Sporthirlap, 1932. december (23. évfolyam, 96-105. szám)

1932-12-01 / 96. szám

CSÜTÖRTÖK, 1932 DECEMBER 8. SPORTHÍRLAP Mit mondanak a milánói mér­kőzésről azok, akiket leginkább dicsérnek és aki­ről a legtöbb rosz­­szat mondják? Lutz, Szabó és Szaniszló nyilatkoznak a maguk, a társaik és az olaszok játéká­ról, a vereség okairól és arról, hogy győzni is lehetett volna, ha... A Sporthírlap tudósítójától — A milánói mérkőzés már a múlté, a vereséget hírülhozó telefonjelen­tés után elhangzottak az illetékes szakkritikák magyar részről, ol­vashattuk az olaszok véleményét is a magyar csapat játékáról. Mind­ebből pedig azt lehetett leszűrni, hogy a milánói vereség legkevésbé sem számít kudarcnak, sőt meg­erősítette az olaszok jó véleményét az új életre ébredő magyar futball­­sportról. A magyar és olasz lapok­ban megjelent kritikák és a szak­értők nyilatkozatainak meghallga­tása után még csak az van hátra, hogy meghallgassák a nagy küz­delem legközvetlenebb tanúinak, a játékosoknak a véleményét is. Nem sorakoztatjuk fel — bár érde­kes lenne — mind a tizenegy já­tékos nézetét a milánói csatáról és annak résztvevőiről, hanem csak a két végletet juttatjuk szóhoz: egy­részt a leginkább megdicsért két játékosunkat, másrészt azt a sze­gény harcosunkat, akire — gyen­gén sikerült szereplése nyomán — a legtöbb rosszat mond a kímélet­len bírálat, nem kell magamat azért a bizonyos bécsi hat-nulláért, amiről annak­idején szintén nem tehettem. A győzelemnek, vagy vereségnek so­hasem egy ember a hőse, vagy az okozója... — Milyennek látta a csatárso­runk munkáját? — Amit tudtak, megtettek. Le kell azonban szögezni, hogy Jávor és Bihamy gyengébben szerepeltek az igazi tudásuknál. Az okát már említettem. A váratlan és bizonyos mértékben indokolatlan olasz siker deprimálta, megzavarta őket és el­vette az önbizalmukat. Ez már — sajnos — magyar betegség, amit azonban megfelelő neveléssel ki le­het és ki kell küszöbölni a magyar futballból. Hála Istennek, én nem ismerem... — Ezt mi is tudjuk. Hiszen ta­lán a szövetségi kapitány is erre gondolt, amikor hadba szólította. De mi igaz abból, hogy a különben jó Déri nem jutott elég labdához? És mi ennek az oka? — Tényleg nem kapott elég lab­dát. Az ok: a két belsőnek — mondjuk így — lámpalázas zavart­­sága. Ezenkívül az olaszok gyorsa­sága, amellyel elcsípték a neki szánt passzokat. Hej, az a gyorsa­— Á, dehogy!... Ferrari volt a csatársor esze. Remek technika, szédítő gyorsaság, minden helyzet­ben való leleményesség és gyors cselekvés jellemzik. Iskolapéldája annak, hogy nemcsak a center he­lyéről lehet irányítani... — Mit gondol, esetleges más összeállításban a siker reményével vehettük volna fel a harcot Milá­nóban? — Hát kérem, én nem vagyok jogosult e tekintetben véleményt mondani. Azonban az az érzésem, hogy egy formája tetőpontján álló Turayval, vagy Toldival, esetleg a jó Avarral máshogyan alakult vol­na a helyzet. Legalább egy tank kellett volna. ■— És a halfsorban? — Távol álljon tőlem, hogy bár­kit is megbántsak ezzel, hiszen na­gyon jó véleménnyel vagyok half­­társaimról, de hej, milyen máskép­pen tudtam volna én is dolgozni, ha Magyar Feri, vagy Lázár van az oldalamon. Egyébként... — Egyébként? ... — Nincs ok az elkeseredésre. Mi nem úgy jöttünk el Milánóból, mint egy vert sereg. Az olaszok sem úgy bocsátottak el bennünket. Megtet­tük, amit tudtunk és szégyenke­zésre még azoknak sincsen okuk, akiknek nem ment úgy, mint kel­lett volna. Úgy érzem, hogy ez a mérkőzés hasznos volt abból a szempontból, hogy új utakat jelölt meg stílus és nevelés szempontjá­ból... (Közben a villamos az átszálló­helyhez ért, az óbudai drukkerek le­szállnak és Lutzék kíséret nélkül mennek tovább Újpest felé. A tova­haladó kocsi fényes ablakában fel­tűnik még egy pillanatra Lutz világos szőke feje. Valami furcsa képzettársulás folytán az ötlik az eszünkbe, hogy ugyanilyen tisztán világos Lutznak a játékstílusa és a dolgokról való ítélőképessége is... És mi is úgy érezzük, hogy nem kell lehorgasztott fővel járni a milánói meccs után...) . Lutz, a magyar csapat kapitánya: „Nem úgy jöttünk el Milánó­ból, mint egy vert sereg..."­ ­Legalább hetven százaléka azok­nak a sportfanatikusoknak, akik a Délivasúton várták az Olaszország­ból hazatérő magyar válogatott csa­patot, a III. kerület érdekkörébe tar­tozik. Igaz, hogy volt is okuk egy kis lokálpatrióta büszkeségre, hiszen a két óbudai fiú szilárd oszlopa volt a Milánóban küzdő magyar csapatnak. Nem is lehetett ezért túlságosan rossz néven venni a kerületi „hozzátar­­tozók”-tól, hogy olyan szigorú blokád alá vették a szeretetükkel Lutzot és Bírót, hogy csak a vilamoson lehe­tett egy kis beszámoló beszélgetésre elkapni a milánói csapat kapitányát, Lutz Lajost. Ez is nehezen megy, mert mellette ülő felesége aggodal­masan figyelmezteti: — Lajoskám vigyázz, ezek az új­ságírók olyanba is beugratják az em­bert, amit nem is akar mondani. Hiszen tudod... — Tudom, tudom fiam, de egy centerhall van olyan jó taktikus, hogy ne ugorjon be. A Sporthírlap különben sem szokott ugratni... Megnyugtatjuk Lutznét, hogy mitől sem kell tartania, így aztán lassan­ként megindul a milánói beszámoló. Mikor a játékról való általános impresszióját kérdezzük, Lutz így felel):* — A mérkőzés nem mutatta az olasz csapatnak azt a fölényét, amit híresztelnek. Sőt, az első fél­idő nagyobb részében a mi olda­lunkon volt a nagyobb tervszerű­ség. Addig a csatársorunk is na­gyon szépen dolgozott a­­ me­zőnyben. A mérkőzés sorsa már az első félidő huszonhetedik percében eldőlt Orsi váratlan góljával, ami megzavarta — nem a védelmünket, hanem inkább az első formáción­kat. Ki kell azonban jelentenem, hogy a gól alapját szolgáltató sza­badrúgás nem volt indokolt, mert Barátky teljesen szabályosan, mel­lel tette ki a taccsvonalon Orsit... — Ha már Barátkynál tartunk, megkérdezzük, mi volt az oka, hogy Orsi annyira élt mellette, holott a kritika szerint Barátky kielégítő játékot produkált? — Orsi egyáltalán nem élt úgy Barátky mellett, ahogyan azt gon­dolják. De nincs a világnak olyan halija, aki mellett olyan klasszisú szélső, mint Orsi, egyszer-kétszer szóhoz ne jutna. A pech csak az, hogy az egyszer-kétszerből gól is lett. És ismétlem, az elsőről nem is tehet Gyuszi, hiszen szabályos volt a feltartása ... — És mi volt Szaniszlóval, Kár­pátival? (Lutz sokáig gondolkozik. Látszik, hogy nem szívesen válaszol. Különö­sen, hogy Harmath, az egyik kerü­leti vezető kétségbeesetten szól közbe: — Jaj kérem, ne tessék ilyen ké­nyes kérdéseket feladni. De a kemény óbudai centerhalf nem olyan ijedős fiú...) — Nincs itt semmi takargatni való, kérem szépen. Megesik az, hogy a játékosnak nem megy a já­ték. Nálam is volt már így, másnál is. Igaz, hogy ezúttal kellemetlenül érintett engem a dolog, mert az én rovásomra ment. Hát Szaniszló... Úgy az első félidő közepe táján rá­néztem és rögtön láttam, hogy nagy baj van. A fiú halálsápadt volt, a lámpaláznak és az ideges­ségnek félreismerhetetlen jeleivel. Ugy­e, tetszik ismerni az én szoká­somat? Gyakran szoktam murizni a fiúkkal a pályán, ha nem dolgoztak úgy, ahogy kellett volna. Ezúttal azonban egy szót sem szóltam Sza­­niszlónak, mert láttam, tudtam, éreztem, hogy az a szegény fiú nem tehet a gyengeségéről. Csak saj­nálni tudtam, mert láttam, milyen nagyon akar és a sikertelenség mi­ként zavarja meg mindjobban... ■ — És Kárpáti? — Előttem is érthetetlen. Ki­sebb mértékben ugyanaz a helyzet. Akart, nem ment úgy, ahogy akart... — A saját teljesítményéről mi a véleménye? — Nem mondok talán újságot azzal, hogy sokkal nehezebb dol­gom volt, mint Montinak. Az az érzésem, hogy a reám háramló munkát becsülettel, szívvel végez­tem el és nem kell miatta lehorgasz­t­ott fejjel járnom. Azzal a tudattal mentem el, hogy most rehabilitál­ Boronkaynak jó szeme van Boronkay bíráskodása nem aratott osztatlan elismerést a Vienna-meccsen. Állandóan lehe­tett hallani: — Mi volt ez?!... Nem fújja le! Egy alkalommal megállította Titkost a sípszó. Valaki védte Boronkayt: — Mit akartok tőle? Még Titkos­ faultokat is észrevesz!­ség és küzdőképesség!... Kérem szépen, én egyszer elszedtem a lab­dát Orsitől és vittem előre. A szélső azonban jött utánam és addig lógott rajtam, míg újra hozzá nem került a labda. És ez a labdáért való szívós harckészség jellemez minden olasz játékost. Számtalanszor megesett, hogy az olasz játékosok olyan labdára is si­kerrel startoltak, amely a magyar játékos-mentalitás szerint már „el­veszett”­­... Állítom, hogy az olasz futballt, elsősorban ez a határtalan lelkesedés és izzó küzdőképesség teszi eredményessé... — Mi a véleménye egyébként a Milánóban szerepelt olasz csapat­ról? — Vegyük sorba. A védelmük jó, de nem volt jobb, mint a miénk és főleg nem volt annyira próbára téve. A halfsorukról is csak jót mondhatok. Monti igazolta a hírét. Mindenben benne volt, akár táma­dásról, akár védekezésről volt szó. Okos, céltudatos, nagytechnikájú játékos. Csatársorukban... ... persze Orsi volt a lendítő ke­rék ... r Szabó Antal, a „viharkapus": „Az olasz csatárok nagyobb gyorsaságán múlott .A bajnoki év elején került Szabó Antal a Hungária kapujába. Bátor­sága, rugalmassága, nagyszerű helyezkedése és biztos labdafúgása egyszerre a legjobb magyar kapusok közé emelte ezt a fiatal, soroksári fiút. Most, hogy a milánói mérkő­zésen az olasz közönség elismerése szerint is igazolta kivételes képes­ségeit, időszerűnek tartották vele az olasz—magyar válogatott mérkőzés­ről, a magyar és az olasz játékosok­ról és egynéhány ezzel összefüggő kérdésről beszélgetni. A beszélgetés a BSzKRT tréningpályáján folyt le. A Hungária ugyanis a „kíméld a füvet!” elv alapján a villamoscsapat tanyáján tartja a hétközi labda­tréningeiket. Délután két órakor Szabó már ott állt a kapuban, előtte hat játékos rúgja a kapura a labdát, mögötte vagy ötven néző szemléli a „kifutó”­kapust. Miután a tréning „hivatalosan” még nem kezdődött meg, kihívatjuk a kapuból. Nagy nehezen megindul a beszélgetés. Szabó ugyanis „nem érdemes foglal­kozni az üggyel” kifogással „védeni" akarta az interjút... De azért min­dent elmondott, amit akartunk... íme): — Mondja meg őszintén, mi volt az oka a milánói vereségnek? A kapuból mindent jól meg lehet fi­gyelni. — Az olaszok jobbak voltak és győztek. Ennél a meccsnél nem szabad más okot keresni a vereség­re és még azt se lehet mondani, hogy ennek vagy annak a játékos­nak a gyengébb teljesítménye okozta a vereséget. Az olasz csa­társor döntötte el a meccs sorsát, amely kondícióban magasan fö­lötte állt a mi támadósorunknak. És még valamit. Az olasz csatár­sor sokkal gyorsabb volt, tehát az­zal a bizonyos pillanattal előbb érte el a labdát, keményebben is játszottak az olaszok... Mi kell még? — Egyénileg? — Csak az olasz csatársorról beszélek, a miénkről nem. Nem volna szép dolog kritikát mondani játékostársaimról, akiknek a fut­­balltudása egyébként legalább van olyan, mint az olasz csatároké, csak puhábbak és lassúbbak. Én merem állítani, hogy ha a magyar csatá­rok gyorsasága fokozódna, egy­szerre megoldódna az úgynevezett „magyar csatárbetegség” aggasztó rejtélye is. Hiszen láthattuk itthon is, a csatárok legtöbbször egy-egy lépéssel lemaradnak a labdáról vagy ha náluk van a labda, egy gyors half vagy bekk leszereli őket, így volt ez Milánóban is, a gyors és keménykötésű hátvédek legtöbbször szétspriccelték (így mondja) a magyar támadásokat. — Mégis, ki tetszett legjobban a magyar és az olasz csapatban? — Nálunk Korányi és Bitó egy­formán jók voltak, igazán nem csi­nált egyik sem kirívó hibát. A fe­dezetsorban Barátky nagyszerű munkát végzett és az első félidőben Lutz is nagy formát mutatott. A csatársorban — nem akarok haza­beszélni, de mégis — Cseh volt a legjobb ember, ám egyedül mit csinálhatott volna? — És Meazza és Orsi? — Meazza ezen a mérkőzésen nem volt az a félelmetes csatár, kitöréseivel nem veszélyeztette a kaput, de azért így is elfogadnám. Orsi tényleg nagyszerűen játszott, beadásai és lefutásai igazolták ki­vételes képességeit, de túlzás azt állítani, hogy ő nyerte meg az ola­szoknak a mérkőzést. Ezt a mécs­esét — mint előbb mondottam — a magyar csatársor gyengébb volta döntötte el, ám ennek ellenére — ha az első félidő gólhelyzeteit csa­táraink ki tudják használni — eset­leg győzhettünk volna. (Ezután a ,Szabó-stílusra” fordít­juk a beszélgetést). — Nem fél azoknál a kapuból való kifutásoknál, hogy a háta mögött baj történhetik? — Előfordulhat, hiszen a világ minden kapusa kapott már egy vagy sok gólt. Ezt berúghatják akkor is, ha bennmaradok a kapu­ban. Amikor a Hungáriánál az „első” csapatba tettek, az első két meccsen sikerültek a kifutások, ké­sőbb azonban néhányszor gól lett belőle. Utána sokan azt a tanácsot adták, hogy minden körülmények között maradjak bent. Úgy csinál­tam és­­ még több gólt kaptam. Ekkor elhatároztam, hogy az egyé­ni stílusommal állok vagy bukom. 3 AZ OLIMPIKON dinamikus hangszóróval egybeépített 1 gomb hangolású 4-1-1 csöves rádió SELEKTIVITÁSÁT NEM BEFOLYÁSOLJA Gyártja: TELEFONGYÁR RÉSZVÉNYTÁRSASÁG. Erdélyi Itrmap ARAD A ERDÉLY LEGJOBB HIRDETŐ II ORGANUMAH EGYES PÉLDÁNY ARA BUDAPESTEN ik­i 20 FILLÉR mt

Next