Sárospataki Füzetek 8. (1864)
Erdélyi János: Előszó
a tanár adja elő amit eléje adnak, és azzal megteszi kötelességét. Azonban, hogy példával kezdjük a cáfolatot, hol volna név szerint Németország tudományos irodalma, ha majdnem harminc egyeteme tanárainak munkásságát kivennék belőle évenként vagy századok óta. Ellenben mi volna más részről a mi tudományosságunk, ha a XVII. század írói munkássága együtt nőtt volna az idővel mind e mai napig? A mi gondolatunk szerint a tudományok ügye nagy részben a tanárok munkásságával együtt jár. Emelkedik és száll alá részvétük szerint. Mert a rendezett életben minden osztálynak megvan a maga tennivalója; a tanárok mulasztásait államférfi, katona vagy pap sohasem pótolhatja. Senki nem fog immár csodálkozni, ha folyóiratunk ezentúl az egyházi szaknál tovább terjeszkedik. Ez a protestáns elv természetében alapszik. Egyházunknak már épen az a dicsősége, hogy midőn ama véletlen elvet vallja, a tudományok minden nemű gyarapodását befogadja, a szabad gondolkodást fejti, sőt az ítészet megtámadását is elbírja. Hanem másfelől csodálkozásra méltó, hogy épen ily előföltétek mellett hazánkban ez idő szerint nagyon másodrendű érdekeltség tapasztalható iránta, úgy mondják, hogy a politikai élet zsibbadtsága teszi e meglangyulást. Nem lehetetlen. De, hát a protestantizmus csak rérpart-e hová az életből kiszorított eszmék menekülnek? Vagy most épen nincs erre eset? Valóban összevetve a jelen évtizedet az döbbenivel, van különbség az eszmék iránti türelemben, s meglehet, hogy ez téteti össze velünk karjainkat, mintha minapi küzdelmeink minden jövendőre elég volnának immár. Ily gondolattal véletlenül csalódnánk. Sőt föl kell valahára ébredni bennünk azon tudatomnak, hogy nem elég külső izgatás, nyomás vagy épen üldözés idején vagy ellenében tanúsítani erélyt és kitartást, hanem meg kell szokni az önérzet dicsőségét, mely nem csupán a visszahatás (reactio) diadalára van szorítva, hanem kész magából indulni, csend