Romániai Magyar Szó, 1998. július (10. évfolyam, 2754-2784. szám)

1998-07-01 / 2754. szám

­ ....................... ....................... '---------aragoszöld égig érő fenyők, virágos havasi legelők között kanyarog a bekötő út Szé­kelyudvarhely és Csíkszereda között Hargitafürdő felé. Az előző napi eső tócsán megcsillan a koradélutáni napsugár, ahogy a hegyi településre igyekszem. Mikor az út túlságosan gidres-gödrössé válik, alkalmi autóvezetőm leállítja kocsiját és gyalog folytatjuk tovább az utat, az egyre emelkedő szerpen­tinen, a szétszórtan épült, kőből-fából összerótt házak között. Jobbról elmarad a kaolinbánya holdbéli tájra emlékeztető meddőhányója, míg előttünk ki-kibukkan a tévéerősítő-állomás. Helyenként tábla mutatja, hogy jó irányban haladunk az Ózon szálló felé. Csobogó vízerek keresztezik az utat, kellemes zenéjük már puszta jelenlétével is hűsítően hat a rekkenő melegben. Végre itt az utolsó forduló, s máris a szálló udvarán állunk. Néhány csoport idősebb férfi és nő beszélget, majd élénk örömmel fogadja az újabb érkezőt, személyemet. Üdvözlések, baráti csókok, hátbaverege­­tések közvetkeznek, gyakran bemutatkozással. Nem is csoda, hiszen negyvenéves találkozóra gyülekezünk! Annak idején a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetem 1958 őszén 117 általános és 28 gyermekor­vos fejezte be tanulmányait a sikeres államvizsga után. Azóta volt ötévenként rendszeres találkozó, majd harminc esztendő után már minden évben összegyűl­tünk jó néhány tucatnyian, a megszállott barátok, kollégák. Ám erre a kerek évfordulóra olyanok is eljöttek, akik nem öregedtek velünk együtt, hiszen diákkorunk óta nem találkoztunk. Már az egyetem bevégzése után országosan szétszórattunk, hiszen első olyan végzősök voltunk, akiket a korabeli túlságosan lelkes egyetemi vezetőség felajánlott az elhanyagolt települések orvosi ellátására. Így történt meg, hogy csak igen kevesen maradtunk szülőföl­dünkön, Erdélyben az átlagnál magasabb médiák alapján, míg a többségnek Moldova és a Duna-delta jutott. Kollégáim és egyetemünk becsületére a „magyar doktorok” mindenütt megállták a helyüket, és kivívták az egyszerű falusi emberek tiszteletét, szeretetét. Aztán évek múlva mód adódott a visszatérésre; voltak, akiknek a kivándorlás volt a mentség, ám akadtak gyökeret verők az idegen földben, s ma már nyomuk veszett. Az exodus az utóbbi években felerősödött, sokan idegenbe szakadt gyermekeik után már nyugdíjasként kerestek új hazát. Beszélgetéssel, emlékezéssel telt el a délután és az este. Másnap délelőtt került sor az osztályfőnöki órára. Névsorolvasás közben a távollevőkről is tudósítottuk egymást. Kiderült, hogy harmincan már a mennyei rendelőkben gyógyítják a betegeskedő angyalokat. Első kollégánk élete harmincas éveiben költözött a másvilágra, az utolsó, egy nagyváradi sebész koporsója mellett éppen a találkozó előtt egy héttel álltunk. Sokan megrendült egészségük miatt nem tudtak eljönni a találkozóra, mások talán restelltek megjelenni oly sok hiányzás után, akad olyan, aki nemtörődömségből lehet, nem is kíváncsi a régi diáktársakra. Sokan vannak, akik nem változtak jelentősen ifjúkoruk óta, mások megtört, beteg emberek. Nem csoda, hiszen bárhová állította a sors és a szerencse az orvost, a falusi és az éjszakai szolgálat, a sok stresszhelyzettel járó hivatás nem múlt el nyomtalanul. A családtagokkal együtt közel száz jelenlevő végighallgatta az 56 kolléga rövid beszá­molóját. Azután az ünnepélyes, szomorkás hangulatot oldotta a Csíkszeredai Nagy István művészeti középiskola szimfonikus zenekara Köllő Ferenc tanár vezényletével. Kedves műsoruk, fiatalos lendületük, igyekezetük mindnyájunknak saját ifjúságunkat juttatta eszünkbe, mikor mi is meg akartuk váltani a világot, felfedezni a súlyos bajok gyógyszerét és meggyógyí­tani minden­­hozzánk fordulót. Azután régi egyetemünk feltámadásáról tudósított évfolyamtársunk, dr. Brassai Zoltán professzor. Adatokkal bizonyította, hogy ismét emelkedik a magyar diákok számaránya és ismertette, hogy milyen lehetőségek állnak előttük, ami a külföldi ösztöndíjakat illeti. Két kedves vendégünk is volt, egykori belgyógyász professzorunk, dr. Dóczy Pál és a munkaegészségügy tanára, dr. Dienes Sándor. A most 89. életévébe lépett Pali bátyánk egyetlen találkozóról sem hiányzott! Ezúttal is, mint annak idején, mikor a belgyógyászat tudománya mellett az orvosi viselkedés szabályaira okított, tudott újat és hasznosat mondani megőszült tanítványainak. A szellemileg friss nagy öregek között is csoda Dóczy Pál professzor, hiszen ma is dolgozik a fizetéses posiklinikán, és rendszeresen közöl a hazai sajtóban. Életbölcsességgel átitatott előadását figyelemmel hallgattuk mindnyájan, majd jó étvággyal fogyasztottuk el az ízletes ebédet. A délután, majd az esti díszvacsora is beszélgetéssel, tánccal és nótázással telt. Volt miről beszélgetni, hiszen szétszóródtunk a világban. Jutott az évfolyamról Máramarosszigetre és Brassóba, Aradra, Váradra, a Székelyföld városaiba, ám sokan Magyarországon, Németországban és Izraelben gyógyítanak ma is. Szívderítő színfolt volt a Németországban élő Dvorzsák László, azaz Titusz kollégánk humoros számvetése, majd Budapesten frissen megjelent kötetének dedikálása és ajándékozása a régi évfolyamtársaknak. Harmadnap reggel aztán szedelőzködött a társaság az időközben esősre fordult időben, hogy hazafelé induljon. Előbb azonban valamennyien köszönetet mondtunk a Csíkszeredai kollégáknak s közöttük is a szervezésben oroszlánrészt vállaló dr. Mátyás Tibornak. Elváltunk anélkül, hogy tudnánk, jövőre hol találkozunk, ha megérjük. Biztos, összegyűl ismét egy maroknyi csapat valahol, hiszen évről évre egyre kevesebben vagyunk. JÓSA PIROSKA : Negyven esztendő a gyógyítás szolgálatában GUTHER M. ILONA # Pert perre halmozva araszolnak # Nyújtsa a pénzt, drága vezérigazgató úr! # Megszerezték a TINLIB-rendszert # Önfeladás lenne a sorsunk? # Szomorú szemében az örök kérdés # Orvosok, ha találkoznak # A zerge szarva nem hull le minden évben # Megsküzdve minden négyzetméterért. A dési ferences kolostor és a hozzá tartozó épületek fél évszázaddal eze­lőtt még rendeltetésüknek megfelelő egységes rendszert alkottak a város központjában. Az államosításkor és az ezt követő években nem kegyel­meztek e keresztény létesítménynek sem. Nemcsak az oktatási, nevelési, szociális célokat szolgáló, különálló épületeket foglalták le, hanem a temp­lommal egybeépült kolostorból is kitúrták tulajdonosaikat, a minimálisnál is kevesebb­­helyiséget hagyva meg számukra, elfalazva a többi részt. Hasonló módon forgatták ki javaiból­­ a református egyházat is, amelynek tulajdonában Dés régi központjában nemcsak egy-két épület, épületegyüt­tes, hanem egész utcasorok voltak. Ezekről részletesen írtunk az RMSZ 1997. május 6-i számában, A tét nem kevés c. cikkben.­ Az utóbbi időben a beavatottakon kívül a dési magyarok értetlenül szem­lélik azt a jelenséget, hogy miközben a római katolikus egyháznak részben sikerült visszaperelnie és visszafog­lalnia épületeit, addig a református egyházéit egyre-másra adogatja el a város a jelenleg benne lakóknak. A helyzet tisztázása, a közösség tájékoztatása érdekében megkerestük Gudor Lajos református esperest és a római katolikus egyház lelkészét, Damján testvért. A visszás jelenség magyarázata, hogy a református egyház épületeit elvételüket követően hivatalosan is az államra írták, viszont ezt a római katolikus egyház esetében elmulasz­tották, így az 1989-es fordulat után a ferences kolostor és a hozzá tartozó épületek - néhány kivételével - telek­könyviig még mindig a jogos tulajdo­noson szerepeltek, s ebből kiindulva a római katolikus egyház rendre pert indíthatott bitorolt épületeik vissza­szerzéséért. Ugyanezt a református egyház nem tehette meg, s ha meg is teszi esélytelenül, mert telekkönyviig a tőlük elvett épületek jelenleg az államon szerepelnek, így a református egyháznak tehe­tetlenül kell szemlélnie újabb jogfosz­tását. Az sem használt, hogy 1997 januárjában elvett épületeik sorozatos eladása miatt tiltakozó beadvánnyal fordultak a városvezetőséghez. Gyakorlatilag addig nincs mit tenniük, amíg Románia parlamentje meg nem hozza az egyházak államosított javainak további sorsát rendező törvényt. A római katolikus egyház ingatlan­jainak jelenlegi jogi helyzetéről Dam­ján testvér, Lászlóffy Árpád gondnok és Széll Ernő tanácsos tájékoztatott. Leghamarabb, még 1990-ben min­den további nélkül visszafoglaltak öt helyiséget a kolostorból. A többi kiürítésére és átadására is ígéretet kaptak, de ezzel maradtak, mert az idő múlásával erről hallani sem akar­tak a bennük székelők. Ezért kény­szerült az egyház pert, pereket indí­tani. Az emeletet teljes egészében csupán a múlt év karácsonyára sike­rült­­ törvényszéki végzés alapján - újra birtokba venniük. A városi mú­zeum ezt a részt raktárként használta. Az itt felhalmozott dolgokat az egyház saját költségén szállította el a polgár­­mesteri hivatal e célra kijelölt helyisé­gébe. A földszint két szárnyát a mai napig sem ürítette ki a múzeum, pedig erre írásos egyezményben kötelezték magukat, s a határidő május 1-én lejárt. Ebben az esetben viszont már nincs nagy gond, mert folyamatban van a Carpati nevű vendéglő átalakítá­sa a múzeum áttelepítésére. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a múzeum 1992 óta semmilyen bért nem fizet az egyháznak. A kolostor bejáratától jobbra és balra eső földszinti helyiségeket is peres úton szerezték vissza. De ténylegesen csupán két évre az ítélet kimondása után vehették birtokba. Itt üzlethelyiségeket működtetett az állami kereskedelmi vállalat, s jelen pillanatig is - bár kimentek innen - több millió lej házbérrel tartoznak. A bejárat fölötti emeleti helyiségekben bérlakások voltak és vannak. A benne lakók az egyháznak fizetik a lakbért. Közvetlenül a kolostor mellett található az 1-es számú, két egymás­hoz ragasztott épületegységből álló általános iskola. Ez is a római katoli­kus egyházé volt, női zárda és le­ányiskola működött benne. A nagyob­bik épület kebelezve van az államra, a kisebbik viszont nem. Amikor ez kide­rült, az iskola kérte az egyház bele­egyezését a kisebbik épület telekköny­­vezéséhez, amit az egyház megtaga­dott. Jelenleg perben vannak miatta. A földszinten üzlethelyiségek működnek. Egy másik, tanítói lakással egybe­kötött egyemeletes iskolaépületüket sem sikerült még visszaszerezniük. Ebben jelenleg takarékpénztári kiren­deltség, raktár és üzlet is van. A kolostor mellett egy 330 négyzet­­méternyi beépítetlen területet peres úton visszakaptak. De még mindig csak papíron tulajdonosok, mert a területet bitorló Dacia nevű vendéglő az ítélet ellenére sem szabadította fel. Nyári kertet működtet benne, hasz­nálati bért pedig nem fizet. Ami a legnehezebb dió, az az 1942- ben a katolikus egyház által leányis­kolája számára épített sportlétesít­mény, amit az államosítás után kultúr­­házzá alakítottak, s jelenleg is mint a város művelődési háza működik. Nagy vonalakban ez a helyzet a dési római katolikus egyház ingatlan­jaival. Pert perre halmozva, csigalép­tekkel, sok kellemetlenséggel járó alkudozásokkal, egyezkedésekkel próbálnak a sajátjukban birtokon belül kerülni. Helyzetük mégis jobb, bizta­tóbb a dési református egyházéhoz viszonyítva, mely előtt még a peres út is zárva van. obiltelefon a divat. Mobilos ember a menő, a fej. Nem maradhatok le, olyan hülye azért nem vagyok. A minap vettem egy mobilt, s megpróbáltam okosan használni. Már az első órában három métert nőttem. Mentem az adóhátralékot kifizetni. Persze, hosszú sor. Elővettem a mobilt, megnyomtam rajta néhány gombot és jó hangosan beszélni kezdtem: „Itt vagyok megint, kedves államtitkár úr! Igen, a naccsá­­gát is tessék hozni! Hozattam Spanyo­lországból friss őszibarackot, Las Palmasból friss kagylót, lesz piszt­ráng... Igen, államtitkár úr, a tokajit már behűtöttem...” Óriási sikeremk volt. Az emberek előreinvitáltak, s a pénz­táros külön kiszólt: „Nyújtsa a pénzt,­­ drága vezérigazgató úr”! A siker folytatódott. Sétáltattam a korzón a kutyát. Oda­csinált a beste. Ugrott is a közelben őgyelgő csokoládémilicista, vagyis polgárőr. De nekem is volt ám eszem, gyorsan leakasztottam nadrágszíjam­ról a mobilt: „Éppen a korzón defilálok Lupuval, parancsnok úr! Okos kutya, nagyon okos. Igaz, most egy kicsit kipingálta a járdát, de éppen ide jött az ön egyik beosztottja és...” Mire a csokoládémilicista előkapta zsebken­dőjét, szépen felszedte a bogyókat, és sűrű hajlongás közepette eloldalgott a csomaggal. Megyek a Dacia szálló előtt. Ott szoktak ácsorogni a lányok, főleg a barnácskák. Eddig alig néztek rám, alkalmasint ősz hajam miatt. Pedig, ha tudnák, hogy van olyan hétvége, ami­kor tizenöt-húsz kilométert is gyalo- Mobil golok!.... Kipróbálom őket a mobillal. Beleszólok: „Arany vagy, Jancsikám, megkaptam a százmilliót. Felét már átváltottam márkába!...” Mintha mágnes volnék, három barnácska is rám ragadt! Alig tudtam tőlük meg­szabadulni... Több mázsával súlyosabb ember­nek érzem magam, mint eddig. Fölötte megnőtt az önbizalmam. A prefektúra bejáratánál mindenkitől megkérdik, hova megy. Én csak felmutatom a mobilt és intenek. Az ügyészségen még szigorúbb a belépés, de én csak beleszólok a mo­bilba: megyek Zolikám! Szalutál és ajtót nyit az őr. A határnál már az út szélén álló kiskatona vigyázzba vágja magát, mikor magabiztosan előremegyek és a mobilon az „őrnagy úrral" beszélgetek. Valamelyik nap gyorshajtáson kapott a rendőrség. Míg a zsaru hosszú szertartással a hajtásit kérte, én már az „ezredes úrral” beszéltem a mobilon. Az ezredes szót hallva, majd odacsinált. Csak úgy nyelte a levegőt, amíg bocsánatot kért. Csupán otthon nincs sikerem a mobillal. Továbbra is be fognak krump­lit pucolni,­szőnyeget porolni, cipőket sorba rakni, ágyat vetni, szemetet kivinni, kávét főzni... S a szülőfalum­ban lévő birtokomon a szomszédok továbbra sem kapálják meg a szőlő­met, s nem vágnak fát helyettem a pálinkafőzéshez. Ki látott ilyet? Még csak annyit: a mobil nem igazi. De jól el lehet vele játszani. Aki nem hiszi, kipróbálhatja, hogy nálunk még egy ügyesen használt játék mobilte­lefon is lehet státusszimbólum. SIKE LAJOS 3x3: Szín és pad - na hol?! (megoldás: Kolozsváron) • Fotó: CSOMAFÁY FERENC / RMSZ Vadásztrófeák kiállításon Nagyvadaknak - szarvasfélék, medvék, vaddisznók - a Pelem kastélybeli gyűjteményéből származó vadásztrófeáit mutatja be Zilahon a helyi múzeum június végétől augusztus közepéig nyitva tartó kiállításon. Nem vadászmese: aranyérmes, világrekord számba menő trófeák: agancsok, medvekoponyák, szőrmék és agyarak tekinthetők meg, ugyanis volt honnan és miből válogatni. Más kérdés az, hogy a nagy trófeák egykor, „nagy vadászok” hírnevét szándékozták öregbíteni. A Kádár János lőtte dámszarvas Gyuláról származik, 220,31 pontjával világrekorder trófea volt mindaddig, amíg Todor Zsivkov szerezte meg 1975-ben az újabb rekorder trófeát, s a teljesítmény nem hagyhatta nyugton a román főtitkár és fővadászt sem. 1978-ban Komandón lőtte ki azt a medvét, melynek szőrmehossza 268,50 centiméter, szélessége 186, hanem fővadászunk állandóan ráduplázott, mikor Snagovon, mikor Scrovisteán és az ország sok más táján. Volt honnan lőnie, hiszen a zergetrófeákat hatvan éve Románia kínálja a vadászoknak. Vaddisznóagyar-trófeákat a Görgényi-havasokban, medvét Beszterce-Naszód megyében és sok más nagyvadat a Kovászna megyei Kormoson, Fogaras környékén, felsorolni hosszadalmas lenne. A nagyközönség is megtekintheti így a trófeákat, köztük a hiúzbundát. Szakértő mondta, hogy egykoron a hiúz húsa csemegének számított királyi asztalokon, szőrméjét sem közönséges halandók viselték, és a hatalmas medvék bundája sem az élcsapatnak kikiáltott munkásosztály tagjainak talpa alá simult a panellakásban. Felszarvazott férjeket nyugtathatna meg a látvány: a tucatnyi szarvas­, őzagancs, a mufloné, mely ugyan Korzikában, Szardíniában őshonos, ám jól alkalmazkodott Dobrudzsában a hazai viszonyokhoz. A kiállítás eligazít ugyan azzal a táblázattal, melynek segítségével pontozni lehet agancsot, agyarat és szőrmét, de ez talán a vadászt érdekli jobban, mert melyik vadász nem álmodik aranyérmes nagy trófeáról? Feltéve, ha sportszenvedélyből vadászik, és a vadászat írott és íratlan törvényeit tiszteli. Ám a vadászat ölés és foglalkozás is, az az emberlét őshajnájától kezdődően. Kár viszont, hogy másféle érdeklődésre nem ad eligazítást a Pelez kastélyból származó trófeák bemutatója. Ugyan hol tudja meg az avatatlan érdeklődő, hogy a zerge szarva nem hull le minden évben, ellentétben a szarvaséval, sőt fejdísze egyben kora meghatározásában is segít? Hátrább az agyarakkal, mozdulhat a fiatalabb kan az öregre, ugyanis tízesztendős koráig a vad agyara erőteljesebben növekedik, majd öregedésével párhuzam­osan megkopik, rövidül. A húsz esztendőig elélő közönséges szarvasbika a 350 kilogrammot is elérheti, s áhított trófeájuk, a szarvkorona naponta egy centimétert növekedik, 120 nap alatt kifejlődik. Szép a kiállítás, a vadászösztönnel nem bíróknak is látvány, kár tehát, hogy ismeretanyagot, információt nem nyújt; éppen olyan kár, hogy a trófeák mellé nem sikerült a kiállítás megnyitójára a gyilkos szerszámokat, a vadászeszközöket, a fegyvereket is bemutatni. ígéret van rá, tán idő is az augusztus 15-ig nyitva tartó kiállításon, amit a Zilahon járónak, átutazónak is érdemes megtekinteni. FEJÉR LÁSZLÓ Szeressétek a közkönyvtárakat! Kétnapos megyeközi könyvtáros­találkozót rendezett a zilahi lonija Scipione Badija Megyei Könyvtár június 23-24 között, melyen Brassó, Hunyad, Kolozs, Maros, Máramaros, Szatmár, Szilágy és Temes megyék megyei közkönyvtárait képviselők vettek részt. A tapasztalatcsere gerincét a könyvtárak informatizálá­­sával kapcsolatos referátumok és azok megvitatása jelentette, ugyanis tavaly óta megszerezte a megyei könyvtárak többsége a TINLIB- rendszert, s a megvásárolt program 1997 őszétől lehetővé tette automati­zált osztályozás, katalogizálás beve­zetését, a könyvtárak közötti számító­­gépes kapcsolatteremtést. A könyvtári informatika ugyanakkor szükségessé tette a könyvtáros szakma értelmezé­sének újrafogalmazását. A vendéglátó megyei könyvtárral való ismerkedés Zilahon alkalom az intézmény tevékenységébe jobban belepillantani, amit annál is inkább érdemes, mert a kultúrára nézve rendkívül mostoha anyagi körülmé­nyek között nem egészen tíz esztendő alatt többet fejlődött, mint annak előtte kétszer annyi időben tanúsíthatja ezt a bővítés: az 1989. évi 500 négyzet­­méter könyvtárfelület helyett ma már 1113 négyzetméter jelenti három külön részlegen a megyei könyvtárat Zilahon. Állaga pedig 153 120 könyv, folyóirat, s újabban audio- és video­kazettát is felölel; a beiratkozott 7471 könyvtárlátogató és a dokumentációs részleg alkalmi felkeresői 236 837 esetben konzultálták a könyvtári anyagot. A rendszerváltozás lehetővé tette az európai szellem felé a nyitást, így a románon és kevés magyaron kívül angol, francia, német nyelvű közgazdasági, filozófiai, teológiai tárgyú művek is bekerülhettek a közkönyvtárba; ezek között nagyérté­kű és világhírű munkák: 30 kötetben az Encyclopedia Britanica, rajta kívül az Encyclopedia Universalis, World Book, Grand Larousse, Les Grands Maitres de la Peinture és így tovább, a világ leghíresebb enciklopédiái, lexikonok - köztük magyar nyelvűek - és sok más hasznos kézikönyv. Ez a magyarázat ahhoz, hogy a főiskolával nem rendelkező Zilahon az esztendő nagyobbik részében jó időben kell elindulni, hogy helyhez jusson az ember a kényelmes olvasóteremben. Külön szót érdemel, hogy a megye­­közikönyvtáros-tanácskozásra a zilahi megyei könyvtár megjelentette a Raftul Liber című, évente két számra tervezett időszaki kiadványát. A könyvtárigazgató, Silvia Cosma a megyei könyvtárhálózatot és gondjait ismerteti. Neaga Ileana a gyermek­­részleg (lényegében külön könyvtár) újdonságait; Balogh Gabriella a megyei könyvtár szolgálatai informa­­tizálásáról számolt be; Viorica Baidoc dániai könyvtári tapasztalatait osztja meg; Györfi-Deák György könyvekkel kapcsolatos írásokat fordított; Szabó Vilmos képzőművész exlibriseiből közöl jó néhányat. Közkönyvtáraink gondja főleg az állaggyarapítás. Különösen az a községekben, ahol a helyhatóságok hatáskörébe tartoznak. Ezért tartom könyvről, könyvtárról szóló mottó helyett a választott vezetők figyelmébe ajánlani: szeres­sétek a közkönyvtárakat, mert azok a demokrácia gyakorlásának az esz­közei. A közkönyvtár mindenki előtt nyitva áll. FEJÉR LÁSZLÓ Apám, „az álmok nem hazudnak”!­ ­ ikom(k­il­ ilok :i kom luihan­) Apám törékeny, apró ember volt - termetét a tüdőbaj megtörte. Még 50 őszt sem látott, s meghalt a szüret reggelén. Őt is mézes gerezd­ként szedte le a halál, mellyel már zsenge gyermekként kompro­misszumot kötött leragadt mellhártyája. Apám hős volt, vasúti pályaőr. Most is a temetőkert (milyen szép ez a szó, talán rózsakert is lehetne) legmagasabb pontjáról figyeli a vonatokat. Szomorú szemében ott volt az örök kérdés: miért? S így ment el búcsú és válasz nélkül... De tudom, hogy újra meg újra vissza­tekint rám és figyel, és számaikér, így kérnek számon mindent előrement őseink. Gondoljátok meg emberek! Számonkérik tőlünk az elfecsérelt időt, sutba dobott jogainkat számkivetett magyarsá­gunkat. Ők előrementek, de figyelő szemüktől nem marad semmi sem távol, mert azt átfogják egy gondolattal. S ugyanúgy majd mi is számon­­kérjük gyermekeinktől az itthagyott „örökséget”, amely lehet mesés kincs vagy egy lyukas garas. Mennyit kaptunk és mennyit hagyunk örökségbe? Apám rövid életében csodálatos értékeket hagyott rám: a becsületet, a büszkeséget, a kitartást. Apám, „az álmok nem hazudnak”! S amit te álmodtál nekem, azt úgy érzem, megkaptam. ... A kontinuitás, a megmaradás fontossága életünk lényege. Megmaradunk, tovább ittragadunk gyermekeinkben, így fonódik össze a múlt, a jelen s a jövő. Lent a földben fonódnak össze láthatat­lanul a gyökerek: az öreg fa a fiatal cserjével. S ami látszik, az az, hogy lombkoronájuk egyszerre hajlik a szélben, s a csillagoknak együtt énekelnek. A csoda itt van az életünkben. A csoda az, ha láthatjuk „pillantásunk egy gyermek szemében”, s a szerencse máris ránk mosolyog az ő nevetésében. Mit álmodunk meg ezeknek a csöppségeknek? Milyen jövő vár rájuk: suhogó fényes szárnyak vagy sötét alagút? Mi marad utánunk, ha elmegyünk: sem egy ültetett fa, sem egy emberpa­lánta, csak a vagyon és a karrier - elszálló pelyva, omló homokvár. ... Most lelkem legmélyebb kútjából törnek elő a gondolatok, talán egy kissé maszatosan az idő hínárjától, de megtisztulnak azok a kedves, bolyongó emlékektől. VERES PIROSKA I­ss 5555 sas 1 MAGYARSZO, 1998. július 1. „Bozgor” avagy „hazátlan” Böngészgetem az Erdélyi Magyarság 33. számát. A negye­dik oldalon megakad a szemem a „bozgor” szón... Mit is jelent ez a szó? Hiába ütöm fel a Ro­mán-Magyar Szótárt, nem találom benne. Régebbi emlé­keimre hagyatkozva magam­ pró­­bálom megfejteni a szó értelmét,’ ehhez hívom segítségül a már nagyrészt elhunyt kétnyelvű munkatársaimat, barátaimat, akikkel elvitatkozgattunk ezen. A bozgor szó jelentése — mint vitáinkból kitűnt -, annyi mint ha a románnak azt mondanánk: oláh. Nem a hazátlan a jelen­tése. Ez nem azt jelenti, hogy a hazátlannak nincs pontos román megfelelője. Van, a „banghina”. És mégis, érdekes módon a bozgor „öröklődött”. Tehát, legyen „bozgor (vagy) banghina” minden­képpen megalázó, lenéző, le­kicsinylő a jelentése. De hát, valóban bozgorok vagyunk mi, azaz banghinák? Attól függ mindig, hogy aki nézi, annak milyen a lelki beállítottsága, intelligenciája, történelemis­merete. A cikkíró (Szász István) írása elején Sütő András szavait idézi: „Magyarország az egyetlen olyan ország, mely körös körül hajdani önmagával határos. Ugyanakkor a hajdani önmagával határos ország lakóinak, főleg pedig közvélemény-formálóinak jelentős része nem óhajt önma­gával azonos lenni”. Súlyos szavak. Önfeladás lenne a sorsunk? Elfogadjuk a fent írt jelzőket akkor, amikor­­ ismét a cikkírót idézem: „A szomorú jelenség tragikumát fokozza, hogy a határficamok előnyeit él­vező népek, annak ellenére, hogy valódi tradíciójuk nem volt, történelmi génjeikben nem létez­tek ezer év államalkotó kódjai, azonnal és nagy természetesség­gel vállalták­­ meg nem érdemelt — szerencséjüket és az annak féltésével járó gondokat, sőt annál többet is”. Tehát, baj van. A legnagyobb: velünk. Nem is annyira a saját határain kívül-belül rekedt négy ötmillió magyarral, hiszen, mi úgy-ahogy védekezünk, hogy a könyörtelen nyomás ellenére is megőrizzük nemzeti önazonossá­gunkat, kultúránkat, nyelvünket, inkább az „anyanemzet” beletö­rődő, belenyugvó politikája az, ami Kádár Jánossal kezdődően, Horn Gyuláig keserített bennün­ket, kívülrekedt magyarokat, kivéve azt a rövid időszakot, amíg Antall József tartotta a kormány­­­rudat. Elszomorító. De az még inkább, hogy maga az anyanem­zet, a polgárok többsége is közö­nyös, nem csupán a kívülrekedt magyarok sorsa iránt, hanem az úgymond elveszített, ha úgy tetszik, elrabolt területek iránt is.­­Ők ott jól érzik magukat, ami részben érthető is, mert hozzánk képest polgári sorsot élnek. És miért adnák fel ezt az előnyt? Értünk? Hiszen, áttelepült magyarjainkat is kinézik maguk közül. Tehernek veszik. És én mégis azt mondom: igen, értünk, főleg értünk kellene.­ is ! De mit számít az, amit mi mondunk. Európa arra van... S félő, hogy ezt Orbán Viktor is nagyon tudja. És ha nem úgy van? Egy fecske tud nyarat csinálni? Nem az egész nemzet­nek kellene-e már egyszer fel­­rázódni a sok évtizedes dep­resszióból, küzdeni azokért az értékekért, amelyek ezt a nemzetet történelme jogán megilletik? Miért lettünk mi ennyire lehangoltan belenyug­­vók? Nem igaz, hogy a világ már nem tudja, Trianon nem csak igazságtalan volt, de kegyetlenül embertelen is. S hogy azok a „vétkek”, amelyeket az utódálla­mok a fejünkre szórnak, valójá­ban nem léteztek, hiszen, ha mi lettünk volna az erőszakos elnyo­mók, a mindenáron asszimilálni szándékozók, aligha tudtak volna úgy felerősödni, hogy az ország kétharmadnyi területét is megka­parintsák. Viszont, ha ők lenné­nek most velünk olyan lojálisak, aligha kellene nekünk most nemzeti fennmaradásunkért küzdeni. De hát, ritka politikai elit az, amely humánus tud lenni. Épp ezért nem lenne szabad nekünk sem a Jób eszével gondol­kozni: „Isten adta, visszavette / a szándékát nem ismerem / de biztos, hogy bölcsen tette.” Mert, ismét Szász Istvánt idézem: „Aztán néhány hét, hónap és emlékezetében ismét felhangzik a gyalázkodás:... ne felejtsd, te hazátlan, hogy román kenyeret eszel, (hisz) szájában már a magyar kenyér is meg­keseredett.” GÁBOR FERENC

Next