Állami főreáliskola - Széchenyi István gimnázium, Sopron, 1884
o san képzett, jó nevelésű, nemes lelkületű ifjú, mint műveltségi fokának megfelelő állást s boldog családi életet? Emezt csak úgy érhette el, ha előbb megveti jövője alapját. Minden törekvése oda irányult tehát, hogy magának megfelelő állást szerezzen. A családi életben a boldogság netovábbját látta s bármit is mondjanak az emberek, s bárhogy is gúnyolják az idealistákat, egyedül a családi kör az, melyben az ember a külvilág rágalmai s üldöztetései ellen menedéket, megnyugvást és vigasztalást lel. Napról-napra közeledett reménye megvalósításához. Már-már győztesnek s boldognak hihette magát, midőn a sors egy csapással véget vetett reménynek, vágynak s boldogságnak egyaránt. Szerette az életet! S miért is ne szerette volna? „Szép a halál, de én még fiatal vagyok!“ így sóhajtott fel halálos ágyán. Szegény sorsúnak születve, önszorgalmának kifejtésével nemcsak szép műveltségre tett szert, hanem tekintélyes állást is vívott volna ki magának. S ő nem vágyott többre. Pályáját, melyre önként lépett, szive mélyéből szerette s nem egyszer mondá e sorok írójának: „Ha még egyszer születném, megint csak tanár lennék!“ Boldognak érezte magát, ha növendékei lelkébe a tudomány igéit csepegtethette, az erény magvát hinthette. Az iskolai csengettyű szavára egész testében megrándulva nyúlt kalapja után. Midőn tréfából málasztottuk, azt felelte: „De mikor én úgy szeretem tanítani azokat a gyermekeket!“ de aztán növendékei is szerették ám. Nagyrabecsülték alapos tudományát, szép és értelmes magyarázatát, humánus bánásmódját s mérsékelt szigorúságát, mely sem el nem keserít, sem elbizakodottá nem tesz. Amellett igen előzékeny s önérzetes bár, mégis szerény volt; szerény annyira, hogy sohasem merte egy tanártársát sem collegájának mondani, bármennyire unszolták rá s bármennyire magyarázták is neki, hogy arra teljes joga van. Ő csak „aki, próba éves tanár“ volt s szerénységénél fogva a világért sem akart többnek látszani. De Köpe nemcsak tanár volt, hanem a Patzenhofer-család két fisarjadékának nevelője is. Soha családapa jobb választást nem tett, mint Patzenhofer úr, midőn fiainak testi-lelki javát ő reá bizta. Nevelői tisztét épen úgy mint a tanárit, ideálisan fogta fel. Fiait úgyszólván túlzott lelkiismeretességgel vezette az egyes tudományszakok labyrinthjaiban; szorgalmasan ellenőrizte őket tanulásukban s egy kínálkozó alkalmat sem hagyott felhasználatlanul, hogy növendékeiből nemcsak tudományosan képzett, hanem a hazának és emberiségnek egykor hasznára válandó embereket is neveljen. És e tekintetben ő maga szolgálhatott nekik egyszerű, de tiszta, szinte kifogásolhatatlan jellemével, példányképül. Fő törekvése oda irányult, hogy növendékeit minden szép és nemes eszme iránt fogékonynyá tegye ; példát nyújtott nekik kitartó szorgalomra; rátanította őket a jótékonyság nemes erényére s hazafias buzgalommal szította szivökben a hazaszeretet lángját. Szavainak oly súlyt tudott kölcsönözni, oktatásaival annyira hozzá tudott férni nevén.