Romániai Magyar Szó, 1990. szeptember (2. évfolyam, 212-237. szám)

1990-09-01 / 212. szám

1990. szeptember 1. • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • 3 Emlékek a 40-es évekből Olvastam Sike Lajos úrnak két cikkét, Tintaceruzával írott tábori levél címmel je­lentek meg. Végre 40 év után a mi szenvedé­seinkről is megemlékeznek. Fiatal tanítónő voltam, mindössze 22 éves, amikor a Balázsfalva melletti Tűr község templomából elhurcoltak. Hiába mutattam a diplomámat, származási bizonyítványomat, hogy magyar vagyok, nem német. Moga Vir­gil, a sziguranca akkori főnöke elvitetett a szászokkal együtt, azzal az indoklással, hogy két hét múlva viszik a magyarokat is. 1945. január 16-án indultunk, körülbelül 2000 sze­mélyt zsúfoltak marhavagonokba. Iszonyatos hidegben, a vagonban belefagyott a víz a vederbe, 13 napot utaztunk a donbászi szén­­medence egyik városáig, Horlovkáig. Más­nap a dolgainkat a hátunkon cipelve, átvit­ték a szénbánya telepére, itt bezsúfoltak két emeletes barakkba. Romániai szászokkal és magyarországi svábokkal voltunk együtt, hol magyarul, hol románul értekeztem velük, míg meg nem tanultam németül. Aztán oroszul is. Itthon a tanítóképzőben végig bentlakó voltam, a kézimunkán, zongorázáson, taka­rításon kívül semmihez se értettem, addig a tetűt sem ismertem. Az úton, a vagonban teltünk meg vele. Sokat vakaróztunk, lögdös­­tük egymást egész éjjel. (Első szállásunkon a földön aludtunk, tizenegyen egy 12 négyzet­­méteres szobában.) Az orosz tisztek csodabogaraknak néztek minket, hogy van az, hogy közöttünk annyi az iskolázott lány, akkor a mi szüleink csak burzsujok lehetnek. De sokkal ellenségeseb­bek voltak a csoportfelelősök: Wagner, Kö­pess, Fronius, Gegech meg a többi. 1943 jú­niusában betegcsoporttal hazatérhettem vol­na, de az utolsó pillanatban töröltek a listá­ról. Megtudtam, hogy Wagner úr feljelentett a tartománynál, hogy tagja lettem volna az SS-nek. Pikkelt rám, mert egyszer szemtelen­­kedett, meglöktem és eltörte a karját. Poli­tikai tisztünk aggódott értem, sokat jártam hozzájuk háztartási munkára, sajnált, hogy mi lesz velem. Én nyugtattam, hogy kiderül az igazság. De azt nem akarta kideríteni senki. Átvittek az SS-ek büntető lágerébe. Az orosz tiszt elkísért, hogy könnyebb mun­kahelyet szerezzen, mert állapotos voltam és szívműködési zavarokkal kínlódtam. A mun­karuhák kiadásával bíztak meg. Ez a tábor nemsokára feloszlott, átkerültem egy építőte­lepre, ahol a mosodában dolgoztam. Itt szü­letett meg Mihály fiam 1949. február 26-án. Ezután kettőnkért kellett dolgoznom. Októ­berben indítottak haza egy olyan szerelvény­nyel, amellyel hadifoglyok is utaztak. Itthon egész életemben becsületesen dol­goztam előbb Balázsfalván, aztán Dicső­­szentmártonban, mindig nagy egyetértésben románokkal, németekkel, cigányokkal. Az em­lékek megszépülnek? Nem minden fajta, sze­rintem csak a szép emlékek lesznek még szebbek. Mert hogy mi történik most, azt nem tudom megmagyarázni. Mintha a 40-es évek tértek volna vissza. És azokhoz nem kapcso­lódnak szép emlékeim. MARGINEANUNÉ GUTLEBET KATALIN Balázsfalva Álneves csomag ? Keserű szájízzel teszem közzé, de úgy gondolom, az alábbi eset nem csupán ma­gánügy, egy kicsit a közé is, hiszen akárki kerülhet hasonló helyzetbe. Februárban az NSZK-ban két csomagot­­tettek fel a nevemre, egy 23 kg-ost és egy 17 kg-ost. A feladó levélben értesített: a csomagokban főleg gyermekruha és élelem lesz, ami bizony ránk fér a még mindig tartó áruhiány és anyagi szükség miatt. Többszörös érdeklődésre mindig azt a vá­laszt kaptuk a csomagosztály részéről, hogy Demeter László névre, Irinyi János utca 18 szám alatti címre nem érkezett csomag. Már bele is törődtünk a szállí­tási késedelembe, amikor július 17-én te­lefonon értesített Szabó Borta úr, hogy ná­la van két csomagom, vigyem el, igaz, az első csomagból az élelmet elfogyasztották, de a második érintetlen. " Tudnillik két rendben vették fel a csomagokat, a máso­dikat június 6-án. Valószínű hiánytalant akart mondani, mert a második csomag sem volt érintetlen. . Hogyan jutottak az én nevemre és cí­memre küldött csomagokhoz? A Szabó csa­lád részéről a magyarázat az, hogy az érte­sítés Arany János 11 szám alá, tehát az ők címére érkezett, Demeter László névre. Mi­vel sógorát is Demeternek hívják, azt hit­ték, hogy a sógor kapja valakitől a cso­magokat. A sógor tavaly disszidált Auszt­riába, de ők kértek a sógortól felhatal­mazást, s így felvehették a csomagokat. Másnap, 18-án eljárást indítottam a vas­úti illetékeseknél. A csomagraktárostól az állomásfőnökig mindenki felháborodva vet­te tudomásul a történteket. Álmélkodva kérdezték, hogyan vehette fel más, amikor kizárólag a címzett személyi igazolványára adják ki a csomagokat. Nos, ezt én is sze­retném megtudni. De,hogyan? Ugyanis az állomásfőnök úr nagyon határozottan utasí­tott, hogy a „reklamációt“ tegyük le a vas­úti titkárságon, de jóelőre megmondja, re­ménytelen eset. Miután megmutattuk a do­bozon a helyes címzést, azt válaszolta fej­csóválva, de elnézően magasabbrendű mo­sollyal, hogy „ez... ez biztos bele volt té­ve egy másik dobozba“. Ezek után felhívtam telefonon Szabó Bojta urat, és ajánlottam, ha az illetékesek tehetetlenek az ügyben, próbáljuk elintézni egymás közt, nem szeretnék törvényes el­járást indítani, őt megkerülve. Erre az volt a válasz, hogy hiába intézkedem, mert a posta nem hibás, a vasút sem, ő sem. Azt a pár csokoládét meg fogja téríteni, egyéb­ként az első csomagban még valami szarság volt Különben nem is figyelte a cím pon­tosságát, ő csak vitte a felhatalmazást, s felvette a csomagot. Ennyire figyelmetlen lenne egy volt vál­lalati főnök, aki jelenleg egy olyan újság­nak az ügyintézője, amelyre felnézünk és büszkék vagyunk? Továbbá nem tudom el­képzelni azt a felületességet, amivel az NSZK-ban szarságot 600 márkára bebizto­sítanának. Nem beszélve az állomásfőnök úr elmés fejtegetéséről, miszerint a helye­sen címzett csomag egy másikba lett volna téve. Ennyire vicces lenne az a hülye né­met? Lehet, hogy sokan nem akarják észre­venni azt a csekély változást az utolsó fél évben, és azt hiszik, hogy „mehet a másik akárhova panaszkodni, úgysem megy sem­mire.“ Még meddig henyélnek egyesek a ránkörökített fegyelmezetlen felelőtlenség­ben? Nem ártana, ha a nyugati cucokkal egy kis mentalitást is becsempésznénk, főleg a szolgáltatásba. DEMETER LÁSZLÓ Sepsiszentgyörgy Vonatjegy és gyógyszer árukapcsolása Panaszomat röviden szeretném közölni, hátha meghallgatásra talál és a megoldás sem késlekedik sokat. Augusztus 3-án unokáimmal olyan huzatos vonattal utaz­tam Kolozsvárról Besztercére, hogy ha nem kapaszkodunk a karja nélküli, összevag­dalt, pecsétes ülésekben, kirepülünk az ablakon. Ennek az I. osztályú fülkének nem volt ajtaja, a folyosón nem csukódott az ajtó, az ablakot pedig képtelenség volt felhúzni. Már Szeretfalvához közeledtünk, amikor feltűnt a kalauz, és mutattam ne­ki, hogyan néz ki ez a vagon, de csak le­gyintett, hogy tudja. Mégis elővett valami szerszámot és felhúzta az ablakot. Ezután megpróbálta felkölteni azt a bo­zontos, jegynélküli utast, akinek Désen kel­lett volna leszállnia, de mindenről megfe­ledkezett, a jólneveltségéről is, szeszes bó­dulatában a fülke ülését használta WC-nek. Mit is panaszkodom egy ilyen rövid já­ratra, amikor december elején a Balt-Ori­­ent Expressz I. osztályán is betört ablakú, fűtetlen vagonban utaztam. A nehezen megszerzett gyógyszerért megvámoltak, de ingyen­ gyógyszert senki sem adott, miután ágynak estem a fűtetlen vagonban való uta­zás miatt. A besztercei járatot is gyakran nem fűtik télen, ha megint utaznom kell, és lebetegszem, nekem még az az igényem sem lehet, mint a bukaresti törvényszéki korában ülő volt fejeseknek, hogy szállít­sanak be a katonai kórházba kezelés vé­gett. V. NAGY MÁRIA Beszterce Mi is szórványmagyarok voltunk Még vagyunk egy páran. Voltunk töb­ben is, de sokan lemorzsolódtak, beolvad­tak. A szórványoknak előbb-utóbb ez a sorsuk. Kis közösségünk történetét írnám le dióhéjban. Kisilvára a század elején fűrészüzemet telepítettek, akkoriban építették meg a vasutat is Óradnáig. A gyárral iparosok is jöttek, az Osztrák—Magyar birodalom minden nációja találkozott itt. Idővel a magyar ajkú iparosok száma is megnöve­kedett, gyermekeiknek 4 osztályos iskolát építettek. A magyar iskolát 1958-ban szün­tették meg azzal az érvvel, hogy már nincsenek magyarul tanulni akaró gyer­mekek. Én azokban az években csöppen­tem ide fiatal házasként, nem nagyon ér­tettem a dolgok menetét, hátterét. Így aztán, amikor újra akartam indítani a magyar elemit, akkora vihart kavartam, hogy a kolozsvári tanfelügyelőség kikül­döttje azzal fenyegetett, becsukat, mert meg akarom bontani az itteni lakosság egységét. 1950-ben 8 magyar és 8 félmagyar csa­lád élt itt, az utóbbiak közül háromban magyar volt a család nyelve. Ennek a 16 családnak pontosan 50 gyermeke volt. Ér­dekesség, hogy 25 lány, 23 fiú. De lás­suk, hogyan alakult a gyermekek élete nemzetiségi vonatkozásban.­­Negyvenhe­ten román párt választottak.­­Most romá­noknak vallják magukat. Egy család fel­bomlott. Jelenleg két családban a nagy­szülők beszélnek egymás közt magyarul. Ennyi maradt a szórványból. Nem lehet elítélni egy ilyen kis közös­séget. Pedig nagyot hibáztak, hibáztunk. De mentségünkre szolgáljon az, hogy ma­gunkra maradtunk. Azt mondják, egy nemzetiség sorsa intelligenciájában .Igy­ük. Ez a mi esetünkben nem mutatkozott meg. Az ember élni akar. Arra született. És ha élni akartunk, alkalmazkodnunk kellett. Azt mondja a Biblia: Megbünte­tem az apáknak vétkeit harmad és negyed szig­en. DEBRECZENI ISTVÁN Kisilva Nemzetközi tábor után itthoni döbbenet A gyergyótölgyesi munkaterápiás osztály meghívót kapott a Pomáz-Kiskovács mun­katerápiás osztály nemzetközi alkotó tá­borába. Tölgyesen Bős István és Bartha Béla odaadó, megfeszített munkájának köszön­hetően a munkaterápiás osztályra kerülők egy részét sikerül visszahozni az életbe, pe­dig nehéz esetek, az „aranykorszak“ ál­dozatai, olyan művészlelkek, akik magukba roskadtak az örökös útmutatásoktól. Kis­­kovácson valamennyien felszabadultak vol­tak, azt alkottak, amihez a leginkább ked­vük volt, nagyon jó portrék, tájképek, grafi­­kák, karikatúrák születtek. A zsűritől né­gyen kaptak díjat, két román és két ma­gyar, minden részrehajlás nélkül. A 20 nap programja nagyon zsúfolt volt, megnézték Budapest nevezetességeit, Esz­tergomot, a templomban magyarul, romá­nul, németül, bolgárul, lengyelül tartottak misét, hogy senki se érezze magát távol a hazájától. Jó érzés volt hallani azon a vi­déken, hogy a különböző nemzetiségek anyanyelvükön beszélnek hivatalos helyen , és ez ellen senki sem tüntet. Még fel sem ébredtünk az emlékek ál­mából, amikor idehaza a varrások úja­bb tüntetést szerveztek az anyanyelvi oktatás ellen. Azt kérdezném Iliescu úrtól, emlékszik-e még arra a kiáltványra, amelyet ő maga olvasott fel decemberben? CSAVLOVICS BEDE JUDIT Balánbánya Kerekasztal fafejekkel Nagyváradi román újságírókkal tartot­tak megbeszélést a kolozsvári rádió román adása keretében. Újabb — szándékában összehangolt — ferdítés- és rágalomhal­­maznak lehettünk fül­tanúi. Egy dolog vi­lágos: a részvevők hangadói legszíveseb­ben a Tiszán túl látnának bennünket, pe­­reputtyostól. Egyetlen tiszteletreméltó ki­vétel ak­adt közöttük, aki mérsékelni igye­kezett a magamutogató gyülekezet hangu­latát: az ismert közíró és irodalomkriti­kus, Radu Enescu. Őt Kolozsvárról van szerencsém ismerni a hatvanas évekből, mint akinek a vérében van a demokrati­kus alapállás, az európaiság. Ám mélysé­ges csalódásomra az ő replikája is késett olyan cinikus förmedvények hallatán, hogy Temesváron nem a katonák és a szekusok lettek, hanem a CIA és a KGB ügynökei (értsd: magyarok, szerbek, cigányok); hogy Tőkés László papocska , (így!) két­­kulacsos kém volt és marad; Sütő András pedig egyszerűen hazaáruló, hisz elvállal­ta a Pro Transilvania Társaság elnöki tisztjét, és így tovább. Ám mit is várhattunk e „jól informált“, szemellenzős firkászoktól? Lám, a Crișana egyik belső munkatársa a minap is így jegyzetelt „független“ lapjában: „Mi az, hogy Nagyváradi Bihari Napló? Ilyen ne­vű helységet én nem ismerek, nem is hal­lottam. Románia térképén sehol sem le­lem.“ Ez viccnek is, megjárná, ha nem lóg­na ki a sovén, csausiszta lóláb: a homogén nemzet végzetes mániája. Különben Nagyváradon a két említett szerkesztősé­get egy összefüggő folyosó választja el, vagy köti össze, és a nyomdában, könyök­­távolságra tördelik a két „testvér“ lapot. Ide kívánkozik egy intelem. A jeles kul­­túrembertől, Andrei Preșu úrtól, hazánk jelenlegi művelődésügyi miniszterétől származik, aki nemrégiben ugyancsak a kitámadott szerepében, hasonló felelőtlen fil­kászoknak címezte a következőket. ..Törődnünk kell azoknak a tényeknek a pontosságával, amelyeket összekombiná­lunk.“ r .• * ‹.•■‹ ‹?.. Hogy ne mondjam: gyártunk meséket kémkedésről,­­ hazaárulásról.­ egyéb..finom­ságokról. SZALAI JÁNOS Nagyvárad Helyet az öregeknek! A napokban a barátommal bementem a Rózsa vendéglőbe. Nyáron kint kelleme­sebb, de akkora a tumultus, hát a belsőbb teremben foglaltunk helyet, ahol csak két asztalnál voltak vendégek. Letelepedtünk,, de csakhamar azt tapasz­taltuk, hogy valamilyen okból nem szol­gálnak ki. A barátom szólt a pincérnek, de az csak annyit mondott, hogy nem lehet. Már miért ne lehetne, ha másokat kiszol­gált, akkor minket is illik kiszolgálnia. Szó szót követett, de a pincér csak fújta, hogy nem lehet. Erre a barátom kiment, hogy a főnökkel intézze el az ügyet. A szemközti asztaltársaságnál elkezdett zsörtölődni egy fiatalember. Ezektől az öregektől nem lehet eltérni, régen is talp­­nyalók voltak, most is azok maradtak. Meghökkentem. Egyrészt nem is vagyunk öregek. Másrészt miért lennénk talpnyalók, ha nem akarjuk elnézni, hogy csak egyese­ket szolgálnak ki. Megnéztem az ifjú ti­tánt, és úgy találtam, nem érdemes vele vitába bonyolódni. A homloka magassá­gából ítélve, nagyon keverheti a fogalma­kat, és buta megjegyzése csak azért sza­ladt ki a száján, mert valaki el­merészelné inni előle az üveges sört. Később a pincértől megkérdeztem, ki volt a kék inges fiatalember. Nem mondta meg a nevét, de annyit elárult, hogy a sportnál valami lötyögő. Hát én sok sikert kívánok neki, de az édesapját nem irigylem. Különben manapság az öregeknek vi­gyázniuk kell mágukra. A járdán, ha nem állnak félre, leverik a lábukról. Ha buszon, vagy vasúton utaznak, tapossák, lökdösik, ha pedig otthon nem zárkóznak be jól, tol­­vaj­ok verik agyon őket. Jaj annak a népnek, amelyik nem tisz­teli öregjeit! FAZAKAS MIHÁLY Kizdivásárhely Szemelvények olvasóink leveleiből Előfizettem az Adevarul című újságra, de megbántam. Nem is tudom, hogyan­­ké­pesek ezek az újságírók annyi magyarel­lenes képtelenséget kisütni. Az augusztus 10-i lapszámban azt olvastam, hogy az Európa-házat a magyarok találták ki, mert abban uralkodni akarnak. Olyan, nagy soviniszták. Csak azt nem értem, miért szökött annyi román a magyar sovinisz­ták országába. Másnap, pedig arról ol­vashattam, hogy egy budapesti fagylaltos visszavette a fagyit egy kislánytól, amikor megtudta, hogy az román. Ha az ilyen u­­borkaszezoni meséknek van valami való­­ságmagja, akkor azt nem értem, miért nem kérnek menedékjogot a magyarorszá­gi románok Bukaresttől. (Murza János, Tűre) • Én is beküldök egy bölcsességet, ha elfogadják a szerkesztő urak. Időtle­nül nem lehet dolgozni, de idétlenül­ igen. (Olasz Sándor, Mátéfalva) • Megdöbbe­néssel vettük tudomásul, hogy a megyei prefektúra vezető személyzetének a ki­nevezésekor elloptak tőlünk három tiszt­séget. Az indok: nem vagyunk szakem­berek, nem vagyunk hozzáértők. Ezek u­­tán mi következik? A munkahelyeken sem értünk a szakproblémákhoz? Kisko­rú nemzet tagjai vagyunk? (Kádár Mik­lós, Marosvásárhely) • Jó, hogy köztik a magyarországi televízió műsorát, ennek sajnos csak azok örvendhetnek, akik a határ közelében laknak. Annak idején Petre Roman miniszterelnök úr kijelen­tette, hogy Hargita és Kovászna megyé­ben látható lesz a magyarországi tévéadás. Most egy szó sem esik róla. De addig is, jó volna közölni a magyar rádió műsorát, mert Istennek hála, az nálunk is fogható. (Páll Sándor, Hódos) • Nem tudom, hogyan és kik suvasztják el az újságot, de ha már az árát felemeltették önökkel, ak­kor akiknek kötelessége lenne, juttassa el az előfizetőkhöz. Vagy vannak, akik di­rekt passzióból csökkentenék az előfizetők számát? Sajnos, el­ tudom képzelni. (Boros Éva, Otomány) • Az idén úgy dön­töttünk, hogy a szabadságot a tengerpar­ton töltjük. Ehhez az is hozzájárult, hogy a tavasszal egy tévé-interjúban az illeté­kesek igencsak fogadkoztak, hogy milyen jó lesz az ellátás. A helyszínre érve, a szo­bával kezdődtek a meglepetések. Szellőz­tetni nem lehetett, mert az az ablak a szó szoros értelmében a földig ért. A mosdó padlószifonja bedugulva, a fürdő használ­hatatlan volt, mivel minden visszajött (víz, meg egyéb). A panaszra három nap múlva jöttek ki. Addig kitapasztaltuk, hogy a közeli vendéglőből bömbölő zenétől kép­telenség aludni. Másik szobát kértünk, de nem kaptunk. Az éttermi koszt és a gyen­ge élelmiszerellátás tette be az ajtót..öt napig bírtuk ki az üdülést, a 2400 lejből mintegy 700 lejt visszakaptunk. Miért nem képes az állítólag megújult szabad..szak­­szervezet normális körülményeket bizto­sítani­­az üdülőhelyeken? A szakszervezeti tag nem fizetővendég? (Szabó Endre, Ma­rosvásárhely) • A falusi embereket most a földek sorsa érdekli a leginkább, mert egyesek, főleg a Kisgazda Párt tagjai a ga­bonát csépelik és viszik haza, a termelő­­szövetkezet tagjai pedig végzik, a dolgukat, és nem tudják, mi lesz a jövőben, a föl­dek legjavára a kisgazdapártiak tették rá a kezüket és senkit sem engednek a köze­lükbe. A földek miatt az emberek egymás­ra haragszanak és megvan a nagy békét­lenség. (Szőke József, Kászonaltíz) • El­határoztam, hogy kezdetben levelezés út­ján, majd személyesen is megismerkedek magyarul beszélő, erre hajlandóságot mu­tató román emberrel. 35 éves pedagógus vagyok, állami­ gondozott gyermekeket Ilyen az élet községünkben Az ötlök kérésére válaszolok a helység­névtáblával kapcsolatban. A telefonértesí­tést a marosvásárhelyi polgármesteri hi­vataltól kapta az itteni polgármesteri hi­vatal, amelyre polgármesterünk azt vála­szolta, hogy a kétnyelvű táblát a nép tet­te ki, ő le nem veszi, sőt ha kell, a testé­vel is megvédi. Ugyanakkor egy átirat is érkezett, amelynek másolatát elküldöm önöknek. (Idézünk belőle: ......azonnal intézkedjenek, hogy visszahelyezzék a táblákat a helység hivatalos nevével, a­­melyet a 2/1968-as számú törvény tartal­maz­.­ Még megemlítenék néhány dolgot a falu életével kapcsolatban. December óta már kétszer érkezett se­gélyszállítmány egy franciaországi­­és egy svájci testvérközségből. Két alkalommal vittek gyermekeket kirándulni Magyar­országra. Közben új híd­ épült a Nyárá­­don. Nehézségeinket annál bővebben so­rolhatnám. Még mindig porcióra, kapunk személyenként egy hónapra fél kiló cuk­rot, fél liter olajat (júliusban semmit), margarin gyakran, szalámi néha kapha­tó, különben minden üzletben üresek a­­polcok­ .A Magyar Szó a legjobb esetben egy héten háromszor érkezik meg (ezen a héten egyszer sem­ jött). Magyarországról a­ levelek három hétig jönnek, a telefon­kapcsolatra sokszor egész nap reményte­lenül várakozunk, máskor már az elején megtudjuk, hogy „rossz“ a vonal. Az is megesett, hogy pontosan címzett távirat visszajött, mert­„rossz volt a címzés". Szó­val itt majdnem minden a régi. LAKÓ MARGIT Nyárádremete Kettős ünnep a szilágypéri református templomban Mielőtt kettős ünnepünk tartalmi jelen­tőségét leírnám, szeretném elmondani, hogy községünk nagyon közel van Magyarországhoz. Gyakran meglátogat­juk rokonainkat és a híradástechni­ka révén majdnem egyenlően tájékozottak vagyunk országunk és Magyarország élete felől. Tőkés László szavai valósággal kér­nek, hogy kimondjam, Magyarországot olyannak akarjuk látni, hogy anyaorszá­gunkra felnézhessünk. Talán e szándék késztetett arra, hogy az RMDSZ részvéte­lével kettős ünnepet szervezzünk templo­munkban. „ Az alkalmat a Vizsolyi Biblia 400. és nevelek egy otthonban, nagyon szeretek utazni, hazámat alaposan megismerni, de más országokat is. Csodálatos, az eddig csak könyvekből ismert tájak, népek, kul­túrák, emberi gesztusok tapasztalása a helyszínen. A környező, az ún. volt szocia­lista országokon kívül eljutottam Távol- Keletre is egy hátizsákkal. Most levelező­­partnereket keresek, akik 1991 nyarán vállalkoznának arra ,hogy egy-egy város­ban, faluban segítenének megismerni a szomszédos román népet, tájat, kultúrát. Én ezt szívesen viszonoznám hasonló mó­don. (Szentes Ida Ágnes, Mezőtúr) • A mi tömbházunkban lakik egy postai alkalma­zott, aki elmondta, hogy a posta udvara tele van újságokkal, amiket nincs ki el­osszon. Nemcsak a Romániai Magyar Szó­val ez a helyzet, hanem több központi lap is ott áll kihordatlanul. Már azon gondol­kozunk, hogy nem rendeljük meg a lapot, mert szabadárusításban egy-kétnapos új­ságokat is meg lehet kapni, csak a kihor­dás késik 5—7 napot, mintha a­ posta sza­badulni akarna ettől a munkától. Bizony a nyugdíjkihordást nem akarják lerázni a nyakukról, mert abból „csepeg“ valami. A 2-es postahivatal főnökét többször fel­hívtam telefonon, hogy szombatra és va­sárnapra miért nem alkalmaznak helyet­tesítőt, mint régen, de csak azt­ a választ kaptam, hogy a szombat és a vasárnap sza­bad, és kész. (Gönczel Olga, Marosvásár­hely) Kölcsey Ferenc születésének 200. évforduló­ja szolgáltatta. Ünnepségünk igehirdetéssel kezdődött, nagyon kedves, szívekhez szóló bizonyság­­tételt tett — alkalmi beszédet mondott A — Bogya Kiss Mária lelkész. Ünnepi előadást Bogya Kiss Ferenc tartott, részletesen is­mertetve Károli Gáspárt és Bibliáját, a Vizsolyi Bibliát. Gyülekezetünk 40 tagú énekkarát Csiszár Erzsébet vezényelte. Kölcsey Ferenc munkásságát tartalmas előadásban méltatta Murvai Sándor, az RMDSZ vezetőségének tagja. KOVÁCS IMRE lelkipásztor Sinaiai sírfeliratok Augusztus 2-án a Csíkszeredán tartott kerekasztal-megbeszélésen Oancea Ioan kifogásolta, hogy minden helységben meg­találhatók a románok nemzeti érzéseit sér­tő emlékművek. Ez a kép Sinaián készült az első világ­háború hősi halottjainak temetőjében, 1982 márciusában. Három ízben összesen ki­lencven percig figyeltem a gyakori láto­gatókat. Soha sem láttam a felháborodás, vagy a sértett nemzeti érzés jeleit arcu­kon. A kegyelet emlékeit a Liga pentru Cultul Eroilor, feltehetőleg egy kulturális szervezet emelte, amelynek érzésvilágától nagyon idegen lehetett a Petőfi-emlékmű­­vek lerombolásának még a gondolata is. BENEDEK GYULA Szatmár POSTAFIÓK • POSTAFIÓK • POSTAFIÓK Edényvásár Szinte nincsen olyan nap, hogy ne ért­sünk szót a feketepiaci üzérkedésről. Meg­foghatatlan rejtély,­­ hogy ezek az árak honnan szerzik be a hiánycikkeket. Nem gondolok itt ,a­ babkávéra, borsra, egyéb fűszerre,­ vagy éppen a borotvapengére, aminek darabját 6 lejért vettem a­ laká­sunk előtti hídon, hanem cs­ak azokra a szerény termékekre, melyeket Sepsiszent­­györgy, Medgyes, vagy Régen állít elő. A múltkoriban eredménytelenül kutat­tam egy kétliteres ételhordó után,a míg egy Vasárnap délelőtt bekiáltanak az ab­lakon: tejeskannát vegyenek­ örvendezve szorongattam, a rég álmodott.­­..edényt 100 lejért. Á. nemsokára hazatérő felesé­gem is „no, hálistenezett“, a szóváltás csak a vételár közlése után kezdődött Ha már az edényeknél tartok, elmon­dom a riydrádgál­falvi fogyasztási szövet­kezet egyik újítását. Nálunk nincs, aki utánajárjon és küzdjön a polcok feltölté­séért, miért is egy harmadik személy ..el- • intézte“ (1­00 dollárral olajozva az utat), egy vagon edény­­kiutalását szövetkeze­tünknek. A vezetőség kiállította a meg­rendelő és megbízó lapokat, mert máskép­­pen az árut, csak nem engedhetik úgy el mint „valahol Európában“. A vagon e­­dény­e megérkezett, s kicsomagolás nélkül, egyenesen a harmadik személyhez került Bálintfalvára. A szövetkezet elnöke azt mondja, hogy az illetővel szerződéses viszonya van és ez máris 20 000 lej tiszta hasznot eredmé­nyezett a cégnek, anélkül,­­hogy el kellett volna szenvedni a kilincselés, az utána­járás, a szállítás és eladás fáradalmait. (Nem tudom, miért nem kötött ilyen értel­mű szerződést bizonyos könyvek, egyes lábbelik, meg más elfekvő áruk eladásá­ra, amiknek üzletünkben régisége egyezik az én gálfalvi illetőségemmel.) A másik szerződő félnek ki kell fizet­nie az árut, a 20 000 lentes kereskedelmi hasznot, (a 100 dollár se kutya) plusz szál­lítást stb. (vesződnie kell az eladással) — hát kérdem én —kinek, illetve kiknek van itt haszna ebből a láncolatból. Mert annyit én is tudok, hogy a babot nem a lövőért főzik. A nyereség nagysága, létrejötte és útja előttem még­ tisztázatlan, de a­ veszteseket egytől-egyig ismerem­, m­ert, azok mi va­gyunk, a vásárlók,, akik majd 100 lejért veszünk meg­ egy 35 lejes edényt. És mivel még a privatizálás, az egyéni kistermelés, nálunk csak zsenge hajtás, biztos vagyok benne, hogy­ ugyanez törté­nik valahol más árucikkekkel .is, . de mi, vásárlók. hallgatunk és. fizetünk, míg má­sot­ röhögnek és jogtalanul gazdagodnak. Egy­­ másik dolog, amit nemcsak én ve­tek fel, az árualap­­elosztása. Falunk vi­szonylatában­ van egy szövetkezeti egység és három bolt. A szövekezet irodájába úgy hordják fel az árukat,­ mint a boltok­ba, de már a raktárból is sok minden gazdára talált És ne feledjük, mindez csak a felszín. Aki döbbenetesebb dolgokat akar megtud­ni, az tanulmányozza a szövetkezeti szám­lákat, a falvak áruellátását. . • Nem térek ki a demokratikusan megvá­lasztott szövetkezeti vezetőség más tekin­tetben tapasztalható munkastílusára, a fentieket is csak azért teszem­ közkinccsé, mert eljöhet az idő, amikor mi, vásárlók, felvesszük az árut a termelő egységektől és általunk meghatározott, áron tovább­adjuk vevőtársainknak, bel- és külföldön. Éppen ezért herb­árt egy kis szövetkezeti tapasztalat a demokráciáról vagy maffiá­ról. ■•'■--■ e' ' ■ Én nagyon jól látom, olvasom, tudom, hogy súlyos­ áruhiánnyal küzd, nemcsak Gálfalva, hanem­­az egész, ország, de legalább azt, ami van.. kapja meg a vásárló rendes úton észáron.­ SEBE ÁKOS - RMDSZ-titkár Nyáredgálfalva - 7 ! Jogfolytonosságot az ártatlan báránykáknak. Mikor december 23­.é.n. hazafelé. .mentem Székelyudvarhely utcáin és Gál „Francisc", helyi, diktátor rezidenciáját, valamint a város szégyenteljes intézményének, a Milíciának az épületét romokban láttam, szinte sírva fa­kadtam a nagyszerű, érzéstől: szabadok va­gyunk. És milyen gyereki örömmel hittem (hittünk) a szabadság anyjában, a demokrá­ciában.­ Örömöm csak januárig tartott, ami­kor kezdték elhitetni velünk, hogy nem is val­ ,­tok aktivisták, szekusok, besúgók, terroristák. Amikor a főszenesek kezdték feltárni valódi csigek­ukrot. Akkor arra gondoltam elkesere­detten, mi történik,­ha Hitler bukása után az ő embereiből megalakult volna egy német, nációmentő egylet, amely egy kalap alatt mindent átmentett volna. Aztán jött a m­ásik hidegzuhany M.D.-nek A szemtanú szomorúsága című cikke, amely az önök lapjában jelent meg. A­„csőcselék" ugye, megverte szegény Gált, és a­ jóravaló embereknek menteniük kellett a „fiúkat" is, nehogy a barbár kezek végezzenek velük. Oh, istenem, szegénykék, az ártatlanok, akiknek nemes lelke bezzeg -nemtart, amikor a '80-­­as években agyonverték Pálfi Géza székely­­­ udvarhelyi katolikus lelkipásztort. És most szintén az RMSZ-ben olvasom S.V.: Felkelés Gyergyóban című írását. ......Aki megszöktette őket, szerintem is o­kos, humánus ember volt." Megáll az eszem! Humánus dolog szekusoka­t menteni?! Azo­kat, akiknek vér tapad a kezükhöz, akik nél­külözésben, sötétségben tartottak, akik hősie­sen védték, szocialista nyomorunkat, de főleg saját hatalmukat? Azokat, akiknek rács mö­gött, vádlottak padján volna a helye?­­ , íme az eredmény: március Marosvásárhe­lyért,, június Bukarestben, hogy csak a fonto­sabbakat említsem. A­­megmentett ártatlanok terrorkülönítményeket irányítanak előbb a magyarok ellen, majd a román diákság és értelmiség ellen. Lenne­­egy javaslatom: rehabilitáljuk, illet­ve helyezzük jogaiba a Román Kommunista Pártot, a Szekusok Vörös Ligáját­, a Besúgók Hazafias Szövetségét, a Tűzhelyen Edzett Dorongokat és Fejszéket Forgató Jóravalók Egyesületét... Esz.gijkoc. tiszta Lepne a tagok jogfolytonossága.­ • •. . . iz'icsi jiol­ói-SANQOR* f. laszo -Székelyudvarhely

Next