Laehne-féle gimnázium, Sopron, 1885
„Ha megteszed, kapsz . . . . !“, „Ha nem engedelmeskedsz, nem jöhetsz el !“ Hol itt a határozott parancs ! ! ! A legnagyobb hiba azonban a mienk, a tanítóké és nevelőké. Miként ezelőtt a gépi emlézése a kitűzött mennyiségnek nem volt elégséges, úgy a módszeres tanítás sem végezte be igazi munkáját ; a tanító ne csak tanító, hanem mindenek előtt nevelő legyen. És a tanító egyénisége sehol sem oly fontos mint ép a nevelési munkánál. Itt tűnik ki az igazi képzője az ifjúságnak ! Még mindig sokaknál hiányzik, különösen a középiskolai tanárok közt, az alapos logikai és lélektani képzés, néha a növendékek iránt való szeretet, a nevelő erejű társalgás s az egyesekre gyakorolt jóakaratú befolyás. Igaz, hogy a személyes tulajdonok mintegy velünk születtek, de hivatását és munkakörét kiki megválaszthatja s a természetadta képességeket és tehetségeket tovább képezheti. Ki kenyér keresetnek tartja csupán e hivatást , nem fog sokat érni. Szeretet és lelkesedés ha nem vezeti e pályán a tanítót , úgy hivatása a legfárasztóbb lesz, melyet valaha csak választhatott volna. Az ilyen változtassa meg még idején életpályáját ; ezzel használni fog az emberiségnek, de legtöbbet maga magának. Az ily tanító, ha már érzi, hogy nem tud szellemi befolyást gyakorolni a fiú akaratára, vagy gyakorlati működése alatt nem sikerült eltanulni a jó nevelők és tanítók eljárásmódját , úgy a büntetés a csudaszer a nagyon is különféle s e szerint más és más bánásmódot igénylő ifjak számára. Hogy különösen a mi intézetünk mikép szerezhette meg és képezhette ki, vagy miként kellett volna megszereznie és kiképeznie nevelő erőit , talán valaki még el fogja mondani , bizonyára érdemes volna. Az én pedagógiai megfigyelő érzékemre egész működésem folyamán semmi sem hatott annyira mint az általános büntetésvágy, melynek mérséklete és kormányzása kell, hogy főgondját képezze minden lelkiismeretes nevelőnek. A büntetést közönségesen olyan mindennapi fegyelmi eszköznek tartják, melynek segítségével szemtelen, részakaratu, kihívó és daczos gyermekeket szokás megzabolázni, pedig ennek is épugy, mint a tanítás anyagának és az erkölcsi fenyítéknek a gyermek kedélyét kell képeznie, azon korban, midőn a szabad elhatározás hiányzik s ott, hol a barátságos intés lehetetlen volt, vagy semmit sem használt. Ha a büntetés nem egyéb mint a megtorlás ténye, bünhődése az elkövetett bűnnek , úgy a nevelés lealacsonyodik az idomitásig s a nevelő intézet a fegyházig. A ki ily felfogással sokat büntet, az csak hamar észreveheti, hogy vala-