Laehne-féle gimnázium, Sopron, 1883
A tulajdonképeni nevelés menete. Az első nevelés az anya teendője, lekticismusával és abban gyökereznek. Az emberről rendkívül magas fogalmat táplál és azt a föld urának tekinti, ugyanazon felfogást követvén, melyet Ovidius múzsája oly szép poézissal fejez ki*) De azért ezen platonikus álláspont mellett a természetbölcseletnek azon elvét is elfogadja, hogy az ember nevelendő, valamint a földet művelni kell, hogy abból a szükséges termékeket kicsaljuk. Nem kevésbbé hajlandó minden vegetáló lényben a tökélyesedési hajlamot föltételezni, tehát nemcsak az emberben, hanem az állat és növényben is, csakhogy ő szerinte a növényben a növekedés, az emberben a nevelési ösztön által van kifejezve. Ha maga a szőlőtő — úgymond — beszélni tudna, hajlandónak érezné magát a neveltetésre, kivánná az ápolónak gondos kezét, aki felköti, megnyesi és képessé teszi arra, hogy gyümölcsöket teremjen és ezen termés által a természettől rendelt czélját elérhesse**.) Meg van tehát győződve Cicero arról, hogy az ember tevékenységi ösztönnel bír, és hogy ez nála már a gyermekkorban mutatkozik. Ezen halk, félig mutatkozó és jóformán öntudatlanul kitörő jeleknek tulajdonítja azután Cicero az egész nevelési alapot. Ebből kiindulva emelkedik azon állításhoz, melyet bizonyos tekintetben lehetetlen félig-meddig merésznek nem neveznünk, tudniillik ahhoz, hogy a természet az emberben önműködő és még tanítás nélkül is megtalálná a maga tökélyesülését***). Ezen általánosabb elveken kívül találunk Cicero irataiban elszórva számos helyet, melyek részint a nevelésnek menetére, részint a neveléssel foglalkozó egyén személyes tulajdonságaira, részint pedig azon álláspontra vonatkoznak, melyet Cicero saját korának nevelésével szemben elfoglalt. A nevelés menete szerzőnk szerint is már a szülői házban kezdődik. Az első nevelés az anya teendője, kinek föladása a gyer m) Be finibus bonorum at que malorum V., 14: „Earum etiam rerum, quos terra gignit, educatio quaedam et perfectio est non dissimilis animantium. Itaque et vivere vitem et mori dicemus, arboremque et novellam et vetulam et vigere et senescere. Ex quo non est alienum ut animantibus sic illis et apta quaedam ad naturam esse putare et aliena, earumque et augendarum, et alendarum quandam cultricem esse, quae sit scientia atque ars agricolarum> quae circumcidat, amputet, erigat, extollat, adminiculet ut quae natura ferat, eo possint ire ut ipsae vites — si loqui possint — ita se tractandas tuendasque esse fateantur“. (Ibid.) **) De legibùs I., 9: „perspicuum .... illum ipsam per se naturam longius progredi, quae etiam nullo docente profecta ab iis, quorum ex prima et inchoata intelligentia genera cognovit, confirmat ipsa per se rationem et perficit“. ***) Brutus s. de claris orat. XVIII. (Orelli.)