Romániai Magyar Szó, 1990. december (2. évfolyam, 290-313. szám)

1990-12-01 / 290-291. szám

a A „KIÁBRÁNDULT EMBER" Nemrég az utcán a következő párbeszédre lettem figyelmes: — Olvastad a Romániai Magyar Szóban X. cikkét? — A válasz nyers és indulatos: — Öregem, én nem olvasok semmilyen újságot, engem nem érdekel, mit firkálnak, mit papolnak a vezérek. Én dolgozgatom, és azt nézem, hogy járok jobban. Ha ügyes vagy, és van eszed, boldogulsz. A többi kész hányinger... Világos, hogy ezt csak olyan ember mondhatja, aki úgy érzi, hogy becsapták. De érdemes közösen eltöprengenünk afölött, milyen is az efajta „kiábrándult ember“, mert egyre többen vannak. Az ilyen ember tehát nem bízik többé semmiben és senkiben, fülét bedugja, szemét befogja, körbebástyázza magát vélt és valós sérelmeivel, szenvedéseivel, és önmagába zárkózik. Semmiben sem hisz. — tehát fél mindentől, ami jöhet. Sietve, kapkodva, mohón, az üldözött vad , kegyetlenségével és túlélési kárörömével éli napjait. Nem bízik a társadalomban, ezért önző, felelőtlen, haszonleső módon ki akarja játszani, fütyül korábbi erkölcsi normáira — egy csupán sejtett, ismeretlen veszély ellen védekezik ravaszul. És ímmel-ámmal dolgozik, és vádaskodik, és tagad, és gyűlölködik, és bűnbakot keres, vagy éppen bomlaszt. Az ilyen típusú „kiábrándult ember" keserű, vádoló és önfelmentő. Ő nem tehet semmiről, ő áldozat, ő tehát védekezik, és bebiztosítja magát. Mert itt nem lesz soha semmi, rajtunk senki sem segít, csodák pedig nincsenek. Csak ebben van igaza az ilyen „kiábrándult embernek“ — itt valóban nem lesz soha semmi, ha belesüppedünk a kiábrándultság bénító állapotába, rajtunk valóban senki sem segíthet, ha mi magunk nem mozdulunk, csak önzéssel védekezünk. Egyetlen csoda van — az újrakezdés csodája. Amikor sokmillió „kiábrándult ember“ elindul valamerre, vállalva a látható, tagadhatatlan valóságot, melynek ő is részese, melyért ő is felelős, melyből kivonulni illúzió. Az emberiség egész múltja és jelene arra tanít, hogy minden kezdés, új fordulat, út csúnya, félelmetes. Ha hátranézel, elborzadsz attól, ami volt, ha előre tekintesz, beléd már a bizonytalanság. De menni kell, haladni kell, mert a megtorpanás, a mozdulatlanság, az önző védekezés maga a közösségi pusztulás. Remélem, hogy a ma kiábrándult embere rövidesen felriadt ember lesz, és lerázza a csalódás, a szenvedés béklyóit, elfogadva a valóságot olyannak, amilyen: próbál és keres, néz és lát, kilép az önzés börtönéből, és segít. Segít másokon, és segít önmagán megváltoztatni azt, amiért ma még kiábrándult ember. Valamerre elindultunk, az utat mások mutatták, nem biztos, hogy jó irányba mozdulunk, de egy biztos , az út rajtunk át vezet. És közöttünk haladnak a gondolkodók, a tisztességes írástudók, a bizakodók, akik vizsgálják az utat, az irányt, és ismerik a jövőbe lendítő ugródeszkát, a valóságot. Bennük még a kiábrándult ember is megbízhat, csakis a bizakodókra bízhatja magát. VALI ÉVA HIRTUS ILLYÉS GYULA Naplójegyzetek Félek, hogy mire elkészülök, meg is halok. De nem ez a természet rendje? Az alma addig érik, míg le nem esik. Bár élnék addig. Csak egy jogot hagyjatok meg• A távozás jogát. Észrevétlenül fogok vele élni. Kosztolányi — pontosan követhetjük — előbb megtanult németül, aztán franciául, angolul, olaszul, spanyolul és magyarul. Korának csaknem minden művelt magyarja ezt az utat járta; épp csak az utolsó állomást hagyták el sokkal többen, mint gondolnánk. Legfőbb érvem: addig míg csak magyar vagy, a magyarokat sem tudod becsülni. Észre sem veszed őket. Előbb persze magyarnak kell lenned. Ahhoz, hogy valamit felülmúlj, az első, hogy érd el. Más úgy kívül lenni valamin, hogy az ember már bent volt s úgy, hogy nem ment — nem mehetett, nem engedték — be. Hogy lehetne megakadályozni, hogy nevünket olyanok ne vegyék a nyelvükre és tollakra, akiknek kezet sem adnánk. Gyáva és gusztustalan dolog egy nép kívánságait hirtelen, az utolsó percben teljesíteni (ahogy Petőfi szerint a jobbágyság kívánságait teljesítették egy rémhír hatása alatt), de mégis jobb, ha legalább akkor nem odázzák tovább! Ha végül legalább e gyávasághoz van bátorság, e kislelkűséghez egy kis nagylelkűség! Nem kell hangosan csinálni (még ekkor is hangos kétkedéssel). A nép így is hálás, ahogy a jobbágykívánságok teljesülésének példája is mutatja, a történelem meg legfeljebb elnézően mosolyog, annyiféle mosolya van! A történelem alaptermészete a megbocsátó, türelmes, kedves édesanyáé (számít is erre mindenki), csak gyermekei vére láttán önti el a vadkoca dühe. Mennyire igaz: legtöbb embert ellenségei teszik rokonszenvessé. De milyen szegénység ez, s mily leverő társadalmunkra. Vasárnap ne dolgozzak■ De gyűjtsek össze annyi lelkiismeretfurdalást a semmittevés miatt s annyi türelmetlenséget, hogy egy hétig meg se álljon kezemben a toll, így volna jó. Meg tudnám azt is, mi a pihenés. (így csak a hajszát ismerem s a henyélést.) 1943. •••• • • •••• Szabad szombat s felhőtlen ég! Ha Udvarhely fölött ragyog a nap, akkor Gyepes fölött is. Miért álljak ki útszéli kocsikoldulásra, váltsak’ kettőt, hármat netán a faluig kerülő 21 km-en, ha hegy-völgyön torony iránt mindössze 9 km-es séta az útünnepre üdítő kirándulás. Nekivágtam s meg is érkeztem idejében. Túlgyalogoltam kissé a célon, a völgyfő helyett a falu alsó házsoránál bukkantam ki az erdőből, de voltaképpen ezzel volt szerencsém. Ha korábban egyszer sem, most testközelből bámulhattam meg azt a két, gerendából ácsolt masszív objektumot, melyeknek úgy nyolc éve kulcsszerepe volt kétnapos gyepesi fogságomban... Nemhogy gombászó sétára, vasárnap esti hazatérésre, de kertalji kószálásra sem mozdulhattam ki a házak közül a „királyi vadászat" miatt. Percekig álltam és lúdbörző berzenke- déssel néztem az áldozatai sorsára jutott Első Vadász magaslesét és a tőle nem messze álló üres etetőt. Azon a két hétvégi napon, vagyis hát csak vasárnap délután ültek itt, várták, válogatták és lőtték ki Zsivkov barátjával a gyepesi, környékbeli medvék legszebb példányait. A fölhajtott negyvenből tizenhatot. A völgy aljára lapulva füleltük a vadászat faluba szüremlő zörejeit. A puskaroppanások élesen csattantak a szemközti dombnak. Visszhangjuk halkulón rezdült végig a völgyön, hangoskodott szitokká bennünk a tehetetlen düh. Meg valami különös félelem is. Hisz megannyi vaksin pillogó aprócska kutyaszem volt bőrünkön a millió pórus. Lúdbőrző hátunkkal „láttuk“, hogy a magasles több kilométeres körzetében, még a Kénos felé átcsapó dombér túloldalán is bokrok közt, fűben népes szolgahad nyüzsög. Aliig fegyverzett, egymásnak kézbeli adó-vevőn sziszegő szekusok félik és féltik a két államfőt. Akik nem egy vadászat valódi izgalmait ízlelik voltaképpen, hanem a mindenkori diktátorok reszketeg dühét durrantják a dúvadakba. Á lélek aljára kocsiás arányévek kormát piszkálgató bámészkodásban is téve januáriképsora: ’fullantó elérni A térkép'11' többek között, melyen az elnöki vadaskertek foltjai az ország egészét elborították. Különösen sűrűn megyénket, a Hargita tömbjét övező tájdarabkákat. A dinasztia családi albumának képeiből csemegéző riporter habzó szájú mű felháborodására is jól emlékszem, melyet a bemondó ráncolt homlokú lám-lámokkal vezetett be és toldott meg. Olyanszerű erőlködéssel csinálta a magáét mindkettő, mintha éppen az ország-világ elé kiteregetett térkép szennyfoltjait radíroznák, tüntetnék el nagy-nagy igyekezettel... És lám-lám! A falu fölött épségben áll, s talán újabb vendégre, gazdára vár a magasles... Ha hétszámra itt vigyázkodnék, megpillanthatnám az Első, Vadász örökébe lépő Másodikat?... Továbbállok. Egyelőre nem térek le a falu felé, az odldal rétegvonala mentén lépegetek, hogy majd az iskola magasságában kapjam derékba Gyepest. Így érek a vadrózsabokrokkal, parázsló bogyókkal díszelgő helyhez, hol Szász Mózes bácsival ültünk annak idején. Leltárát idézve nézek végig a völgyön, veszem számba a hosszú nyári szárazságban semmivé aszott rőtvörös dűlőket. Nem a javulás jelei sokasodtak nyilván, a romláséi lepték el egészen a falu határát, csurogtak immár a csűrökig. A hátuktól induló s dombra kapó háztáji parcellák is szomorú képet mutatnak. A „fél nyilasok“ 15 áras „birtokainál" hőkölök. Rajtuk a hajdani, és ezeken a saját haszonra művelt darabkákon még tegnap is tetten érhető legendás gyepesi szorgalom már csak annyiban látszik, hogy erre a tenyérnyi területre zsúfoltak minden kultúrnövényt. Ha már semmit se kaptak, (a közösből csent pár cső kukoricáért börtönt legfönnebb), kéz nél legyen minden, amire szükség van a háznál. A gondos törődés, a sűrű gyomlálás, kétszeri kapálás nyomait viszont hiába is kutatnám. Az ágyások földúlva, az azokat kerítő, néhol lepedőnyi táblává téresedő kukorica, napraforgó szálig földre tiporva. Hol derékba kapva, hol tövénél törve vadak gázolták le. Vaddisznó s medve. A nyomokat külön nem silabizálom, a lényeg a nullákba kucorodóvégeredmény. Szentmártoni mezőgazdász barátomtól tudtam meg nemrég a tél végén, amikor tízéves riportom időszerűsítéséért bolyongtam be újból a Nagy-Homoród mentét: „Csak akkor megyünk valamire a földművelésben, ha ezer hektárra egy, legtöbb két dúvad esik. Nálunk azonban az egységnyi területen száznál is több medve meg vaddisznó garázdálkodik.“ (Ugyanígy az Udvarhely-medence egészén. Tájanként változás csak a medvék és vaddisznók számbeli megoszlásában van. A havasi hegyalji települések határában — de a falvak között is meg-megjárják magukat! — a medvék, az alvidéken a vaddisznók vannak többen.) Nincs szükség tehát kriminológiai laborok külön műszeres vizsgálatára. A parlaggá visszavadult termőhatárok vadaskert volta nyilvánvaló, a diktátor önkezű ujjlenyomatán Ám az általa orwellivé fejlesztett modell nemcsak erdőn és mezőn, falvakon és lakóikon hagyott tüzes vasnál maradandóbb bélyeget, hanem a lélekben is. ■ ,,és 'mdnstyk ’'sorolják abból a télen még reményteli s ezért őszinte panaszáradatból, amit februári utam során noteszbe róttam, szalagra vettem. A halommá gyűlt riportra való elől akkor — hisz ott voltak a magam azonmód véresre vakart sebei is — csak menekülni tudtam, formába fogni, írássá érlelni nem. A grandomániás gazdasági gaztettek , legszembeötlőbbjét említsem talán?... A homoródszentpáli halastót!... Tizenvalahány éve ott buldózerezték keresztül-kasul a völgyet, foglalták el halastavak egybefüggő láncolatával, ahol adakozó tenyérré nyílik a Nagy-Homoród völgye, a folyócska jobb és bal partja humusszal rakott árterületté termékenyül. Ahol kereken száz éve, 1890-ben azért fogott össze négy-öt falu, hogy csákányos-talicskás készültséggel csapolja le a római kori sóbányák mocsármaradványait. Okos és fáradságos mederszabályozással szerzett így jó darab legelőket, kaszálókat, kanyarított termőtalajt, biztosított megélhetést rohamosan szaporodó népességének. Ha csak címszavakban sorolnám is, oldalakat tenne ki a vívmányértékű tógazdaság okozta, hozzá fűződő baj. Kezdve tán azzal, ahhoz, hogy létrehozzák, sok hektár szántót, kaszálót és legelőt vettek el erővel, köztük a szentpáli veteményesek színe-javát.... S mondjam, hogy ez az élet minden vonatkozásában — a létesítésére fordított millióktól a gázolaj ezer és ezer tonnáin át él a mélyen fekvő erkölcsiekig — milyen óriási s tán örökre pótolhatatlan károkat okozott? ! Olyan sebeket földön és emberben, melyek évtizedek múltán se hegednek be. Az utóbb kialakított tavak például hal nélkül hanyagolódnak. Előbb azért, mert a gát sülylyedt. Most meg gépi erő nincs, illetve a pumpák motrainak üzemanyag, így nem tudják méteres szintre emelni, tartani is a mostani 40 cm-en a haltenyésztéshez sekélynek bizonyuló vizet. Jobb híján így az égnek tartanak tükröt a tavak, sásnak, nádnak visszahódítandó területet, hogy szaporodjon a béka, gyűljön a gólya bár. Mert nemcsak a gyermekekből fogytak ki a környék iskolái, hanem hosszú lábú madaraiból is a Nagy-Homoródmente. Ám az alsó tavaknak is hiába áll kellő szinten a vize, belőlük a halaknak való tápszer maradt el rendszeresen. Amennyit kaptak, annyicska halat szaporított s hizlalt, hogy csak a hétvégekre idesereglő siserehadnak, a pártbeli elvtársiaknak meg gumibotos hónaljpisztolyos védelmezőiknek jutott volt elég. (Miközben, mert a kijelölt haltervet nem teljesítették, a tógazdaság vezetője, Pál Éva mérnök szinte fél éven át fizetést sem kapott.) Tilalom ide, halászengedély hiánya oda, minden hétvégén háborítatlanul horgásztak a sokoldalú rend urai. És flekkeneztek persze. „Mindegyre rájuk szóltam — komorodott el Pál Éva —, miért horgászik, hisz jól tudja, hogy nem szabad. Örökké az volt a válasz, hogy ő belügyes, megfigyelést végez, ellenőrzésen van itt... Jelentettem többször az állami gazdaság Csíkszeredai igazgatójának, Binac Alexandrunak. Ő ment is Costea volt első titkárhoz, hogy „nézze, mi van!"... Igazgatónknak végül majdnem az állásába került az ismételt tiltakozás.. . Ezt látta a falu, tudta itt mindenki, amíg a milic vigyáz, addig a szekus horgászik...“ Nemcsak a hivatali szálán rándult végig a panasz. Kezét az erdélyi mezőgazdálkodás pulzusán, szemét a nagyvilágon tartó szakemberünk is idejekorán figyelmeztetett. Dr. Nagy Miklós alapos tereptanulmány után az itt honos szarvasmarha-tenyésztés eredményeit, korszerűsítésének lehetőségeit, valamint a halgazdaság kilátásait is külön számokba foglalva, a tényeket összevetve írta meg véleményét. Mutatta ki, hogy „szakmailag is, a szó valódi értelmében is szilárdabb talajon álltunk a tavak fölötti szakaszos legelőn.“ Valóságra józanító cikke pusztába kiáltott szó maradt. Mindig ő jutott eszembe, ha a tavak töltését taposó sétámon szétdúlt fészkén bánkódó bíbic sikító sírása ütötte meg fülem. A szentpáli tavakat magam mögött hagyva a község- és megyeszéli Városfalván is panasszal pakoltak meg. A télvégi falugyűlésen a település öregei mondták a magukét, hogy és mint került árpahegyi 153 hektáros közlegelőjük az állami gazdaság tulajdonába. Előbb a téesz takaróját borították rá, annak leple alatt kebelezte be a már „egészen magas“, mondhatni állami érdekű Intercoop. Ennek zavaros vizeiből az állami gazdaságnak gyermekjáték volt kihalásznia, feneketlen zsákjába csúsztatnia. Másként a télvégi falugyűlések egymásutánján a háború után gólyahírként fölvirágzó falvaknak már csak a roncsait regisztrálhattam. Görnyedt hátú, beesett arcú, vagy éppen puffadt testű öregek csoszogtak össze ezekre, kik között a bottal bicegő szélütött se volt ritka. Gyér gyülekezetükben egy-két fiatalabb. S az iskola legkisebb termében, hol azért a négyet gyerekért amúgyis fűtöttek délelőtt, együd is volt az egész falu. A városfalvi „félnyilasok“ mustráján szívem összeszorult, hirtelen pumpálta fel bennem elfeledettnekhitt elemista „ismeretem" azokból az időkből, amikor a „Szovjetunióban felsütött a nap kezdetű pionírsláger járta. Történelemkönyvünkben állt, a megdöntött tőkés-földesúri világban a földbirtokosok úgy zsákmányolták ki a parasztok tömegeit, hogy feles művelésre adták ki nekik földjeiket, ők dolgozták meg, a földbirtokos kapavágást se tett benne, és mégis CSAK 50 százalékát kapták meg az évi termésnek... Nesze neked! Ismételgettem magamban az ötvenes évek „rettentő" adatát... Amire jól rímelt mindaz, amiket aznap reggeliben mondott magnóba Nagy Attila, akkor még a szentpáli téesz elnöke: „Mi bizony megköszöntük volna már azt is, ha adni engedték volna a termésnek legalább egyharmadát. Hat éve még 20 százalékot adhattunk a tagságnak kukoricából, burgonyából, de ez is csökkent utóbb. Évek óta nem adhattunk 15 százalékon felül. Ha mégis merészeltük, csalnunk, hazudoznunk kellett fölfele. S félnünk, hogy bezárnak.“ Íme, a lopás kényszere!... Gyepes ünnepén kérdeztem E. Róza nénit: „Mi lesz a földekkel, Róza néni?...“ „Hát azzal a lesz, ami! Más a baj...“ „Micsoda?“ „Az, hogy milyenek lettek a népek!... Mert higgye el nekem, tanár úr, egy cső török búza, azelőtt annyit se loptak a gyepesiek... Most?!... Mindenki lop." Illyés Gyula 1935-ben írt „hősénekének első szakaszain indulok vissza a félfeudális múltba: „Egyetlen tolvaj-társaság / volt a puszta, hol nevelődtem. / Ujjak nyúlnak az uraság / java felé képzeletemben. / Ujjakat, mohó markokat / vélek látni a múlt sötét / éjében, matatásukat / hallom s a csőszök füttyjelét; / dobogó futást szerteszét. / / Szegény szegények, kényszerült, / ártatlan, kedves tolvajok, / hogy róná nektek föl e bűnt, / ha dalt kezd róla fiátok, / ha a múlt vastag éjjelébe'/ futó sorai fölfedik, / mint tolvajmécs cikázó fénye / arcotok rebbenéseit, / akkor volt ez legemberibb." Félfeudális múltba indultam a fenti sorokon s érek falvaink legmaibb jelenébe. .. Magasles nem csupán Gyepes fölött, de silányabb változatai ott álltak már szerte minden mezőn, a Homoród menti, Udvarhely környéki falvak határában, s úgy hiszem, az ország minden zegzugában... Három cső kukoricáért börtön!... Az egyik gazdaság elnökét például azért ítélték három évre, mert a kukoricatábla széléről pár sort levágatott, besilóztatott, hogy a kombájnok könnyebben állhassanak be az aratáshoz. S amíg ez lent a rög szintjén , rekordok odafönt a mass médiában. És külön, kálváriája Nagy Attilának a múlt őszi rekord. Szerencsétlenségére valamelyik termény hektárhozamában a megyei pártbizottság a szentpáli gazdaságra osztotta a csúcsot. Az erről szóló papírost azonban Nagy Attila „elfelejtette“ aláírni, kezevonásával hitelesíteni. Erre föl aztán a megye magasrangú aktivistái, hivatalnokai és szekusai tették tiszteletüket nála a múlt november egyik borongás reggelén, rendeztek félnapos cirkuszt, cifrázták délig, hogy nem láttam azta a nevében kitöltött díszes bizonylatot. S ha már a hazugságok habjához értem, hogy hagyhatnám ki azt a levelet, amely ha igaz volna „tényeiben“, adataiban, Hargita lenne a Mont Everest. SZABÓ BARNA (Folytatása a b. oldalon) ARANYÉVEK ÁRNYÉKÁBAN Muhi Sándor képeihez 1945-ben született Szatmáron, a Kölcsey Ferenc középiskolában érettségizett 1963-ban. A Kolozsvári Pedagógiai Intézetben 1966-ban rajztanári oklevelet szerez, 1982-ben a bukaresti N. Grigorescu Intézetben művészeti múzeológiát végez. Grafikus, tagja a Román Képzőművészek Szövetségének. 1968-tól rendszeresen részt vesz megyei és országos tárlatokon. A hetvenes években több egyéni kiállítása van Szatmáron és Bukarestben, az idén pedig Magyarországon (Vásárosnaményben) nyit egyéni tárlatot. Részt vesz külföldi csoportos kiállításokon is, a Szovjetunióban, Hollandiában az NSZK- ban, Magyarországon. Több hazai múzeum és magángyűjtemény őrzi munkáit. Vívódó alkat, szürrealisztikus képein a szimbólumok plasztikai erővel teremtenek feszültséget, nem csak gondolati, de érzéki síkon is sokkolnak. Sokoldalú egyéniség, művészetelmélettel, műkritikával is foglalkozik. Balla József festészetéről írt monográfiája a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1985-ben. Gonosz királyok (monotipia) Szerencsésen megérkeztünk (tus) Műterem (tus)