Sporthirlap, 1930. október (21. évfolyam, 106-116. szám)

1930-10-02 / 106. szám

CSÜTÖRTÖK, 1930 OKTÓBER 2. SPOR­THIRLAP3 1­1­ Legyen vége a „kisasszony futballoznak Az elkényeztetett és elkapatott játékosok helyett nagy állóképességű harcos futballistákat kell nevelni, hogy ne következzenek be győzelemre álló válo­gatott mérkőzéseken vereségek Az igazi meglepetéseket az egészen egyszerű dolgok okozzák. A leg­nagyobb rejtélyek megoldása rende­sen közeli és kézenfekvő dolog. Most a drezdai vereség szedi ráncba a gon­dolkozók homlokát és mondatja velük naponta százszor: — Háromnuttról elveszteni titkárom­ra! Érthetetlen. Pedig a magyarázat talán sohasem volt világosabb: a második félidőben a magyar csapat már nem játszott. Miért? Nem bírta. És erről beszéljünk. A csapatösszeállítás Erről csak röviden. A vereségben csak egészen kicsiny részben hibás a bizottság, ezt el kell ismerni minden tárgyilagos embernek. Legfeljebb — mondjuk — húsz százalék erejéig sza­­ kosí­tónél. * VIHARKABÁT u ÍTIVCAV VII., Károly-körút 11M I l£3AR 3/c. Tel.: J. 321-02 I Magyar Szabadtreid Egyesület hivatalos szállítása kad az ódiumot erre a bizottságra há­rítani, amelynek munkájában a sza­badságon járt Dietz dr. nem vett részt, Reichardt Ottó viszont kivonta magát, mert különvéleménye szerint Korányi még akkor se jó hátvéd, ha egészséges, hát még ha ... Maradt tehát Oláh dr. és Minder. Az első leg­feljebb a menezselésben szerzett egészen zsenge tapasztalatokat, a másiknak pedig az az érdeme, hogy régente tövéről hegyére ismerte az anyagot. De most? A trialon Korányi sántított. Minder megjegyezte: — Mi lesz, ha Korányi nem játsz­hat? Muszáj. Különben nincs más, csak Dudás. Akkor volt a BSzKRt-pályán a rend­őri attak és ennek izgalmai közben Minder mindenki másról megfeledke­zett, csak Dudás jutott az eszébe, akit hetek óta nem láttak Magyarországon játszani. Elfeledkezett Rottlerről is! És Törököt (Nemzeti) is például a Sporthírlap munkatársa hozta szóba előtte, de neki nem volt „véleménye” róla. Tudniillik nem hívták még fel rá a figyelmét. Reichardt ugyanis úgy nyilatkozott, hogy ő a saját csapatá­nak a legjobbját sohasem fogja javas­latba hozni. Hát így került aztán össze a rettentő baloldal: a sánta Ko­rányi, a lassú Berkessy és az „idegen” Barátky. Előzően még azt hangoztat­ták, hogy Titkos a fontos, mellé olyan összekötő kell, aki majd Titkost fogja forszírozni. Aztán megszületett az összeállítás, amely formálisan halálra ítélte Titkost. És mégis, mindezek ellenére a válogatók csak egészen kicsiny mértékben felelősek. A mérkőzés félidejében például Min­der már a három null ellenére is látta a bajt. A magyar csapat még fölényé­nek idején sem uralkodott a játék­téren. A magyar f­utballbíró Itt van a baj főfészke. Elmondot­tuk már tízszer és újra el kell mon­dani élőiről. Hiába, nincsen más megoldás. Meg kell reformálni a bírá­kat, ha kell, újra vizsgáztassák le őket külföldi bírák előtt, vagy — ami he­lyesebb — külföldet járó magyar bí­rák, illetőleg külföldet járó magyar sportemberek előtt. Nem lehet tovább is felelősség nélkül csinálni a „ma­gyar” bíráskodást, amely megöli a játékos lendületét, el­satnyítja, degeneráltan „fi­nommá” teszi a játékot. És egészen fölöslegesen, mert a titkos faultok hazájában, Magyarországon, éppen emiatt sokkal több a komoly sé­rülés, mint a nyíltan erős játékot mí­velő nyugatiaknál, vagy latinoknál. Meg kell végre érteni, hogy a rempli létező dolog, hogy a felső testtel akár akkorát is taszíthatok az ellenfélen, hogy az hetet gurul. Mindezt szabad. És nem is veszélyes. De a bokanyomás, meg a térdnyomás, meg a „rátartás” a rugó lábra, ez tilos. A bíráskodási reform múlhatatlanul szükséges, mert így 1. a magyar futballista majd leszo­kik arról, hogy egyesegyedül a techni­káját ápolja, a testi erejét, edzettsé­gét pedig elhanyagolja; 2. a magyar futballista, ha kikerül a külföldre, nem fog állandóan azon panaszkodni, hogy a bíró az ellenfél faultjait folyton elengedi, a mienket meg lefújja. Mert az igazság az, hogy az ellenfél a legtöbbször nem faultol, csak tök, a testével tol. A mieink vi­szont egyszerre elvesztik a labda fe­letti uralmukat és mert kiképezve és szoktatva nincsenek, hát szabálytala­nul és fault árán akarják a labdát visszaszerezni. A vezér B fejezetbe a klubvezérek sorozan­­dók. Azok, akik súlyosan félreismerik a klubszeretetet és a játékosszeretetet. A gyengekezű, dédelgető vezérek, akik a magyar futballsportban a túlnyomó többséget teszik és akik a futballbíró mellett a legsúlyosabban hibásak ab­ban, hogy a magyar profifutballista olyan, amilyen. Semmi ok sincsen, hogy erről a kérdésről hallgassunk. Azokról a klubvezérekről beszélünk, akik az ellenfelet rúgó és bírót sértő játékost a végletekig a védel­mükbe veszik. Akik a játékost dédelgetik akkor is, ha az már vérszemet kapva, fölösle­gesen és néha visszatetszően és sport­szerűtlenül viselkedik. Egy játékos megüti a vezetőjét, mire a klub többi vezetői összeülnek és addig törik a fejüket, míg kiokos­­kodják, hogy miért volt igaza­­ a já­tékosnak. Egy másik játékos dölyfögen és felfuvalkodva azt mondja a bírónak, hogy „azt az embert ott a kapu mel­lett” távolítsa el a pályáról, mert már nagyon zavar engem. „Az az ember” a klub elnökségi tagja, de azért a klub összeül és addig spekulál, amíg megmagyarázza, hogy miért van igaza­­ a játékosnak. Egy harmadik játékossal az elnöke tüntetően nem fog kezet, amikor sor­ban az összes többivel éppen kezet fo­gott. De azért másfelől módját ejti, hogy a játékos szanatóriumba kerül­jön és ott minden, még túlzott kíván­ságát is teljesítsék. Egy negyedik összevész a­­trénerrel, nincsen semmiben igaza, de a világ kincséért sem retirál, kijelenti, hogy ezzel a trénerrel ő nem dolgozik többé stb. Aztán fő és sustorog a klub, amíg­­ elbocsátják a trénert. Egy ötödik meg akarja mutatni, hogy ő is van olyan legény, mint a negyedik játékos, elvégre válogatott klasszis ő is. Majd elfogyaszt egy tré­nert ő is. És nehogy valaki azt higyje, hogy az ő kedvéért nem bocsátanak el trénert, addig duzzog és fúj, amíg elbocsátanak még egy trénert. Ezek a kinövések élő esetek, a so­rok között a benfentesek olvasni is tudnak, de itt nem lényeges, hogy név szerint soroljuk fel őket. Csak arra mutassunk rá, hogy hova vezetnek ezek a jelenségek: A tréner két malomkő között próbál ered­ményt elérni. A klub eredményt köve­tel és a drukkerek is hangosan köve­telőznek. Eredményt pedig csak úgy tud elérni, ha a bírákhoz hangolja a csapatot. Kénytelen lemondani az ed­zés kemény, férfias módszereiről. Kénytelen a lágy, hamis fut­ballt erőltetni a csapatra. Mert a bírák így követelik, mert csak így versenyképes ebben a hamis já­tékban. Ez éppen olyan versenysza­bály, mint például a hendsz. A másik malomkő a túlkényeztetett játékos, akivel szemben állandó re­­garddal dolgozik. Nem vallja be, de voltaképpen folyton feszültségben él, mert semmiben sem akar a játékosok kedve ellen tenni. Ha elrendel futásból öt kört, a játékos lelop belőle hármat, a klubvezető pedig finoman mosolyog, hogy „a fiúk mi­lyen jó pofák”. És a tréner is kényte­len ezek után szemet húnyni, nem me­részeli eljátszani a játékosok jóindu­latát. Ezt így nem fogják bevallani, de így igaz! Van egy csomó első rangsorból való játékos, akiben azonban mérsé­keltebb az intelligencia és aki boldo­gan vállalkozik arra, hogy kicsit még borsot is törjön a tréner orra alá. Az például kedvelt mulatság, hogy kijátszák a tréner rendelkezéseit és azon is mulatnak, hogy a tréner nem mert eljárni ellenük. (Mert a tréner­nek a kenyeréről van szó.) És hiába van a trénernek szerződése, a helyzete tarthatatlan, ha a játékosok „jóindulata” végleg ellene fordul. (Ezekre az állításokra majd ér­kezni fognak erélyes hangú cáfola­tok, önérzetes kijelentések, hogy ké­rem, az én klubomban ez nincsen így stb. Az igazságon ez nem változtat.) A játékos Most már mindegy, hogy jószel­­lemű vagy rossz­ szellemű játékosról van-e szó. A munkapenzum a fenti okoknál fogva már redukáltatott, a munka már az egész vonalon kevés, lágy, langyos. A játékos nem harcedzett , ez a lényeges. Nem harcedzett, mert a tréningje sem edzi, meg a mérkőzései sem edzik. Ez a meglévő irányzat és ezt nyögjük. Amíg a középeurópaiakkal vetek­szünk, még csak megy a doog. A bé­csi és prágai futball szinte teljesen ugyanaz a „kisasszony-futball”, mint a miénk. Csak lényegtelenül erősebb a cseheké. Szóval ezekkel még siker­rel versenyzünk, noha például Prá­gában is csak úgy szereztünk döntet­lent, hogy előbb két játékost (Mar­kos, Turay) arcul ütöttek és a fel­háborodás, a megbántott önérzet ki­váltott a magyar csapatból egy nagy­szerű finist. De amint tovább megyünk, már alig bírunk helytállni. A technikánk kimagasló, taktikai iskolázottságunk is elsőrangú, bár már nem olyan célravezető. De az állóképességünk, az egykori nagy sikerek rugója, alaposan elmerült a múlt ködében. Elmentünk Rómába, az emberek szédültek a technikánkon és vezet­tünk félidőben 2:0-ra. Aztán elillant az erő és a primitívebben rohamozó olaszok is könnyedén fizettek vissza egészen 3:4-ig. Bécsben is akár­hányszor előfordult ilyesmi, Pesten is megtörtént már, hogy 5:2-re ve­zettünk és 5:5-re egyenlítettek elle­nünk. Elmentünk nemrég Bázelbe és hallatlan nehézségek árán minimális sikert értünk el, pedig ugyanazt a svájci csapatot öt góllal verték a néme­tek. Nürnbergben is kikaptunk tavaly a németektől, Párisban is a franciák­tól. Csupa kellemetlen és „meglepő­nek” könyvelt vereség, amelynek a legtöbbje úgy született, hogy a ma­gyar csapat ragyogó „technikával meghódította” a közönséget, azután jött az ellenfél „fergeteges", „földön­túli", emberfölötti’’, „földrengés­­szerű", „ellenállhatatlan”, stb. „ro­hama”, „finise” és „vasfizikuma”, meg az „elsöprés” — és így tovább. És arról még nem volt szó, hogy váj­jon miért volna emberfölötti, amit egyaránt csináltak már velünk szem­ben németek, spanyolok, olaszok, svájciak, franciák, hogy csak az utóbbi esztendőkre emlékezzünk. És miért emberfölötti, amikor tíz év előtt mi is ilyen „emberfölötti” mó­don kötöttük bokrétába a sikereket. Viszont — ahogyan mondani szo­kás — a mi játékosaink a második félidőben elvesztik a „kontenanszu­­kat”, kiesnek a „konceptusból”, az „idegeikre bénítóan hat az ellenfél”, „morálisan nem bírják a közönség szörnyű atmoszféráját”, a „céltalan küzdelem elveszi a harcképességü­ket”, stb. Itt kell azután a legerélyesebben belenyúlni a dolgokba és meg kell kérdezni, milyen jogon adja fel a játékos a „céltalan” küzdelmet? Övé a mérkőzés? A magyar válogatott csapat mérkőzésén nem Nagy Pál és Kis Péter játszanak, hanem Magyar­­ország. Emberek ők is, emberfölöttit nem kívánhat tőlük senki. De feladni a küzdelmet? Amikor pedig csak ar­ról van szó, hogy nem bírják az iramot. Ez az igazság és erről kell beszélni. A játékosnak ezentúl nem a mentsé­gekre, kifinomult, légies beállítá­sokra van szüksége. A futballista nem telepatikus médium, aki ideg­munkát végez és nem kisasszony, akit a széltől is óvni kell. A futballista elsősorban harcos és ha ügyes, tech­nikás harcos, hát annál jobb. De har­cos elsősorban, akinek a rohamokat állnia kell. És ha nem állja, akkor ne kisasszonyos kifogásokon törje a fe­jét és ezentúl az illetékesek se ezen törjék a fejüket, hanem igyekezzenek a magyar futbal­listát ellenállóvá, harcossá tenni, hogy kibírja a két félidőt! Véget kell vetni a babusgatás kor­szakának. A vezér, a tréner, a bíró, de a fegyelmi bizottság is erőszakolja magára azt a szellemet, amely harcos futballistákat, egészséges, ellenálló, nem kifogásokon és álhibákon rágódó gárdát teremt. Mígnem olyan gárda lesz együtt, amelyről majd­nem azt fogjuk ismételgetni, hogy „a mérkő­zés erkölcsi győztese volt és íme, a külföldi újságírók is milyen elisme­rően írnak..

Next