Állami főreáliskola - Széchenyi István gimnázium, Sopron, 1892

A középiskolák önképzőköreiről. Az önképzőkörnek oly fontos szerepe van a középiskolában, hogy valóban megérdemli a behatóbb méltatást. Sokszor képezte már szakférfiak körében a megvitatás tárgyát az, hogy mi módon szerveztessék az önképzőkör a czélnak legmegfelelőbben, sőt az is, hogy egyáltalán jogosult-e fenntartása. E két kérdéssel szándé­kozom behatóbban foglalkozni, még­pedig első­sorban az utóbbival. Senki sem tagadhatja, hogy középiskoláink ma már sokkal ma­gasabb színvonalon állanak, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Ez tény, de emellett szomorú igazság az is, hogy ma kizárólag csak tanítanak a kö­zépiskolákban és nem nevelnek egyszersmind. A tanárok legnagyob része — tisztelet a kivételeknek — nem tartja összeegyeztethetőnek, hogy elő­adása közben a növendékeknek ne csak az eszével, de a kedélyével is fog­lalkozzék, ne csak ismereteivel, de érzelmeivel is törődjék. Lám pedig mennyire összefügg az érzelem az értelemmel. Én nem is képzelek valódi tudást a kedély működése nélkül. A tanárnak — azt tartom — a tanítással egyenértékű feladata a kedélyképzés. Tanítás előtt és tanítás közben folyton tekintettel kell lennünk az ifjak lelkületére, ébren kell tar­taztanunk és lebilincselnünk kedélyvilágát. Az ifjak lelke megmérhetetlen kincses bánya, melyből, mennél jobban műveljük, annál értékesebb drágaköveket aknázhatunk. Legfontosabb tehát, ha maradandó hatást akarunk gyakorolni, az ifjú lelkéhez férkőzni s azt mintegy varázshatásunk alá hozni. Eötvös is azt mondja: »Félig sem oly fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogy tanítjuk.« — A­mit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad.

Next