Állami főreáliskola - Széchenyi István gimnázium, Sopron, 1892
A középiskolák önképzőköreiről. Az önképzőkörnek oly fontos szerepe van a középiskolában, hogy valóban megérdemli a behatóbb méltatást. Sokszor képezte már szakférfiak körében a megvitatás tárgyát az, hogy mi módon szerveztessék az önképzőkör a czélnak legmegfelelőbben, sőt az is, hogy egyáltalán jogosult-e fenntartása. E két kérdéssel szándékozom behatóbban foglalkozni, mégpedig elsősorban az utóbbival. Senki sem tagadhatja, hogy középiskoláink ma már sokkal magasabb színvonalon állanak, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Ez tény, de emellett szomorú igazság az is, hogy ma kizárólag csak tanítanak a középiskolákban és nem nevelnek egyszersmind. A tanárok legnagyob része — tisztelet a kivételeknek — nem tartja összeegyeztethetőnek, hogy előadása közben a növendékeknek ne csak az eszével, de a kedélyével is foglalkozzék, ne csak ismereteivel, de érzelmeivel is törődjék. Lám pedig mennyire összefügg az érzelem az értelemmel. Én nem is képzelek valódi tudást a kedély működése nélkül. A tanárnak — azt tartom — a tanítással egyenértékű feladata a kedélyképzés. Tanítás előtt és tanítás közben folyton tekintettel kell lennünk az ifjak lelkületére, ébren kell tartaztanunk és lebilincselnünk kedélyvilágát. Az ifjak lelke megmérhetetlen kincses bánya, melyből, mennél jobban műveljük, annál értékesebb drágaköveket aknázhatunk. Legfontosabb tehát, ha maradandó hatást akarunk gyakorolni, az ifjú lelkéhez férkőzni s azt mintegy varázshatásunk alá hozni. Eötvös is azt mondja: »Félig sem oly fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogy tanítjuk.« — Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad.