Sürgöny, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1862-02-26 / 47. szám
Második évi folyam. reívkesatő hivatal: Barátok-ter 7. sz. a. földszint. Kiadóhivatal: Barátok tere 7. sz . földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban, barátok tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben , minden postahivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr , ft kr Egész évre 16— Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr , ft kr Egészávre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. A nagyvárad-budai cs. k. országos pénzügyigazgatósági osztály által Hofmann Lajos és Swoboda József bijnokok III. osztályú adóhivatali tisztekké neveztettek ki. NEMHIVATALOS KÉSZ. Erdélyi vasut. IV. Mondok, miszerint a kolozsvár-brassói és arad-szebeni vonalak egybehasonlításánál a második tekintet a kitűzött két végpontot illeti, s e két végpont egyrészt Braila, másrészt Kasztendzse vagy más tengerparti pont. Mi az elsőt illeti, ezt mind a két vonal majdnem ugyanazon időtartam alatt éri el; legfölebb két mértföldnyi különbség esik a kolozsvár-brassói vonal előnyére, de mint már minapi számunkban mondok, csak úgy, ha ez Oláhország fővárosát hosszú kanyarulatban elkerüli. Ámde hogy állandóak a dolgok, ha Románia kormánya az oly pálya kiépítésére, mely a közlekedés litereit, annak természetes központjától elvonná, a nélkülözhetlen engedélyt meg nem adja? Ezen esetleget annál komolyabb figyelemre kell a kolozsvár-brassói vonal tervezőinek méltatniuk, mert ezen engedély megtagadása nagyon is a valószínűségek sorába tartozik. Ez eset bekövetkeztére az említett tervelőkre vagy azon szomorú kilátás várakoznék, hogy a határig vitt pályának nem lenne folytatása, s így a létesített vonal elesnék jövedelmezőségének egyetlen biztos alapjától, vagy pedig kénytelenek lennének pályájukat szintén Bukarestig levinni, s onnan a végpontig eljuttatni. Ámde ezen esetben roppant távolsági különbség tűnik ki. Az illető két pályavonal távolsági viszonya ekkor így áll : N.-Váradtól Kolozsváron és Brassón keresztül Bukarestig a távolság tesz 100 mfdet. Ellenben Aradtól N.-Szebenen keresztül az oláh fővárosig csak .... 70 mérföldet. Ezen, az elsőre vonatkozólag oly kedvezőtlen távolsági viszony azonban még hátrányosabbnak tűnik föl, ha a távolságot Czeglédtől mint az összes oláh-erdélyi, Pest és Bécs stb. felé néző vasútaknak dögpontjától mérjük. Ekkor a viszony, mondok, még kedvezőtlenebb az említett vonalra nézve, mert míg a n.várad-brassói vonal 123 mérföldön át húzódik Bukarestig, addig az arad-szebeni vonal 94 mérföldnyi út után éri el azt. Föltéve tehát — mit bízvást szabad és kell föltennünk — hogy a létesítendő pályának nem szabadand Bukarestet kikerülni, lehet-e csodálkozni ezen távolsági viszonyok mellett, ha a tőketulajdonosok, a természeti nehézségek által különben is megsúlyositott költségterhei még ily roppant távolsági különbség által is növelni magukban semmi kedvet nem éreznek s azon vonal iránt tanúsítnak inkább készséget, mely mind távolság mind költség tekintetében kedvezőbb viszonyt tüntet föl? s lehet-e továbbá azon csodálkozni, ha különösen az austriai birodalombeli tőkések az oláhországi természetes központhoz és ennek szintoly természetes sugaraihoz oly belvonal tervezése által igyekeznek illeszkedni,mely mindezek követelményeinek, mind a feketetengeri közvetlen forgalomnak legtermészetszerű-ebben megfelel? Ezekben úgy hiszszük eléggé kimutattuk a marosvölgyi vonalnak természetességét, czélsze- rűségét s elsőségét a tervben versenyző pálya-1 irány fölött, ha annak végpontjául Brailát fogadjuk is el. Ezen révparti város mint a nyugatkeleti világkereskedelem egyik végpontja ellen azonban nem egy alapos kifogás is tehető. Mindenekelőtt épen nem jelentéktelen körülmény az, hogy ezen város nem közvetlenül fekszik a tenger partján. Igaz, hogy ekkorig az Galaczczal együtt képezé a feketetengeri közlekedés főlakhelyét, de csupán azért, mert a Duna hátán kívül semmi más közlekedési út nem szolgált annak közvetítő eszközül, s igy a Dunának kifolyásánál a tengerbe a természeti helyzet semmi kikötőt meg nem engedvén, az említett, két dunaparti végváros kínálkozott, egyedüli lakhelyül. Hogy azonban ezeknek a tengerbeli közlekedése mily súlyos természeti akadályoknak volt mindig alávetve, erre mindnyájan emlékszünk. A Szulina-torkolatnak eliszapulása oly sűrűn hallatott panasz tárgyát képező hosszú éveken keresztül, hogy végre annak elhárításáról európai kötések által jön gondoskodva, ámde hogy az teljesen mindekkorig sem sikerült , tudjuk mindnyájan. A kinevezett európai dunai bizottmány ugyan komolyan hozzáfogott a medertisztítási munkálatokhoz, de ezek mindannyiszor csakideiglenes eredményt szülnek, mely bizonyos időtartamra kisegít ugyan, azonban tartósan annyira nem , hogy maga az európai bizottmány angol mérnöke Hartley a torkolatnak teljes tövekedésétől hitt félhetni s jelentésében a hajók kievezhetését csak 15 évre vélte biztosíthatni. Hogy ezen körülmény mily roppant fontossággal bír azon pályavonalra nézve, mely a fekete-tengeri forgalom közvetítője kíván lenni, azt hiszszük, szükségtelen bővebben mutogatni. Ámde még ha ezen természeti akadály nem léteznék is, és így annak növekedésétől, de sőt legyőzhetlenné válásától épen nem kellene is tartani, mindenesetre bizton számíthatni, legalább nem egy évben, egy más esetlegre, mely akár több téli hónapokra is megszakaszthatja a Fekete-engerreli egyenes közlekedést, s ezen esetleg a Duna befagyása egész a torkolatig, mint az ez évben is megtörtént. Már itt aztán semmi medertisztítási mivelet sem használ, s mennél többször következik ezen esetleg be, annál több szünideje van a nemzetközi forgalomnak és közvetítőinek is, egy közvetlen tengerparti kikötőnek előnyeiről gondolkodni. Ezen bizonyára igen fontos körülmények okozák, hogy egy angol társulat már évek előtt a küsztendzsei kikötőre veti szemeit, s annak a Dunávali összeköttetését a küsztendzse-csernavodai vasút által már létesíti is. Az angolok gyakorlati érzéke biztosítékul szolgálhat, hogy ők a küsztendzsei kikötő kiépítését keresztül is viendik annál inkább, mert helyes és próbált ítéletük a tengeri kereskedés föltételeiről támaszul, egyszersmind pedig természetes érdekük ösztönül szolgál nekik e részben. De ha netalán a kasztendzsei kikötői építkezések végre mégis legyőzhetlen akadályok miatt meghiúsulnának, nem messze onnan Várna vagy más tengerparti pont kínálkozik, mely habár hosszabb vasútvonalat tenne is szükségessé, ámde a fekete-ten TÁRCZA Humanismus. Velem átellenben néhány év óta egy igen különös házaspár lakik. Ezek oly szelid, csendes emberek, hogy még a legönfejűbb háziúr sem tudott volna beléjük kötni, mindkettőjüket. És pedig nem későbbi években siketültek meg, nem, már úgy születtek. Soha egy szó, egy hang se jutott füleikhez. Nesztelenül mozog körültök minden. — Különös csendélet! Én azelőtt sohasem jöttem össze süket némákkal, s a nézeteim ily emberek fölött igen zavartak valának. Én őket hirtelen haraguaknak, bizalmatlanoknak, minden magasabb érzelemre képteleneknek hivom. Most alkalmam lönn e szerencsétleneket mélyebben tanulmányozhatni. Csendes szomszédaimat közelebbről kellett megismernem. — A férj, mint asztalos, egy nagy műhelyben dolgozott s e mellett üres óráiban odahaza ócska asztalosmunkák kijavításával foglalkozott; a nő pénzért mások számára varrt. Néhány bútordarabom megromlott, s én elhatározom, azokat a süketnéma asztalossal kijavíttatni. Egy vasárnap, midőn mindketten otthon valának, átmentem. Kopogtatok. Én istenem, hisz nem hallják! Bejelentetlenül s e miatt kissé zavartan és lassan léptem be. A nő az ablaknál varrt, a férj egy könyvet olvasott. Jöttemet nem vevék észre. Nem tudtam, mit tegyek, el akartam menni. Oly sajátságos csend honolt a szobácskában, hanem csinosan és kényelmesen volt minden elrendezve. Virágok nyíltak az ablakpolcon, egyszerű bútorok voltak a szobában, néhány csinos rajz érite a falakat. Egy lépést tettem előre — ekkor észrevett a férj. Fölállott és egy igen érthetően kimondott „jó reggelt“tel üdvözölt. Megrettenve léptem vissza, midőn szólni hallom. Hát nem süketnéma ? Vagy eltévesztettem az ajtót. Most a nő is közeledett hozzám. Én mentegetem magamat s előadom ügyemet. Ezalatt mindketten figyelmesen néztek ajkamra és szemeimre, és azérj arra kért, hogy valamivel lassabban beszéljek. Én megfogadtam az utasítást s bámulattal vettem észre, hogy tökéletesen megértettek. Bámulatos sebességgel olvasták le mindketten a szavakat ajkamról. Én is megértem minden szavukat. Igaz, hogy beszédjükben és kifejezésükben valami idegenszerű, valami gyermekes volt, s nem egy különös szóképzésté meg fülemet. Csaknem úgy tetszett nekem, mintha külföldivel beszélnék, például angollal, ki a német nyelvet birja ugyan, azonban itt ott sajátságos kifejezést és hangsúlyozást használ. Megnéztem a falon függő rajzokat, s a férj tudtomra adá, hogy ezek még emlékek iskolai éveiből. Ez egyszerű képek közt a főhelyet egy arczkép foglalá el. Az asztalos ez elé vezetett s fénylő szemekkel elbeszélte, hogy az ő szeretett gyámatyja és tanitója arczképe, az elhunyt Reich tanáré. Megható szeretettel emlékeztek mindketten a nemes férfiúról s az intézetről, mely őket kiképezte s még most is szeretetök tárgyának látszék lenni. Végül az asztalos még néhány iskolai programmal tisztelt meg, melyek a lipcsei süketnéma-intézet leírását tartalmazák, és meghitt, vele ma délután magát az intézetet meglátogatni. A dolog érdekelt, s örömest beleegyeztem. Gyakran elmentem azon intézet előtt, s kis ideig meg is álltam és néztem a rostélykapun át, mint játszottak a gyermekek a kertben. Azonban a dolog nem volt számomra maradandó érdekű, csakhamar ismét elfeledem, mivel nem gyanítám, mit művelnek benne. Az egészet valami ápolóintézetnek tartom, ha előtte elmentem, szánakoztam a szegény gyermekek fölött s magasztalám a humanitást, mely oly intézeteket alapított, melyekben e szerencsétlenek legalább gépileg valami hasznosra kiképeztetnek. Már az iskolai programmok olvasása más nézetekre téritett s érdekeltségemet legmagasabbra fokozá. Kár, hogy e programmok nem könyvkereskedésben jelentek meg, hanem csak privatim osztatnak szét; sok előítéletet legyőznének és az intézetnek nem egy új barátot nyernének meg. A meghatározott órában vezetőm értem jött. A lipcsei süketnéma-intézet a bajor vasúti indóház közelében fekszik, a János-völgy bejáratánál. A kertben egészen izoláltan állva, emelkedik az épület, körülvéve csinos ültetményekkel, melyek a gyermekeknek játékhelyül szolgálnak. Beléptünkkor a kertbe, a tanonczok mindnyájan, fiuk és leányok, játékkal valának elfoglalva. Mily vidám és mégis mélyen megható látvány! Némelyek lapdáztak, mások kergetődztek a rózsabokrok körül. Csendes embereknek épen nem lehetett őket mondani, kaczagtak és ugráltak, úgy mint hasonló korú teljesérzékű gyermekek. Mintegy 100 gyermek lehetett, fiuk és leányok, nagyok és kicsinyek — és mindnyájan süketek — konyolult szemeimbe; saját kicsinyeimre gondolok odahaza. Mennyire örülök, ha csengő, friss hangon üdvözölnek s elkezdenek csevegni! Szegény szülői e szerencsétlen gyermekeknek! mennyire örülhettetek azon időnek, midőn gyermekeitek az édes atya és anya nevet már ki tudták mondani és más hasonló idejű gyermekek már rég beszéltek, midőn a tieitek nyelve még kötve volt. Es ti, egyre reméltetek. Szegény anya, mily szörnyű fájdalom villant át kebleden, midőn végre eljutál ama rettentő bizonyosságra, hogy : gyermeked süket! Beléptem a kertbe megzavaró némileg a gyermekeket játékukban. A nagyobb rész barátságosan kimondott Jó reggelt étel üdvözölt. Vezetőm bemutatott a felügyelő tanítónak, s ez oly szíves volt, az intézettel és működésével közelebbről megismertetni. Közvetlen az épület előtt friss zöld gyepen egyszerű emlékkő áll, egy nemes lipcsei hölgynek, dr. Carmének emelve, ki ez áldásdús intézetnek több mint 20,000 tallért ajándékozott. Az intézet úgynevezett pia causa. Ugyanis nemeskeblű emberek adakozásaiból lassanként egy alapítvány képződött, melynek kamatja az intézet szükségeire fordíttatik; a hiányzót az állam pótolja. E folyvást növekvő alapítványt, mely természetesen, minél nagyobb lesz, annál inkább gyarapítja az intézetet, leginkább a lipcsei lakosok jószívűségének lehet köszönni, kik gyakran még utolsó óráikban is megemlékeznek a szegény süketnémákról. Más szász városok aránylag igen kevéssel járultak hozzá, jóllehet az intézet kapui minden szász süketnémának nyitva állnak. Beléptünk az épület belsejébe, a fiúk nagy termébe. Ott két férfiú mellszobra áll, kiknek neveit minden süketnéma áldólag említi. Ezek — Heinke Sámuel, a német süketnéma nevelés feltalálója és a lipcsei intézet alapítója és követője, Reich Károly igazgató, ez áldásos intézmény életbeléptetője. A lipcsei intézet egyike a legrégiebbeknek a maga nemében egész Németországban. Alapítója Heinike Sámuel volt. E jeles nevelést született 1729-ben Nautschütz faluban, Weisenfels mellett. Szülei által földmivelőnek szánva, ettől menekülendő, Drezdában katonai szolgálatba lépett. Minden szabad perezének föláldozásával és sok nélkülözéssel, szellemileg annyira felküzdé magát, hogy ámbár már nős ember volt, Jenában az egyetemben képezhette magát. Történetesen már Drezdában egy süketnéma fiút vezettek hozzá s általa szerencsés sikerrel taníttatott. Később, midőn Eppendorfban kántori állást viselt, újra egy némamolnárfiut adtak neki által. A kedvező eredmény, melyet 47. szám — 1862. Szerda, február 26 geri forgalom felénk tartó irányához csak annál közelebb vinne. Mindezen tekintetek bizonyára sokkal fontosabbak, mintsem hogy természetesnek ne kelljen tartanunk, hogy az arad-szebeni vasút tervezői egy ily közvetlen tengerparti pont végpontul választását vasúti combinatiójukba szintén befoglalták, mit ők, mint a fentebbiekből kitűnik, sokkal reálisabb alapon tehettek, mintha vállalatukat a Szufina-torkolatra fektetett ingatag reményekre építették volna. X. Bécs, febr. 23. (A „P. Lloyd“ után). Közelebbi levelemben azt irom önnek, miszerint örvendetes jelentőségű hírként közöltetett velem, hogy gr. Apponyi, aki innen pénteken vala elutazandó, kimaradását meghosszabbította. Az, ki velem ezen hitt közlé, jól volt értesülve és én ma azon kedvező helyzetben vagyok, a fentebbi jelentést azon határozott hozzáadással kiegészíthetem, hogy gr. Apponyi megmarad hivatalában. Felesleges, ezen ténynek horderejét bővebben elemezni. Az ország gr. Apponyiban a kifáradhatatlan közvetítőt tiszteli, ki a kedvezőtlen viszonyok között nem csüggedett el és ép oly sok odaadással, mint ön£ megtagadással folyvást tevékenykedik a nagy művön, melynek sikerétől hazánknak és a monarchiának üdve függ. Egy oly megoldás, mint a milyenen az országbíró úr fáradozik, kinek alkalma van, a nemzet szívverését tanulmányozni, nem lehet egyoldalú ; bizonyára meg kell érdemelnie a megoldás nevét és épen ezért valóban szerencsés előjelül tekinthetjük azt, hogy a gróf most felhagyott azon eszmével, melyet hónapok óta táplált, — magát ismét arra határozván el, hogy magas állomásán megmaradjon. Az ugyan még nagyon korai volna , ha már ma határozott reményeknek engednék magunkat át; azonban gr. Apponyinak hivatalában megmaradása kezességül látszik nekünk szolgálni az iránt, miszerint azon reményt, hogy nem sokára egyetértés jövend létre, egész örömmel táplálhatjuk, mely reményt bennünk hazánk és a monarchia érdekei egyiránt ébresztenek. Gróf Apponyi ittléte alatt többször — ma is — volt kihallgatáson Ő Felségénél a Császárnál, és holnapután Pestre térend vissza. Iram önnek közelebbről, miszerint itt ismét történtek a tekintetben lépések, hogy az országbírói állapítmányok megszüntettessenek és helyükbe az osztrák törvénykönyv léptettessék. Az e tekintetbeni törekvésekre volt nevezetesen alapítva azon hír, hogy a magyar váltótörvény az austriaival helyettesíttetnék. E tekintetben biztos oldalról hallom, hogy ezen pont iránt is egyesülés jött létre. Az országbírói értekezlet határozai anyai hatályban maradt»ol*.*elv.Az «. magyar váltótörvény is; csak egyes állapítmányai ezen határozatoknak, melyek által az államkincstár megkárosíttatott, mint p. a bányaügyekbeliek, fognának módosítás alá vétetni. Ezen határozmányoknak az államra nézve káros következéseire itt csak utólagosan, t. i. csak miután már ezen törvényjavaslatnak legfelsőbb szentesítése megtörtént volt, élőnek figyelmeztetve. Bizonyosabbat ezen módosításokról talán csak közelebbről fogok önnek jelentkezni. i, a h i s z e m I e. A „ Victor Iván“-nak „Szerb-kérdés Magyarországban“ czimű hatodik czikke így szól : „Az 1790, 1791 és 1848-ki események között sok hasonlat van. II. József halála után 1790-ik évben Magyarország örült, hogy alkotmánya visszakerült, s ez örömet a szerbek is osztották és érsekük azért kívánta, hogy az országgyűlésre püspökjeivel ő is meghivassék. Magyarország az 1848-ik évben is örült, hogy kiterjedtebb jogokat, szabadsága és önállóságára nézve erősebb garantiákat nyert; ezt az örömet is oszták a szerbek az egész országgal. De a szerbek 1790-ik évben csakhamar belátták, hogy Magyarország jogaikat nem csak mint Magyarország lakosainak, hanem mint szerbeknek sem szándékozik megadni és azért hidegültek meg az akkori országgyűlés munkálatai iránt. Az 1848-iki országgyűlés is a g. n. egyesülteknek vallás tekintetében némi concessiokat adott, de a szerb dolgokról mit sem akart tudni, s ezért a szerbek ez országgyűlés intézkedései iránt is hasonlóan elhidegültek. Az 1790- ik évi nemzeti congressus a szerbekre nézve külön hatóságot és territóriumot kívánt, mert azt tartotta, hogy Magyarországban máskép a szerb jogok életbe nem léptethetők. Az 1848-iki nemzeti gyűlés szintén ez okoknál fogva követelte a Vojvodinát. Az 1791-i országgyűlés kihirdette, hogy a szerbeknek Magyarországban vannak polgári jogaik, gondolván, hogy evvel a szerbeknek nagy jótétemény van téve. A szerbek az iránt, hogy Magyarországban polgári jogaik volnának, és hogy Magyarországnak, melyért annyi vért ontottak, tagjaik soha sem kételkedtek, hanem kívánták, hogy polgári jogaik mellett mint szerbeknek külön jogaik legyenek, és ezért az 1791-i országgyűlés munkálkodásával nem voltak megelégedve. Az 1848-as országgyűlés is Magyarország öszves lakosaira nézve nagy szabadságot biztosító törvényeket hozott, s e törvényeket a szerbekre is kiterjesztő, de a speciális szerb jogokat egy szócskával sem említé meg, és ezért a szerbeket az 1848-iki törvények nem elégíthették ki, mert a szerbek attól, hogy másokat megillető jogokban ne részesüljenek, nem tartottak, hanem e mellett annak, hogy nekik mint, szerbeknek külön jogaik vannak, elismerését követelték. Az eddig mondottakból világosan kitűnik, hogy a szerb kérdés megoldása kezdetétől, vagyis 1741-ik évtől mai napig a szerbek és Magyarország között, kívánságaik és jogaik követelésére nézve jelentékeny ellenzés létezik. „Magyarország gondolván és ahhoz szorosan ragaszkodott , mikép önnön java követeli, hogy a szerbeket magához „állami polgár“ fogalom alatt csatolja ; azért semmi más alapról nem gondoskodott, melyen a szerb ügyek kedvezőbben elintéztethettek volna. A szerbek pedig, mivel Arzén patriarchájuk alatt saját organismussal jöttek át Magyarországba , nem emberi tömeget, hanem egységet tevő egészet képeztek , azért Magyarországbani időzések egész ideje alatt azon voltak, hogy jellemüket mint szerves egészet megtartsák; nemzeti individualitásukat megtartani óhajtották, hogy ne kiki magáért, hanem mind öszvesen mint szerbek polgári viszonyon kívül egyéb tulajdonjogi viszonynyal ellátottak maradjanak.“ És e végből a szerbek bármily változásokon menőnek keresztül mindig — a mikor csak alkalom volt — jellemökhöz híven kijelentették kívánságaikat, — melyekben az volt a legfőbb, hogy saját organismust, hatóságot hogy mint magyar polgárok szerbek maradjanak, nyerjenek. Midőn Magyarországban a közdolgokban a latin helyett a magyar nyelv hozatott be, ez a dolog természeténél fogva a magyarok és szerbek között még nagyobb ellentétet szült. Eddig a szerb érdekek ellenében az állami érdekek állottak, most pedig az állami pineniekhez a magyar nemzet érdeke is hozzájárult és e két érdek került a jogos szerb érdekek elébe. Ha 1791- ben Magyarország a szerbekből csak magyarországi polgárokat akart csinálni — 1836 évtől kezdve azután indult, hogy a magyar nemzetiség mások felébe emeltessék. Könnyen átlátható, hogy ily törekvések a szerbeknél — kik teljes egy század óta őrizték és oltalmazták, habár törvény által nem biztosíthatták is nemzeti individualitásukat — hogy mondom ily törekvések náluk viszhangra nem találhattak, hanem bennök a visszahatást költötték fel. Távol van tőlünk, a múlt végetti reeriminációkba bocsátkozni. Mi ezeket a legszorosabb barátsági kötelékbe öszvefűzendő — és eddig a törekvésekben ellentétben levő mind a két rész okulhatása végett — hoztuk elő. Hogy a latin nyelv a közdolgokban a magyar nyelv által felváltatott, ezt mi legkevésbé sem tartjuk igazságtalannak, mivel azt a művelődés kívánta, hogy az országos dolgok beszélhető élő nyelven intézhessenek, és mihelyt idáig jutott a dolog, a magyar nyelvnek a többiek felett elsőbbséget kellett nyernie. Egyedül azt sajnáljuk, hogy a magyar státusférfiak e részben mérsékelve nem voltak, és hogy az igazi utat el nem találták, melyen mindez czélszerűbben elintéztethetett volna. A mellett, hogy a magyar nyelv az állami administrate legmagasb spheráiban és a honi törvényhozásban diplomatikus nyelvvé vált, a többi nyelveknek is fejlődésökre nézve kellő tér hagyathatott volna. De ez