Romániai Magyar Szó, 1995. július (7. évfolyam, 1707-1737. szám)

1995-07-01 / 1707-1708. szám

Galériát, s egyben Wass Albert-képkiállítást avattunk május 13-án Torockón. A főszervező Hantz Lám Irén Kolozsvárról és a helybeli polgármesteri hivatal. A fela­vatott galéria Tóbiás Éva nevét viseli, aki a Torockóról Szegedre vándorolt Tóbiás Márton unokájaként 1911-ben született Budapesten és 1961-ben fejezte be földi életét Kaliforniában. Gyerekkora óta reumás arthritisben szenvedett. Tanára, Jaschik Álmos hatására bibliai tárgyú és meseillusztrációs műveiben az akvarelltechnikát alkalmazta elsődlegesen. 1945-ben, Budapest ostroma alatt, műveintek jó része elpusztult. Néhány átmentett alkotását valóságos ereklye gyanánt őrzik testvérei, Károly és Kornéi berkeleyi egyetemi tanárok. A kiállítás megnyitóján Murádin Jenő művészettör­ténész tartott értékes ismertetőt Wass Albert élet­művéről, pályafutásáról. • Közel 100 évvel ezelőtt, 1896-ban született (meghalt Nagyenyeden 1969-ben) s már a húszas években a nagyenyedi művészcsoprt tagja. Akkoriban kezdi pályafutását Enyeden többek között Dóczyné Berde Ánnás, a becei lelkész és festő Gruzda János, Göllner Elemér, Wass Albert enyedi inaskodása után 1927-ben a nagybányai festőiskola tagja lesz, ahol Thorma János az oktatója, irányítója, majd egy év múlva Budapesten, majd Párizsban folytatja tanulmányait. Hazatérve, mintegy negyven éven át Nagyenyed biztosít otthont számára, s hamarosan „Nagyenyed festője”-ként emlegetik, miközben a helybeli képkiállí­tásokon kívül Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Brassóban­, Székelyudvarhelyen, Tordán, Désen rendez kiállítást, s így neve Erdély-szerte ismertté válik. Közben gyakran járja Enyed vidékét, leggyakrabban a Székelykő lábánál elterülő Torockóra és Torockó­­szentgyörgyre visz útja. „Ez a hely lesz motívumkereső kirándulásainak leggyakoribb útvonala - hangsúlyozta Murádin Jenő. Olajfestmények és friss akvarellek sorozata készül az annyira megkedvelt vidéken. Tájképein a Székelykő számtalan változata tűnik föl, a Kőköz és a torockószentgyörgyi vár, az urbánus tájakon a Felső és Alsó Piacsor fehéren világító elöl pincegádoros házai, vízimalmok, a két falu templomai. Egyre mélyebben akarja megismerni Torockó népét, embertípusát, népviseletét. 1943-ban fél évet tölt a faluban. Az utcaképein feltűnő, népviseletbe öltözött öregek és fiatalok valószínűleg modellt álltak a festőnek, hogy minél hívebben megörökíthesse annyira változatos népviseletüket... Egy néprajzkutató pontosan leírhatná képei nyomán a torockói népviselet jellemző darabjait, a bőrrátétes bunda-lájbikat, ködmönöket, condrákat, a rókaprémes gallérokat, díszes pártákat”. És valóban, a kiállított negyvenöt kép elsődlegesen Torockó néprajzi gazdagságát tárta elénk. Köszönet mindazoknak, akik személyi tulajdonban levő alkotásaikat átengedték e kiállítás megrendezésére. GYŐRFI DÉNES A Vass-reprodukciók alapjául szolgáló felvételeket, illetve képes levelezőlapokat, meleg, méltató sorok kíséretében Hantz Lám Irén bocsátotta rendelkezé­sünkre. Köszönet érte! (szabadszombat) 26. szám, 1995. július 1-2. Mit ér az ember, ha magyar? HUSZONÖTÖDIK LEVÉL Az igazi vezér és a közönséges politikus közötti különbségről ...A vezérek, az igazi vezérek, a tömegek, a velük elvileg azonos tömegek öntudatának, akaratának, vágyainak és közösségi érzelmeinek az összefoglalói és kifejezői. Mellesleg a vezér alatt én nemcsak a világtörténelem nagy embereit, nemcsak a „Führer”-eket és „Duce”-kat értem. Csak azt értem alatta, amit az ősi magyar nyelv: itt „hadvezér”, „pártvezér”. ..munkásvezér”, a vezető nem elnök vagy főtitkár. A nép mindig így érti. Ma is falu­vezérek a parasztság vezetői. Ezeknek a vezéreknek kell a tömeg vezértípusát is kifejezni. Nekik kell egy­­egy osztály számára a rokonszenves vezérdeál típusát példázni. Persze minden határozott emberi csoportnak, rétegnek, osztálynak más-más a vezérideálja. Van akiké Tisza István, van akiké Nagyatádi Szabó István, s van akiké Achim András, vagy Szántó Kovács János és így tovább, a társadalom osztály- és világnézeti tagoltsága szerint. Egységes vezérideál a széttagolt osztálytársadalomban nem lehetséges. Egy vezér persze lehet, de csak úgy, ha valamelyik csoport élén a teljes hatalmat meghódítja és a többi csoportot elhallgattatja. A hatalomban aztán minden igazi vezér igyekszik osztály- és pártfeletti ember lenni. Aki a hatalmat örökölte vagy nem csoportok élén szerezte, az könnyen tud ilyen pártfeletti szerepet játszani, de aki valamelyik párt élén hódította a hatalmat, az már nehezebben. Akarva-akaratlan kénytelen a meglevő csoportok vala­melyikére támaszkodni. Hogy esetleg mérséklő, egyensúlyozó befolyást igyekszik érvényesíteni minden réteg javára, az az okosságát, előrelátását bi­zonyítja. De ebből nem következik, hogy­ha valami külső vagy belső ok a pártokat, osztályokat egymással szembeállítja, s döntésre kerül a dolog, ne azt válassza, amelyikkel elvi és uralmi szempontból megegyezik. Mert ennek a győzelme az ő eszmei céljait és uralmon maradását szolgálja, ellenfeleié pedig nem. Maga a társadalmi küzdelem taktikája feltétlenül vezért követel. Parlamentáris vagy valamiféle szakszervezeti részlet­mozgalmakban elboldogulnak könnyen mozgatható titkárokkal és elnökökkel, hiszen ez a tömeg tulajdonképpen nyugalmi állapotban van, de történelmi cselekvéshez, akár kül-, akár belpolitikai síkon vezér kell. A cselekvésben ugyanis a sok előre kiszámíthatatlan tényező között a leg­kiszámíthatatlanabb az ellenfél taktikája. Hogy egy adott pillanatban a veszélyszül­te okosság vagy a kétségbeesés szülte vakmerőség milyen ötleteket és milyen bátor lépéseket ad az ellenfélnek, azt nem lehet semmiféle emberi okossággal előrelátni. Ehhez kevés minden párttudo­mány. Hiszen a legszerencsésebb lépések sokszor logikátlanok. Ha az ellenfél bölcsen úgy számít, hogy egy lépést sem tehetsz meg, mert így s úgy nincs értelme, hiszen biztos, hogy nem nyered meg, akkor nem készül fel ellened, s a sikert esetleg éppen ez hozza meg. Világtör­ténelmi leckét adott ebből Mussolini az abesszín ügyben. Mindez persze túl nagy szerepet ad a véletlennek, a szerencsének. S csak azok gyakorolhatják, akiknek már a teljes hatalom a kezükben van. De akinek még nincs, vagy nem korlátlan a hatalma, annak nincs más útja a sikeres cselekvéshez, mint a korlátlan bizalom megteremtése a legnagyobb tömegben. „Akit szeretnek, annak mindig igaza van” - ezt már többször írtam s a gyakorlat napról napra bizonyítja. Akit szeretnek a tömegek, annak nemcsak szívesen megbocsátják az esetleg elkövetett hibáit, nemcsak elfelejtik a ballépéseit, de sokszor még javára írják a bűneit is. Ha tehát cselekvésre kerül a sor, átadják magukat a tömegek neki s ez a vakbizalom, ez a kitartás és hősiesség megzavarhatja és felmorzsolhatja még az erős ellenfelet is. Ilyenkor az ellenfél elveszti biztonságát, a nádszál-emberek - akik minden táborban sokan vannak - hajladozni kezdenek, már nem tudják, nem az ellenfél győz-e s végül elvesztik a fejüket, kitör a pánik. * Évezredek óta, egyáltalán amióta kormányozott emberi közösségek élnek a földön, azóta folyik a vita, hogy melyik helyesebb, a demokratikus kormányzás vagy az egyeduralmi rendszer. Nincs rá egyöntetű válasz, hiszen azok, akiknek az egyéni tulajdonságaik és képességeik (Folytatása a c. oldalon) PASKÁNDI GÉZA Itt állok sűrű ellenfényben, már-már dadogva. Én akartam! Emlékem? Rólatok? Egy ügetés. Vesémen csillag, meteorkő... Ügetek. TARKOMON A NAP! Fényes öröm bökdös előbbre. Gyí, lovam, Európa iránt! Szent Gál haranglábja felé! Az Versailles kapuján Albion ködtornya felé! Légi térképem - sólymom szemében: ne vakítsd meg! Hajós térképem pikkelyeken: ne sikáld! Lovastérképem fűben, fában, mohában - kiterítem a tájra! Nehogy elégesd! Ügetek s megeresztem a zablát, Szent Gallen kincse felé! Én, a pogány. Furcsa nyelven kolostorban szerzetesek kiabálnak. Ne mássz a toronyba, nem arany, rézkakas az! Ó, Szent Gallen az én bábeli tornyom, zuhanok. Loccsan agyam, szemem, csupa szórvány. Itt állok sűrű ellenfényben, már-már dadogva. Én akartam! S megint, megint ügetek! Ismét Szent Gallen! Ne, ne dobj le, Harangláb! Nem viszek, hozok én­­ föl a fénybe! Tarkómra tűzzön a nap, csak a kincsre hulljon a fény, mit nyújt a kezem a­­tornyod iránt! Az ő fejüket koszorúzza a fény! Báthory István, Károli Gáspár! Apáczai, Bocskai, Bethlen! Rákóczi, Bartók, Ady Endre! Új s új fény hulljon Mikes fejére! S koszorúzzon a nap, Teleki Sámuel, Kós Károly, Puskás Tivadar! Ragyogjon Arany ! Kölcsey borús szemére a fény! Kolozsvári fivérek, Heltai Gáspár! Ó, Mátyás, Bolyaiak, Bölöni Farkas, Kriza János! Bodor Péter, Tóth Árpád és Tamási! Tündököljetek ott a toronyban, Tótfalusi Miklós betűi! Fényt az Események homlokára, vándorok halántékára, fényt, fényt, halhatatlan fényt halandók homlokára! Álljak itt sűrű ellenfényben: őket érje a fény. Én akartam! Csillagaimat viszem toronyba csillagaidhoz, ne félj! Ha ajándék ez! S te­ akard. Budapest, 1990. szeptember^ WASS ALBERT­­ Enyed és környéke a festő szemével Enyedet,­e kis történelmi és kultúrvá­­roskáját a Marosvölgynek és környékét, nem volna érdektelen, ha egy kissé a piktor szemével is bejárnánk, azokat a látnivalókat és érdekességeket, amelyek kedvessé, széppé s feledhetetlenné teszik az itt született, itt élő, vagy innen elszármazott embereknek az emlékeit s úgy belevésődnek a szívekbe, hogy a ragaszkodás helyekhez és arcokhoz talán sehol sem erősebb, mint éppen Enyeden. Minden vidéknek megvan a maga sajátos adottsága, ami köt, vonz, beleszövődik a legrejtettebb rekeszébe a léleknek és agynak, s elkísér mint a puha, tapadó árnyék, és visszahív, visszahoz gondolatszárnyakon, vagy robogó vonaton, bármilyen messze is vetődnél tőle ezen a világon. Enyed is úgy él az enyedi ember szívé­ben, mintha nem is lenne a világnak szebb és kedvesebb helye ennél; világ közepének tartja a beszéd, s ha talán nem is eléggé komoly, vagy világos ez az állítás, kell hogy legyen mégis benne egy kis rejtett zamat, ami édes, tele van az ölelés és melegség ezer illatával és derűjével, s ez a fiatalos lüktetés, ami így kiárad emberekből és falakból, erdőkből, hegyekből és vizekből, csak még hihetőbbé, igazabbá teszi a mondást, s éltető hatása egyformán folyik szét fiatalnak és öregnek az ereiben. Igen öreg város ez. Nagy múlttal, nagy örömökkel, és még több szomorúsággal és csapással az idők folyamán, amik érték, aszerint, hogy simogató, vagy ostorozó kedvében volt-e fölötte az Isten. Hogy a jelene és jövője egyre bizonytalanabb és szürkébb, ez már az új idők mostohasága; s ha az új szellem, új erők más-más orientálásokat idéznek is elő, mégsem tudják elmosni a múlt értékeit s ha itt-ott portanak is már a vakolatszemek, málik az évszázados tégla anyaga és keménysége, megmarad a lélekben a dal, a mese, a beszéd ereje - amit bár töredezetten és foszlányosan adnak is tovább szájról szájra - velük ott élnek még a hegyek, az újuló erdő, a kövek, meg millió és millió fűszála és virágja a rétnek, amiknek éltető tüze megfejthetetlen módon belopja magát az anyatejbe, s a serdülő, játékos gyermeknek így nőnek egyre teltebbé, szebbé és boldogabbá az évei. Virágba borul az ifjúság s a szüretelő nótákból jut bőven az öregek lehiggadt életébe is, amit mindnyájunknak, itt élő és innen (Folytatása a b. oldalon) Szereposztás A Termésnek, ennek a Kolozsváron 1942 és 1944 között Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László szerkesztésében évente négyszer: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél megje­löléssel kiadott könyvszerű folyóiratnak nyolc száma került a napokban (má­sodszor) a kezembe. Először diákkorom­ban intézeti könyvtárosként lapoztam bele, de letettem, mert professzorom és gazdám, György Lajos akadémikus, a Bolyai Egyetem prorektora egyik napról a másikra történő eltávolítása után „a nép ellensége!” megbélyegzéssel és közvetlen munkatársai, Izsák József és Nagy Pál kiebrudalása után féltem, most rám kerül a sor. És a fejemhez is vágták: nem elég, hogy még a piarista gimnáziumból és a Lyceum könyvtárból vagyok jó ismeret­ségben Mindszenty hercegprímás és Maniu politikai vezér szekértolójával, de ráadásul egész nap Zilahy-, Tamási-, Nyírő-regényeket olvasok. És bizony Nagy Istvánnak, a munkásíróból egyetemi előadóvá előlépett régi ismerősömnek kellett megvédenie engem, azzal, hogy: „Hiszen magyar tanárnak készül, érthető hát, ha magyar regényeket olvas!” De azért egyszer Szabédi Lászlónak, eszté­tikaprofesszoromnak halkan odasúgtam: „Érdekes volt az a Termés!” Megnézett, felcsillant a szeme és a hangján érződött, hálás, hogy kiejtettem azt a szót: TERMÉS. Pedig éppen akkor írta­­ fölszólításra!­­ Vezessen a párt című versét. És abban elpanaszolta: „Elvtársak, az én ifjúságom hosszú reggel volt, naptalan, keringtem a kerek világon külön kerékként, céltalan.” Pedig 1943-ban, amikor megírta sok­sok érdekes tanulmányát a Termésben (és publikálta az előbbihez csöppet sem hasonlító verseit), nem annyira céltalanul keringett a kerek világon. Bizonyítja ezt a Szereposztás című, ismertetésszerű vitairat, amelyet Kállai Gyula: Népiség, demokrácia, szocializmus c. könyvére írt válaszként. (1943, Tél). Kállai - könyvében­­ a népi írók „súlyos hibájául” rója fel, hogy a „prole­társzocializmust elfogadják, de nem (Folytatása a b. oldalon) LÉTAY LAJOS így lehetsz bölcs: nézd a vizet, a villanó halat, míg arcodon tovazizeg­­ a síkos pillanat. Egy szót se szólj, rácsok között topog úgyis szavad, tengerek mélyét tükrözöd,­­ elárulnád magad? Rádtekerődznek napjaid, mint undok békanyál: vajon ki nyújtja karjait, hogyha kiáltanál? Csak dűlj a korlátra, ne félj, megértnek a halak, elúsznak majd a szívedért,­­megvilágítanak. W&mées m üdem Utoljára a Vén Mészárost ijesztgették itt a lidércek. Régen volt, elhajíthatod a követ, csontosulhat térded. Mehetsz, a Köz felé is bátran, a nagy kertek fehér kutyáit elvitte a sin­tér. Foguk maholnap virágmaggá válik. Szelídül a falu, nem mordul rád, nem int meg, fülön se fog már: mérge, mint­ázott kismadár, sírdogál a diófa lombján. Ha félsz, csupán magadtól félhetsz, hisz úgy keringsz ezen a tájon, akár a üdére: nem marad utánad egy levélnyi lábnyom. (Megjelent: Termés • Tavasz, 1944, Kolozsvár).

Next