Sporthirlap, 1932. december (23. évfolyam, 96-105. szám)
1932-12-01 / 96. szám
CSÜTÖRTÖK, 1932 DECEMBER 8. SPORTHÍRLAP Mit mondanak a milánói mérkőzésről azok, akiket leginkább dicsérnek és akiről a legtöbb roszszat mondják? Lutz, Szabó és Szaniszló nyilatkoznak a maguk, a társaik és az olaszok játékáról, a vereség okairól és arról, hogy győzni is lehetett volna, ha... A Sporthírlap tudósítójától — A milánói mérkőzés már a múlté, a vereséget hírülhozó telefonjelentés után elhangzottak az illetékes szakkritikák magyar részről, olvashattuk az olaszok véleményét is a magyar csapat játékáról. Mindebből pedig azt lehetett leszűrni, hogy a milánói vereség legkevésbé sem számít kudarcnak, sőt megerősítette az olaszok jó véleményét az új életre ébredő magyar futballsportról. A magyar és olasz lapokban megjelent kritikák és a szakértők nyilatkozatainak meghallgatása után még csak az van hátra, hogy meghallgassák a nagy küzdelem legközvetlenebb tanúinak, a játékosoknak a véleményét is. Nem sorakoztatjuk fel — bár érdekes lenne — mind a tizenegy játékos nézetét a milánói csatáról és annak résztvevőiről, hanem csak a két végletet juttatjuk szóhoz: egyrészt a leginkább megdicsért két játékosunkat, másrészt azt a szegény harcosunkat, akire — gyengén sikerült szereplése nyomán — a legtöbb rosszat mond a kíméletlen bírálat, nem kell magamat azért a bizonyos bécsi hat-nulláért, amiről annakidején szintén nem tehettem. A győzelemnek, vagy vereségnek sohasem egy ember a hőse, vagy az okozója... — Milyennek látta a csatársorunk munkáját? — Amit tudtak, megtettek. Le kell azonban szögezni, hogy Jávor és Bihamy gyengébben szerepeltek az igazi tudásuknál. Az okát már említettem. A váratlan és bizonyos mértékben indokolatlan olasz siker deprimálta, megzavarta őket és elvette az önbizalmukat. Ez már — sajnos — magyar betegség, amit azonban megfelelő neveléssel ki lehet és ki kell küszöbölni a magyar futballból. Hála Istennek, én nem ismerem... — Ezt mi is tudjuk. Hiszen talán a szövetségi kapitány is erre gondolt, amikor hadba szólította. De mi igaz abból, hogy a különben jó Déri nem jutott elég labdához? És mi ennek az oka? — Tényleg nem kapott elég labdát. Az ok: a két belsőnek — mondjuk így — lámpalázas zavartsága. Ezenkívül az olaszok gyorsasága, amellyel elcsípték a neki szánt passzokat. Hej, az a gyorsa— Á, dehogy!... Ferrari volt a csatársor esze. Remek technika, szédítő gyorsaság, minden helyzetben való leleményesség és gyors cselekvés jellemzik. Iskolapéldája annak, hogy nemcsak a center helyéről lehet irányítani... — Mit gondol, esetleges más összeállításban a siker reményével vehettük volna fel a harcot Milánóban? — Hát kérem, én nem vagyok jogosult e tekintetben véleményt mondani. Azonban az az érzésem, hogy egy formája tetőpontján álló Turayval, vagy Toldival, esetleg a jó Avarral máshogyan alakult volna a helyzet. Legalább egy tank kellett volna. ■— És a halfsorban? — Távol álljon tőlem, hogy bárkit is megbántsak ezzel, hiszen nagyon jó véleménnyel vagyok halftársaimról, de hej, milyen másképpen tudtam volna én is dolgozni, ha Magyar Feri, vagy Lázár van az oldalamon. Egyébként... — Egyébként? ... — Nincs ok az elkeseredésre. Mi nem úgy jöttünk el Milánóból, mint egy vert sereg. Az olaszok sem úgy bocsátottak el bennünket. Megtettük, amit tudtunk és szégyenkezésre még azoknak sincsen okuk, akiknek nem ment úgy, mint kellett volna. Úgy érzem, hogy ez a mérkőzés hasznos volt abból a szempontból, hogy új utakat jelölt meg stílus és nevelés szempontjából... (Közben a villamos az átszállóhelyhez ért, az óbudai drukkerek leszállnak és Lutzék kíséret nélkül mennek tovább Újpest felé. A tovahaladó kocsi fényes ablakában feltűnik még egy pillanatra Lutz világos szőke feje. Valami furcsa képzettársulás folytán az ötlik az eszünkbe, hogy ugyanilyen tisztán világos Lutznak a játékstílusa és a dolgokról való ítélőképessége is... És mi is úgy érezzük, hogy nem kell lehorgasztott fővel járni a milánói meccs után...) . Lutz, a magyar csapat kapitánya: „Nem úgy jöttünk el Milánóból, mint egy vert sereg..." Legalább hetven százaléka azoknak a sportfanatikusoknak, akik a Délivasúton várták az Olaszországból hazatérő magyar válogatott csapatot, a III. kerület érdekkörébe tartozik. Igaz, hogy volt is okuk egy kis lokálpatrióta büszkeségre, hiszen a két óbudai fiú szilárd oszlopa volt a Milánóban küzdő magyar csapatnak. Nem is lehetett ezért túlságosan rossz néven venni a kerületi „hozzátartozók”-tól, hogy olyan szigorú blokád alá vették a szeretetükkel Lutzot és Bírót, hogy csak a vilamoson lehetett egy kis beszámoló beszélgetésre elkapni a milánói csapat kapitányát, Lutz Lajost. Ez is nehezen megy, mert mellette ülő felesége aggodalmasan figyelmezteti: — Lajoskám vigyázz, ezek az újságírók olyanba is beugratják az embert, amit nem is akar mondani. Hiszen tudod... — Tudom, tudom fiam, de egy centerhall van olyan jó taktikus, hogy ne ugorjon be. A Sporthírlap különben sem szokott ugratni... Megnyugtatjuk Lutznét, hogy mitől sem kell tartania, így aztán lassanként megindul a milánói beszámoló. Mikor a játékról való általános impresszióját kérdezzük, Lutz így felel):* — A mérkőzés nem mutatta az olasz csapatnak azt a fölényét, amit híresztelnek. Sőt, az első félidő nagyobb részében a mi oldalunkon volt a nagyobb tervszerűség. Addig a csatársorunk is nagyon szépen dolgozott a mezőnyben. A mérkőzés sorsa már az első félidő huszonhetedik percében eldőlt Orsi váratlan góljával, ami megzavarta — nem a védelmünket, hanem inkább az első formációnkat. Ki kell azonban jelentenem, hogy a gól alapját szolgáltató szabadrúgás nem volt indokolt, mert Barátky teljesen szabályosan, mellel tette ki a taccsvonalon Orsit... — Ha már Barátkynál tartunk, megkérdezzük, mi volt az oka, hogy Orsi annyira élt mellette, holott a kritika szerint Barátky kielégítő játékot produkált? — Orsi egyáltalán nem élt úgy Barátky mellett, ahogyan azt gondolják. De nincs a világnak olyan halija, aki mellett olyan klasszisú szélső, mint Orsi, egyszer-kétszer szóhoz ne jutna. A pech csak az, hogy az egyszer-kétszerből gól is lett. És ismétlem, az elsőről nem is tehet Gyuszi, hiszen szabályos volt a feltartása ... — És mi volt Szaniszlóval, Kárpátival? (Lutz sokáig gondolkozik. Látszik, hogy nem szívesen válaszol. Különösen, hogy Harmath, az egyik kerületi vezető kétségbeesetten szól közbe: — Jaj kérem, ne tessék ilyen kényes kérdéseket feladni. De a kemény óbudai centerhalf nem olyan ijedős fiú...) — Nincs itt semmi takargatni való, kérem szépen. Megesik az, hogy a játékosnak nem megy a játék. Nálam is volt már így, másnál is. Igaz, hogy ezúttal kellemetlenül érintett engem a dolog, mert az én rovásomra ment. Hát Szaniszló... Úgy az első félidő közepe táján ránéztem és rögtön láttam, hogy nagy baj van. A fiú halálsápadt volt, a lámpaláznak és az idegességnek félreismerhetetlen jeleivel. Ugye, tetszik ismerni az én szokásomat? Gyakran szoktam murizni a fiúkkal a pályán, ha nem dolgoztak úgy, ahogy kellett volna. Ezúttal azonban egy szót sem szóltam Szaniszlónak, mert láttam, tudtam, éreztem, hogy az a szegény fiú nem tehet a gyengeségéről. Csak sajnálni tudtam, mert láttam, milyen nagyon akar és a sikertelenség miként zavarja meg mindjobban... ■ — És Kárpáti? — Előttem is érthetetlen. Kisebb mértékben ugyanaz a helyzet. Akart, nem ment úgy, ahogy akart... — A saját teljesítményéről mi a véleménye? — Nem mondok talán újságot azzal, hogy sokkal nehezebb dolgom volt, mint Montinak. Az az érzésem, hogy a reám háramló munkát becsülettel, szívvel végeztem el és nem kell miatta lehorgasztott fejjel járnom. Azzal a tudattal mentem el, hogy most rehabilitál Boronkaynak jó szeme van Boronkay bíráskodása nem aratott osztatlan elismerést a Vienna-meccsen. Állandóan lehetett hallani: — Mi volt ez?!... Nem fújja le! Egy alkalommal megállította Titkost a sípszó. Valaki védte Boronkayt: — Mit akartok tőle? Még Titkos faultokat is észrevesz!ség és küzdőképesség!... Kérem szépen, én egyszer elszedtem a labdát Orsitől és vittem előre. A szélső azonban jött utánam és addig lógott rajtam, míg újra hozzá nem került a labda. És ez a labdáért való szívós harckészség jellemez minden olasz játékost. Számtalanszor megesett, hogy az olasz játékosok olyan labdára is sikerrel startoltak, amely a magyar játékos-mentalitás szerint már „elveszett”... Állítom, hogy az olasz futballt, elsősorban ez a határtalan lelkesedés és izzó küzdőképesség teszi eredményessé... — Mi a véleménye egyébként a Milánóban szerepelt olasz csapatról? — Vegyük sorba. A védelmük jó, de nem volt jobb, mint a miénk és főleg nem volt annyira próbára téve. A halfsorukról is csak jót mondhatok. Monti igazolta a hírét. Mindenben benne volt, akár támadásról, akár védekezésről volt szó. Okos, céltudatos, nagytechnikájú játékos. Csatársorukban... ... persze Orsi volt a lendítő kerék ... r Szabó Antal, a „viharkapus": „Az olasz csatárok nagyobb gyorsaságán múlott .A bajnoki év elején került Szabó Antal a Hungária kapujába. Bátorsága, rugalmassága, nagyszerű helyezkedése és biztos labdafúgása egyszerre a legjobb magyar kapusok közé emelte ezt a fiatal, soroksári fiút. Most, hogy a milánói mérkőzésen az olasz közönség elismerése szerint is igazolta kivételes képességeit, időszerűnek tartották vele az olasz—magyar válogatott mérkőzésről, a magyar és az olasz játékosokról és egynéhány ezzel összefüggő kérdésről beszélgetni. A beszélgetés a BSzKRT tréningpályáján folyt le. A Hungária ugyanis a „kíméld a füvet!” elv alapján a villamoscsapat tanyáján tartja a hétközi labdatréningeiket. Délután két órakor Szabó már ott állt a kapuban, előtte hat játékos rúgja a kapura a labdát, mögötte vagy ötven néző szemléli a „kifutó”kapust. Miután a tréning „hivatalosan” még nem kezdődött meg, kihívatjuk a kapuból. Nagy nehezen megindul a beszélgetés. Szabó ugyanis „nem érdemes foglalkozni az üggyel” kifogással „védeni" akarta az interjút... De azért mindent elmondott, amit akartunk... íme): — Mondja meg őszintén, mi volt az oka a milánói vereségnek? A kapuból mindent jól meg lehet figyelni. — Az olaszok jobbak voltak és győztek. Ennél a meccsnél nem szabad más okot keresni a vereségre és még azt se lehet mondani, hogy ennek vagy annak a játékosnak a gyengébb teljesítménye okozta a vereséget. Az olasz csatársor döntötte el a meccs sorsát, amely kondícióban magasan fölötte állt a mi támadósorunknak. És még valamit. Az olasz csatársor sokkal gyorsabb volt, tehát azzal a bizonyos pillanattal előbb érte el a labdát, keményebben is játszottak az olaszok... Mi kell még? — Egyénileg? — Csak az olasz csatársorról beszélek, a miénkről nem. Nem volna szép dolog kritikát mondani játékostársaimról, akiknek a futballtudása egyébként legalább van olyan, mint az olasz csatároké, csak puhábbak és lassúbbak. Én merem állítani, hogy ha a magyar csatárok gyorsasága fokozódna, egyszerre megoldódna az úgynevezett „magyar csatárbetegség” aggasztó rejtélye is. Hiszen láthattuk itthon is, a csatárok legtöbbször egy-egy lépéssel lemaradnak a labdáról vagy ha náluk van a labda, egy gyors half vagy bekk leszereli őket, így volt ez Milánóban is, a gyors és keménykötésű hátvédek legtöbbször szétspriccelték (így mondja) a magyar támadásokat. — Mégis, ki tetszett legjobban a magyar és az olasz csapatban? — Nálunk Korányi és Bitó egyformán jók voltak, igazán nem csinált egyik sem kirívó hibát. A fedezetsorban Barátky nagyszerű munkát végzett és az első félidőben Lutz is nagy formát mutatott. A csatársorban — nem akarok hazabeszélni, de mégis — Cseh volt a legjobb ember, ám egyedül mit csinálhatott volna? — És Meazza és Orsi? — Meazza ezen a mérkőzésen nem volt az a félelmetes csatár, kitöréseivel nem veszélyeztette a kaput, de azért így is elfogadnám. Orsi tényleg nagyszerűen játszott, beadásai és lefutásai igazolták kivételes képességeit, de túlzás azt állítani, hogy ő nyerte meg az olaszoknak a mérkőzést. Ezt a mécsesét — mint előbb mondottam — a magyar csatársor gyengébb volta döntötte el, ám ennek ellenére — ha az első félidő gólhelyzeteit csatáraink ki tudják használni — esetleg győzhettünk volna. (Ezután a ,Szabó-stílusra” fordítjuk a beszélgetést). — Nem fél azoknál a kapuból való kifutásoknál, hogy a háta mögött baj történhetik? — Előfordulhat, hiszen a világ minden kapusa kapott már egy vagy sok gólt. Ezt berúghatják akkor is, ha bennmaradok a kapuban. Amikor a Hungáriánál az „első” csapatba tettek, az első két meccsen sikerültek a kifutások, később azonban néhányszor gól lett belőle. Utána sokan azt a tanácsot adták, hogy minden körülmények között maradjak bent. Úgy csináltam és még több gólt kaptam. Ekkor elhatároztam, hogy az egyéni stílusommal állok vagy bukom. 3 AZ OLIMPIKON dinamikus hangszóróval egybeépített 1 gomb hangolású 4-1-1 csöves rádió SELEKTIVITÁSÁT NEM BEFOLYÁSOLJA Gyártja: TELEFONGYÁR RÉSZVÉNYTÁRSASÁG. Erdélyi Itrmap ARAD A ERDÉLY LEGJOBB HIRDETŐ II ORGANUMAH EGYES PÉLDÁNY ARA BUDAPESTEN iki 20 FILLÉR mt