Romániai Magyar Szó, 1999. július (11. évfolyam, 3108-3139. szám)

1999-07-17 / 3124-3125. szám

A sok huzavona, valamint a túlontúl sok félre­értelmezés után talán évezredünk végére sikerül leszámolnunk azokkal a több­nyire hamis legendákkal is, amelyek azóta akár glóriába fontan körüllengik legna­gyobb költőnk, Petőfi Sándor alakját. S mint az mindig is lenni, történni szokott, sajnos, fel kell ismernünk azt, hogy - talán a „kollektív feledés" miatt is - költőnk valódi arca mégis, mégis kissé homályba borult, a sápadt, fiatal, meg­lepően sovány, megszürkült arc az azóta legkülönfélébb módon készített dagerrotí­­piák és fényképek szabályos „áldozata" lett, s talán nem telik el pár év, a köztudat számára az egykoron annyit dicsőített Petőfi Sándor úgy lesz (le)kezelve, mint egy maga körül állandóan vihart keverő ifjonc, aki meglepően fiatalon, alig huszonhat éve­sen­­ azt hittük­­, „megváltott egy világot", magát azon­ban... tőlük, költőktől szo­kásos módon, elveszejtette. Nem túlzunk, ha ki merjük mondani azt, hogy a mai, modern irodalomtörténet, akár szándékosan is, igyek­szik a feledés sötét Lébke­­vizébe taszítani azt a fiatal embert, aki az volt végső so­ron: ember a javából, bár ezt sokan, s főként a hálátlan utókor megpróbálja úgy értel­mezni, mint egy szörnyű sors­tratégiát... arra gondolva, hogy Petőfi, valamint köl­tészete eltűnt „elmúlt" ugyan, de ... tovább él a magyar történelem, a közös magyar sors, és nem utolsósorban a Magyarországon talán legtel­jesebben kivirult magyar for­radalom eszméje. Hiszen koporsóikban megmozdultak a népek, Közép-Európa népei, mondhatni, Európa szívének népei, szinte Európa szíve. S a nép, ezúttal a magyar nép lesz az (vagy: máris az), amely fiairól megfeledkezve megkísérel „tovább haladni" úgy, hogy bizonyos elemeket otthagyjon, hogy kissé maga is az általa kovácsolt lapá­tokkal, szerszámokkal fel­fegyverezve beásson „vala­kiket" az áldott anyaföldbe, ahonnan majd ki tudja ki­csoda, egyszer majd úgyis kiássa és... ki veszi őket. De vajon ki... és mikor? Pedig senki nem volt ak­koron, a népek tavaszán állig úgy felfegyverkezve, mint „a mi Sándorunk", akinek szinte már teste sem volt, csak sötét és vészjósló tekintete, ez a kis, vézna test szinte feloldódott a hazáért folyó harcban, s szinte HÉTVÉGI REJTVÉNY bennégett egy tűzvészben, amely az ő testét és lelkét perzselte a legforróbban. S nem elég, hogy ő volt egy személyben a költő akkoron, egykoron, aki egy furcsa, szám­talan kihívásra, a magyar forradalom költője lett, de nem tudjuk talán kellőképpen elképzelni és elhinni azt sem, hogy ezt a nagy feladatot el tudta látni valaki, hogy valaki vállalni tudta ezt az irtózatos harcot, a szabadságért foly­tatott harc küzdelmét, kiállni a nevezetes, mai könyvtár lépcsőjére, egyenesen lőtávol­­ságra, és kabátját, ingét kigom­bolva, fölajánlani magát... a halálnak; úgy vélni, úgy gon­dolni, hogy épp az ő versei, az ő joggal megváltó gon­dolatai azok, amelyek arra hivatottak, hogy felébresz­­szenek egy évszázadokon keresztül elnyomott népet, a magyar népet, s megkon­­dítsanak egy harangot, amely mint isteni hívó szó, néma volt, talán szintén évezrede­ken át stb. De Petőfi volt az, aki holtakat is feltámasztott sír­jaikból: fölébresztett egy egész népréteget, mégha oly jelentéktelen is volt ez a réteg, ez a magyar jobbágy-paraszt­ság, amely önfeladása, „osto­basága" és... igen, elnyomott­­sága miatt akkor már h­alálra volt ítélve. Petőfi Sándor tehát egy intő szó volt. Fölemelte tekintetét még ott, Buda­pesten, a magyar fővárosban, amint maga is egy pie­­desztálon állt, az égre, föle­melte áldó és ígérő tenyerét is az égre, az összegyűlt félel­metes, harcra gyűlt sokaság előtt, s e szavakra és e moz­dulatra százaknak, ezreknek dobbant meg a szíve, s csatlakoztak a mindenkori magyar érdek kihívásaihoz. Petőfi Sándor szavaira fel­ébredt a magyar nép, de nemcsak a politikában, ha­nem a költészetben is. S e mindössze huszonhat esz­tendős fiatalembernek sike­rült az egészen Párizsig ter­jeszkedő Európával elhitetni azt, hogy forradalom van, hogy „ütött a szabadság órája", s a tulajdonképpeni népnek nem kötelessége már föltétlenül... hallgatni a nemesi, arisz­tokrata, olykor együtt: a csá­szári meg királyi szóra. Hiszen Isten előtt minden ember egyen­lő. Nincsenek kiváltságok, olyan értelemben, hogy pusz­ta szóval és erőszak által va­laki is boldogulhatna, mások kárára, gúnyt űzve másokból és kizsákmányolva másokat. Petőfi Sándor, mint - talán kényszerűségből - talán maga is Petőffy (és nem: Petrovics) ezt így mondja: „S ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politiká­ban is uralkodjék". Ez isteni hívó szóra (utólag állítom: prózai szavak ezek, és még többek is!) a­ költő válaszolt, meghajtotta magát Isten előtt, s kevés, fiatal erejével arra szánta el magát, hogy szolgáljon ott is, akár a politikában is - költő létére... De melyik előbbrevaló? Megkockáztatom azt, hogy talán épp a prófétai, költői hivatásában hajtott a leg­mélyebben fejet ez a Petro­vics... Istenének, a magas­­ságosnak, kitől a hirdető szónak szolgálatára való fel­hívás származik. S ez a kül­detés csak úgy lehetett teljes, hogyha Petőfi a saját nyelvén szól, ahogy ő mondja: a né­pért, a néphez. Nincs nála sem chansonköltészet már, sem a legbelső, ágyakat és kéjlakokat elkendőző bieder­­maier-költészet, s költőnk - a magyar líra történetében elő­ször - tényleg a néphez szól, és úgy, hogy azt mindenki érti. És százak, ők, a társa­dalom színe előtt „elken­­dőzöttek", az elnyomottak kapják fel fejüket erre, s mintegy válaszolva a szintén csak isteni szóra, szavalják és éneklik is a magyar ajkú Petrovics Sándor „dalait". S ha a kortárs és barát Arany János már a magyar népről mer írni, s egy csodá­latos életművet hoz létre, s szinte egy évszázadon át ennek az áramlatnak hű kö­vetői és művelői is akadnak, úgy Petőfi Sándor volt az úttörő, a legelső, a bátor, aki valóban egy világot mentett meg..­. Pusztán Isten erejében és vezényszavában bízva, igaz „evangélikusként" (evangé­lium - „hírnöki szó, üdvöz­let"), a megváltó szó és tett hírnökeként. Aki e földi világot is úgy képzelte el, mint Isten országának negatív képét, túloldalt, a túlsó par­ton. S vajon megérkezett-e ODA? Odatúlra?! Isten or­szágába ... Beteljesült-e a szinte gyermekként, fiatalon, tragikus körülmények közt elhunyt, eltűnt, és a hábo­rúban meggyilkolt fiatalem­ber leghőbb vágya?! KISGYÖRGY RÉKA 150.M.Lhuffy Lrt.A M.mm-L a haságfiam és forradalon­ költője: Petőfi Sándor szabad szombat­i melléklet AZ IFJÚ KÖLTŐ Tökfilkósítás (Folytatás az 1. oldalról) földjéről, a gyilkos felteszi a kérdést a 4. rész 14. bekez­désében: ”... bujdosó és ván­dorló leszek e földön és akkor akárki talál rám, megöl enge­­met”. Tehát tudatában van an­nak, hogy vannak más emberek is családjukon kívül, sőt a 16. szerint „És elmene Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földjén, Édentől keletre. 17. És ismeré Káin az ő feleségét, az pedig fogad a méhében és szülé Hánókhot. És építe várost és nevezé azt fiának nevéről Há­­nokhnak”. Nód és családja, felesége és lánya pedig nem Ádám oldalbordái, tehát az Éde­­nen kívül is éltek embercso­portok, akiknek várost is kellett építeni. Ez bizonyos bibliai el­lentmondás, de ez nem laikusok­nak való - vélik egyesek, pedig az­­igazi vallásosság, hit alapja az őszinteség: a Biblia szövegét primitív emberek adták szájról szájra, míg le is írták, s téved­hettek - a logikáról nem is sejtettek semmit. És jön, hogy feltűntek a délibábosok, és „megfejtették” a nagy talányt: milyen nyelven beszéltek az Édenben? A számos változat közül, néhány évvel ezelőtt három ploietti-i nyelvész szétkürtölte, kutatásaik bizonyít­ják, Ádámék ódák- nyelven társalogtak (a kígyóval is?) és abból formálódott minden más nyelv; jóval előttük a szerbek „bebizonyították”, hogy ott a szerb volt a nyelvek őse, még az ószlávnak is; a csecsenek az elmúlt évben Ádámot csecse­­nesítették. M. Ölender ezek után jövedelmezőnek találta e témát, s könyvet írt a Paradicsom nyel­veiről. De kik és mikor is beszél­hették azokat a feltételezett nyelveket? A zsidók szerint a világ teremtése ezelőtt 5760 évvel ment végbe, a pravosz­lávok szerint i.e.5508 eszten­dővel, az anglikán egyház egy­kori „pontos számítása”, i.e. 4004- ben. Nemrég az átlagpolgár meg­tudhatta, hogy a radiometrikus mérésének szerint a Föld 4,5 milliárd éves, az élet csírái megtalálhatók a 3,8 milliárd éves kőzetekben; a paleontológusok 1975-ben kiásták az etiópiai Afar-medencében Lucy ősa­nyánk 3,2 millió éves csontvázát; dél-afrikai tudósok a múlt évben Johannesburg egyik külvárosá­ban 3,6 millió éves előember csaknem teljes csontvázára bukkantak, majd mások az év elején Etiópiában ötmillió éves előember maradványait hozták napvilágra - ez az eddig fel­fedezett legrégibb lelet az emberi faj előfutáráról (az előző évti­zedekben Kenyában, Tanzániá­ban is találtak a 4,5 millió évet is elérő, az Australopithecus nem­zetségbe sorolt hominidák ma­radványait, tehát a Homo nem­zetség jóval régebbi, mint ahogyan a Biblia alapján számít­­gatták. Ezek szerint a glotto­­genezis nem évezredek, hanem évmilliók folyamata. Az átlag­polgár csóválhatja a fejét, főleg, ha hall vagy olvas más törté­nelmi logikátlanságokról is, például hogy Ádám könyvet is írt Sepher Razielis címen, tehát ő találta fel az írást, s egyesek azt is tudni vélték, állatok bőrére írta, mások hogy Raziel angyal 20 könyvet hozott le neki az Égből és ő tanította Ádámot. Iosephus Flavius zsidó történész Archailogia Iudaica c. könyvé­ben írja, hogy Ádám unokái, Séthnek a gyermekei. „Meg­határozták az égitestek pálya­futását”; két oszlopot emeltek, az egyiket égetett agyagból, a másikat kőből, s mindegyikre felrótták tudományukat. A történetírók sok esetben átveszik koruk értékrendszerét a múlt megítélésében, így Flavius ugyan nem könyvben, hanem rovásírásban képzelte el Ádám unokáinak hagyományát, de ugyanakkor azt is hitte, hogy már azok is tudtak írni-olvasni, sőt csillagászati ismereteik is voltak. S itt elértünk korunk ferdí­téseihez, fantazmagóriáihoz. M. W. Cooper könyvében azt bizony­gatja, hogy földönkívüliek alapították és irányítják a földi titkos társaságok tevékenységét. A szabadkőművesek nemzetközi titkos szövetségéről már sok könyvet írtak, de ma divatban vannak az UFO-k és a földön­kívüliek, bele lehet keverni őket a titkos társaságok tevékeny­ségébe, riogatva a hiszékeny átlagpolgárt, hogy ezek hatalmuk alá óhajtják hajtani az em­beriséget (vannak, akik hirdetik, hogy nemcsak a szabadkőmű­veseket, hanem a sátánistákat is más bolygók jövevényei irá­nyítják), s a veszély potenciális. És jönnek ki jóslatok, mint Jan van Helsingnek Cartea a 3-a c. könyve: harmadik bolygó, har­madik évezred, harmadik világ­háború ... Az átlagpolgár eről­tetheti az agyát, hogy kihámozza az igazságot, a hiszékenyek riadtan várják a világvégét, mintha részükre nem volna elég a napi gondok terhe, az agyukat tömik szükségtelen valótlan­ságokkal, és nem sok jele van annak, hogy a társadalom nyo­mást gyakorolna a butitokra, s az ellentmondások káoszából ki­­komputerizálnák az igazat. Mintha belenyugszunk abba: a világ már így megyen. De jó ez így? A korruptoknak, hazudo­­zóknak, beugratóknak, a hiszé­kenység adószedőinek csupán... Apropó: az említett könyvek gyorsan elkeltek a koszovói standokról (még kapható a Jan van Helsingé), ami azt bizonyít­ja, hogy sok embert vonzanak az ilyen témák, így érthető, hogy az ALMA, ELIT és SAMISDAT kiadók újabb szenzációs kiad­ványokkal jelentkeztek, igyekez­ve hozzájárulni az elmesat­­nyuláshoz — mármint azoknál, akik elhisznek valótlanságokat. ”.../ Sorsod felett, hazám!/ Hazámat gyermekül/ ... .” A rejtvény fő soraiban Vörösmarty fenti című versének két sorát találja. VÍZSZINTES: 1. Az idézet első sora. 10. Nyomorult ember. 11. Eddig a pontig. 12. Francia arany. 13. Megjelenési forma. 15. Bp. a fővárosa. 16. Német műholdas tv-csatorna. 18. Szélhárfa. 19. Enyém­­ franciául. 20. Kínai súlymérték. 22. Szóban közöl. 23. Puha sütemény. 24. ... h­ae, a harag napja. 26. Lendület. 29. Illetve, röviden. 30. Alumínium és hidrogén vegyjele. 32. Téma vége! 33. Szén és ittrium vegyjele. 34. Erősen gondolkodik. 36. Ezüst vegyjele. 37. Katonaság. 39. Irattartó. FÜGGŐLEGES: 1. Torna. 2. Női név. 3. Szigetlakó nép tagja. 4. Manoliu személyneve. 5. Híres amerikai egyetem. 6. Iráni pénznem. 7. Páratlanul indít! 8. Azonos magánhangzók. 9. Az apostolok egyike. 14. Mérgező gyomnövény. 17. Fátyol. 19. Zavaró geometriai alakzatot mutató hiba nyomaton. 21. Bukarest polgármestere (Viorel). 22. Magyar Távirati Iroda. 24. Az idézet negyedik sora. 25. Efféle. 27. Brazil szövetségi terület. 28. Személyem. 30. ... válik, elvénül. 31. ..., bekaplak. 34. Ausztria, Spanyolország és Kambodzsa autójelzése. 35. ...­Ce. Kínai filozófus. 38. Rénium vegyjele. 40. Padszélek! Készítette BOTH LÁSZLÓ A júliusban megjelenő 4 (négy) hétvégi rejtvényünk megfejtését egyszerre kérjük beküldeni augusztus 10-ig (a feladás dátuma) szerkesztőségünk címére. Kérjük­ ráírni: Hétvégi rejtvény. Pallas-Akadémia sarok Kovács András a székely szombatos szellemiség utolsó tollforgató tanúja. 1981-ben a Kriterionnál jelent meg első „szombatos” könyve, Vallomás a székely szombatosok perében. 1995-ben Útfélen fejfa címmel ugyancsak a Kri­­terion (társ)kiadásában a második, 1997-ben a Pallas- Akadémia gondozásában a harmadik „székely szombatos” könyv, Mondjatok káddist egy székely faluért címmel. Az irodalomtörténet Kovács Andrást a történeti hűségű tényirodalom kiváló művelőjeként tartja számon. Legújabb művében (A hűség csapdái. Csíkszereda, Pallas- Akadémia Könyvkiadó, 1999) - a könyv alcíme szerint - „egyszemélyes szubjektív történelmet” ír, olyan önval­lomást, amelyben szenvedélyes őszinteséggel vall életéről. 1916-ban született Bözödújfaluban, s gyermekkori környezete (székely szombatos család, nehéz családi és életkörülmények) nemcsak indulását és ifjúságát, hanem egész, későbbi szellemiségét, gondolkodásmódját is befolyásolta. Ez a hatás egyértelműen haladó, értékes, az emberséget tiszteletben tartó és etikus magatartásra kötelező befolyás volt, amely akkor sem hagyta cserben, amikor ennek „elfelejtése” — az ún. személyes érdekek folytán - talán a mindennapoknak, az erkölcsi dilemmák megválaszolásának és választásoknak a megkönnyítését jelentették volna számára. Újságíró és lapszerkesztő, majd főszerkesztő, felelős titkár - tehát csaknem egész életpályája szerkesztőségekhez kapcsolódik, és a két dátum, amely ifjú újságíróskodása és nyugdíjba vonulása között átível, minden kommentár nélkül, önmagában is történelem: 1945-1984. 1949-től volt a kolozsvári Igazság főszerkesztője, 1970-től a bukaresti A Hét felelős titkára - megannyi döntéshozatal, utasításteljesítés vagy - kikerülés embere napról napra, olyan időszakban, amikor minden bizonytalan volt, amikor nemcsak a (párt)hűség és hűtlenség, hanem a kollegialitás, barátság, sőt a szerelem is életveszélyes csapdát jelentett vagy jelent­hetett. A szerző konfessziójában a lelkiismeret fényénél mérlegre teszi saját és mások tetteit, miközben elfogulatlan bölcsességgel rávilágít az adott kor és történelmi helyzet magatartást, cselekvést és gon­dolkodást irányító és korlátozó szerepére, de ugyanakkor az emberség megőrzésének lélekmentő fontosságára is. KOZMA MÁRIA

Next