolsó akadályt is az NSZK és az NDK között megkötendő egyesülési szerződés egyesülési szerződés útjából. A pártok 1992. december 31-ében állapították meg az átmeneti időszak határidejét, mely dá­tumig a megválasztandó pángermán par­lamentnek új abortusztörvényt kell kidol­goznia. Viharos plenáris ülés Hanoiban befejezte munkálatait a Viet­nami Kommunista Párt Központi Bizott­ságának 9. plenáris ülése. A France Presse hírügynökség jelentése szerint a plánumon rendkívül heves vita alakult ki a vietna­mi szocializmus esetleges alkalmazkodását illetően a kelet-európai változások elő­idézte új körülményekhez. A vietnami ve­zetés több ízben is hangsúlyozta, hogy ra­gaszkodik a szocialista rendszerhez, és bí­rálta a „baráti országok“ liberalizálódá­sát. Egy vietnami hivatalos személy kije­lentése szerint 1991. nehéz évnek ígérke­zik, ugyanis a Szovjetunió és a kelet-eu­rópai országok hamarosan kénytelenek lesz­­nek megszüntetni a Vietnammal szemben tanúsított kedvezményes bánásmódot Amilyen a mosdó... Csütörtök este a Kossuth rádióban bejelentették, hogy a televízió levette műsoráról azt a dokumentumfilmet, amelynek témája a második Bécsi dön­tés. Az ok és okozat között nem nehéz összefüggést találni, ebben a hírszer­kesztők is segítettek, amikor méltatták, hogy Romániában az esemény 50. év­fordulója alkalmából szervezett meg­emlékezések a megbékélés, a toleran­cia, az európaiság hangján, incidensek nélkül zajlottak le. Az előzetes híresztelések ellenére a magyar—román határszakaszon sem­mi jelét sem lehetett észlelni a Bécsi döntés 50. évfordulója alkalmából meg­hirdetett tömegdemonstrációnak. A határőrség szóvivője közölte: a délutáni órákig 44 ezer román állampolgár lép­te át a magyar—román határszakaszt, s ez megfelel a szokásos hétköznapi forgalomnak. Sem az átkelőhelyen, sem a zöld határon nem volt rendbontás. (MTI) Szuverenitási nyilatkozat Újabb szovjet autonóm köztársaság kiál­totta ki szuverenitását. A Komi ASZSZK Legfelsőbb Tanácsa rendkívüli ülésen hoz­ta ezt a határozatot, melyről a TASZSZ adott hírt. A nyilatkozat az új alkotmány kidolgozásának alapdokumentuma lesz, szintén ennek alapján módosítják a tör­vényhozást és megállapodást kötnek más államszervezetekkel. A nyilatkozat ki­mondja, a köztársaság új elnevezésében nem szerepel az­­autonóm“ szó, mert a parlament szerint ez a köztársaság lako­sainak jogait sérti. Egy rádiókommentár margójára Mint lapunkban már szó volt róla, a Szabad Európa Rádió augusztus 8-i ad­ásában sugározta azt az interjút, amelyet Jeszenszky Géza magyar kül­ügyminiszter adott angol nyelven az említett rádió budapesti tudósítójának. Lapunk augusztus 18-i számában kö­zölte az interjú szövegének magyar fordítását a Rompres által rendelkezé­sünkre bocsátott román nyelvű szöveg alapján, akárcsak Románia külügymi­nisztériumi szóvivőjének a bukaresti rádióban az interjúval kapcsolatban elhangzott nyilatkozatát. Időközben szerkesztőségünkbe meg­érkezett a magyar külügyi szóvivő nyi­ latkozata Traian Chebeleu nagykövet augusztus 11-én elhangzott rádiókom­mentárjára vonatkozólag. A korrekt és átfogó tájékoztatás céljából vezé­relve indokoltnak tartjuk ennek is a közlését. Tesszük ezt azért is, mert — az objektív tájékoztatás szándékán túl­menően — tudva tudjuk: olvasóink szívügyüknek tekintik a román—ma­gyar viszony javulását, javítását, azért aztán mindenkit érdekel és érint min­den ezzel összefüggő kérdés. Mint a­­hogy ez kiderült Nagy László kolozs­vári olvasónk idevágó leveléből is, a­­melyre részben választ kap az aláb­biak alapján. Traian Chebeleu nagykövet, a román Külügyminisztérium szóvivője a bukaresti rádió felkérésére éles hangnemben kommentálta a magyar külügyminiszter szavait. Az MTI munkatársa­­ Herman János külügyi szóvivőt kérdezte az érzelmeket felforró­sító hivatalos román megnyilatkozásról. A Chebeleu nagykövet szerint Jeszen­szky szavai „jogos felháborodást és komoly aggodalmat váltottak ki: felháborodást a lekezelő stílus miatt..." Valóban igaz-e, hogy a magyar külügyminiszter a Romá­nia elleni sértések terjesztésére használta volna fel a rádió nyilvánosságát. — Elöljáróban fontosnak tartom kiemel­ni, hogy Jeszenszky Géza nem általában nyilatkozott a román—magyar viszonyról, hanem konkrét kérdésekre konkrét vála­szokat adott. Tette ezt bármiféle sértő szándék nélkül, mint ahogy megítélésem szerint valóban nem hangzott el semmiféle sértő kitétel Románia irányába. Zárójelben megjegyezném, hogy a demokratikus kor­mányok és politikusok — és ez Magyaror­szágon sincs másként — sokkalta erősebb bírálatokat is kénytelnek „feldolgozni“, mint ami az inkriminált interjúban egyál­talán bírálatként fogható fel. Ami pedig a magyar külügyminiszter Romániához fű­ződő személyes viszonyát illeti, Jeszenszky Géza mindig is barátja volt a román nép­nek. Egyike azon magyar értelmiségieknek, akik 1988 januárjában aláírtak egy nyilat­kozatot, amelyben szolidaritásukról biztosí­tották az üldözött brassói tüntetőket, írá­saiban és egyetemi előadásaiban egyaránt együttérző méltatással szólt a román nem­zet nehéz történelméről. Jeszenszky Géza egyik kidolgozója és aláírója volt a Magyar Demokrata Fórum és prominens román emigránsok 1989. júniusi deklarációjának, amelyben állást foglaltak a diktatúra el­len, és kifejezték, hogy a határok helyett azok jellegét kell megváltoztani, s helyre kell állítani Romániában a nemzeti kisebb­ségek politikai és kulturális autonómiáját, ide értve a kolozsvári magyar egyetemet is. Ehhez a deklarációhoz számos neves román és magyar személyiség is csatlakozott. — összefoglalva az elmondottakat: mi Budapest „üzenete“ Bukarestnek. — A román szóvivő szerint a magyar külügyminiszter úgymond a két ország kö­zötti jószomszédi viszony feltételeként szabta, hogy a román kormány ismerje el: Románia többnemzetiségű állam. Ez a meg­állapítás Chebeleu szerint nem felel meg a valóságnak, s ennek alapján minden egyes európai országot, köztük Magyarországot is többnemzetiségű államnak kellene nyil­vánítani, mivel területén etnikai kisebbsé­gek élnek. Valójában mi a magyar kül­ügyminiszter álláspontja a nemzeti kisebb­ségek ügyében? — A magyar külügyminiszter — a ro­mán tiltakozás ellenére — úgy véli: Ro­mánia igenis többnemzetiségű ország. Ami Chebeleu nagykövet gondolatmenetének második felét illeti, a magyar külügymi­niszter készséggel elismeri, hogy gyakor­latilag valamennyi európai állam, köztük Magyarország is ilyen többnemzetiségű or­szág. Hazánk ennek megfelelő politikát folytat. A román szóvivő utalt arra is, hogy Magyarország mintegy „extra“ jogokat kö­vetelne a magyar kisebbség számára, ami­kor például egy magyar nyelven oktató egyetem felállítását szorgalmazza. Minden­ki számára ismeretes, hogy léteznek bi­zonyos európai normák a kisebbségi kérdé­sek kezelésében, s ezen normákat legutóbb Koppenhágában, az európai együttműködés emberi dimenziókkal foglalkozó értekezle­tén erősítették meg a résztvevők. Az azonban nem hangzott el, hogy el­képzelhetetlen a kisebbségek nyelvén is tanító iskolák létesítését elvárni egy állam­tól. Ezt egyébként — ide értve az egyete­meket is — minden, jelentősebb kisebbsé­gekkel rendelkező állam megteszi. Kisebb­ségi egyetem működik a többi között Finn­országban, Spanyolországban, Belgiumban, Randában és Jugoszláviában (Koszovóban) is. Magyarország természetesen nem kíván diktálni Romániának semmiben, de leszö­gezi ,hogy a maga részéről mit tart kívá­natosnak a jó viszony érdekében. A ma­gyar külügyminiszter a vitatott interjúban egyébként világosan kijelentette: Magyar­­ország nem akarja elszigetelni Romániát, éppen ellenkezőleg, érdekelt abban, hogy délkeleti szomszédja nyitott és virágzó or­szág legyen. Az elmúlt hónapok eseményei egyébként azt bizonyították, hogy Romá­nia elszigetelődésének veszélyével azon szélsőséges erők tevékenysége is fokozódik, amelyek a romániai demokratikus meg­újulást, a magyar és a román nép megbé­kélését akarják megtorpedózni. Ha a ro­mán kormány világosan elhatárolja magát ezektől az erőktől, eloszlathatja a politiká­jával szemben felmerülő belső vagy külső kétségeket. — Magyarország korrekt, becsületes partneri, jószomszédi viszony kialakítá­sára törekszik Romániával, mert meggyőző­dése, hogy ez mindkét ország népeinek alapvető érdeke. Ugyanígy elsődleges fon­tosságú magyar és román érdek, hogy né­peink megbékélésével, illetve a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján új típusú kapcsolatok jöjjenek létre a két ország kö­zött. Erre a romániai magyarság egyéni és kollektív jogainak biztosítása, illetve az ehhez szükséges intézményrendszer kiépí­tése nélkül Magyarország nem lát lehetősé­get. Emlékezetes, hogy július végén kon­zultációt tartott a két külügyminiszté­rium, s számos javaslat szerepelt a tanács­kozás napirendjén. Alapvető fontosságú kér­désekben a román fél álláspontja sajnos elutasító volt. Ennek ellenére bízunk ab­ban, hogy higgadt tárgyalások révén sike­rül közelebb jutnunk a problémák meg­oldásához. (MTI) • RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 RMSZ-FOLYTATÁSOS 0 AZ ŰRSIKLÓ KÖRVONALAI Webb utódja, Thomas O. Paine — egy ipari menedzser, technikai szakértelemmel —, magabiztosan rendelte el a további menetelést a holdraszállás végső célja felé. Abban a rettenetes esztendőben, 1968-ban — amikor az USA a merényle­tek során elvesztette Martin Luther Kin­­get, Robert Kennedyt és a nagyvárosok­ban égtek a gettók —, egy templomtorony magasságú rakéta méltóságteljesen emel­kedett a magasba december 21-én, hogy az Apollo–8 kabinjában három ember látványos karácsonyi randevúra siessen a Holddal. Aztán amikor a következő nyáron, 1969. július 21-én két amerikai űrhajós, Neil Armstrong és Edwin Aldrin először tette a lábát a Holdra, úgy látszott, egyszer s mindenkorra megnyílt az út a világűr meg­hódítása felé. A NASA megvalósította a látszólag lehetetlent: betartotta Kennedy elnök ígéretét, hogy az évtized vége előtt ember landol a Holdon. Egyúttal meg­nyerték a Holdra irányuló versenyfutást. De azok a férfiak, akik az Apollo-prog­­ramot életre hívták, és — mint Kennedy, Webb és Johnson — gondozták, ápolták, nem sokáig sütkérezhettek a siker fényé­ben. 1969 januárjában Richard Nixon személyében olyan ember költözött a Fe­hér Házba, aki éppoly kevéssé akart az űrrepüléssel foglalkozni, mint a többi po­litikai szándékkal, melyek honfitársait John F. Kennedyre emlékeztethették. Nixon ugyan örömtől sugárzó arccal üdvözölte a Hold-utazókat, sikeres le­szállásuk után a déli Csendes-óceánon; szűk körben azonban máris elutasította von Braun javaslatát, hogy két csapatot indítson el hat-hat asztronautával egy több évig tartó Mars-utazásra. Ami meg­maradt: egy űrállomás terve és egy újra felhasználható űrhajó, az űrrepülőgép ter­ve. Csak ködös utalások voltak arra, hogy később talán erről az űrállomásról indíta­nak el egy Mars-utazást. Nixon megvárta, míg bizonyossá vált a Hold-program sikere, aztán republiká­nus párti igazgatót állított a NASA élére. Ez az ember, James Fletcher, a fegyver­iparból jött, és Webb-bel ellentétben egy­általán nem volt politikus. Sőt tűrte, hogy Nixon emberei gáládul bánjanak vele. Rögtön hivatalba lépése után Nixon ta­nácsadói közölték vele: sem az állandó űrállomásra, sem az űrsiklóprogramra nincs elég pénz. Azt tanácsolták, készít­sen egy olcsóbb tervet. Nixon annyira lefaragta a NASA költségvetését, hogy egy időre az is kétségessé vált, indulhat-e még egyáltalán űrhajó emberrel a fedélzetén Fletcher meg volt győződve arról, hogy egy űrsiklót kevés pénzből is ki lehet fejlesz­teni. Megígérte, hogy a rendszert kompro­misszumokkal és egyszerűsítésekkel olyan kedvező áron állítja elő, amennyire csak lehet, és az űrjárművet a katonaságnak is rendelkezésére bocsátja. Fletcher végül megkapta Nixon gazdasági szakértőitől az áldást az űrrepülőgép építésére. Ta­nulmányokat folytatott, amelyekből kide­rült, hogy az űrsikló a legolcsóbb megol­dás különféle terheknek a világűrbe való juttatásához, feltéve, hogy elegendő szá­mú repülésre van lehetőség. Ezt az érvet kezdetben a NASA szakemberei viszony­lag mellékesen alkalmazták, például a kongresszusi vitákban. Később aztán ez a gondolat —, hogy az űrsikló a gyakori re­pülésekkel behozhatja előállítási költsé­geit — egyre inkább fellelkesítette a poli­tikusokat. Mind több NASA-menedzser utalt rá, hogy az űrrepülőgép még a NASA egyszeri alkalomra szolgáló raké­táinak gyártását is feleslegessé teheti, hi­szen az űrsikló kiürült rakétái is vissza­juttathatók a Földre. Az érvelésnek meg is lett az eredménye. A Fehér Ház az 1972- ben jelzett 6,5 milliárd dolláros költség­vetést további 1,4 milliárd dollárral csök­kentette. Fletcher úgy látta, hatalmas tudomá­nyos-műszaki ugrásra van szüksége az ol­csó eljárás megvalósításához. A legnagyobb tárgy, melyet az USA addig visszahozott a világűrből a Földre, a négy méter ma­gas Apolló űrkabin volt Most a NASA nemcsak egy egész űrrepülőgépet akart visszahozni, hanem ezt a gépet újra meg újra fel akarta használni. LASSAN AGGÓDNI KEZDTEK Amikor Fletcher elkezdett manipulálni a számokkal, hogy ízletesebb falattá tegye az űrsiklót az amerikai adófizetők számá­ra, s beosztottjait is arra biztatta, hogy dicsérjék vele együtt e gazdaságos űrre­pülőgépet, elkezdődött mindannak a fel­bomlása, amiért elődje, Webb egykor oly keményen dolgozott. John Naugle, akkori­ban a NASA kutatórészlegének főnöke, ma azt mondja: Fletcher motívumai jól felis­merhetők voltak. — Azt hiszem — fűzte hozzá —, Fletcher tényleg mélységesen meg volt győződve arról, hogy az űrrepü­lőgép terve valóban zátonyra fut ha nem tud felmutatni egy vonzó költség-haszon számlát. Pedig oda kellett volna mennie Nixonhoz, és azt mondani: „Gazdasági szempontból nem tudom képviselni a dol­got. Punktum. Vagy végig akarjuk csinál­ni a tervet, vagy teljesen kiszállunk az emberszállító űrrepülőgép megépítésének versenyéből". Csakhogy Fletcher éppen ezt nem tette. Ehelyett utasította Naugle-t, hogy az összes további tudományos űrrepülési kí­sérletet az űrrepülőgépre tervezze. A Nixon-korszak költségvetési csök­kentéseinek rövidesen megmutatkoztak a következményei. Az űrsikló fejlesztésé­nek minden fontos területén lemaradtak a NASA-menedzserek a határidővel. Költ­ségmegtakarítás címén — Wernher von Braun és más mérnökök hivatkozása el­lenére — kicserélték a megbízható, fo­lyékony hajtóanyagú rakétákat szilárd anyagú rakétákra, amelyek így nehezeb­ben vezérelhetők, tehát kevésbé biztonsá­gosak is. Ráadásul egy olyan kis légi és űrutazási cég kapta a megrendelést, a­melynek nem volt semmi tapasztalata a nagyobb start rakéták építésében, pusztán azért, mert övé volt a legolcsóbb árajánlat. Néhány ember a NASA-nál lassan ag­gódni kezdett a jövendőbeli űrrepülőgép legénységének biztonsága miatt Rocco Petronét akinek nagy része volt a NASA kezdeti sikereiben, Fletcher Washington­ba hívta, hogy felügyeljen az űrsiklóprog­ramra. Petrone tisztelte és becsülte az embereket akik a NASA űrjárműveit é­­pítették és repültek vele. Ezért az űrsik­­lórendszer minden lehetséges gyenge pontja miatt lidérces álmai voltak. Rövi­desen megtudta azt is, hogyha a két szi­lárd hajtóanyagú rakéta közül csak egyet­len másodperccel előbb gyullad be az egyik, mint a másik, akkor az indítóhelyen az egész űrrepülőgép a levegőbe emelke­dik, ingadozni kezd, bukfencezik egyet és hatalmas tűzgolyóként felrobban. Petrone azért is gondban volt, mert ve­szély esetén nem lehet kikapcsolni a szi­­lárdanyag-rakétákat,­ és végveszélyben nem lehet lekapcsolni az ű­rsiklót a hár­mas rakétatestről. De amikor Fletcher azt is elhatározta, hogy az űrrepülőn nem lesz semmiféle mentőrendszer a legénység számára, Petronénál ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felháborodva hagyta ott a NASA-t.­­ Jacob Smart tábornok, aki valaha össze­kötő ember volt az amerikai honvédelmi minisztérium és a NASA között, ma már mindent csak pénzkérdésre vezet vissza: — Mindenütt, minden csavaron spórol­tak. .. Ma olvasom, milyen ostobaság volt a NASA-tól, hogy egyszerűen elhagyták a kettős és hármas biztonsági rendszere­ket, amelyek valaha annyira jellemzőek voltak az amerikai űrutazási programra... Persze abszolút biztonság nincs. De ebben az esetben nem tudósok és mérnökök dön­töttek, hanem politikusok... Webb a döntő hibát ma abban látja, hogy Richard Nixon leállította a Saturnus típusú hordozórakéták fejlesztését. Noha az űrrepülőgép akkoriban még csak terve­zőasztalon létezett, Nixon emberei már a 110 méter hosszú, V típusú rakéták szét­­rombolását kívánták. S noha tudták, hogy az űrrepülőgép — ha működni fog — a nagy Saturnus tolóerejének legfeljebb csak negyedével fog rendelkezni, Nixon azt akarta, hogy ne a NASA, hanem a lé­gierő birtokában legyen a legnagyobb amerikai hordozórakéta; ez a Titan III volt — összehasonlítva a Saturnusszal nem sokkal több, mint egy jobb petárda. Mára már a Saturnus rakéta konstrukciós tervei is nyomtalanul eltűntek. Nixon elutasította a további, már meg­tervezett holdutazásokat is, azzal az in­dokkal, hogy ez túlságosan drága mulat­ság. Így, mire az űrutazási rendszert kifej­lesztették, a NASA-nak nem maradt világ­űrprogramja. Jimmy Garter elnöksége alatt az űrhi­vatal még lejjebb csúszott 1980 végén már arra is képtelen volt, hogy bedolgozó cé­gek munkáját ellenőrizze, s lassan az utol­só veteránok is búcsút mondtak, akik még munkájuk legfőbb szempontjának a biz­tonságot tekintették. Bonyolította a hely­zetet, hogy a NASA vezető munkatársai sorra elmentek az iparba dolgozni, majd egyre rövidebb időközökben újra vissza­tértek a NASA-hoz. Ennek következtében mind nehezebbé vált, hogy egy kétes be­dolgozót felelősségre vonjanak, ha ez az illető egy korábbi kolléga volt, aki bár­mikor új főnökként visszatérhet. (Folytatjuk) JOSEPH és SUSAN TRENTE A NASA^dosszié

Next