Sárospataki Lapok, 1884 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1884-01-14 / 2. szám
19 SÁROSPATAKI LAPOK. sem veheti rész néven a klérus örömét a nyert diadal felett. A főrendek világi részének az ellenszenvét is lehetne talán mentegetni, mert annak nagy része szintén a klérus rovására esik. De — ismerjük el — a főúri büszkeségnek is megvannak a maga történeti jogai s bizony azokról sem könnyű lemondani. Különös azonban mégis, hogy azok vagy nagyrészben azok utódai, akik annyi drága előjogot fel tudtak adni a jobbágyság üdvéért nagylelkűségből, azok ellene szegülnek, jóllehet megszavazták a zsidó emancipatiot, ellenszegülnek egy, az állam jogkörét szélesbítő javaslatnak hiúságból. A zsidó lehet polgártárs, de hogy házastárs is lehessen: a fajok eme keresztezése ellen tiltakozik a kék vér büszkesége. Ha nem politika a főnemesek ellenzése, akkor bizonynyal csak a kék vér tisztasága iránt való féltékenység, ami már csak azért sem egészen indokolt, mert a házasságkötés, rendes körülmények között, a felek önkéntességén alapszik. Hogy az a n t i s e m i t i s m u s is bejátszott a javaslat megbuktatásába, azt is kétségtelennek tartjuk. Igazán nem csekély bátorság kellehhoz, hogy az uzsora ellen való jajveszékelés idején, s akkor, amikor az esziári eset teletöltötte a zsidók ellen való gyűlölség poharát, próbát tegyen a kormány a zsidókkal való összeegyesődés indítványozására s törvény által való szabályozására. Nem csoda, ha ily csillagzatok között azzal gyanúsították a kormányt, hogy maga sem vette komolyan a javaslat sorsát. Pedig, amint látszik, komolyan vette ; küzdött mellette szóval az alsó- és felsőházban egyiránt; emitt talán még korteskedett is egy kicsit, hogy kicsike ne maradjon, de sikertelenül, mert ellene működött a pártok politikája, a Tisza hoszszú uralkodása iránt való ellenszenv is. A javaslatot, mint tudjuk, az alsóház újra viszszaküldte a főrendieknek, ahol épen most még az elsőnél is hevesebb harc készül. Haynad Rómába futott, Tisza Bécsben járt s visszaadta Vanutelli pápai nuntiusnak az elmaradt látogatást. Mit hozott egyik, mit a másik, megtudjuk nemsokára; lehet, hogy a klérus, amely XIV-ik Benedek óta sokszor fordult már a házasság kérdésében az alkalmazkodó politika tanácsaihoz, talán a nagyobb bajtól való félelmében megadja magát a kisebb bajnak, vagyis, hogy rá ne zúdítsa a kormány az általánosan kötelező polgári házasságot, megalkuszik az idő szellemével. Történjék bármi a javaslattal, mondjanak ellene a pártok és pártonkívüliek ezer vádat; kiáltsák időszerűtlennek, félreformnak; hirdessék kár, hogy a zsidóság épúgy nincs megérve erre a neki szánt újabb jogra, mint nem volt megérve az emancipatiora; mondják, hogy kortesfogás stb. stb., mindez ellen semmi szavunk; elhiszszük azt is, hogy maga a zsidóság is irtózik tőle, de bizonyára ott is inkább csak azok, akik igen közel állanak az oltárhoz és csak a zsidóság zárt falain belől van jövendőjük. Elhiszszük — mondjuk — sőt a szokások hatalmában az újításoktól való tartózkodás természetes érzetében okadatolva látjuk ezt is; azt azonban már teljességgel nem akarjuk elhinni, s ez az különösen, amiért tollhoz nyúltunk — nem akarjuk elhinni, bármint hirdetik is, hogy a kérdéses törvényjavaslat szerencsétlenséget hozna a keresztyénségre. Ha ezt a vádat csak a római katholikus rész hangoztatná, akkor — isten bocsássa meg nekünk! — úgy értelmeznék azt, mint ami a szülőknek azon joga ellen támad, amely szerint azok maguk volnának hivatva gyermekük vallásos nevelése iránt intézkedni. De újabban kezdik ezt protestáns férfiak is hangoztatni és jósolnak a majdan bekövetkezendő zsidó-keresztyén házasságból vallásos közönyt, erkölcsi romlást, sőt jósolják a zsidóság szaporodását, hatalmi növekedését is. No hát ez talán csak mégis merész túlzás. Ismételjük, hogy nem vagyunk szerelmesek zsidó polgártársainkba; ellenkezőleg minket is boszant zárkózottságuk, üzérkedő hajlamuk, tisztaságukra sokat tartó kevélységük, de azt be kell vallanunk mégis róluk, hogy a családi élet iránt van érzékük, annak dacára is, hogy az náluk alku szerint köttetik, annak dacára is, hogy nem igen keresik a szívek rokonságát. Bármikor jusson azért be a zsidó a keresztyénnel kötendő családi szövetségbe, az bizonyos — legalább a múlt amellett szól — hogy nem visz abba be semmi olyast, ami az erkölcsiségnek kárára lenne. Többet semmiesetre sem, mint amennyi lehetne, ha ugyan lehetne a másfajta vegyes házasságban. A héber nők családiasságáról, gyermekeik szerető gondozásáról s mindenekfelett pedig az anyasághoz szükséges türelmességéről elismerőleg szól a történelem. Ami vallásosságukat illeti, annak — úgy hiszszük — csak akkor volna káros hatása a keresztyén félre, ha magának a zsidóságnak vagy mozaismusnak, mint vallásos intézménynek, még ma is megvolna az a hódító ereje, amely megvolt a keresztyénség előestéjén a pogány világra. Ez azonban nincs meg. Sem attól nincs okunk tartani, amitől Ovidius tartott, hogy a zsidó női szépségek elcsábítják ifjainkat, mint a hajdani patríciusok hajtásait; sem attól, hogy azok kedvéért nekimegyünk a szombat megünneplésének és megüljük azt talán épen a törvény által követelt szigorúsággal, mint azt Persius feljegyzése szerint a római ifjak cselekedték; de még kevésbé van aztán okunk félni attól, hogy divatja támad a keresztyén ifjúság között a körülmetélkedésnek, amint az megint a római pogányság körében történt ... óh ilyesmikkel gyötrenünk a mi keresztyén szívünket 20