Sporthirlap, 1930. október (21. évfolyam, 106-116. szám)
1930-10-02 / 106. szám
CSÜTÖRTÖK, 1930 OKTÓBER 2. SPORTHIRLAP3 11 Legyen vége a „kisasszony futballoznak Az elkényeztetett és elkapatott játékosok helyett nagy állóképességű harcos futballistákat kell nevelni, hogy ne következzenek be győzelemre álló válogatott mérkőzéseken vereségek Az igazi meglepetéseket az egészen egyszerű dolgok okozzák. A legnagyobb rejtélyek megoldása rendesen közeli és kézenfekvő dolog. Most a drezdai vereség szedi ráncba a gondolkozók homlokát és mondatja velük naponta százszor: — Háromnuttról elveszteni titkáromra! Érthetetlen. Pedig a magyarázat talán sohasem volt világosabb: a második félidőben a magyar csapat már nem játszott. Miért? Nem bírta. És erről beszéljünk. A csapatösszeállítás Erről csak röviden. A vereségben csak egészen kicsiny részben hibás a bizottság, ezt el kell ismerni minden tárgyilagos embernek. Legfeljebb — mondjuk — húsz százalék erejéig sza kosítónél. * VIHARKABÁT u ÍTIVCAV VII., Károly-körút 11M I l£3AR 3/c. Tel.: J. 321-02 I Magyar Szabadtreid Egyesület hivatalos szállítása kad az ódiumot erre a bizottságra hárítani, amelynek munkájában a szabadságon járt Dietz dr. nem vett részt, Reichardt Ottó viszont kivonta magát, mert különvéleménye szerint Korányi még akkor se jó hátvéd, ha egészséges, hát még ha ... Maradt tehát Oláh dr. és Minder. Az első legfeljebb a menezselésben szerzett egészen zsenge tapasztalatokat, a másiknak pedig az az érdeme, hogy régente tövéről hegyére ismerte az anyagot. De most? A trialon Korányi sántított. Minder megjegyezte: — Mi lesz, ha Korányi nem játszhat? Muszáj. Különben nincs más, csak Dudás. Akkor volt a BSzKRt-pályán a rendőri attak és ennek izgalmai közben Minder mindenki másról megfeledkezett, csak Dudás jutott az eszébe, akit hetek óta nem láttak Magyarországon játszani. Elfeledkezett Rottlerről is! És Törököt (Nemzeti) is például a Sporthírlap munkatársa hozta szóba előtte, de neki nem volt „véleménye” róla. Tudniillik nem hívták még fel rá a figyelmét. Reichardt ugyanis úgy nyilatkozott, hogy ő a saját csapatának a legjobbját sohasem fogja javaslatba hozni. Hát így került aztán össze a rettentő baloldal: a sánta Korányi, a lassú Berkessy és az „idegen” Barátky. Előzően még azt hangoztatták, hogy Titkos a fontos, mellé olyan összekötő kell, aki majd Titkost fogja forszírozni. Aztán megszületett az összeállítás, amely formálisan halálra ítélte Titkost. És mégis, mindezek ellenére a válogatók csak egészen kicsiny mértékben felelősek. A mérkőzés félidejében például Minder már a három null ellenére is látta a bajt. A magyar csapat még fölényének idején sem uralkodott a játéktéren. A magyar futballbíró Itt van a baj főfészke. Elmondottuk már tízszer és újra el kell mondani élőiről. Hiába, nincsen más megoldás. Meg kell reformálni a bírákat, ha kell, újra vizsgáztassák le őket külföldi bírák előtt, vagy — ami helyesebb — külföldet járó magyar bírák, illetőleg külföldet járó magyar sportemberek előtt. Nem lehet tovább is felelősség nélkül csinálni a „magyar” bíráskodást, amely megöli a játékos lendületét, elsatnyítja, degeneráltan „finommá” teszi a játékot. És egészen fölöslegesen, mert a titkos faultok hazájában, Magyarországon, éppen emiatt sokkal több a komoly sérülés, mint a nyíltan erős játékot mívelő nyugatiaknál, vagy latinoknál. Meg kell végre érteni, hogy a rempli létező dolog, hogy a felső testtel akár akkorát is taszíthatok az ellenfélen, hogy az hetet gurul. Mindezt szabad. És nem is veszélyes. De a bokanyomás, meg a térdnyomás, meg a „rátartás” a rugó lábra, ez tilos. A bíráskodási reform múlhatatlanul szükséges, mert így 1. a magyar futballista majd leszokik arról, hogy egyesegyedül a technikáját ápolja, a testi erejét, edzettségét pedig elhanyagolja; 2. a magyar futballista, ha kikerül a külföldre, nem fog állandóan azon panaszkodni, hogy a bíró az ellenfél faultjait folyton elengedi, a mienket meg lefújja. Mert az igazság az, hogy az ellenfél a legtöbbször nem faultol, csak tök, a testével tol. A mieink viszont egyszerre elvesztik a labda feletti uralmukat és mert kiképezve és szoktatva nincsenek, hát szabálytalanul és fault árán akarják a labdát visszaszerezni. A vezér B fejezetbe a klubvezérek sorozandók. Azok, akik súlyosan félreismerik a klubszeretetet és a játékosszeretetet. A gyengekezű, dédelgető vezérek, akik a magyar futballsportban a túlnyomó többséget teszik és akik a futballbíró mellett a legsúlyosabban hibásak abban, hogy a magyar profifutballista olyan, amilyen. Semmi ok sincsen, hogy erről a kérdésről hallgassunk. Azokról a klubvezérekről beszélünk, akik az ellenfelet rúgó és bírót sértő játékost a végletekig a védelmükbe veszik. Akik a játékost dédelgetik akkor is, ha az már vérszemet kapva, fölöslegesen és néha visszatetszően és sportszerűtlenül viselkedik. Egy játékos megüti a vezetőjét, mire a klub többi vezetői összeülnek és addig törik a fejüket, míg kiokoskodják, hogy miért volt igaza a játékosnak. Egy másik játékos dölyfögen és felfuvalkodva azt mondja a bírónak, hogy „azt az embert ott a kapu mellett” távolítsa el a pályáról, mert már nagyon zavar engem. „Az az ember” a klub elnökségi tagja, de azért a klub összeül és addig spekulál, amíg megmagyarázza, hogy miért van igaza a játékosnak. Egy harmadik játékossal az elnöke tüntetően nem fog kezet, amikor sorban az összes többivel éppen kezet fogott. De azért másfelől módját ejti, hogy a játékos szanatóriumba kerüljön és ott minden, még túlzott kívánságát is teljesítsék. Egy negyedik összevész atrénerrel, nincsen semmiben igaza, de a világ kincséért sem retirál, kijelenti, hogy ezzel a trénerrel ő nem dolgozik többé stb. Aztán fő és sustorog a klub, amíg elbocsátják a trénert. Egy ötödik meg akarja mutatni, hogy ő is van olyan legény, mint a negyedik játékos, elvégre válogatott klasszis ő is. Majd elfogyaszt egy trénert ő is. És nehogy valaki azt higyje, hogy az ő kedvéért nem bocsátanak el trénert, addig duzzog és fúj, amíg elbocsátanak még egy trénert. Ezek a kinövések élő esetek, a sorok között a benfentesek olvasni is tudnak, de itt nem lényeges, hogy név szerint soroljuk fel őket. Csak arra mutassunk rá, hogy hova vezetnek ezek a jelenségek: A tréner két malomkő között próbál eredményt elérni. A klub eredményt követel és a drukkerek is hangosan követelőznek. Eredményt pedig csak úgy tud elérni, ha a bírákhoz hangolja a csapatot. Kénytelen lemondani az edzés kemény, férfias módszereiről. Kénytelen a lágy, hamis futballt erőltetni a csapatra. Mert a bírák így követelik, mert csak így versenyképes ebben a hamis játékban. Ez éppen olyan versenyszabály, mint például a hendsz. A másik malomkő a túlkényeztetett játékos, akivel szemben állandó regarddal dolgozik. Nem vallja be, de voltaképpen folyton feszültségben él, mert semmiben sem akar a játékosok kedve ellen tenni. Ha elrendel futásból öt kört, a játékos lelop belőle hármat, a klubvezető pedig finoman mosolyog, hogy „a fiúk milyen jó pofák”. És a tréner is kénytelen ezek után szemet húnyni, nem merészeli eljátszani a játékosok jóindulatát. Ezt így nem fogják bevallani, de így igaz! Van egy csomó első rangsorból való játékos, akiben azonban mérsékeltebb az intelligencia és aki boldogan vállalkozik arra, hogy kicsit még borsot is törjön a tréner orra alá. Az például kedvelt mulatság, hogy kijátszák a tréner rendelkezéseit és azon is mulatnak, hogy a tréner nem mert eljárni ellenük. (Mert a trénernek a kenyeréről van szó.) És hiába van a trénernek szerződése, a helyzete tarthatatlan, ha a játékosok „jóindulata” végleg ellene fordul. (Ezekre az állításokra majd érkezni fognak erélyes hangú cáfolatok, önérzetes kijelentések, hogy kérem, az én klubomban ez nincsen így stb. Az igazságon ez nem változtat.) A játékos Most már mindegy, hogy jószellemű vagy rossz szellemű játékosról van-e szó. A munkapenzum a fenti okoknál fogva már redukáltatott, a munka már az egész vonalon kevés, lágy, langyos. A játékos nem harcedzett , ez a lényeges. Nem harcedzett, mert a tréningje sem edzi, meg a mérkőzései sem edzik. Ez a meglévő irányzat és ezt nyögjük. Amíg a középeurópaiakkal vetekszünk, még csak megy a doog. A bécsi és prágai futball szinte teljesen ugyanaz a „kisasszony-futball”, mint a miénk. Csak lényegtelenül erősebb a cseheké. Szóval ezekkel még sikerrel versenyzünk, noha például Prágában is csak úgy szereztünk döntetlent, hogy előbb két játékost (Markos, Turay) arcul ütöttek és a felháborodás, a megbántott önérzet kiváltott a magyar csapatból egy nagyszerű finist. De amint tovább megyünk, már alig bírunk helytállni. A technikánk kimagasló, taktikai iskolázottságunk is elsőrangú, bár már nem olyan célravezető. De az állóképességünk, az egykori nagy sikerek rugója, alaposan elmerült a múlt ködében. Elmentünk Rómába, az emberek szédültek a technikánkon és vezettünk félidőben 2:0-ra. Aztán elillant az erő és a primitívebben rohamozó olaszok is könnyedén fizettek vissza egészen 3:4-ig. Bécsben is akárhányszor előfordult ilyesmi, Pesten is megtörtént már, hogy 5:2-re vezettünk és 5:5-re egyenlítettek ellenünk. Elmentünk nemrég Bázelbe és hallatlan nehézségek árán minimális sikert értünk el, pedig ugyanazt a svájci csapatot öt góllal verték a németek. Nürnbergben is kikaptunk tavaly a németektől, Párisban is a franciáktól. Csupa kellemetlen és „meglepőnek” könyvelt vereség, amelynek a legtöbbje úgy született, hogy a magyar csapat ragyogó „technikával meghódította” a közönséget, azután jött az ellenfél „fergeteges", „földöntúli", emberfölötti’’, „földrengésszerű", „ellenállhatatlan”, stb. „rohama”, „finise” és „vasfizikuma”, meg az „elsöprés” — és így tovább. És arról még nem volt szó, hogy vájjon miért volna emberfölötti, amit egyaránt csináltak már velünk szemben németek, spanyolok, olaszok, svájciak, franciák, hogy csak az utóbbi esztendőkre emlékezzünk. És miért emberfölötti, amikor tíz év előtt mi is ilyen „emberfölötti” módon kötöttük bokrétába a sikereket. Viszont — ahogyan mondani szokás — a mi játékosaink a második félidőben elvesztik a „kontenanszukat”, kiesnek a „konceptusból”, az „idegeikre bénítóan hat az ellenfél”, „morálisan nem bírják a közönség szörnyű atmoszféráját”, a „céltalan küzdelem elveszi a harcképességüket”, stb. Itt kell azután a legerélyesebben belenyúlni a dolgokba és meg kell kérdezni, milyen jogon adja fel a játékos a „céltalan” küzdelmet? Övé a mérkőzés? A magyar válogatott csapat mérkőzésén nem Nagy Pál és Kis Péter játszanak, hanem Magyarország. Emberek ők is, emberfölöttit nem kívánhat tőlük senki. De feladni a küzdelmet? Amikor pedig csak arról van szó, hogy nem bírják az iramot. Ez az igazság és erről kell beszélni. A játékosnak ezentúl nem a mentségekre, kifinomult, légies beállításokra van szüksége. A futballista nem telepatikus médium, aki idegmunkát végez és nem kisasszony, akit a széltől is óvni kell. A futballista elsősorban harcos és ha ügyes, technikás harcos, hát annál jobb. De harcos elsősorban, akinek a rohamokat állnia kell. És ha nem állja, akkor ne kisasszonyos kifogásokon törje a fejét és ezentúl az illetékesek se ezen törjék a fejüket, hanem igyekezzenek a magyar futballistát ellenállóvá, harcossá tenni, hogy kibírja a két félidőt! Véget kell vetni a babusgatás korszakának. A vezér, a tréner, a bíró, de a fegyelmi bizottság is erőszakolja magára azt a szellemet, amely harcos futballistákat, egészséges, ellenálló, nem kifogásokon és álhibákon rágódó gárdát teremt. Mígnem olyan gárda lesz együtt, amelyről majdnem azt fogjuk ismételgetni, hogy „a mérkőzés erkölcsi győztese volt és íme, a külföldi újságírók is milyen elismerően írnak..