Romániai Magyar Szó, 1994. augusztus (6. évfolyam, 1402-1427. szám)

1994-08-02 / 1402. szám

1994. augusztus 2. NÉZŐPONT Még csak választási csatáját vívta­ Ma­gyarország mai kormányfője, s máris ki­nyilatkoztatta: nem akar a 15 millió ma­gyar miniszterelnöke lenni (Antall ezt a megfogalmazást szimbólumnak szánta, je­lezve, hogy felvállalja a világon szétszórt­ságában élő magyarság gondjait), s hogy alá akarja írni a román—magyar állam­közi alapszerződést. Utóbb hangzottak: el árnyalások, s az új garnitúra, élén Kovács József külügyminiszterrel, hitet tett arról hogy az Alapszerződést eszköznek, és nem célnak tekintik. S annak mindenképpen garanciákat kell tartalmaznia a romániai magyar kisebbség jogainak a tiszteletben tartására. Román részről Melescanu külügyminisz­ter több ízben nyilatkozott a szerződésről, minden esetben hangsúlyozva, hogy annak az eddig létre nem jöttéért egyértelműen a volt magyar kormányt terheli a felelős­ség (tehát más szemében a szálkát!), s is­mételten üdvözölte Horn Gyula és az új magyar vezetés ilyen irányú törekvéseit. Minden józan értelmű ember azt is vár­ta volna, hogy a szavakat tettek is erősít­­sék, s a román kormány próbálja bizonyí­tani, hogy különb, mint a régi magyar ve­zetés, s teljes mértékben támogatja — sza­vakkal és tettekkel is — a két nép bará­­ságát, egymással való megbékülését, s azon munkálkodik, hogy békében, megértésben éljünk egymás mellett úgy is, mint orszá­gok s úgy is mint az országok határain belül összekeveredett honfitársak, népek. Ezt vártuk volna! De nem így történt, nem ez történik. A fentiekkel­­ellentétben épp e magyar Értelmiség ‘94 Az elszigeteltségi hullámon túl A Szegedi Nyári Egyetem kedden (júl. 26) folytatta munkálatait. Pomogáts Béla (Budapest) az anyaországi és kisebbségi magyar kultúra összefüggéseit taglalta. Előadásában kitért a széttagoltság, a ki­sebbségi magyar irodalom kettős hagyo­mányrendszerének problémáira, a helybe­li különbségek és a kulturális egymásra­­hatás változatainak kérdéseire. A XIX- század Magyarországának irodalma erős Budapest-központúságot mutatott, ez ér­vényes a kulturális intézményekre is. Bu­dapest elnyomta a tradicionális vidéki iro­dalmi központokat (Pozsony, Kassa, Ma­rosvásárhely, Kecskemét, Szeged stb.). A századforduló körül kezd megerősödni egy regionális kulturális intézményrendszer, s Trianonnak a kultúrára érvényes egyik legnagyobb csapása, hogy az elcsatolt te­rületeken alig-alig maradt igazi központ. A politikai kényszer következtében meg­indult a fölálló és önállósodó szellemi köz­pontok fejlődése. Hogy nem provincializ­mus ez, azzal is magyarázható, hogy olyan emberek, mint Kós Károly, Bethlen Ist­ván modernnek számító tudás birtokában tértek haza, és a helyi értelmiség mellé állva, rövid idő alatt kialakították a szel­lemi fellegvárakat. Az egyetemes művelő­désben több olyan nyelv létezik, amely több kultúrát hordoz, ez analogizálható a ma­gyar nyelvre, mert az erdélyi, a felvidéki vagy a vajdasági magyar kultúra az egye­temes magyar kultúrának szerves része, azonos nemzeti kultúrában és azonos nem­zetben nem fejlődött ki különböző nem­zettudat A többségi nemzetek ez irányú törekvései erőszakosságuk miatt megbuk­tak és a század közepére policentrikus mo­dell alakult ki, amelyet történelmi kény­­szerűség hozott létre, és politikai kénysze­rűség tart fenn. A magyar kultúra kettős hagyományrendszerrel bír: regionális és egyetemes magyar irodalmi hagyomány­­rendszerrel. Volt az elmúlt szovjet típusú társadalmi rendszer idején egy elszigetelt­­ségi hullám (anyaországi szerzők betiltá­sa), de ez hamarosan megtört, és a for­dulat után egyre erősödik a kulturális nemzet kialakulása, jellege az egységben és egyben a különbözőségekben nyilvánul meg. A kulturális autonómia legfontosabb erénye, hogy maga után vonja az intéz­ményes autonómia létrejöttét is. Kósa László (Budapest) előadásában ki­fejtette, hogy az ipari társadalmak idején jelenik meg a népi hagyományok felé való fordulás. A század eleje volt az Osztrák— Magyar Monarchiában az az időszak, ami­korra kialakult egy viszonylag fejlett ipar. A világháború után Magyarországon folytatódik egy népi és egy úri Magyaror­szág kettévállása; a falusi ifjúságban egy­re jobban népszerűsödnek a baloldali esz­mék, majd mindez a népinek nevezett de­mokrácia korában állami-népi együttesek és művelődési házak környékén protokol­lárissá zs­llik. A 60-as évek közepétől a­­zonban egyre jobban felébred az igazi népi kultúra iránti igény, amelyet Magyaror­­szágon az MSZMP népszárnya is támogat. Az úrinak nevezett polgári kultúra — minden pozitív és negatív összetevőjével együtt — megsemmisült a II. világháború után. A mai változó helyzetben, mind a határokon belül, mind a határokon kívül tapasztalható a népi értékek megőrzésének és korszerű átfogalmazásának igénye is, amikor az egyes csoportok — anyagi ne­hézségekkel küszködve ugyan, de hittel — végzik ezt az értékes munkát. A vallásos kultúra és e világi kultúra kapcsolatait újszerű megközelítésben tag­lalta Martonfy Marcell pannonhalmi teo­lógus. Alapgondolata, hogy a keresztény vallás relatív függetlenségben áll az őt körülvevő kultúrától, ezzel magyarázható a zsidózó és hellenizáló közösségek egy­másmell­ettisége. Az a katolikus egyházi kép, amely beavatottakra és kirekesztet­tekre tagolódott, mára már korszerűtlen. A kereszténység legnagyobb problémája az idő. Az alkalmazkodás és a modernizá­lódás elengedhetetlen feltételei a vallás megmaradásának. Az ember azáltal ha­sonlít Jézusra, hogy szabadon alkothat és teremthet, de ne feledjük el, hogy van negatív szabadság is. Történelmi pillana­tokban az egyházaknak felül kell vizsgál­niuk álláspontjukat. Az egyház is tisztá­ban van azzal, hogy el kell fogadni a másságot is, mert semmilyen érték nem adható át a másik totális beleegyezése nél­kül, s az elfogadás a kínálat minőségétől függ. Ha elutasítanak, akkor a kínálatban szoftver­hálózatig. A második napon Ágh Attila előző napi felszólalása nyomán vitát rendeztek a ki­alakult kételyek tisztázása végett. Itt éle­sen kirajzolódott a különböző régiók és az anyaország értelmiségének érdekbeli és gondolkodásbeli különbözősége. A népfőiskolai szekciókban a Közössé­gek válaszúton címmel jelzett témakör­ben a hagyományoktól a tőzsdéig húzódott a beszélgetés fonala, a pennától a modern szoftver­hálózatig. A meghívottak a Hági-étteremben este Sára Sándorral, a Duna TV főigazgatójá­val, Annus József országgyűlési képvise­lővel, a Tiszatáj főmunkatársával és Kósa Ferenc filmrendezővel találkozhattak. OZSVÁTH GÁBOR DÁNIEL SIMÓ MÁRTON Bálványosi (Folytatás az 1. oldalról) templom pópájának, Justin March’s atyá­nak az előadása, aki különben örömmel közölte, hogy a vallásos ébredés folyamatá­ban körülötte közösség van kialakulóban, előadását is egyik tanítványával olvastatta fel. • Az egyház, társadalom és állam cí­met viselő értekezés szerint az egyház a mennyek országának előzetes megtapasz­talása (pregustarea imparatiei ceresti), s mint ilyen nem szociális struktúra, hanem az égi világ meghosszabbítása a földön. • Ennek megfelelően maga valóban eszmé­nyi társadalomnak azt a kolostort tartja, amit vezetett és amit új állomáshelyéért el kellett hagynia, érezhetően fájó szívvel. • E felfogás az egyház szociális hivatását jó­val korlátozottabb módon vallja, ámbátor nem zárja ki, az ateista állammal való szembeszállást például kimondottan kö­telezettségként ismeri el. • A harmadik­ként megszólaló Egyed Péter azzal kezd­te, hogy a vallási igazságok dolgában való nyilatkozást a teológusokra hagyja, egyes tekercsek még mindig a nyájaikat legelte­tő pásztorok birtokában lévén, azok igaz­ságainak megfejtése nyilván nem érhetett véget. A maga részéről mindenesetre, ha államot és nyelvet kellene alapítania, ab­ban az egyháznak és a papoknak okvetlen helyet adna. • A természet például olyan érték, amelyben Isten mindig ott van. Mint liberális nem hisz abban, hogy a kö­zösségeket külön meg kellene alakítani. • Justin March­is atya nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: az egyházban a filozó­fusnak is helye van, akárcsak a politikus­nak és minden hívő embernek. • A kü­lönbségekre terelődve a szó, döbbenetesen világos volt a kijelentése Marchis atyának, miszerint protestantizmus nélkül, nem len­ne modern nyugati demokrácia, az orto­doxiától pedig mindkettő idegen. Punk­tum. A román—magyar alapszerződés ürügyén részről elhangzott gesztus értékű óhajok után, azok valóra váltásának a közeled­tével, erőteljes magyarellenes kampányba kezdtek a román hatalmi erők. Elszapo­rodtak a szélsőséges megnyilvánulások, ki­jelentések. Bennünket gyalázó, állampol­gári lojalitásunkat kétségbevonó kiroha­nások hangzottak-hangzanak el a parla­mentben és szenátusban, a társadalmi és politikai élet minden terén, s ezek ered­ményeként — semmibe véve az Európa Tanács-tagságunk megkapásakor tett vál­lalásokat — az alapvető emberi-állam­polgári jogokat súlyosan sértő törvénye­ket fogadtak-fogadnak el. Ezek között is első helyen a tanügyi törvény áll, melyről már számtalanszor elmondták, kinyilat­koztatták vezetőink, hogy még a Ceauses­­cu-korhoz viszonyítva is visszalépést je­lent, s nemhogy szavatolná, hanem inkább tilalomhalmazzal akadályozza oktatásunk fejlődését, a magyar oktatási rendszer ki­építését. Nem lehetnek egyetemeink, s következésképpen tudományos életünk sem, az egyházainknak nincs joguk önálló felekezeti oktatást fenntartani, elsősorban csak tagozatjaink lehetnek, ami magában hordozza a lehetőségét annak, hogy állan­dóan nyirbálhassák osztályaink számát, illetve minden ősszel új küzdelmet kell­jen kezdenünk minden egyes osztályért... Alapfokon is hátrányos helyzetbe hoz, csak több gyermekkel nyithatunk magyar osztályt, mint románt, holott a logika sze­rint ennek pontosan fordítva kellene len­nie, hiszen Erdélyben nem a románság, hanem a magyarság van kisebbségben. Nem lehet szakoktatásunk, s a kevés is­kolánkban sem oktathatunk magyarul min­den tantárgyat. S a jogunk sem jog, sem­mi nem biztosítja, hogy élhetünk vele. Sőt, a törvény szerint tilos harcolnunk isko­láinkért, büntetendő cselekvést követ el az, aki a mindenképpen hátrányos hely­zetben levő anyanyelvi iskolák felé irá­nyítja, azok fel nem adására ösztönzi a szülőket, gyermekeket... És tömkelegével történnek az egyéb jogsértések, alapvető jogainkat sértő törvénykezések. Törvény­­széki és hatalmi támadások kereszttüzébe került anyanyelvünk. Hivatalos szervek eltávolítják a kétnyelvű kiírásokat (lásd a Maros megyében történteket), bíróságra adják azokat az önkormányzatokat, melyek saját helységükben, a kétnyelvűséget pró­bálják határozatba iktatni (a háromszéki példa: Kézdivásárhely önkormányzatának az ilyen irányú döntését, törvényszéki íté­lettel hatálytalanították). A vádlott, a nyelvünk, a magyarságunk, az, hogy tisz­teljük kultúránkat, édesanyánk, őseink nyelvét.­­Arra sehol, semmilyen ítéletben nem történik utalás, hogy ne tisztelnék az állam nyelvét, ne ismernék el annak a jo­gosságát. Az ellen nem lépett, fel senki, tehát az ítéletek kifejezetten nyelvünk, identitásunk, s nem állampolgári kötele­zettségünk megszegése ellen irányulnak.) Nem hatálytalanítják a diszkriminatív, po­litikai színezetű törvényszéki döntéseket, az oroszhegyi és zetelaki elítéltek bünteté­sét sem törtötték el, Iliescu csak „har­madolt“ vagy „negyedelt“, s ezzel bűnö­söknek „hagyta“ őket, s Cseresznyés Pál továbbra is a törvénytelenség foglya, élré­­mítésnek szánt szimbóluma annak, hogy vigyázzunk, nehogy hasonló esetben véde­kezni merjünk! Nyílt uszítás folyik értékeink, szimbólu­maink, sőt: magyar mivoltunk, magyarsá­gunk ellen. A kolozsvári szélsőséges pol­gármesternek —aki úton-útfélen provokál, diszkriminatív, már-már fajüldöző jelle­gű intézkedéseket hoz — egyetlen tettét sem ítélte el semmilyen formában a ha­talom! Kitilthatta most, a XX. század vé­gén az ezer év óta ott élő, kultúrát terem­tett nép nyelvét a közéletből, támadhatta, akadályozhatta működésükben intézmé­nyeinket, szabadon gyalázkodhat, sérteget­het nemzeti-emberi érzésünkben, még csak feddés sem éri ezért. Sőt! Pártjával koalíciót kötött a hatalom, s szélsőséges­ségeit felkarolja, támogatja, nyíltan vagy burkoltan, de helyesli! Ez történt az utób­bi heteket lázban tartó szobor-skandallum ügyében is. Ezt — hogy ásatások ürügyén eltávolít­sa Mátyás király szobrát, s megváltoztas­sa Kolozsvár csodálatos szépségű, a mi történelmi jelenlétünkre utaló főterének arculatát — jól átgondolt, több irányban ható stratégiai lépésnek tartom. Először: elterelő manőverbomba, mely pontosan akkor robbant, amikor a nagy horderejű tanügyi törvényt tárgyalta a parlament, megakadályozva a magyarságot abban, hogy egységesen lépjen fel ellene. Még szenátoraink is — pontosan a szavazás nap­ján, melyet burkoltan időzítettek eltávo­zásuk idejére — Kolozsváron tüntettek, s elmaradt így a tiltakozó akció még az ő felszólalásuk formájában is... Másodszor: figyelmeztetés számunkra, hogy vegyük tudomásul, múltunk, értékeink a jelenlegi hatalom számára nem értékek, a mai Ro­mánia ellenségesen viszonyul hozzájuk, nincs szüksége rájuk, még az emlékünket is el akarja törölni, le akarja söpörni Er­dély Arcáról! Ugyanezt tette Ceaușescu is, amikor a többi városaink — Zilah, Csíkszereda, Déva, Nagybánya stb. — ha­gyományos arculatát megváltoztatta, s már akkor kivetették a hálójukat Kolozs­várra is, csak nem volt idejük a végrehaj­tásra. S ami nem sikerült akkor, azt most pótolni akarja mindenáron, minden esz­közzel a skandallum-hős polgármester! És végül: arra is figyelmeztetni akartak ben­nünket és közvetve egész Európát, hogy nincsen szavunk, bármikor azt tesznek ve­lünk, amit éppen akarnak! Mindenben társa, bármiféle engedélyt megad a szél­sőséges polgármesternek a hatalom. Sza­badon gyalázhatják, pusztíthatják kultú­ránkat, értékeinket, szimbólumainkat, lel­künket, s semmiféle európai normához nem hajlandók igazodni. Ezek után csak ez a kérdés: mindezt miért éppen a magyar részről várható, a megbékélés szándékát kinyilvánító gesz­tushoz időzítve tette-teszi a hatalom. Eb­ben is átgondolt manővert látok. Egyszerű pozíciószerzésről van szó a rövidesen el­kezdődő tárgyalások előestéjén. Olyan helyzetet kell teremteni — így a háttér­­logika —, mely a kérdést a felületre helye­zi, s majdan külsőséges, és nem a nem­zetünket mélyen érintő problémák közé sodorja. Ha ígéret lesz valamiféle szabá­lyozásra, visszalépésre, akkor az csak a külsőségességekre, es°tleg a szélsőséges kifejezések formai elítélésére fog irányulni s nem az alapvető, létfontosságú kérdé­seinkre, mint amilyen az autonómia kü­lönböző formáinak az elismerése, önkor­mányzati rendszerünk kiépítésének lehető­vé tétele, kultúránk, tudományunk, egész szellemi életünk szabad építése, a szülő­földhöz, öröklött javainkhoz való jogunk szavatolása, érvényesítése, elkobzott ja­vaink (az egyházak javai, kulturális intéz­ményeink javai, a magyarság javai — pl. a temesvári Magyar Ház —, magánjavak) visszaadása, a megmaradásunkat biztosító, magunk irányította oktatási rendszer kié­pítése, kiépíthetése, a nemzeti identitá­sunkhoz, emberi méltóságunkhoz való jog (beleértve ebbe a csángóságot is, Moldva magyar lakosságát, mely több mint 500 éven át meg tudta őrizni magyarságát, s most még identitásukat is kétségbe von­ja a hatalom), a teljes egyenjogúság elis­merése, s közvetve: a faji megkülönböz­tetés, a diszkrimináció eltörlése, a gyula­­fehérvári s az 1989. decemberi ígéretek­nek, az Európa Tanácsnak tett vállalások­nak a betartása. Azaz eme időzített tet­teivel azt akarja kinyilvánítani a hatalom, hogy a határok garantálásáért cserében semmit sem hajlandó adni. Hogy nem haj­landó semmiféle keretet biztosítani a ro­mániai magyarság fennmaradásának, mert az ellentmond az ország vélt érdekének. S semmiféle kölcsönösséget nem vállalnak, egyrészt megkövetelik a határok garantá­lását, de fordítva ugyanezt nem ígérik meg (a 89. december után több ízben el­hangzott „Románia Mare, Románia pa­­ná la Tisa“ gondolatot hivatalosan soha nem utasította vissza a hatalom, s semmi módon nem nyilvánította ki, hogy nem törekszik az ország határainak a megvál­toztatására). Mindezt látnia kell mindenkinek, aki őszintén felvállalja a demokrácia, s ezen belül a magyarság ügyét. A jószomszédi viszonyra törekedni kell, de alapvető em­beri jogainkból bármit is feláldozni érte és csak érte, súlyos, megbocsáthatatlan bűn lenne. Remélem, tudja ezt a mai ma­gyar kormány is. GAZDA JÓZSEF koktél Az önkormányzatról Adrian Moruzzi Brassó polgármestere: • a polgári mivol­tuknak, szabadságuknak tudatában nem lévő, az alattvalóként viselkedő emberek mentalitásán a legjobb városvezetői szán­dékok is zátonyra futhatnak • márpedig a román forradalom az elutasítás forra­dalma volt, az eszmények hiánya még mindig tömegjelenség, s emiatt uralkodik a nihilizmus a cselekvésen. Dorin Popo­­vici temesvári városatya konkrét panasza volt, hogy­­ a határozatok végrehajtását a polgármesteri hivatal alkalmazottainak alacsony száma miatt nem tudják ellen­őrizni. A kisebbségi autonómiára térve Toró T. Tibor, a nemzeti-liberális plat­form vezetője kifejtette, hogy • az RMDSZ közösségként kívánja integrálni a romá­niai magyarságot a román társadalomba. Valeriu Stan, a nemzetközi kapcsolatok intézetének kutatója • a decentralizáció és a szubszidiaritás elve mellett tört lánd­zsát, de óvott a belga modell követésétől. (Pedig az távolról sem balga — miként so­kan elmondták.) A délutáni politikai fórum pár meg­fogalmazása: 89 sok illúziója szétfosz­­lik, újjáélednek a múlt árnyai és el­lenségeskedései (Smaranda Enache) • 89 forradalom volt,, de államcsíny té­rítette el — történelmileg ideiglenesen • Fő célunk a rendszer folyamatos­ságának megszakítása marad (Gabriel Andreescu) • A gazdasági szabadság nél­küli véleményszabadság olyan, mint a szerelem szex nélkül (Horia Rusu) • A mai bürokraták a dogmatikus szocializ­musból az állammonopolista szocializmus­ba vezetnék át az országot (ugyanő) • Magyarországon a választások után újbó egypólusú rendszer kialakulása a fő ve­szély, miként az a 19. században vagy a két világháború közt is fennállt (Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője). Interjúban térünk még vissza a tábor célszerűségének kérdésére. HÍREK • KÖZLEMÉNYEK • RIPORTOK • Fehér muskátli, feketekévé A Bár korán reggel nyit. Nincs ebben semmi különös. A bárok korán reggel nyitnak. A reggeli vendégek is megszo­kottak. Ha nem, akkor nem, de külö­nösebbet nincs mit mondanom róluk. Csak annyit hát, hogy megszokottak, közönségesek (vagyunk), hétköznapi reggelire simulok. A kávé gőzölög, a ci­garetta füstöl. A gőz és füst elszáll a tegnapi emlékekkel együtt. De a tegnap is így volt, ma is így van, nincs, mon­dom, nincs semmi különös. Azaz hogy mégis van valami. Egy arc, csontos arc, patakokba mélyedő. Magas szikár em­ber. Mostanában minden reggel bejön. A reggeli kávézások törzstagja lett. Fe­jén simléderes sapka, talán a Wehr­­macht-katonáknak volt ilyen. Rég volt. De az arc is régi, ahogy látom, nézem még a■ kettes számú Nagy Háború előtti. A tegnap is itt volt, azt hiszem, a teg­napelőtt is, ma is bejött, tán holnap is... Persze, megissza kávéját is elbiceg. Mindig aprópénzből jön össze a kávéra­­való. Ma egy fehér muskátli remeg a kezében. Aztán kihúzza magát és a t vi­­rágszálat átnyújtja a pult felett a csi­nos bárosnőnek. Mondja: Ha adna egy kávét virágomnak fejében... Megisz­­sza kávéját, nemsokára elmegy. Még csendes az utca, pálcájának kopogása hallszik. A virág mosollyal töltött pohárkába kerül. Mondják, esténként itt nagy a füst és lárma. De a virág másnap reg­gel is ugyanolyan, szép fehér, mint kén­­zelt kisablakban, öntözgetve cserépben. Pedig egyszer elhervad, lehullnak szir­mai. A kácsi másnap reggel is bekopog: _ Egy feketét kérek, most már pénze­mért ... és a muskátlira pillant. A megszokottnál többet ül... LOKODI IMRE Mimi­ Minden relatív (II.) Nem jöttek a román parasztpártiak, li­berálisok vagy a polgári szövetség tagjai sem —­ bosszankodtak többen is. És mit tesz az RMDSZ helyi­leg országos veze­tősége? A kolozsvári parlamenti tagok mind megjelentek ugyan és bejöttek, el­mentek, hozták a híreket, tárgyalásokról, telefonbeszélgetésekről tájékoztattak ben­nünket, döntő változás azonban nem kö­vetkezett be. Álltunk és vártunk a tűző napon. — Csalódtam a kolozsváriakban — mon­dották nem kevesen közülünk. — Gyáva népnek nincs hazája — val­lották keserűen, amikor újabb meg újabb csendőr-erősítés érkezett s kékfoltos egyen­ruhájuktól már alig láttuk a kintieket s a sövény közelébe sem engedtek bennün­ket. Erősített viszont bennünket hangossá­guk, az a kitartás, amellyel tüntettek a polgármester ellen, amellyel helytállásra buzdítottak minket s nem kevésbé az, hogy új meg új arcok tűntek föl a tömeg­ben, mihamar románok is, majd élénk vita bontakozott ki közöttük, némelyek el­lenünk, mások mellettünk álltak ki, azu­tán megjelent Doina Cornea asszony (ha­talmas taps fogadta), bejött a körbe, és késő estig kitartott velünk. — Jól alakul a helyzet — vallották a derűlátók —, ha nem is jöttek be sokan ide, de elegen voltunk ahhoz, hogy leál­lítsuk a további eszközlerakódást. — Kint is több sorból áll a minket kö­rülvevő szimpatizánsok gyűrűje s ami a fontos, váltják egymást, a hazamenők he­lyett mások érkeznek. Köztük jött még Csiha Kálmán refor­mátus püspök úr is, aki Sepsi mellett tar­tózkodott a hír vételekor, de nyomban kocsiba ült, s megérkezte után bátran át­lépte a rendőrkordont, a „fűre lépett“. Végül is mi bírtuk tovább szusszal. Es­te nyolc körül a zsandároknak takaródót fújtak, elővonultak... Másnap baráti be­szélgetésben mindezt — kételyeinkkel csalódásainkkal együtt — elmondtam több román barátomnak, rokonomnak, akik kö­zül nem kevesen ott voltak a téren. — — Mi az, hogy nem voltatok elegen? — kérdezi ■, meglepetten. — Mi tisztelettel néztünk rátok, hogy m­ilyen hatá­rzottak vagytok, s ha valamit a vezetőitek csele­kednek, akkora-amekkora, de van tömeg mely fölsorakozik mögöttük. Ennél többet nem is szabad várni. Minden relatív. Öt­ven évi diktatúra áll mögöttünk, mit akartok még? HERÉDI GUSZTÁV Csak az Nem szándékszom vitába bocsátkozni Gajdos Balogh Attilával. Disztingváljunk­ című cikke (RMSZ, július 23—24) azonban alkalmat kínál számomra, hogy a sajtóvi­táinkban elharapózott két sajnálatos hibá­ra hívjam fel a figyelmet. Az egyik a csúsztatás, ami abban áll, hogy valakinek olyan állítást, álláspontot tulajdonítanak, ami az illetőtől teljesen idegen, azt aztán nagy bátran megsemmi­sítő bírálatnak vetik alá. Azt írja G.B.A.: „Még ha ez a mi, a kommunista állampárt vagy újabban Fey László által olyannyira kárhoztatott «elvtelen magyar egységet* jelent is“. Nem tudom, mit ért ebből az olvasó, de bizonyára azzal marad, hogy Fey László kárhoztatta az „elvtelen ma­gyar egységet“. Az idézőjel arra is utalhat, hogy az illető esetleg bármilyen magyar egységet elvtelennek tart és kárhoztat. Az a szöveg viszont, amelyre az utalás történik, így szól: „Egy elvtelen «magyar egység] követelésével nem lehet megtagad­ni a tisztázó jellegű elvi viták létjogosult­ságát, de el kell ismernünk, hogy a viták gyakran személyeskedéssé fajulnak, a han­goztatott érvek mögött gyakran személyes érdekek, sértett hiúság, pozícióharc, hata­lomvágy, egymás kiszorítására való törek­vés nyilvánul meg; ez bizony nagyon sok kárt okozott és okoz közösségünknek“. Világos, hogy nem az egységet kárhoz­tatom, hanem csak azt, hogy egyesek erre hivatkozva akarják elnémítani a bírálatot, igazat, az elvi vitákat. Ellenkezőleg, aggódom azért, hogy a személyes érdekek szolgála­ta, a pozícióharc, hatalomvágy stb. veszé­lyezteti közösségünk egységét. Az írás más soraiban pedig éppen azért méltatlanko­dom, hogy akik leginkább hangoztatják, hogy „egy akol, egy pásztor“, azok igye­keznek a másféle színű-szőrű bárányokat elkergetni; ebben az írásomban és mások­ban is éppen az egységbontó kirekesztés, kiátkozás ellen léptem fel. Az én elvem: „egység a sokféleség­ben“; az RMDSZ-nek, mint az egész ro­mániai magyarságot tömörítő és képviselő szervezetnek nem is lehet más alapja. Nem korrekt dolog valakinek a valósággal ép­pen ellenkező véleményt, álláspontot tulaj­donítani, ahogy az — sajnos — gyakran megtörténik. A másik nagyon elterjedt hiba a címké­zés. G.B.A. engem Tőkés-ellenesnek nevez, pedig ez nem igaz. Valóban nem értek e­­gyet Tőkés László néhány stratégiai-takti­kai elgondolásával, kijelentésével, nyilat­kozatával vagy éppen csak szóhasznála­tával. Úgy vélem, hogy néha megfontol­tabban, diplomatikusabban, árnyaltabban kellene fogalmaznia, elgondolásait jobban kellene egyeztetnie más felelős tényezők­kel, jobban meg kellene válogatnia, kinek a tanácsára hallgat. Emellett azonban a cé­lunk azonos, a barikádnak ugyanazon az oldalán harcolunk; több az, ami egyesít, fefrEPLIKA, mint ami elválaszt. Nagyon sok tekintet­ben egyetértek vele, mi több, tiltakoztam az ellen, hogy Cornelius Roșnianu a tévé nyilvánossága előtt csak per „pastorul Tő­kés“ emlegesse a püspök urat (Tisztelet­lenség és hazugság, RMSZ, 1994.03.10). Miközben vitatkozom a püspök úr egyes nézeteivel, Tőkés Lászlót, az embert a vi­tapartner iránti kötelező tiszteleten túl is becsülöm. Erre utal az is, hogy több ba­rátjához hasonlóan megpróbáltam magán­levél formájában is vitatkozni vele, ép­pen azért, hogy a „lejáratás“ szándékának a látszatát is kerüljem. Nem sikerült meg­győznünk a püspök urat, mint ahogy ne­ki sem sikerült minket meggyőznie. Nincs ebben semmi különös; természetes, hogy az egyes embereknek eltérő véleményük van. A baj ott kezdődik, mikor a máskép­pen gondolkodót ellenségnek titulálják, reá sértő és igaztalan címkéket ragasztanak. Ez is inkorrekt módszer. Tőkés püspök úr iránti tiszteletem mel­lett kevésbé tisztelem néhány hívét és bi­zonyára fogadatlan prókátorát, akik túl­buzgón igyekeznek érdemeket szerezni; a tekintélyes személy háta mögül küldöz­getik mérgezett nyilaikat, kiabálnak, mocs­­kolódnak, csúsztatnak, címkéznek és ska­tulyáznak. Módszereik és stílusuk nem méltó a püspök úrhoz, az ő tekintélyének is sokat ártanak. FEY LÁSZLÓ Közjegyzőileg hitelesített végrendelettel özvegy Czeiberger Jolán, lévén gyermek­telen, Ernyei Imrére testálta ingóságai mellett házát és szőlőjét Szilágycsehben. Nem is volt ezzel az örökséggel baj mind­addig, amíg a felkent honatyák annyi med­dő viszálykodás után nem hoztak földtör­vényt, azt is rosszat. Amióta ugyanis vég­rehajtani akarják azt a törvényt, nem volt jóformán egyetlen helységben sem ember, akinek ne gyűlt volna meg a bosszúsága. Az örökséget élvező szilágycsehinek is baja származott, mert az örökül hagyott szőlő nyolc ár híján egy hektár, s annyit a sokoldalúan fejlettben egy személy nem is használhatott, így aztán még tizenegy személynek mértek ki belőle a néhai ter­melőszövetkezetben. Dolgoztak, dolgozgat­ták éppen egy tucatnyian azt a szőlőt mindaddig, amíg megjelent a földtörvény s az örökös a törvény alapján kiigényel­te, s az igénylést helyben jóvá is hagy­ták. A tulajdonos hagyta, hogy a földtör­vény megjelenése esztendejében még a másik tizenegy személy is maradjon; ha már nyitottak, kapáltak, költöztek, a szüret őket megilleti. Hanem erre vérszemet kap­tak, nem vonultak ki másnak a birtoká­ról, nem ismerték el E.I. örökösödési jogát. S ezzel felvetődött az azóta megválaszo­latlan kérdés, hogy ki hajtja végre a tör­vényt? Az örökös a bírósághoz fordult. Első fokon ki is mondták, hogy törvénye­sen tart jogcímet a szőlőre, hanem a ti­zenegyek fellebbeztek. A bíróság mást immár nem tehetett, halasztott, elnapolta a döntő szót mindaddig, amíg birtokleve­let nem lát az igénylők valamelyikének a kezében. A birtoklevél ügye sem megy si­mán a földtörvény végrehajtása során, ám emberünknek szerencséje volt, s kézhez kapta az elmúlt télen. A helyhatóság úgy vélte: ezzel végzett, illetve írásban szólí­totta fel a szőlőt jogtalanul használókat, hogy távozzanak a törvényes tulajdonos birtokáról. Ám azok ismét fellebbeztek, s ezzel időt nyertek. Mindhiába döntött a megyei földosztó bizottság is a törvényes jogos javára, mert közben a jogtalan föld­­használók újra dolgoztak a szőlőben. Is­mét a bíróság következett, hanem ott nem siették el a dolgot, csak azért ültek le, hogy kitűzzenek egy hónapokkal későbbi határidőt a tárgyalásra. Félő, hogy amíg döntés születik, emberünk szőlőjében is­mét mások szüretelnek, ő meg marad a bosszúsággal és a kérdéssel, hogy ki sze­rez érvényt a törvénynek, így járja körbe a macska is a farkát, ahol szóban elisme­rik a vagyonhoz való jogot, ám a magán­­tulajdon védelmére végül is semmiféle garancia nincsen. FEJÉR LÁSZLÓ Ki szerez érvényt a törvénynek? Romániai Magyar Szó 3 „Van minden, csak jókedv legyen" * (Folytatás az I. oldalról) automata, kártya, diszkó — ez vonzza most a fiatalokat. — Az emberek csak az egyéni érdekeket veszik figyelembe, de egy falu közösség­ben él, valakiknek a közérdekű dolgokat is figyelembe kellene venniük — véli Szon­­­da Antal nyugdíjas, aki 32 évig irányítot­ta a kisiratosi termelőszövetkezetet. — A demokrácia nem megy fegyelem nélkül, azt kell tehát megszilárdítani. Akármilyen társadalom jön is ránk, csak akkor lehet megélni, ha többet és jobban dolgozunk. A kisiratosi nép szeret dolgozni. A munka emberei. Én nem értek egyet azzal, hogy elnadrágszíjazzuk a földet. A jelenlegi technikával ez egyáltalán nem kifizetődő. Sajnos, vannak, akik most is hozzányúl­nak a közöshöz, de különben az Agro­­domál fegyelem van. És nagyjából a reá­lis értéket kapjuk meg a bennlevő föl­dünk után. Nekünk is van földünk a kö­zösben, s abból élünk, amit a föld után kapunk, hisz a feleségemmel összesen 8000 lej tsz-nyugdíjunk van. Ebben az új gazdasági helyzetben még törtetőbb a kis­iratosi ember, de sajnos, több az irigy­ség is. Testvér testvérrel, szomszéd szom­széddal nem beszél. A Szellelki autószerelő műhely tulajdo­nosában meglepődve fedezem fel egykori középiskolás diáktársamat, Palit aki rá­adásul az RMSZ rendszeres olvasója is. A Szellelki házaspár két évig kertészkedett, amíg összehozták az autószerelő műhely beindításához szükséges pénzt. — Soha nem szerettem kérni, elkérezkedni. Nem szerettem olyan emberektől függni, akik szerintem sok rosszat csináltak. Mindig a magam ura akartam lenni és ez most vég­re bejött — meséli Pali. — Agnes, a fele­ségem, a könyvelő. Tíz évig dolgozott a kollektívben, pontosan végezte ott is a munkáját. Kezdetben 9 éves kislányom, Bettina volt a jobbkezem, ő adogatta ne­kem a kulcsokat, most három alkalmazott­ja van a cégnek. Nincs konkurenciánk. Viszont a klientúra 80%-a más helységek­ből való- A minap például Kisjenőből jöt­tek alkatrészért. Bár minden profilra vál­tottam engedélyt, csak autójavítással és -festéssel foglalkozunk. Jobban átállnék a festésre, de ehhez még hiányoznak szer­számok. Borzasztó áruk van. Egy talpas fúrógép például több mint 200 ezer lej... A bürokrácia is szörnyű. Bonyolultabb, mint régen — teszi hozzá Ágnes. — Ugyan ugyan nem keressük magun­kat, de megélünk a műhelyből. Sokat kell dolgozni, de én szeretek bütykölni. Van kéthektárnyi földünk is, az idén kukoricát vetettünk bele. Kell a takarmány az álla­toknak. Búcsúzáskor Pali megjegyezte: — Nyu­godt lehetsz, tovább­á is hűséges előfize­tője maradok az RMSZ-nek. Az autófes­téshez nélkülözhetetlen... ELHUNYT A 3. SZÁMÚ NOBEL-DÍJAS HÖLGY (Műholdon) — 84 esztendős korában hunyt el Dorothy Hodgkin Nobel-díjas ké­mikus, aki 1964-ben harmadik hölgytudós­ként (a két Curie után) érdemelte ki a magas kitüntetést. Az 1910-ben Kairóban született kutatónő Oxfordban végzett, a­­hol később Margaret Thatcher volt mi­niszterelnököt is oktatta. Szakmai körök­ben bonyolult szerves vegyületek moleku­láinak kristályszerkezeti átvilágításával szerzett hírnevet. Neki köszönhető, hogy ma már nem titok, milyen a penicillin, az inzulin és a B—12 vitamin szerkezete. (MTI) KONCERTÚTON A PINK FLOYD (Műholdon) — Szombat este a világ e­­gyik leghíresebb rockegyüttese a francia főváros mellett, a chantillyi kastély fes­­­tői parkjában tartott nagyszabású kon­certet. Az alkalomra épített 60 méteres színpadról jövő hanghullámok valósággal megrengették a kastély környéki levegőt. A hatalmas érdeklődés miatt közlekedési dugók keletkeztek, bár a nézők inkább különvonatokon igyekeztek a koncert színhelyére, mivel a bevételt a francia vasúttársaság az AIDS-ellenes harc meg­segítésére fordítja. A Pink Floyd ezen kí­vül még 6 koncertet ad Franciaországban. (MTI)

Next