Romániai Magyar Szó, 1994. augusztus (6. évfolyam, 1402-1427. szám)
1994-08-02 / 1402. szám
1994. augusztus 2. NÉZŐPONT Még csak választási csatáját vívta Magyarország mai kormányfője, s máris kinyilatkoztatta: nem akar a 15 millió magyar miniszterelnöke lenni (Antall ezt a megfogalmazást szimbólumnak szánta, jelezve, hogy felvállalja a világon szétszórtságában élő magyarság gondjait), s hogy alá akarja írni a román—magyar államközi alapszerződést. Utóbb hangzottak: el árnyalások, s az új garnitúra, élén Kovács József külügyminiszterrel, hitet tett arról hogy az Alapszerződést eszköznek, és nem célnak tekintik. S annak mindenképpen garanciákat kell tartalmaznia a romániai magyar kisebbség jogainak a tiszteletben tartására. Román részről Melescanu külügyminiszter több ízben nyilatkozott a szerződésről, minden esetben hangsúlyozva, hogy annak az eddig létre nem jöttéért egyértelműen a volt magyar kormányt terheli a felelősség (tehát más szemében a szálkát!), s ismételten üdvözölte Horn Gyula és az új magyar vezetés ilyen irányú törekvéseit. Minden józan értelmű ember azt is várta volna, hogy a szavakat tettek is erősítsék, s a román kormány próbálja bizonyítani, hogy különb, mint a régi magyar vezetés, s teljes mértékben támogatja — szavakkal és tettekkel is — a két nép baráságát, egymással való megbékülését, s azon munkálkodik, hogy békében, megértésben éljünk egymás mellett úgy is, mint országok s úgy is mint az országok határain belül összekeveredett honfitársak, népek. Ezt vártuk volna! De nem így történt, nem ez történik. A fentiekkelellentétben épp e magyar Értelmiség ‘94 Az elszigeteltségi hullámon túl A Szegedi Nyári Egyetem kedden (júl. 26) folytatta munkálatait. Pomogáts Béla (Budapest) az anyaországi és kisebbségi magyar kultúra összefüggéseit taglalta. Előadásában kitért a széttagoltság, a kisebbségi magyar irodalom kettős hagyományrendszerének problémáira, a helybeli különbségek és a kulturális egymásrahatás változatainak kérdéseire. A XIX- század Magyarországának irodalma erős Budapest-központúságot mutatott, ez érvényes a kulturális intézményekre is. Budapest elnyomta a tradicionális vidéki irodalmi központokat (Pozsony, Kassa, Marosvásárhely, Kecskemét, Szeged stb.). A századforduló körül kezd megerősödni egy regionális kulturális intézményrendszer, s Trianonnak a kultúrára érvényes egyik legnagyobb csapása, hogy az elcsatolt területeken alig-alig maradt igazi központ. A politikai kényszer következtében megindult a fölálló és önállósodó szellemi központok fejlődése. Hogy nem provincializmus ez, azzal is magyarázható, hogy olyan emberek, mint Kós Károly, Bethlen István modernnek számító tudás birtokában tértek haza, és a helyi értelmiség mellé állva, rövid idő alatt kialakították a szellemi fellegvárakat. Az egyetemes művelődésben több olyan nyelv létezik, amely több kultúrát hordoz, ez analogizálható a magyar nyelvre, mert az erdélyi, a felvidéki vagy a vajdasági magyar kultúra az egyetemes magyar kultúrának szerves része, azonos nemzeti kultúrában és azonos nemzetben nem fejlődött ki különböző nemzettudat A többségi nemzetek ez irányú törekvései erőszakosságuk miatt megbuktak és a század közepére policentrikus modell alakult ki, amelyet történelmi kényszerűség hozott létre, és politikai kényszerűség tart fenn. A magyar kultúra kettős hagyományrendszerrel bír: regionális és egyetemes magyar irodalmi hagyományrendszerrel. Volt az elmúlt szovjet típusú társadalmi rendszer idején egy elszigeteltségi hullám (anyaországi szerzők betiltása), de ez hamarosan megtört, és a fordulat után egyre erősödik a kulturális nemzet kialakulása, jellege az egységben és egyben a különbözőségekben nyilvánul meg. A kulturális autonómia legfontosabb erénye, hogy maga után vonja az intézményes autonómia létrejöttét is. Kósa László (Budapest) előadásában kifejtette, hogy az ipari társadalmak idején jelenik meg a népi hagyományok felé való fordulás. A század eleje volt az Osztrák— Magyar Monarchiában az az időszak, amikorra kialakult egy viszonylag fejlett ipar. A világháború után Magyarországon folytatódik egy népi és egy úri Magyarország kettévállása; a falusi ifjúságban egyre jobban népszerűsödnek a baloldali eszmék, majd mindez a népinek nevezett demokrácia korában állami-népi együttesek és művelődési házak környékén protokollárissá zsllik. A 60-as évek közepétől azonban egyre jobban felébred az igazi népi kultúra iránti igény, amelyet Magyarországon az MSZMP népszárnya is támogat. Az úrinak nevezett polgári kultúra — minden pozitív és negatív összetevőjével együtt — megsemmisült a II. világháború után. A mai változó helyzetben, mind a határokon belül, mind a határokon kívül tapasztalható a népi értékek megőrzésének és korszerű átfogalmazásának igénye is, amikor az egyes csoportok — anyagi nehézségekkel küszködve ugyan, de hittel — végzik ezt az értékes munkát. A vallásos kultúra és e világi kultúra kapcsolatait újszerű megközelítésben taglalta Martonfy Marcell pannonhalmi teológus. Alapgondolata, hogy a keresztény vallás relatív függetlenségben áll az őt körülvevő kultúrától, ezzel magyarázható a zsidózó és hellenizáló közösségek egymásmellettisége. Az a katolikus egyházi kép, amely beavatottakra és kirekesztettekre tagolódott, mára már korszerűtlen. A kereszténység legnagyobb problémája az idő. Az alkalmazkodás és a modernizálódás elengedhetetlen feltételei a vallás megmaradásának. Az ember azáltal hasonlít Jézusra, hogy szabadon alkothat és teremthet, de ne feledjük el, hogy van negatív szabadság is. Történelmi pillanatokban az egyházaknak felül kell vizsgálniuk álláspontjukat. Az egyház is tisztában van azzal, hogy el kell fogadni a másságot is, mert semmilyen érték nem adható át a másik totális beleegyezése nélkül, s az elfogadás a kínálat minőségétől függ. Ha elutasítanak, akkor a kínálatban szoftverhálózatig. A második napon Ágh Attila előző napi felszólalása nyomán vitát rendeztek a kialakult kételyek tisztázása végett. Itt élesen kirajzolódott a különböző régiók és az anyaország értelmiségének érdekbeli és gondolkodásbeli különbözősége. A népfőiskolai szekciókban a Közösségek válaszúton címmel jelzett témakörben a hagyományoktól a tőzsdéig húzódott a beszélgetés fonala, a pennától a modern szoftverhálózatig. A meghívottak a Hági-étteremben este Sára Sándorral, a Duna TV főigazgatójával, Annus József országgyűlési képviselővel, a Tiszatáj főmunkatársával és Kósa Ferenc filmrendezővel találkozhattak. OZSVÁTH GÁBOR DÁNIEL SIMÓ MÁRTON Bálványosi (Folytatás az 1. oldalról) templom pópájának, Justin March’s atyának az előadása, aki különben örömmel közölte, hogy a vallásos ébredés folyamatában körülötte közösség van kialakulóban, előadását is egyik tanítványával olvastatta fel. • Az egyház, társadalom és állam címet viselő értekezés szerint az egyház a mennyek országának előzetes megtapasztalása (pregustarea imparatiei ceresti), s mint ilyen nem szociális struktúra, hanem az égi világ meghosszabbítása a földön. • Ennek megfelelően maga valóban eszményi társadalomnak azt a kolostort tartja, amit vezetett és amit új állomáshelyéért el kellett hagynia, érezhetően fájó szívvel. • E felfogás az egyház szociális hivatását jóval korlátozottabb módon vallja, ámbátor nem zárja ki, az ateista állammal való szembeszállást például kimondottan kötelezettségként ismeri el. • A harmadikként megszólaló Egyed Péter azzal kezdte, hogy a vallási igazságok dolgában való nyilatkozást a teológusokra hagyja, egyes tekercsek még mindig a nyájaikat legeltető pásztorok birtokában lévén, azok igazságainak megfejtése nyilván nem érhetett véget. A maga részéről mindenesetre, ha államot és nyelvet kellene alapítania, abban az egyháznak és a papoknak okvetlen helyet adna. • A természet például olyan érték, amelyben Isten mindig ott van. Mint liberális nem hisz abban, hogy a közösségeket külön meg kellene alakítani. • Justin Marchis atya nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: az egyházban a filozófusnak is helye van, akárcsak a politikusnak és minden hívő embernek. • A különbségekre terelődve a szó, döbbenetesen világos volt a kijelentése Marchis atyának, miszerint protestantizmus nélkül, nem lenne modern nyugati demokrácia, az ortodoxiától pedig mindkettő idegen. Punktum. A román—magyar alapszerződés ürügyén részről elhangzott gesztus értékű óhajok után, azok valóra váltásának a közeledtével, erőteljes magyarellenes kampányba kezdtek a román hatalmi erők. Elszaporodtak a szélsőséges megnyilvánulások, kijelentések. Bennünket gyalázó, állampolgári lojalitásunkat kétségbevonó kirohanások hangzottak-hangzanak el a parlamentben és szenátusban, a társadalmi és politikai élet minden terén, s ezek eredményeként — semmibe véve az Európa Tanács-tagságunk megkapásakor tett vállalásokat — az alapvető emberi-állampolgári jogokat súlyosan sértő törvényeket fogadtak-fogadnak el. Ezek között is első helyen a tanügyi törvény áll, melyről már számtalanszor elmondták, kinyilatkoztatták vezetőink, hogy még a Ceausescu-korhoz viszonyítva is visszalépést jelent, s nemhogy szavatolná, hanem inkább tilalomhalmazzal akadályozza oktatásunk fejlődését, a magyar oktatási rendszer kiépítését. Nem lehetnek egyetemeink, s következésképpen tudományos életünk sem, az egyházainknak nincs joguk önálló felekezeti oktatást fenntartani, elsősorban csak tagozatjaink lehetnek, ami magában hordozza a lehetőségét annak, hogy állandóan nyirbálhassák osztályaink számát, illetve minden ősszel új küzdelmet kelljen kezdenünk minden egyes osztályért... Alapfokon is hátrányos helyzetbe hoz, csak több gyermekkel nyithatunk magyar osztályt, mint románt, holott a logika szerint ennek pontosan fordítva kellene lennie, hiszen Erdélyben nem a románság, hanem a magyarság van kisebbségben. Nem lehet szakoktatásunk, s a kevés iskolánkban sem oktathatunk magyarul minden tantárgyat. S a jogunk sem jog, semmi nem biztosítja, hogy élhetünk vele. Sőt, a törvény szerint tilos harcolnunk iskoláinkért, büntetendő cselekvést követ el az, aki a mindenképpen hátrányos helyzetben levő anyanyelvi iskolák felé irányítja, azok fel nem adására ösztönzi a szülőket, gyermekeket... És tömkelegével történnek az egyéb jogsértések, alapvető jogainkat sértő törvénykezések. Törvényszéki és hatalmi támadások kereszttüzébe került anyanyelvünk. Hivatalos szervek eltávolítják a kétnyelvű kiírásokat (lásd a Maros megyében történteket), bíróságra adják azokat az önkormányzatokat, melyek saját helységükben, a kétnyelvűséget próbálják határozatba iktatni (a háromszéki példa: Kézdivásárhely önkormányzatának az ilyen irányú döntését, törvényszéki ítélettel hatálytalanították). A vádlott, a nyelvünk, a magyarságunk, az, hogy tiszteljük kultúránkat, édesanyánk, őseink nyelvét.Arra sehol, semmilyen ítéletben nem történik utalás, hogy ne tisztelnék az állam nyelvét, ne ismernék el annak a jogosságát. Az ellen nem lépett, fel senki, tehát az ítéletek kifejezetten nyelvünk, identitásunk, s nem állampolgári kötelezettségünk megszegése ellen irányulnak.) Nem hatálytalanítják a diszkriminatív, politikai színezetű törvényszéki döntéseket, az oroszhegyi és zetelaki elítéltek büntetését sem törtötték el, Iliescu csak „harmadolt“ vagy „negyedelt“, s ezzel bűnösöknek „hagyta“ őket, s Cseresznyés Pál továbbra is a törvénytelenség foglya, élrémítésnek szánt szimbóluma annak, hogy vigyázzunk, nehogy hasonló esetben védekezni merjünk! Nyílt uszítás folyik értékeink, szimbólumaink, sőt: magyar mivoltunk, magyarságunk ellen. A kolozsvári szélsőséges polgármesternek —aki úton-útfélen provokál, diszkriminatív, már-már fajüldöző jellegű intézkedéseket hoz — egyetlen tettét sem ítélte el semmilyen formában a hatalom! Kitilthatta most, a XX. század végén az ezer év óta ott élő, kultúrát teremtett nép nyelvét a közéletből, támadhatta, akadályozhatta működésükben intézményeinket, szabadon gyalázkodhat, sértegethet nemzeti-emberi érzésünkben, még csak feddés sem éri ezért. Sőt! Pártjával koalíciót kötött a hatalom, s szélsőségességeit felkarolja, támogatja, nyíltan vagy burkoltan, de helyesli! Ez történt az utóbbi heteket lázban tartó szobor-skandallum ügyében is. Ezt — hogy ásatások ürügyén eltávolítsa Mátyás király szobrát, s megváltoztassa Kolozsvár csodálatos szépségű, a mi történelmi jelenlétünkre utaló főterének arculatát — jól átgondolt, több irányban ható stratégiai lépésnek tartom. Először: elterelő manőverbomba, mely pontosan akkor robbant, amikor a nagy horderejű tanügyi törvényt tárgyalta a parlament, megakadályozva a magyarságot abban, hogy egységesen lépjen fel ellene. Még szenátoraink is — pontosan a szavazás napján, melyet burkoltan időzítettek eltávozásuk idejére — Kolozsváron tüntettek, s elmaradt így a tiltakozó akció még az ő felszólalásuk formájában is... Másodszor: figyelmeztetés számunkra, hogy vegyük tudomásul, múltunk, értékeink a jelenlegi hatalom számára nem értékek, a mai Románia ellenségesen viszonyul hozzájuk, nincs szüksége rájuk, még az emlékünket is el akarja törölni, le akarja söpörni Erdély Arcáról! Ugyanezt tette Ceaușescu is, amikor a többi városaink — Zilah, Csíkszereda, Déva, Nagybánya stb. — hagyományos arculatát megváltoztatta, s már akkor kivetették a hálójukat Kolozsvárra is, csak nem volt idejük a végrehajtásra. S ami nem sikerült akkor, azt most pótolni akarja mindenáron, minden eszközzel a skandallum-hős polgármester! És végül: arra is figyelmeztetni akartak bennünket és közvetve egész Európát, hogy nincsen szavunk, bármikor azt tesznek velünk, amit éppen akarnak! Mindenben társa, bármiféle engedélyt megad a szélsőséges polgármesternek a hatalom. Szabadon gyalázhatják, pusztíthatják kultúránkat, értékeinket, szimbólumainkat, lelkünket, s semmiféle európai normához nem hajlandók igazodni. Ezek után csak ez a kérdés: mindezt miért éppen a magyar részről várható, a megbékélés szándékát kinyilvánító gesztushoz időzítve tette-teszi a hatalom. Ebben is átgondolt manővert látok. Egyszerű pozíciószerzésről van szó a rövidesen elkezdődő tárgyalások előestéjén. Olyan helyzetet kell teremteni — így a háttérlogika —, mely a kérdést a felületre helyezi, s majdan külsőséges, és nem a nemzetünket mélyen érintő problémák közé sodorja. Ha ígéret lesz valamiféle szabályozásra, visszalépésre, akkor az csak a külsőségességekre, es°tleg a szélsőséges kifejezések formai elítélésére fog irányulni s nem az alapvető, létfontosságú kérdéseinkre, mint amilyen az autonómia különböző formáinak az elismerése, önkormányzati rendszerünk kiépítésének lehetővé tétele, kultúránk, tudományunk, egész szellemi életünk szabad építése, a szülőföldhöz, öröklött javainkhoz való jogunk szavatolása, érvényesítése, elkobzott javaink (az egyházak javai, kulturális intézményeink javai, a magyarság javai — pl. a temesvári Magyar Ház —, magánjavak) visszaadása, a megmaradásunkat biztosító, magunk irányította oktatási rendszer kiépítése, kiépíthetése, a nemzeti identitásunkhoz, emberi méltóságunkhoz való jog (beleértve ebbe a csángóságot is, Moldva magyar lakosságát, mely több mint 500 éven át meg tudta őrizni magyarságát, s most még identitásukat is kétségbe vonja a hatalom), a teljes egyenjogúság elismerése, s közvetve: a faji megkülönböztetés, a diszkrimináció eltörlése, a gyulafehérvári s az 1989. decemberi ígéreteknek, az Európa Tanácsnak tett vállalásoknak a betartása. Azaz eme időzített tetteivel azt akarja kinyilvánítani a hatalom, hogy a határok garantálásáért cserében semmit sem hajlandó adni. Hogy nem hajlandó semmiféle keretet biztosítani a romániai magyarság fennmaradásának, mert az ellentmond az ország vélt érdekének. S semmiféle kölcsönösséget nem vállalnak, egyrészt megkövetelik a határok garantálását, de fordítva ugyanezt nem ígérik meg (a 89. december után több ízben elhangzott „Románia Mare, Románia paná la Tisa“ gondolatot hivatalosan soha nem utasította vissza a hatalom, s semmi módon nem nyilvánította ki, hogy nem törekszik az ország határainak a megváltoztatására). Mindezt látnia kell mindenkinek, aki őszintén felvállalja a demokrácia, s ezen belül a magyarság ügyét. A jószomszédi viszonyra törekedni kell, de alapvető emberi jogainkból bármit is feláldozni érte és csak érte, súlyos, megbocsáthatatlan bűn lenne. Remélem, tudja ezt a mai magyar kormány is. GAZDA JÓZSEF koktél Az önkormányzatról Adrian Moruzzi Brassó polgármestere: • a polgári mivoltuknak, szabadságuknak tudatában nem lévő, az alattvalóként viselkedő emberek mentalitásán a legjobb városvezetői szándékok is zátonyra futhatnak • márpedig a román forradalom az elutasítás forradalma volt, az eszmények hiánya még mindig tömegjelenség, s emiatt uralkodik a nihilizmus a cselekvésen. Dorin Popovici temesvári városatya konkrét panasza volt, hogy a határozatok végrehajtását a polgármesteri hivatal alkalmazottainak alacsony száma miatt nem tudják ellenőrizni. A kisebbségi autonómiára térve Toró T. Tibor, a nemzeti-liberális platform vezetője kifejtette, hogy • az RMDSZ közösségként kívánja integrálni a romániai magyarságot a román társadalomba. Valeriu Stan, a nemzetközi kapcsolatok intézetének kutatója • a decentralizáció és a szubszidiaritás elve mellett tört lándzsát, de óvott a belga modell követésétől. (Pedig az távolról sem balga — miként sokan elmondták.) A délutáni politikai fórum pár megfogalmazása: 89 sok illúziója szétfoszlik, újjáélednek a múlt árnyai és ellenségeskedései (Smaranda Enache) • 89 forradalom volt,, de államcsíny térítette el — történelmileg ideiglenesen • Fő célunk a rendszer folyamatosságának megszakítása marad (Gabriel Andreescu) • A gazdasági szabadság nélküli véleményszabadság olyan, mint a szerelem szex nélkül (Horia Rusu) • A mai bürokraták a dogmatikus szocializmusból az állammonopolista szocializmusba vezetnék át az országot (ugyanő) • Magyarországon a választások után újbó egypólusú rendszer kialakulása a fő veszély, miként az a 19. században vagy a két világháború közt is fennállt (Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője). Interjúban térünk még vissza a tábor célszerűségének kérdésére. HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • Fehér muskátli, feketekévé A Bár korán reggel nyit. Nincs ebben semmi különös. A bárok korán reggel nyitnak. A reggeli vendégek is megszokottak. Ha nem, akkor nem, de különösebbet nincs mit mondanom róluk. Csak annyit hát, hogy megszokottak, közönségesek (vagyunk), hétköznapi reggelire simulok. A kávé gőzölög, a cigaretta füstöl. A gőz és füst elszáll a tegnapi emlékekkel együtt. De a tegnap is így volt, ma is így van, nincs, mondom, nincs semmi különös. Azaz hogy mégis van valami. Egy arc, csontos arc, patakokba mélyedő. Magas szikár ember. Mostanában minden reggel bejön. A reggeli kávézások törzstagja lett. Fején simléderes sapka, talán a Wehrmacht-katonáknak volt ilyen. Rég volt. De az arc is régi, ahogy látom, nézem még a■ kettes számú Nagy Háború előtti. A tegnap is itt volt, azt hiszem, a tegnapelőtt is, ma is bejött, tán holnap is... Persze, megissza kávéját is elbiceg. Mindig aprópénzből jön össze a kávéravaló. Ma egy fehér muskátli remeg a kezében. Aztán kihúzza magát és a t virágszálat átnyújtja a pult felett a csinos bárosnőnek. Mondja: Ha adna egy kávét virágomnak fejében... Megiszsza kávéját, nemsokára elmegy. Még csendes az utca, pálcájának kopogása hallszik. A virág mosollyal töltött pohárkába kerül. Mondják, esténként itt nagy a füst és lárma. De a virág másnap reggel is ugyanolyan, szép fehér, mint kénzelt kisablakban, öntözgetve cserépben. Pedig egyszer elhervad, lehullnak szirmai. A kácsi másnap reggel is bekopog: _ Egy feketét kérek, most már pénzemért ... és a muskátlira pillant. A megszokottnál többet ül... LOKODI IMRE Mimi Minden relatív (II.) Nem jöttek a román parasztpártiak, liberálisok vagy a polgári szövetség tagjai sem — bosszankodtak többen is. És mit tesz az RMDSZ helyileg országos vezetősége? A kolozsvári parlamenti tagok mind megjelentek ugyan és bejöttek, elmentek, hozták a híreket, tárgyalásokról, telefonbeszélgetésekről tájékoztattak bennünket, döntő változás azonban nem következett be. Álltunk és vártunk a tűző napon. — Csalódtam a kolozsváriakban — mondották nem kevesen közülünk. — Gyáva népnek nincs hazája — vallották keserűen, amikor újabb meg újabb csendőr-erősítés érkezett s kékfoltos egyenruhájuktól már alig láttuk a kintieket s a sövény közelébe sem engedtek bennünket. Erősített viszont bennünket hangosságuk, az a kitartás, amellyel tüntettek a polgármester ellen, amellyel helytállásra buzdítottak minket s nem kevésbé az, hogy új meg új arcok tűntek föl a tömegben, mihamar románok is, majd élénk vita bontakozott ki közöttük, némelyek ellenünk, mások mellettünk álltak ki, azután megjelent Doina Cornea asszony (hatalmas taps fogadta), bejött a körbe, és késő estig kitartott velünk. — Jól alakul a helyzet — vallották a derűlátók —, ha nem is jöttek be sokan ide, de elegen voltunk ahhoz, hogy leállítsuk a további eszközlerakódást. — Kint is több sorból áll a minket körülvevő szimpatizánsok gyűrűje s ami a fontos, váltják egymást, a hazamenők helyett mások érkeznek. Köztük jött még Csiha Kálmán református püspök úr is, aki Sepsi mellett tartózkodott a hír vételekor, de nyomban kocsiba ült, s megérkezte után bátran átlépte a rendőrkordont, a „fűre lépett“. Végül is mi bírtuk tovább szusszal. Este nyolc körül a zsandároknak takaródót fújtak, elővonultak... Másnap baráti beszélgetésben mindezt — kételyeinkkel csalódásainkkal együtt — elmondtam több román barátomnak, rokonomnak, akik közül nem kevesen ott voltak a téren. — — Mi az, hogy nem voltatok elegen? — kérdezi ■, meglepetten. — Mi tisztelettel néztünk rátok, hogy milyen határzottak vagytok, s ha valamit a vezetőitek cselekednek, akkora-amekkora, de van tömeg mely fölsorakozik mögöttük. Ennél többet nem is szabad várni. Minden relatív. Ötven évi diktatúra áll mögöttünk, mit akartok még? HERÉDI GUSZTÁV Csak az Nem szándékszom vitába bocsátkozni Gajdos Balogh Attilával. Disztingváljunk című cikke (RMSZ, július 23—24) azonban alkalmat kínál számomra, hogy a sajtóvitáinkban elharapózott két sajnálatos hibára hívjam fel a figyelmet. Az egyik a csúsztatás, ami abban áll, hogy valakinek olyan állítást, álláspontot tulajdonítanak, ami az illetőtől teljesen idegen, azt aztán nagy bátran megsemmisítő bírálatnak vetik alá. Azt írja G.B.A.: „Még ha ez a mi, a kommunista állampárt vagy újabban Fey László által olyannyira kárhoztatott «elvtelen magyar egységet* jelent is“. Nem tudom, mit ért ebből az olvasó, de bizonyára azzal marad, hogy Fey László kárhoztatta az „elvtelen magyar egységet“. Az idézőjel arra is utalhat, hogy az illető esetleg bármilyen magyar egységet elvtelennek tart és kárhoztat. Az a szöveg viszont, amelyre az utalás történik, így szól: „Egy elvtelen «magyar egység] követelésével nem lehet megtagadni a tisztázó jellegű elvi viták létjogosultságát, de el kell ismernünk, hogy a viták gyakran személyeskedéssé fajulnak, a hangoztatott érvek mögött gyakran személyes érdekek, sértett hiúság, pozícióharc, hatalomvágy, egymás kiszorítására való törekvés nyilvánul meg; ez bizony nagyon sok kárt okozott és okoz közösségünknek“. Világos, hogy nem az egységet kárhoztatom, hanem csak azt, hogy egyesek erre hivatkozva akarják elnémítani a bírálatot, igazat, az elvi vitákat. Ellenkezőleg, aggódom azért, hogy a személyes érdekek szolgálata, a pozícióharc, hatalomvágy stb. veszélyezteti közösségünk egységét. Az írás más soraiban pedig éppen azért méltatlankodom, hogy akik leginkább hangoztatják, hogy „egy akol, egy pásztor“, azok igyekeznek a másféle színű-szőrű bárányokat elkergetni; ebben az írásomban és másokban is éppen az egységbontó kirekesztés, kiátkozás ellen léptem fel. Az én elvem: „egység a sokféleségben“; az RMDSZ-nek, mint az egész romániai magyarságot tömörítő és képviselő szervezetnek nem is lehet más alapja. Nem korrekt dolog valakinek a valósággal éppen ellenkező véleményt, álláspontot tulajdonítani, ahogy az — sajnos — gyakran megtörténik. A másik nagyon elterjedt hiba a címkézés. G.B.A. engem Tőkés-ellenesnek nevez, pedig ez nem igaz. Valóban nem értek egyet Tőkés László néhány stratégiai-taktikai elgondolásával, kijelentésével, nyilatkozatával vagy éppen csak szóhasználatával. Úgy vélem, hogy néha megfontoltabban, diplomatikusabban, árnyaltabban kellene fogalmaznia, elgondolásait jobban kellene egyeztetnie más felelős tényezőkkel, jobban meg kellene válogatnia, kinek a tanácsára hallgat. Emellett azonban a célunk azonos, a barikádnak ugyanazon az oldalán harcolunk; több az, ami egyesít, fefrEPLIKA, mint ami elválaszt. Nagyon sok tekintetben egyetértek vele, mi több, tiltakoztam az ellen, hogy Cornelius Roșnianu a tévé nyilvánossága előtt csak per „pastorul Tőkés“ emlegesse a püspök urat (Tiszteletlenség és hazugság, RMSZ, 1994.03.10). Miközben vitatkozom a püspök úr egyes nézeteivel, Tőkés Lászlót, az embert a vitapartner iránti kötelező tiszteleten túl is becsülöm. Erre utal az is, hogy több barátjához hasonlóan megpróbáltam magánlevél formájában is vitatkozni vele, éppen azért, hogy a „lejáratás“ szándékának a látszatát is kerüljem. Nem sikerült meggyőznünk a püspök urat, mint ahogy neki sem sikerült minket meggyőznie. Nincs ebben semmi különös; természetes, hogy az egyes embereknek eltérő véleményük van. A baj ott kezdődik, mikor a másképpen gondolkodót ellenségnek titulálják, reá sértő és igaztalan címkéket ragasztanak. Ez is inkorrekt módszer. Tőkés püspök úr iránti tiszteletem mellett kevésbé tisztelem néhány hívét és bizonyára fogadatlan prókátorát, akik túlbuzgón igyekeznek érdemeket szerezni; a tekintélyes személy háta mögül küldözgetik mérgezett nyilaikat, kiabálnak, mocskolódnak, csúsztatnak, címkéznek és skatulyáznak. Módszereik és stílusuk nem méltó a püspök úrhoz, az ő tekintélyének is sokat ártanak. FEY LÁSZLÓ Közjegyzőileg hitelesített végrendelettel özvegy Czeiberger Jolán, lévén gyermektelen, Ernyei Imrére testálta ingóságai mellett házát és szőlőjét Szilágycsehben. Nem is volt ezzel az örökséggel baj mindaddig, amíg a felkent honatyák annyi meddő viszálykodás után nem hoztak földtörvényt, azt is rosszat. Amióta ugyanis végrehajtani akarják azt a törvényt, nem volt jóformán egyetlen helységben sem ember, akinek ne gyűlt volna meg a bosszúsága. Az örökséget élvező szilágycsehinek is baja származott, mert az örökül hagyott szőlő nyolc ár híján egy hektár, s annyit a sokoldalúan fejlettben egy személy nem is használhatott, így aztán még tizenegy személynek mértek ki belőle a néhai termelőszövetkezetben. Dolgoztak, dolgozgatták éppen egy tucatnyian azt a szőlőt mindaddig, amíg megjelent a földtörvény s az örökös a törvény alapján kiigényelte, s az igénylést helyben jóvá is hagyták. A tulajdonos hagyta, hogy a földtörvény megjelenése esztendejében még a másik tizenegy személy is maradjon; ha már nyitottak, kapáltak, költöztek, a szüret őket megilleti. Hanem erre vérszemet kaptak, nem vonultak ki másnak a birtokáról, nem ismerték el E.I. örökösödési jogát. S ezzel felvetődött az azóta megválaszolatlan kérdés, hogy ki hajtja végre a törvényt? Az örökös a bírósághoz fordult. Első fokon ki is mondták, hogy törvényesen tart jogcímet a szőlőre, hanem a tizenegyek fellebbeztek. A bíróság mást immár nem tehetett, halasztott, elnapolta a döntő szót mindaddig, amíg birtoklevelet nem lát az igénylők valamelyikének a kezében. A birtoklevél ügye sem megy simán a földtörvény végrehajtása során, ám emberünknek szerencséje volt, s kézhez kapta az elmúlt télen. A helyhatóság úgy vélte: ezzel végzett, illetve írásban szólította fel a szőlőt jogtalanul használókat, hogy távozzanak a törvényes tulajdonos birtokáról. Ám azok ismét fellebbeztek, s ezzel időt nyertek. Mindhiába döntött a megyei földosztó bizottság is a törvényes jogos javára, mert közben a jogtalan földhasználók újra dolgoztak a szőlőben. Ismét a bíróság következett, hanem ott nem siették el a dolgot, csak azért ültek le, hogy kitűzzenek egy hónapokkal későbbi határidőt a tárgyalásra. Félő, hogy amíg döntés születik, emberünk szőlőjében ismét mások szüretelnek, ő meg marad a bosszúsággal és a kérdéssel, hogy ki szerez érvényt a törvénynek, így járja körbe a macska is a farkát, ahol szóban elismerik a vagyonhoz való jogot, ám a magántulajdon védelmére végül is semmiféle garancia nincsen. FEJÉR LÁSZLÓ Ki szerez érvényt a törvénynek? Romániai Magyar Szó 3 „Van minden, csak jókedv legyen" * (Folytatás az I. oldalról) automata, kártya, diszkó — ez vonzza most a fiatalokat. — Az emberek csak az egyéni érdekeket veszik figyelembe, de egy falu közösségben él, valakiknek a közérdekű dolgokat is figyelembe kellene venniük — véli Szonda Antal nyugdíjas, aki 32 évig irányította a kisiratosi termelőszövetkezetet. — A demokrácia nem megy fegyelem nélkül, azt kell tehát megszilárdítani. Akármilyen társadalom jön is ránk, csak akkor lehet megélni, ha többet és jobban dolgozunk. A kisiratosi nép szeret dolgozni. A munka emberei. Én nem értek egyet azzal, hogy elnadrágszíjazzuk a földet. A jelenlegi technikával ez egyáltalán nem kifizetődő. Sajnos, vannak, akik most is hozzányúlnak a közöshöz, de különben az Agrodomál fegyelem van. És nagyjából a reális értéket kapjuk meg a bennlevő földünk után. Nekünk is van földünk a közösben, s abból élünk, amit a föld után kapunk, hisz a feleségemmel összesen 8000 lej tsz-nyugdíjunk van. Ebben az új gazdasági helyzetben még törtetőbb a kisiratosi ember, de sajnos, több az irigység is. Testvér testvérrel, szomszéd szomszéddal nem beszél. A Szellelki autószerelő műhely tulajdonosában meglepődve fedezem fel egykori középiskolás diáktársamat, Palit aki ráadásul az RMSZ rendszeres olvasója is. A Szellelki házaspár két évig kertészkedett, amíg összehozták az autószerelő műhely beindításához szükséges pénzt. — Soha nem szerettem kérni, elkérezkedni. Nem szerettem olyan emberektől függni, akik szerintem sok rosszat csináltak. Mindig a magam ura akartam lenni és ez most végre bejött — meséli Pali. — Agnes, a feleségem, a könyvelő. Tíz évig dolgozott a kollektívben, pontosan végezte ott is a munkáját. Kezdetben 9 éves kislányom, Bettina volt a jobbkezem, ő adogatta nekem a kulcsokat, most három alkalmazottja van a cégnek. Nincs konkurenciánk. Viszont a klientúra 80%-a más helységekből való- A minap például Kisjenőből jöttek alkatrészért. Bár minden profilra váltottam engedélyt, csak autójavítással és -festéssel foglalkozunk. Jobban átállnék a festésre, de ehhez még hiányoznak szerszámok. Borzasztó áruk van. Egy talpas fúrógép például több mint 200 ezer lej... A bürokrácia is szörnyű. Bonyolultabb, mint régen — teszi hozzá Ágnes. — Ugyan ugyan nem keressük magunkat, de megélünk a műhelyből. Sokat kell dolgozni, de én szeretek bütykölni. Van kéthektárnyi földünk is, az idén kukoricát vetettünk bele. Kell a takarmány az állatoknak. Búcsúzáskor Pali megjegyezte: — Nyugodt lehetsz, továbbá is hűséges előfizetője maradok az RMSZ-nek. Az autófestéshez nélkülözhetetlen... ELHUNYT A 3. SZÁMÚ NOBEL-DÍJAS HÖLGY (Műholdon) — 84 esztendős korában hunyt el Dorothy Hodgkin Nobel-díjas kémikus, aki 1964-ben harmadik hölgytudósként (a két Curie után) érdemelte ki a magas kitüntetést. Az 1910-ben Kairóban született kutatónő Oxfordban végzett, ahol később Margaret Thatcher volt miniszterelnököt is oktatta. Szakmai körökben bonyolult szerves vegyületek molekuláinak kristályszerkezeti átvilágításával szerzett hírnevet. Neki köszönhető, hogy ma már nem titok, milyen a penicillin, az inzulin és a B—12 vitamin szerkezete. (MTI) KONCERTÚTON A PINK FLOYD (Műholdon) — Szombat este a világ egyik leghíresebb rockegyüttese a francia főváros mellett, a chantillyi kastély festői parkjában tartott nagyszabású koncertet. Az alkalomra épített 60 méteres színpadról jövő hanghullámok valósággal megrengették a kastély környéki levegőt. A hatalmas érdeklődés miatt közlekedési dugók keletkeztek, bár a nézők inkább különvonatokon igyekeztek a koncert színhelyére, mivel a bevételt a francia vasúttársaság az AIDS-ellenes harc megsegítésére fordítja. A Pink Floyd ezen kívül még 6 koncertet ad Franciaországban. (MTI)