Sürgöny, 1861. július (1. évfolyam, 149-174. szám)

1861-07-02 / 149. szám

gátlátásra mint az övék ? Az „O. D. P.“ [merő maró gúnyt akart szórni, pedig mérgében végül nagyon is igazat mondott! A „Presse“ is meglehetős kétségbeesett hangon szól. Ez hall egy kiegyenlítési tervről, mely se a 48 ki törvényeknek nem nyújtana az elfogadtatásra teljes kilátást, se a centralista nézeteknek nem ígérne győzelmet, azaz, mely lényegben az 1847-hez csatlakoznék. A „Presse“ azonban maga sem hisz ezen közvetítési terv valósításában, mert nem hiheti, hogy Magyarország csak azért küzd a febr. 26 -i alkotmány ellen, hogy az octoberi diplomát egész, tisztaságában hozza uralomra. Szomorúnak tartaná, ha a pécsi kormány még ma is ily csalódásban élhetne. Óva inti azt, hogy Széchen és Vay hazafias játéka által ne vezettesse magát ismét tévútra, s mutatja neki, hogy hová jutott ekkorig. Végül fölkiált: Elég már ezen politikai comoedia és cselszövényből! Vagy-vagy: vagy a februári alkotmány s akkor nincs felelet a föliratra; vagy ha Magyarország követelései jogosak s veszélytelenek, úgy adassanak meg azok egészen és becsületesen, és — osztassák meg a birodalom. Dixit ! Megyei tudósítások. — Esztergom, jun. 26. A „Pesti Napló“ jun. 25-ről Zeit 341- ik számára a „különfélék“ rovatában Esztergomból közlött czikkére, az általam semminemű érdeknek alá nem rendelendő igazság nevében kötelesnek érzem magamat nyilvánítani, miszerint az adót, szomorú emlék visszahagyásával exequált s helyből már eltávozott katonaság helyett, bár hasonló czélból ide rendelt vadász-zászlóalj a megyeházát, jóllehet talán szóba hozatott, még eddig el nem foglalt, sőt biztos okom van hinni, hogy ezen, nem a katonaság, hanem az adószedők által talán a megye házábani székelhetés viszketegéből sürgetett eljárás nem is fog eszközlésbe vétetni. A megyei tisztviselők magánházai és lakói sincsenek eddig megszállva, ámbár hiszem, hogy az e részbeni sikeretlen eljárás nem fog elmaradni. Nem tartom helyesnek, hogy vidéki levelezők oly tényekkel szolgálnak a közönségnek, melyek eddigelé meg nem történtek. Hogy olyan teendőt közölnek, melyről sem a tisztikar, sem pedig én eddig nem nyilatkoztunk, annál kevésbbé határoztunk. — Biztosítom a tisztelt közönséget, hogy sátort nem fogok huzatni, hanem baj esetére az eskü szerinti kötelességet mellőzhető tüntetés nélkül hazafias lelkesedéssel teljesítendőm, és a becsületet megóvandom és megóvandjuk. Nem tartom ildomosnak, hogy a katonaság nem történt dolgokért megrovatik, mert valamint elszörnyüködve szemléltem az elköltözött őrnagy passióból űzött zsarnokoskodásait és zsarolásait, úgy a jelenleg vezénylő őrnagy emberségéről, becsületéről és lejális tartásáról alkalmam volt meggyőződni és igy biztosan hiszem, hogy veendő rendeleteit csak mint szomorú kötelességet és emberséges modorban teljesitendi, példát is adván már azzal, hogy egyes kihágó katonát érzékenyen megbüntetett. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy e hivatalos cáfolatot azigazság érdekében közölni szíveskedjék. Palkovics Károly, első alispán. Városi ügyek. — Komárom város fölirata a magyar királyi helytartó tanácshoz a győri jogakadémia érdekében. Natóságu ro. kir. helytartótanács! Nem csak az államok szervezésével foglalkozó tudós fők, hanem az egyszerű gondolkozni tudó, hazájuk, s az emberiség sorsát szivükön hordó közönséges polgárok is belátták, hogy egy országot vagy egy nemzetet nagggyá csak szellemi képzettsége tehet. Míg a számban sokszorosan nagyobb persa birodalomról, mely anyagi vad erejével a műveit Görög hont az államok sorából kitörölte, alig maradt fenn egyéb annál, hogy egykor létezett, s vad csordáival a tudományosság bölcsőjét eltiporta: az eltiprott kis Göröghon emléke él, s élni fog, mig ember lakja e földet, sőt nem csak él, de fennmaradt szellemi műveiben uralg ma is az emberiségen. Mig Spanyolhon anyagi erejében bizva, a buta inquisítió máglyáival saját nagyságát is felemésztette, addig a még akkor jelentéktelen Albion a szellemi világosság és tudomány fáklyáját véve kezeibe, ennek világánál felkereste a világ minden kincsét, s összehordott halmaira nagysága zászlóját tűzi fel. Nem feladatunk a nagyméltóságu magyar királyi helytartótanács elé példákat hozni fel annak mutogatására, hogy míg egynémely európai hatalom az iskolákat nem csak nem pártolta s nem szaporította, de sőt minden áron, félve a szellem rettenthetetlen fegyverétől, azokat kevesbitni s elnyomni törekedett, addig például az 1789-ik évben felébredt Francziaország a tudományos haladás ösvényére lépve, mint állam tekintélyes állást foglalt el Európában, és mint nemzet az összes emberiség polgárosodása zászlóvivője len. De e körülményt a nemzet csak a nevelést pártoló s előmozdító kormányának köszönheti, mely a műveltséget hihelten gyorsasággal terjeszti a franczia nép minden rétegei között. Midőn az 1833-ik évi junius 28-ai, nevelést rendező törvény foganatba vétetett, az elemi iskolákban 31,420 növendéket talált, s már tizenhárom évvel későbben 2,176 079 tanoncz nyert szellemi táplálékot a kormány által ápolt iskolákban. Ha mi szellemi mivelődésünk történetébe pillantunk, nincs ugyan okunk elődeink s országunk sorsát intéző magyar férfiaink ez ügybeni működésük miatt pirulnunk, mert tehetségükhez és körülményeikhez képest, sőt sokszor nagy áldozatokkal iskolákat, tudományos intézeteket s társulatokat állítanak, hogy a műveltségben előhaladó többi európai népektől messze hátra ne maradjunk. De az osztrák kormányon levő férfiak, kik előtt szüntelen Lobkovicz mindent németesitni, s a birodalmat egygyé olvasztani akaró terve lebegett, zsibbasztólag hatottak hazánk jobbjai nemes igyekezetükre. Hogy egyebeket elhallgassunk, csak a legközelebb lefolyt szomorú évtizedben állambölcsészeti problémául tűzték ki az osztrák miniszerek az iskolák akkénti szervezését, hogy a tudományos mivelődhetés csak a vagyonosbak osztályának kizárólagos tulajdona legyen, s ez okból oly költséges tanrendszert állitanak fel, mely hazánk népe szegényebb osztályát az iskolákból csaknem egészen kizárta. Sőt eltörlött sok oly intézetet, melyeket elődeink nagy költséggel s áldozatokkal állitanak föl, s azon igyekvik, hogy a kiképezhetést egy középpontba összpontosíthassa, hogy így germanizáló törekvései annál könnyebben elévethessenek. Századunk egyik legnagyobb állambölcsésze Guizot azt mondja emlékirataiban, hogy az elemi oktatás, a nevelés a nemzetek mindennapi kenyere; de mint az evangélium mondja, hogy az ember nem csak kenyérrel él, úgy el lehet azt mondani a nemzetekről is. Ha a nemzetek nagyok akarnak lenni, kell, hogy a magasabb műveltség ne legyen csak ritka tünemény, se ne legyen öszpontosítva a társadalom egy osztályára, vagy az állam egy városába. Nagy szerencsétlenség, hogy az anyagi gazdaság növekszik ugyan mindenfelé Francziaországban, de a szellemit Páris nyeli el. Ha hazánkban az elemi oktatás jobb lábon állna is, mint ahogy áll, még akkor is az állambölcsészet elvei ellen lenne a fennsőbb tudományosságot minél kevesbé vagy egy helyre öszpontosítni. Jelen körülményeink között pedig életszükség, hogy fensőbb tanintézetek, ha ezelőtt nem lettek volna is, most állíttassanak föl, hogy ezek az ország különböző vidékein mintegy a tudományosság gyypontjául szolgálván, mindenfelé löveljék a szellemi műveltség napjának éltető sugarait. Azon sérelmes tetteknek, melyeket a Bachféle rendszer hazánkban elkövetett, egyikéül tárjuk föl a győri jogakadémia eltörültetését, mely félszázadon át áldásdús sikerrel állott fönn a dunántúli kerületben. Épen ezen okból bátorkodunk a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz Győr megye közönsége ez ügybeni kérelmét támogatva, esedezni, méltóztassék mint magyar kormány-közeg oda működni, hogy ez oly sok ideig közbecsülésben részesült fennsőbb tanintézet újra fölállíttatván, nekünk mint e vidék lakóinak alkalom és mód nyujtassék gyermekeinket hazánk történetére, és törvényeire, melyet mi annyira tisztelünk, s melyet a megszűnt évtizedes kormány még iskoláinkból is kitiltott, megtaníttatni. Ha a magas kormányközeg e kérelmünknek helyt adand, lerovandja a győri akadémia nagylelkű alapítója iránti köteles kegyeletét, s lerovandja a mi legfőbb, hazája iránti tartozó kötelességei egyik legfőbbikét. Mely felterjesztésünk mellett illő tisztelettel maradtunk Komáromban, az 1861-ik évi junius 13-ik és több napjain tartott közgyűlésünkből. A nagyméltóságú magyar királyi helytartó tanácsnak alázatos szolgái. Sz. k. Komárom város közönsége. Jegyzetté: Kőrösi Sándor, főjegyző. — Komárom város felirata ő Felségéhez a szerb congressus kívánalmai tárgyában. Császári királyi Felség! A múlt évi deczember 27-ki királyi leirat egyike vala azon jeleknek, melyekből méltán ama következtetést vonánk, hogy Felséged elhagyva az absolut kormányzati rendszert, melynek uralma alatt Felséged ministerei a véginségre juttaták hazánkat, elszegényiték s elgyengiték a birodalmat, mely csak egy évtizeddel ezelőtt Európa ügyei elintézésébe mindenkor sulylyal veté kardját, visszatérend amaz alkotmányos térre, melyen hazánkat három századig kormányozák Felséged dicső ősei. Midőn értesülünk, hogy Felségednek, hazánk testéből jogtalanul kihasított és „szerb vajdaság“ nevet nyert részt ismét visszacsatolni méltóztatott, öröm fogá el kebleinket, mert hazánk egységét újra biztosítottnak hittük; azon egységet, melyre Felséged dicső ősei mind megesküvének, mely hazánk állandó békéjét, boldogságát és felvirágozását s Felséged uralkodói trónját egyedül biztositni képes. Ámde meg kell e hitünknek rendülnie, midőn folyó évi áprilisban szerb testvéreinket Karloviczon egy congressusra összegyűlni láttuk, melyen ismét azon búrt hallánk pengetni, mely az 1790-iki országgyűlésen országgyűlésileg egybegyűlt őseink szivereit oly fájdalmasan érinté. Újra hallánk ott az 1790-ik évi temesvári congressus által hangoztatott kívánalmat, miszerint hazánk egy és elválhatlan testéből egy rész kihasittassék, s azon Szent István államában egy más állam az önálló Szerb Vajdaság felállittassék. Sok aggályt szerze már ez eszme Felséged őseinek, jelesül 11-ik Lipót királyunknak, és sok fájdalmat őseinknek, kik mint mi, semmire sem voltak féltékenyebbek, mint nyolczszázados alkotmányunk és hazánk területe folytonos épségbeni fentartására. Nem tudjuk, számításnak-e, vagy az események csodás találkozásának tulajdonítjuk, hogy szerb testvéreink részéről e kívánat mindig akkor nyittatott meg, midőn a trón és nemzetünk közti bizalom megingatva vala. Midőn hazánknak a lángeszű, de tanácsosai által tévútra vezetett 11-ik József Fejedelemnek a lefolyt évtizedben folytatott kormányrendszerrel analóg kormányzata által összezilált viszonya, a törvényes útra visszatért II. Lipót királyunk alatt az 1790-iki országgyűlésen rendbehozatni szándékoltatott: a temesvári congressuson egybegyült szerb testvérek akkor álltak elő a kérelemmel, hogy a Bánát részükre hazánk területéből „szerb vajdaság“ név alatt kihasíttassék. De őseink valamint készeknek nyilatkoztak őket a haza egyébb polgáraival egyenjogú polgároknak tekinteni, úgy férfiasan ellenmondottak minden oly tervnek és kívánatnak, mely e haza ősi alkotmányával meg nem egyeznék s mely ennek földirazi és politikai épségét megsértené. Ellenmondottak pedig azon oknál fogva, mert valamint egyéb e hazában lakozott nemzetiségek, úgy a szerbek is ugyanazon jogokkal valának felruházva, melylyel a magyarok. A rigómezei véres ütközetben 1389-ik év junius 15-én hősileg elvérzett Lázár szerb fejedelemnek Magyarországba vándorlott utódai 1426-ban Zsigmond királyunk alatt a haza egyéb polgáraival egyenjogúságot nyertek, s együtt védelmezők eldödeinkkel a Pontus európai partjain erős állást foglalt török hatalom ellen a keresztyén hitet. Együtt viselték eldödeinkkel országunkban a legfőbb méltóságokat, mit Radó és Uros nádorok példái világosan tanúsítnak. Eddig tehát bár számos szerb volt hazánkban letelepülve, egynek sem jutott eszébe a különálló Szerb Vajdaság felállítása. Ez eszme csak azután száz évvel csírázott, midőn Felséged egyik őse I s. Lipót királyunk a Csernovics Arzén vezetése alatt befogadott szerbek részére az 1690-ik év december 11-ik napján kelt szakadéklevelét kiadta, mely szabadéklevél ellen hogy az orszáhatóságai annál kevésbé tiltakozzanak, a patriarcha kérelmére e sorok is betétettek: „azon is leszünk a lehetőségig mindenképen, hogy diadalmas fegyvereinkkel a többször mondott ráca népet az általuk előbb birtokolt földterületekbe vagy lakhelyekbe minél hamarább újból beiktathassuk.“ Ez a körülmény be nem következvén,szerb testvéreink eldödei hazánkban állandóul letelepedtek. De az említett szakadéklevél soha törvénykönyvünkbe nem iktattatott, maga I s. Lipót és utána több királyaink is szakadékleveleiket mindég ily záradékokkal adák ki: „mennyiben királyi szolgálatunkkal és az ország törvényeivel nem ellenkeznek“, és „mások jogának fönntartásával.“ A magyar államjog értelmében tehát a szakadéklevelek csak annyiban valának érvényesek, menynyiben az ország jogait nem sértették. Felséged dicső őse 11-ik Lipót királyunk és a törvényesen egybegyült országgyűlés szerb testvéreinket az ország által soha el nem ismert ingatag és keskeny alapú szakadéklevelek tömkelegéből az 1790 ik évi országgyűlésen kiemelte és a XXVII-ik törvényczikkelybe a közös jog tágabb mezejére vive, a hon többi lakosaival tökéletesen egyenjogú birtok- és hivatalképességli polgárokká tette. Felséges ur! Mi meg vagyunk győződve, hogy Felséged szentnek fogja tartani e haza földrajzi és politikai területi épségét, melyre Felségednek annyi dicső őse megesküdött, s melyre Felséged koronáztatásakor szinte megesküvendik, s nem fog oly sugallatoknak helyt engedni, melyeknek engedve hazánk végtelen zavaroknak s bonyodalmaknak tétetnék ki, s Felséged trónja pedig alapjában ingattatnék meg; teljes hittel vagyunk az iránt, hogy valamint a hazánkban lakó egyéb nemzetiségek, úgy szerb testvéreink jobbjait is megtanította az idő s a tapasztalat azon mondat igazságára, mit az 1790 ik évi temesvári szerb congressus legkitűnőbb tagja Tököli Száva mondott, hogy „nem a földterület egymaga s ennek physical állapota ad létert a nemzetnek, hanem az abban lakozó népnek polgári állapota, a nemzetnek saját közjoga, s a lakosoknak a polgári törvények általi összeköttetésük, ezek adják meg külön mindenik nemzetnek a formát, a létezést“, — de mégis kötelességünknek ismerjük nemzetünk sajátságához tartozó őszinteséggel nyilvánítani, hogy azon nagy elvektől, melyeket az 1848-ik évi országgyűlésünk az emberiség feltartóztathatlan előhaladásából s századunk magasztos vívmányaiból merítve,nyolczszázados alkotmányunk újra épitett temploma talapzatául tőn le, el nem főrendünk, sőt ebből kiindulva szándékunk azt tovább fejleszteni, mégpedig úgy,hogy a magyar király trónja bármi európai viharok közt szilárdul s megizgathatlanul fennállhasson, e haza népei pedig vallás és nemzetiség különbségek nélkül törvények oltalma alatt élve boldogok lehessenek. Nyilvánítjuk, hogy e haza mindenféle vallású és nemzetiségű népét testvérünknek ismerünk, s ugyan azon polgári jogokkal óhajtjuk felruháztatni,melyekkel mi bírunk és jövőben birondunk. De azt is nyilvánítjuk, mit az 1796-iki országgyűlésünk nyilvánított, hogy Magyarország és kapcsolt, helyesebben társrészek területe Magyarhon királyainak patrimoniális jogai közé nem tartozik, és ha mégis hazánk földéből egy rész kiszakittatnék, vérző szívvel szemlélnek és békével tűrnék ugyan, de a visszakapcsolhatási reménynyel nem hagynánk fel. Hódolatteljesen kérjük tehát Felségedet, hogy a karloviczi szerb congressus azon kívánatot, miszerint hazánk területéből egy rész kiszakittatván, egy önálló szerb vajdaság állíttassák fel, mint oly kívánalmat, mely sem országos sarkalatos törvényeink, sem a pragmatics sanctio, sem a királyi hitlevelek értelmével össze nem egyeztethető, mint oly kívánalmat, mely a hazánkban lakozó több nemzetiségeket is hasonló kivánatokra bátorítná fel, mint oly kívánalmat, mely hazánkat végtelen bonyodalmakba döntené, és a bizonytalan sorsjáték labdájává tenné . Felséged önmaga, és a pragmatica sanctiónál fogva hazánk iránti kötelezettségénél fogva legkegyelmesebben visszautasítani, s hazánk földrajzi és politikai területi épségét dicső erdődei példáiként, épségben és sértetlenül fentartani méltóztassék. Kik is hódolatteljes tisztelettel maradtunk. Komáromban, az 1861-ik évi junius 13 ik és több napjain tartott közgyűlésünkből. Felségednek hit alattvalói: Sz. k. Komáromváros közönsége. Jegyzetté: Körösi Sándor főjegyző. Külföld. —i. (Legújabbak szemléje) Francziaország példája Olaszország elismerésében nem maradt utánzók nélkül. Portugália szintén elismerte az új királyságot , míg Anglia Belgiumot igyekszik az elismerésre rávenni. Párisi lapok még arról is szólnak, mikép a berlini s sz.pétervári kabinetek közt e perezben ugyane tárgyban folynak alkudozások, s ha az „Opinione“ utolsó czikkéből következtethetni, úgy Turinban Poroszországra csakugyan bizton számítanak, de sokkal kevesbbé Oroszországra. Az„Ind. belge“sz. pétervári levelezője mindamellett biztosíthatni hisz, hogy az orosz kabinet szintén csatlakozni fog Francziaországhoz, ha a tuileriák kabinete Olaszország elismerésének érdekeit nála sürgetni fogja, annál inkább, miután az orosz közvélemény hangulata, mely semmi legitim hagyományok fölött nem őrködik, azoknak szintén kedvez. S ha ennek daczára sem következnék be az orosz elismerés, mond végül levelező, ez sem bírna semmi ellenséges jellemmel s csak annyit jelentene, hogy Oroszország figyelmét most kizárólag a belügyek foglalják el s kötelességévé teszik, hogy az összeütközésnek minden lehetőségét kerülje. Ezen hírekkel kapcsolatban áll azon másik is, hogy Páriából megint kísérletet tesznek egy európai congressusnak létrehozására, mi azonban természetesen csak akkor sikerülhetne , ha az új királyságot nem csak Orosz- és Poroszország, de Ausztria is már elismerték volna. Hogy Austria részéről ez nem várható, mutatja gr. Rechbergnek alább közlött válaszjegyzéke a franczia kabinethez. Ebben az austriai külügyminiszer nem tesz ugyan nyílt kifogást a franczia elismerés ellen , hanem a zürichi békekötés álláspontját mindamellett is nyomatékkal kiemeli. Gr. Rechberg különben e jegyzékben főleg Thouvenel azon nyilatkozatára helyez Belyt s abban talál kielégittetést, hogy Francziaország maga részéről soha sem fog oly coobinatióhoz hozzájárulni, mely a sz.szék függetlenségével s méltóságával ellenkeznék. Több bécsi lap az austriai külügyminister e kijelentésében túl sok vérmeshitűséget lát, fő-FRANCZIAORSZÁG. A császár jun. 27 én Fontaine beauban elfogada az összes udvar s Thouvene jelenlétében a sziámi követeket. A senatus jun. 27-ki ülésében a pótlékhitelekre vonatkozó törvényjavaslattal foglalkozott. A bizottmány nevében Casablanca, a nélkül hogy ellenzené a törvényhozó testület által megszavazott törvény kihirdetését, némely észrevételeket terjesztett elő, a pótlékhitelekkeli visszaélés iránt, s a senatus számára igénybe véve azon jogot, miszerint ezen hitelek hasznosságát, magukban véve megvizsgálhassa, azok alkotmányosságának ellenőrzése s igazolása végett. Ezen fönntartásokra s bírálatokra elég élénk kifejezésekkel válaszolt B i 1 a ut , a kormány orgánuma, ki a nélkül , hogy forma szerint kétségbe vonná a bizottmány által a senatus nevében igénybe vett jogot, kötelességének tartó szintén határozott fönntartásokat tenni, a törvényhozó testületnek azon kizárólagos joga iránt, hogy az adót megszavazhassa, s hogy következőleg a pótlékhitelek hasznosságát megítélhesse. Ezen vita után, melynek nem volt s nem is lehetett további eredménye, a senatus kijelenti, hogy nem ellenzi a törvény kihirdetését. A törvényhozótestület jún. 27-én hévégi munkálatait, a napirenden volt két utolsó törvényjavaslat, ti. az új operaszínházra s algíri vasutakra vonatkozó törvényjavaslatok elfogadása által. Erre az elnök Moray gróf, beszédében szerencsét kíván a törvényhozótestületnek ahhoz, hogy a megadott újabb előjogokhoz méltónak tanulstá magát, az ülésszakot bezártnak nyilvánítá. A követek „éljen a császár !“ kiáltások közt oszlottak szét. Rechberg gróf Thouvenel ismeretes jegyzékére válaszul, következő jun. 16-ról kelt sürgönyt intézett Metternich herczeghez: „Önnek f. hó 8 ról kelt jelentésével vettem ama jegyzéket is, melyet Thouvenel ur f. hó 6-ról, válaszul önnek máj. 18-án átszolgáltatott jegyzékére — önhöz intézett Sietünk herczegségednek mindenekelőtt azon megelégedésünket fejezni ki, melylyel tudomásul veszszük Thouvenel urnak azon biztosítását, miszerint a fllincziák császárjának kormánya, maga részéről sohasem csatlakozandik egy oly combinatióhoz, mely összeférhetlen lenne ama tisztelettel, melyet az a szentszék függetlensége s méltósága irányában fejez ki, s mely ellentétben állana a franczia csapatok Rómábani jelenlétének czéljával. Ezen biztosítás — azon másikkal összekötve, miszerint a szent atya helyzete által, az ő cs. k. Apostoli Felsége kormányánál gerjesztett érzelmek teljes öszhangzásban állanak a francziák császárjának kormányáéival— alkalmas ezen újólag oly élénken fölmerült aggodalmak eloszlatására, miket a turini kabinet legújabb nyilatkozatai minden katholikus országban előidéztek. Austria és Spanyolország ezen aggodalmak orgánumaivá tevék magukat, mivel, noha teljes bizalmat helysünk Francziaország szándékaiba, mindazáltal megerősíttetni óhajtottunk azon meggyőződésünkben, miszerint a szentatya szomorú helyzete nem leend még fájdalmasabbá, s ő nem fog azon rettentő alternatívára kényszeríttetni, hogy fővárosát el kelljen hagynia, vagy pedig annak birtokát megosztania azokkal, kik őt megrabolják. Mi újólag constatirozni akartuk arra a készségünket, hogy Francziaországnak saját óhajtására, tüstént leglnzleg Victor s Emanuel Ricasoli utolsó nyilatkozatai után; úgy látszik azonban, hogy gr. Rechberg nem annyira bizalmat akart kifejezni a franczia biztosítások iránt, mint inkább azokat nyomatékozni, hogy netán adandó esetben a következetlenség annál jobban ki is szembetűnjék. A sz. atya egisségi állapota egy távirat szerint még folyvást aggályt gerjesztő, s hire járt, miszerint egy brevét jegyzett alá, mely egy öt tagból álló bibornoki bizottmányt fölhatalmaz conclave nélkül is utódját megválasztani. Ezen intézkedés valószínüleg meghiúsítaná a sz. atya kimúlására épített franczia olasz terveket. Ez oldalról egyébiránt ismét fölmelegítik azon javaslatot, mely Victor Emanuelnek a Tibet egyik oldalán, a sz. atyának pedig annak másik partján jelölné ki székét. Ezen halvaszületett javaslatot annak minden részleteivel már régebbről ismerjük. Az olasz parlamentben a mazzinismus már kezd mozogni. Guerazzi erősen megtámada a ministérium rendszerét, s határozottan követeli, hogy Olaszország azonnal induljon meg Róma és Velencze ellen. A kormánynak ily föltevés ellenében nem kell egyebet felelnie, mint rámutatnia Dél-Olaszországra, hová a helytartónak kivonatára hatvan zászlóaljnak elküldését már elhatározta. Nápolyban bourbonista comitékat fedeztek föl s fegyvereket, lőszert, pénzt s egyenruhát találtak, míg Genuából a Perseveranzát több lőporraktárnak megtámadtatásáról értesítik. Valóban nem oly állapotok,melyek az olasz kormányt támadásra késztethetnék. Guerazzi egyszersmind azon aggályát is kifejezé, hogy Szardinia szigetét feláldozni szándékoznak s nem akar a kormánynak kölcsönt adni, de azért az valószínüleg mégis megkapja. Egy távirat szerint Victor Emánuel egy Garibaldi élete ellen intézett complett nyomára jött volna, minélfogva különös ügyelettel van mindazon idegenekre, kik szigetén kikötni akarnak. Ugyanakkor Marseilleből jelentik az „Ind. belge“-nek, hogy Maupas egy Algírból jövő olaszt az Osiris postahajón elfogatott, miután jeelezve volt, hogy a császár személye ellen rosz tervvel jár. Ezek ugyan érdekes hírek, vájjon alaposak-e, az más kérdés. Lengyelországból jelenti egy távirat, hogy az orosz reformpátens folytán ott nagy elkedvetlenedés uralkodik. ANGOLORSZÁG: A „Times“ egy Törökországra vonatkozó cikkben fölemlítvén mindazon szerencsétlenségeket, miket Abdul-Medzsid pazarlása s rész kormányzata okozott a török birodalomnak, mindazon előnyök daczára, mikkel a természet ezen termékeny országot megajándékozó, azon meggyőződését fejezi ki, miszerint Angolországnak jelenleg jogában áll, tiltakoznia ezen pazarlások s az előbbi uralom alatt elkövetett kormányzási hibák folytatása ellen.— „Noha“ — úgymond a háború óta bizonyos mérvben a be nem avatkozási politika követtetett, s úgy véljük, hogy egy új uralom kezdete illő időpont arra nézve, miszerint egy barátságos hatalmasság követő tanácsait fölajánlja.