Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1948. január-április (8. évfolyam, 1-4. szám)

1948-01-01 / 1. szám

VERS RÓMÁBÓL Már este van itt is, mint túl a hegyen. A szőkés folyóra, a halk Teverére s az égre kiültek a csillagok. Égve úszik a lágy domb fölfelé, úszik mint sima bárka. Magamba nyelem szavaim, jött-ment idegen, csak az egy­nyelvű csönd és a magány tekerőzik mellemre, borul le velem. Vért­ nélküli harcos, indultam el én, pajzsot csak a föld s a szegénység tartott elibém, a mogorva szegénység, de hasztalanul: rám tört szigorú, dárdás seregével a fény. Mentségem a könny, egyetlen erény megadni magam, nincs más koszorú, csak a sár s az alázat a büszke fején. Otthon suta házak tört vándora voltam, hányt szem mutogatta a távolokat, itt meg se kívánva körém rakogat mindent pár tétova lépés: márvány­darabok heve­résznek a porban, tündöklenek így is, már félig omoltan, zengő paloták sűrűje közé vész a botladozó, s alig ér utat onnan. —­­ Már este van itt is, mint túl a hegyen. A szőke folyó másik vizet ébreszt, más dombot emel föl az ég pereméhez, más dombot, amelyre ha visszatekintek, fáj, fáj a szívem,, megríkat a lankadozó türelem, míg várja javulni a rendet, hogy lelje övéit a régi helyen.

Next