Sárospataki Lapok, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-26 / 13. szám

219 SÁROSPATAKI LAPOK, házakat, kivétel nélkül, ez oly követelés, melynek teljesítéséhez nem járulhatok. Mi utóvégre is nem cultur-egylet, hanem a reformált egyház vagyunk, melynek a segélyezésnél az a feladata, hogy lehetőleg mindenütt és minden irányban tatarozzon és építsen. Azt mondja a cikkíró úr, hogy én nem isme­rem az erdélyi exponált egyházközségek nemzeti hiva­tását. Az érvelésnek nagyon kényelmes módja az efféle ráfogás. Igaz, hogy Erdély fentartott sok specialitást, melyet nem vagyunk képesek könnyen megérteni és méltányolni, de azt a bizonyos elhivatást ismerjük is, méltányoljuk is, minden alkalommal honoráljuk is, és ebben én sem igyekeztem soha akadály lenni ott, hol közreműködni alkalmam volt; de ne méltóztas­­­­sanak önök sem szemet hunyni a többi magyarországi állapotok előtt, s kizárólag a maguk bajával foglal­kozni, akkor látni fogják, hogy másutt is teljesíte­nek egyházaink hasonló missiót, mely oknál fogva ezeknek is kell juttatni hasonló segélyt és be fogják látni, hogy ha nem fogjuk fel általánosságban ha úgy tetszik, magasabb szempontból — a segélyezési ügyet, ha nem fogjuk ebbeli politikánk vezéreszméjéül azt a maximát követni, hogy «jusson is, maradjon is,» hanem egyes kedvenc tárgyakat és célokat fogunk dédelgetni, akkor majd oda vihetjük a dolgot, hogy nem jut se egyikünknek, se másikunknak. Ne mél­­­­tóztassanak túlságosan előtérbe állítani az erdélyi kü­lönleges érdekeket, hanem az egyetemes egyház érde­keinek álláspontjára állani, és ne m­éltóztassanak ellenséget látni ott, a­hol nincs. Úgy veszem észre, hogy az én csekély személyemben ilyet vélnek látni, habár természetesen nem valami félelmest, másból nem magyarázhatom ki a tapasztalt animositást. Pedig bi­­i­zony én akkor, midőn arra akarok hatni, hogy a helyes és méltányos kezelési eljárás által bevágjuk a domesticától való elkedvetlenedés útját, csak jót aka­rok Erdélynek is, mert annak akarom lehetőségét meg­menteni, hogy jusson -és pedig bőven—ottani szű­kölködő atyánkfiainak. Szeretném elhárítani ily forma beszédek támadását: hát mindig csak Erdélyre keres­sünk, Erdély végett koplaljunk ! Tán ismét azt fogják erre mondani, hogy íme én adom ki a jelszót, én festem falra az ördögöt. Ettől nincs mit tartani; itt egymás közt beszélünk, egyszer meg kell tenni ezt a figyelmeztetést. Jobb megelőzni, mint megelőztetni s ez főképen az önök bölcs és eszélyes maguktartásától függ. Mocsáry Lajos: A lelkésztanítóságok elvi szempontból. E becses lapok 11. számában egyházunk egyik ügy­buzgó korifeusa. Mocsáry Lajos úr, figyelmére méltatván amaz aggodalmakat, melyeket a lelkésztanítóságok ellen gyakorlati szempontból feltüntettem, az ügyre nézve örvendetesnek, kedvező jelnek tartja azt, hogy elvi szem­pontból eddigelé ellene kifogás nem emeltetett. Nehogy e lapok t. olvasói közül bárki, annál inkább ez ügyet védelmező, mindnyájunk által tisztelettel környezett M. L. úr azt gondolja, hogy engem e szervezet ellenében pusztán egyoldalú, gyakorlati szempont indított a felszó­lalásra: az ügy bővebb megvilágosítása s fontossága iránti tekintetből kötelességemnek tartom, hogy azt most már a történelem ítélőszéke előtt egyházi fejlődésünk követelményei szerint vegyem bírálat alá. Azt hiszem, hogy ilyen módon kevesebb félreértéssel biztosabb ered­ményre jutunk, mert itt már nem a személy mondja el saját véleményét, hanem általa, mint a­ki csak tolmá­­csul szegődött, a leggyakorlatibb tanító: a történelem hallatja bölcs, útbaigazító tanácsát és intelmeit. Mielőtt azonban tárgyamra térnék, előre kell bocsá­­tanom azt, hogy én kivételesen e szempont alatt sem kifogásolom ugyan e két élethivatásnak egy személyben egyesítését, ha t. i. ama fő cél, hogy az eredmény anyagi helyzetünk javítása leendő kézzelfoghatólag biztosíttatik, amennyiben így már ez intézmény, a dolog természeté­ből folyólag, egyéb tekintetben is haladást jelezne min­denesetre. Ámde törvényhozási úton tervbe vett rendsze­resítését, általánosabbá tételét, már olyan igazolatlan műveletnek tekintem, mely, míg a történelmi alapot elveti lábai alól s ezzel megszakítja a történelmi fejlő­dés folytonosságát, addig másfelől bizonytalanságnak, inga­dozásnak teszi le az egyház jövendőjét. A történelem fonalát tartva kezünkben, nem mehe­tünk annyira vissza a múlt időkbe, hogy még a társa­dalmi tekintetben szervezetlen népeknél is ne találkoz­nánk egy önálló és kizárólagos hivatással felruházott testülettel, mondhatjuk papi renddel, mely a vallásos, bárminő kezdetleges életnyilatkozatoknak factora volt. Példákra, úgy hiszem, nem szükséges hivatkoznom. Isme­retek, bizonyos, a vallással szerves összefüggésben nem álló tudományágak koronként műveltettek, ezt, úgy hiszem, senki tagadni nem fogja, valamint az sem vonható két­ségbe, hogy korának tudományos színvonalán állott, ke­vés kivétellel, minden időben, a szent dolgokkal foglal­kozó testület, mint kiválóan művelt osztály; de arról, mióta tudomány és nevelés van a világon, nem tanús­kodik a történelem, hogy hivatalból lettek volna megbízva az úgynevezett profán tudományok rendszeres terjeszté­sével. Ők kizárólag a vallásra tartozó ismeretek közlé­sével foglalkoztak. Tárgyunkat illetőleg azonban nem annyira ez szol­gálhat cinosurnul, mint az újabb és legújabb idők neve­léstörténete. Volt, tudjuk, kor, a­melyben a nevelést az egyház monopolizálta; sötét idő volt az, úgy hiszem, senkinek sem támad kedve hozzá, hogy visszaóhajtsa azt. Hanem aztán a­mint az általános ismeretek határa kitágult, belbecse emelkedett, a szellem széttörte a reá­kovácsolt bilincseket s visszaadta a társadalomnak ter­mészetes és elidegeníthetlen jogát. S tárgyunkra nézve az a legfontosabb, mert kiszabta hosszú időkre a köve­tendő fejlődési irányt. Az egyház, a maga egészében felkarolta a nevelés ügyét, nem félvén annak minden téren világosságot terjesztő hatalmától, mert épen ez a mindenüvé beható, minden téren kiterjeszkedő világos­ság volt teremtője és éltető eleme. Az ma is. Saját érdekében karolta fel a tudomány és nevelés ügyét, s épen azért volt gondja reá, hogy a mily mértékben nőt­tek a szellem igényei, azon arányban, körülményeihez mérten, nagy áldozatokkal is szervezte a kisebb és na­gyobb nevelőintézeteket, s azok élére önálló, független, hivatással bíró szellemi vezéreket állítson. Ezek a szel­lemi vezérek aztán szaporodtak , emelkedtek egymásután az iskolák, hasontörekvésre sarkalva másokat is; míg­nem végre a legújabb korban, különösen a népnevelés ügyét, az állam és más felekezetek versenyében, a lehető­­ legmagasabb fokra emelte. 220

Next