Sárospataki Lapok, 1884 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-14 / 2. szám

19 SÁROSPATAKI LAPOK. sem veheti rész néven a klérus örömét a nyert diadal felett. A főrendek világi részének az ellenszenvét is lehetne talán mentegetni, mert annak nagy része szintén a klérus rovására esik. De — ismerjük el — a főúri büszkeségnek is megvannak a maga történeti jogai s bizony azokról sem könnyű lemondani. Különös azonban mégis, hogy azok vagy nagyrész­ben azok utódai, akik annyi drága előjogot fel tud­tak adni a jobbágyság üdvéért nagylelkűségből, azok ellene szegülnek, jóllehet megszavazták a zsidó emancipatiot, ellenszegülnek egy, az állam jogkörét szélesbítő javaslatnak hiúság­ból. A zsidó lehet p­o­lg­ár­társ, de hogy házas­társ is lehessen: a fajok eme keresztezése ellen tiltakozik a kék vér büszkesége. Ha nem politika a főnemesek ellenzése, akkor bizonynyal csak a kék vér tisztasága iránt való féltékenység, ami már csak azért sem egészen indokolt, mert a házasságkötés, rendes körülmények között, a felek önkéntességén alapszik. Hogy az a n t i s e m i t i s m u s is bejátszott a javaslat megbuktatásába, azt is kétségtelennek tart­juk. Igazán nem csekély bátorság kelle­hhoz, hogy az uzsora ellen való jajveszékelés idején, s akkor, amikor az eszi­ári eset teletöltötte a zsidók ellen való gyűlölség poharát, próbát tegyen a kormány a zsidókkal való összeegyesődés indítványozására s törvény által való szabályozására. Nem csoda, ha ily csillagzatok között azzal gyanúsították a kor­mányt, hogy maga sem vette komolyan a javaslat sorsát. Pedig, amint látszik, komolyan vette ; küz­dött mellette szóval az alsó- és felsőházban egy­­iránt; emitt talán még korteskedett is egy kicsit, hogy kicsike ne maradjon, de sikertelenül, mert ellene működött a pártok politikája, a Tisza hosz­­szú uralkodása iránt való ellenszenv is. A javaslatot, mint tudjuk, az alsóház újra visz­­szaküldte a főrendieknek, ahol épen most még az elsőnél is hevesebb harc készül. H­a­y­n­a­­­d Rómába futott, Tisza Bécsben járt s visszaadta Vanutelli pápai nuntiusnak az elmaradt látogatást. Mit hozott egyik, mit a másik, megtudjuk nem­sokára; lehet, hogy a klérus, amely XIV-ik B­e­n­e­d­e­k óta sok­szor fordult már a házasság kérdésében az alkal­mazkodó politika tanácsaihoz, talán a nagyobb bajtól való félelmében megadja magát a kisebb baj­nak, vagyis, hogy rá ne zúdítsa a kormány az általánosan kötelező polgári házasságot, megalku­szik az idő szellemével. Történjék bármi a javaslattal, mondjanak ellene a pártok és pártonkívüliek ezer vádat; kiáltsák időszerűtlennek, félreformnak; hirdessék kár, hogy a zsidóság épúgy nincs megérve erre a neki szánt újabb jogra, mint nem volt megérve az emancipa­­tiora; mondják, hogy kortesfogás stb. stb., mindez ellen semmi szavunk; elhiszszük azt is, hogy maga a zsidóság is irtózik tőle, de bizonyára ott is inkább csak azok, akik igen közel állanak az oltárhoz és csak a zsidóság zárt falain belől van jövendőjük. Elhiszszük — mondjuk — sőt a szokások hatalmá­ban az újításoktól való tartózkodás természetes érzetében okadatolva látjuk ezt is; azt azonban már teljességgel nem akarjuk elhinni,­­ s ez az különösen, amiért tollhoz nyúltunk — nem akarjuk elhinni, bár­­mint hirdetik is, hogy a kérdéses törvényjavaslat szerencsétlenséget hozna a keresztyénségre. Ha ezt a vádat csak a római katholikus rész hangoztatná, akkor — isten bocsássa meg nekünk! — úgy értelmeznék azt, mint ami a szülőknek azon joga ellen támad, amely szerint azok maguk volná­nak hivatva gyermekük vallásos nevelése iránt intézkedni. De újabban kezdik ezt protestáns fér­fiak is hangoztatni és jósolnak a majdan bekövet­kezendő zsidó-keresztyén házasságból vallásos kö­zönyt, erkölcsi romlást, sőt jósolják a zsidóság szaporodását, hatalmi növekedését is. No hát ez talán csak mégis merész túlzás. Ismételjük, hogy nem vagyunk szerelmesek zsidó polgártársainkba; ellenkezőleg minket is boszant zárkózottságuk, üzérkedő hajlamuk, tisztaságukra sokat tartó kevélységük, de azt be kell vallanunk mégis róluk, hogy a családi élet iránt van érzékük, annak dacára is, hogy az náluk alku szerint köttetik, annak dacára is, hogy nem igen keresik a szívek rokonságát. Bármikor jusson azért be a zsidó a keresztyénnel kötendő családi szövetségbe, az bizo­nyos — legalább a múlt amellett szól — hogy nem visz abba be semmi olyast, ami az erkölcsi­­ségnek kárára lenne. Többet semmiesetre sem, mint amennyi lehetne, ha ugyan lehetne­ a más­fajta vegyes házasságban. A héber nők családias­ságáról, gyermekeik szerető gondozásáról s minde­­nekfelett pedig az anyasághoz szükséges tür­elmes­­ségéről elismerőleg szól a történelem. Ami vallásosságukat illeti, annak — úgy hisz­­szük — csak akkor volna káros hatása a keresz­tyén félre, ha magának a zsidóságnak vagy mozais­­musnak, mint vallásos intézménynek, még ma is megvolna az a hódító ereje, amely megvolt a keresztyénség előestéjén a pogány világra. Ez azonban nincs meg. Sem attól nincs okunk tartani, amitől Ovi­dius tartott, hogy a zsidó női szépségek elcsá­bítják ifjainkat, mint a hajdani patríciusok hajtá­sait; sem attól, hogy azok kedvéért nekimegyünk a szombat megünneplésének és megü­ljük azt talán épen a törvény által követelt szigorúsággal, mint azt Persius feljegyzése szerint a római ifjak cse­­lekedték; de még kevésbé van aztán okunk félni attól, hogy divatja támad a keresztyén ifjúság között a körülmetélkedésnek, amint az me­gint a római pogányság körében történt ... óh ilyesmikkel gyötrenünk a mi keresztyén szívünket 20

Next