Somogyi Ujsag, 1898. július- december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-05 / 27. szám

▼. évfolyam. »SOMOGYI ÚJSÁG« 1898. julius hó 5. a mindenféle csavargó mindennapi erőszakoskodását, legalább este lehessünk kissé Európában is. Ajánljuk mindezeket az igen tisztelt rendőrkapitány úr figyelmébe. Hogyan éljenek a tüdővészes betegek ?* ) A tüdővész nem gyógyíthatatlan betegség, mint ahogy régebben gondolták. Ha jókor hozzá fognak gyógyításához, akkor a tüdővészes embert meg lehet menteni. A tüdővész gyógyításában nem az orvosság a fődolog, hanem a tüdővészesnek, hogy meggyógyuljon, jó levegőben kell tartózkodnia, jól kell táplálkoznia és kerülnie kell az olyan foglalkozást, ami neki árt. A tüdővészes embernek a rossz levegő valóságos méreg. Mindent meg kell tennie, amire csak képes, hogy jó levegőben élhessen. A városi levegő általában ártalmas beteg tüdejű embernek, de még a szabad levegő is lehet olyan, amit ő nem bír el, így az olyan helyekről, ahol erős északi szél szokott fúni, a tüdővészes ember menküljön. Minthogy nem minden embernek van arra módja, hogy gyógyulás végett elhagyhassa az otthonát, azért igen szükséges az ilyen szegény betegek számára alkalmas vidéken olyan gyógyintézeteket állítani, ahol megerősödésükig tartózkodhassanak. A tüdővészes embereknek többnyire a gyomruk is gyenge, ezért a jó táplálkozás, amire pedig nagy szükségük van, náluk nehezen megy. Könnyen emészthető, de erőt adó táplálékra van szükségük. Ezek között első helyen áll a tej, azután következik a hús és a jó búzakenyér. Az ártalmas foglalkozással, ha csak lehet, egészen hagyjon fel a tüdővészes és nézzen más kenyérkereset után. Vagy legalább pihenjen egy időre, amíg megerősödik. Ha erre nincsen módja, forduljon segítségért embertársaihoz; nekik kötelességük megtenni azt, amivel egy szegény •) A belügyminiszer legújabb füzetéből. A szerki beteg embert talpra állítani és újra keresetképessé tenni lehet. Az egészséges embereknek kötelességük a betegeket segíteni, a beteg embernek pedig kötelessége arra ügyelni, hogy az ő betegsége ne tegyen mást is szerencsétlenné. Amit a tüdővészes beteg kiköhög és kiköp, abban van a betegség csirája. Ezért olyan helyen, ahol emberek tartózkodnak, a tüdővészes betegnek nem szabad a padlóra vagy egyébüvé kiköpnie. Aki egészséges, az se mutasson ilyen rossz példát. A szerteszét köpködés úgy is igen utálatos, szégyenletes szokás. Az olyan helyeken, ahol sok ember megfordul, köpőedényeket tesznek ki s máshová, mint ezekbe, nem szabad köpni. Az ilyen edényeknek a tartalmát azután vigyázva elássák vagy olyan helyre öntik, ahol senki sem fér hozzá. Kinek-kinek a saját lakásán is legyen ilyen köpőedénye s a jó gazdasszony ne tűrje el, hogy az ő szobáját vagy konyháját valaki összeköpödje. Legyen is olyan tiszta az a szoba és konyha, hogy ilyen még csak eszébe se juthasson senkinek. Ez a tisztaság nem kerül pénzbe, csak gondosságba és az a jó háziasszonynak a legnagyobb dicsérete. T A R 1 3 Z &. A narancsfa alatt. A viruló narancsfa árnyán ültünk Egy csudaszép deczemberi napon A fehér szirom mig hulldogált körültünk Megittasultunk kéjes illaton... A zsongó május langy fuvalma szállott Kővé fagyasztó téli szél helyett S felújított ezernyi tarka álmot, Egy régi, régi húnyó életet... Mikor még minden rózsafényben égett, Virágzó ábránd lázas hajnalán : Csalárd szivet, konok hitetlenséget, Ki sejthető, hogy egykor hallanám . .. Ó, mint rajongtunk minden semmiségen S csókoltuk kéjjel édes mámorát, A tünde álom tisztitó tüzében Ittuk az élet lángoló borát . .. .. Éreztem, ó, mint szenvedsz, reszketéltem Forró kezem kacsodba tévedett, A lélek tiszta ifjúsága, élte Hagyott a cserbe’ engem — tégedet... És búslakodtunk halkan, önfeledten És szólt szivünk : lesújtó e jelen: Jó asszonyom, mit érezünk mi ketten, Csak szánalom az és nem a szerelem.. . Egy szőke fiú a te lelked álma, És az enyém, madonna-arczu lány... De hallgatom a tenger fényes árja Vizgyöngyöt szór a szép tavasz honán, Mosolyba feslik minden kis virág ma, Mint egykoron dalt csattog a madár, — Mikéntha üdvünk újra visszaszállna, S árad szivünkbe üde illatát .. . Találkoztunk csak volna régen, régen , részegítő, csábitó helyen . . . Az ifjúság forrongó tengerében Fogamzott volna meg a szerelem ... Minden reménynek hervadás a vége... A te szived s enyém is mást szeret. . . A gyermekévek sugaras emléke Sorvaszt el téged úgy, mint — engemet... A viruló narancsfa árnyán ültünk Egy csudaszép deczemberi napon S fehér szirom mig hulldogált körültünk Megittasultunk kéjes illaton .. . A zsongó május langy fuvalma szállott Kővé fagyasztó téli szél helyett S felújított ezernyi tarka álmot, Egy régi, régi húnyó életet. .(Lussingrande.) Herczeg János: Coludarz. — A »Somogyi Újság* eredeti tárczája. — »Andiamo ogni giorno in barca, e piu rolta nella bella Coludarz.» Kedves levélíró, csengő olasz nyelven tudatod, hogy naponta elcsónakázol Coludarz szigetére, erre a meseországra melyen nem élnek emberek, csak vadvirág, nincs vásári zsivaj, csak madárfütty, varázslat , köd sejtelem, álmodó, titokzatos csöndesség. Elhiszem nekd, gyakorta siklik csónakod a fényárban tündöklő tenger színén ehhez a rege-szigethez, lelked ifjúi álma összeolvad e csudavilág égi fényességével . . . Jól teszed. Vajha én is veled lehetnék!. . Elfeledni mindent, ami zaklat: sanyarú életküzdelmet, élni a pillanat ihletének, fiatal képzelet szárnyaló, hófehér ábrándjainak, és nem tudni, hogy hátunk mögött leselkedik már a valóság méregfalánkja, mely vérünket, szivünket, életünket semmisiti meg egykoron .... Köss bokrétát szép, hímes vadvirágból s mosolyogjál, miként a föléd boruló, világoskék égbolt, ha egy-egy rózsatövis megvérez, szívd kábító illatát a fűszerességnek s hallgasd zsongó dalát a szirtet játszó tengerhabnak. Oly sokszor visszaálmodom ezt az elhagyott, mámorban rezgő szigetet, úgy tetszik, mintha egy lehelletszerű, rim, ritmus nélkül való költemény suhogna halkan, sejtelmesen szivemen által, valami véghetetlen, epedő bubánat... Narancsvirágnak hófehér pelyhe peregne elém s az ártatlanság csodás dallamu diadala, az örök poézis kéjes hatalma hirdetné enyészhetetlen — jövőjét, dicsőségét. Ugye, mily jó ott, távol a világtól, elbolyongani a kis kőfalak között s a selymes füvek szines, illatozó tengerében edzeni a lélek erejét, szárnyalását, tiszta, rajongó bizodalmát .... A rózsaligetek s a piroslevelü gránitja diszlik-e még, heverészel-e a fü borsa- borzó. — A »Somogyi Újság« szerkesztősége — I.P—r.: Kari. Lapunknk e szörnyen »lenge« termetű munkatársa a »napihirek« rovatát vezeti. Roppant sokoldalú úriember! Többek között fényesen anzagol, lódít, füllent és keserű vizeket iszik. Ezeken kívül nyáron szabadúszó és alperes, üres óráiban, — mely naponta 24 órát tesz ki — a szerelem problémáit tanulmányozza évek óta eredménytelenül. Holdfogyatkozáskor verseket farag, melyekről megye- város- és faluszerte úgy nyilatkoznak a hozzáértők, hogy Kari kolléga: »sokat ígérő tehetség! Ezt magam is tudom. Sőt számtalanszor tapasztaltam, hogy sokat igér és — nem keveset — hanem semmit sem ad, mikor »ferblityizálás« közben példás erényű munkatársunk finom metszésű ajkairól önkénytelenül elröppen egy sóhajtásszerű, bánatos szuszogás, hogy: »hozom”... Ilyenkor aztán temperamentumos dolgozótársunk lehajtja a fejét csüggedten, kétségbeesve és időnként jobb kezének kisujjával idegesen kapargatja a bal füle hegyét s ha néha akad egyegy ádáz lelkületű partner, aki nem hajlandó akceptálni a nagyjelentőségű szállóigét, hogy »hozom», akkor érzékeny belmunkatársunk mély keserűséggel szavalni kezd »Bánk-Bán«-ból, hogy: »Nincs a teremtésben vesztes — csak én« ! Akármelyik véresszájú szocialista agitátor megirigyelhetné azokat a merész gesztusokat, melyeket Kari zsurnaliszta efféle »pillanatnyi« pénzmagzavarokban el tud követni. E hatásos mozdulatok különösen a zsebek tájékán fejlődnek, bámulatosan kifejezésteljessé. Hanem hát ily »svarc« állapotban is akad egy-egy sovány mentőeszme. A következő percekben már Kari újságíró megkönynyebbülve, válogatott lépésekkel, valami harczi mazurkát fütyörészve rohan a sörcsarnokba, hol megszavaz magának — »előre nem látható kiadás« czimén hét krigli sört