Sürgöny, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1862-02-26 / 47. szám

Második évi folyam. reívkesatő hivatal: Barátok-ter­ 7. sz. a. földszint. Kiadó­hivatal: Barátok tere 7. sz . földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­­hivatalban, barátok­ tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben , minden posta­hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizetési árak au­striai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr , ft kr Egész évre 16­­— Évnegyedre 4 50 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — Vidékre, naponkint postán ft kr , ft kr Egé­szávre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — HIVATALOS RÉSZ. A nagyvárad-budai cs. k. országos pénzügyigaz­gatósági osztály által Hofmann Lajos és Swobo­­da József bijnokok III. osztályú adóhivatali tisztekké neveztettek ki. NEMHIVATALOS KÉSZ. Erdélyi vasut. IV. Mondok, miszerint a kolozsvár-brassói és arad-szebeni vonalak egybehasonlításánál a má­sodik tekintet a kitűzött két végpontot illeti, s e két végpont egyrészt Braila, másrészt Kasztendzse vagy más tengerparti pont. Mi az elsőt illeti, ezt mind a két vonal majdnem ugyanazon időtartam alatt éri el; leg­­fölebb két mértföldnyi különbség esik a kolozs­vár-brassói vonal előnyére, de mint már minapi számunkban mondok, csak úgy, ha ez Oláhor­szág fővárosát hosszú kanyarulatban elkerüli. Ámde hogy állandóak a dolgok, ha Románia kormánya az oly pálya kiépítésére, mely a közlekedés litereit, annak természetes központ­jától elvonná, a nélkülözhetlen engedélyt meg nem adja? Ezen esetleget annál komolyabb figyelemre kell a kolozsvár-brassói vonal terve­zőinek méltat­niuk, mert ezen engedély megtaga­dása nagyon is a valószínűségek sorába tartozik. Ez eset bekövetkeztére az említett tervelőkre vagy azon szomorú kilátás várakoznék, hogy a határig vitt pályának nem lenne folytatása, s így a létesített vonal elesnék jövedelmezőségének egyetlen biztos alapjától, vagy pedig kénytele­nek lennének pályájukat szintén Bukarestig le­vinni, s onnan a végpontig eljuttatni. Ámde ezen esetben roppant távolsági különbség tűnik ki. Az illető két pályavonal távolsági viszonya ekkor így áll : N.-Váradtól Kolozsváron és Brassón ke­resztül Bukarestig a távolság tesz 100 mfdet. Ellenben Aradtól N.-Szebenen keresztül az oláh fővárosig csak .... 70 mérföldet. Ezen, az elsőre vonatkozólag oly kedvezőt­len távolsági viszony azonban még hátrányosabb­nak tűnik föl, ha a távolságot Czeglédtől mint az összes oláh-erdélyi, Pest és Bécs stb. felé néző vasútaknak dögpontjától mérjük. Ekkor a vi­szony, mondok, még kedvezőtlenebb az emlí­tett vonalra nézve, mert míg a n.­várad-brassói vonal 1­23 mérföldön át húzódik B­ukarestig, ad­dig az arad-szebeni vonal 94 mérföldnyi út után éri el azt. Föltéve tehát — mit bízvást szabad és kell föltennünk — hogy a létesítendő pályának nem szabadand Bukarestet kikerülni, leh­et-e csodál­kozni ezen távolsági viszonyok mellett, ha a tő­ketulajdonosok, a természeti nehézségek által különben is megsúlyositott költségterhei még ily roppant távolsági különbség által is növelni ma­gukban semmi kedvet nem éreznek s azon vonal iránt tanúsítnak inkább készséget, mely mind tá­volság mind költség tekintetében kedvezőbb vi­szonyt tüntet föl? s lehet-e továbbá azon cso­dálkozni, ha különösen az austriai birodalombeli tőkések az oláhországi természetes központhoz és ennek szintoly természetes sugaraihoz oly bel­­vonal tervezése által igyekeznek illeszkedni,mely mind­ezek követelményeinek, mind a feketeten­geri közvetlen forgalomnak legtermészetszerű-­­ebben megfelel? Ezekben úgy hiszszük eléggé kimutattuk a marosvölgyi vonalnak természetességét, czélsze-­ rűségét s elsőségét a tervben versenyző pálya-1 irány fölött, ha annak végpontjául Brailát fogad­juk is el. Ezen révparti város mint a nyugat­keleti világ­kereskedelem egyik végpontja ellen azonban nem egy alapos kifogás is tehető. Min­denekelőtt épen nem jelentéktelen körülmény az, hogy ezen város nem közvetlenül fekszik a ten­ger partján. Igaz, hogy ekkorig az Galaczczal együtt képezé a feketetengeri közlekedés fő­­lakhelyét, de csupán azért, mert a Duna hátán kívül semmi más közlekedési út nem szolgált annak közvetítő eszközül, s igy a Dunának ki­folyásánál a tengerbe a természeti helyzet semmi kikötőt meg nem engedvén, az említett, két duna­­parti végváros kínálkozott, egyedüli lakhelyül. Hogy azonban ezeknek a tengerbeli közlekedé­se mily súlyos természeti a­k­adályoknak volt min­dig alávetve, erre mindnyájan emlékszünk. A Szulina-torkolatnak eliszapulása oly sűrűn hal­latott panasz tárgyát képező hosszú éveken ke­resztül, hogy végre annak elhárításáról európai kötések által jön gondoskodva, ámde hogy az teljesen mindekkorig sem sikerült , tudjuk mindnyájan. A kinevezett európai dunai bi­zottmány ugyan komolyan hozzáfogott a meder­tisztítási munkálatokhoz, de ezek mind­annyiszor csak­­ideiglenes eredményt szül­nek, mely bizonyos időtartamra kisegít ugyan, azonban tartósan annyira nem , hogy ma­ga az európai bizottmány angol mérnöke Hart­ley a torkolatnak teljes töveked­ésétől hitt félhetni s jelentésében a hajók kievezhetését csak 15 év­re vélte biztosíthatni. Hogy ezen körülmény mily roppant fontossággal bír azon pályavonalra nézve, mely a fekete-tengeri forgalom közvetí­tője kíván lenni, azt hiszszük, szükségtelen bő­vebben mutogatni. Ámde még ha ezen természeti akadály nem léteznék is, és így annak növeke­désétől, de sőt legyőzhetlenné válásától épen nem kellene is tartani, mindenesetre bizton számít­­hatni, legalább nem egy évben, egy más eset­legre, mely akár több téli hónapokra is megsza­­kaszthatja a Fekete-­engerreli egyenes közlek­e­­dést, s ezen esetleg a Duna befagyása egész a torkolatig, mint az ez évben is megtörtént. Már itt aztán semmi medertisztítási mivelet sem hasz­nál, s mennél többször következik ezen esetleg be, annál több szünideje van a nemzetközi for­galomnak és közvetítőinek is, egy közvetlen ten­gerparti kikötőnek előnyeiről gondolkodni. Ezen bizonyára igen fontos körülmények okozák, hogy egy angol társulat már évek előtt a küsztendzsei kikötőre veti szemeit, s annak a Dunávali összeköttetését a küsztendzse-csernavo­­dai vasút által már létesíti is. Az angolok gya­korlati érzéke biztosítékul szolgálhat, hogy ők a küsztendzsei kikötő kiépítését keresztül is vien­­dik annál inkább, mert helyes és próbált ítéle­tük a tengeri kereskedés föltételeiről támaszul, egyszersmind pedig természetes érdekük ösztö­nül szolgál nekik e részben. De ha netalán a kasztendzsei kikötői építkezések végre mégis le­­győzhetlen akadályok miatt meghiúsulnának, nem messze onnan Várna vagy más tengerparti pont kínálkozik, mely habár hosszabb vasútvo­nalat tenne is szükségessé, ámde a fekete-ten­ TÁRCZA Humanismus. Velem átellenben néhány év óta egy igen külö­nös házaspár lakik. Ezek oly szelid, csendes emberek, hogy még a legönfejűbb háziúr sem tudott volna be­léjük kötni,­­ mindkettő­jüket. És pedig nem későbbi években s­iketültek meg, nem, már úgy születtek. Soha egy szó, egy hang se jutott füleikhez. Nesztelenül mo­zog körültök minden. — Különös csendélet! Én azelőtt sohasem jöttem össze süket­ némákkal, s a nézeteim ily emberek fölött igen zavartak valának. Én őket hirtelen­ haraguaknak, bizalmatlanoknak, min­den magasabb érzelemre képteleneknek hivom. Most alkalmam lönn e szerencsétleneket mélyebben tanul­mányozhatni. Csendes szomszédaimat közelebbről kellett megismernem. — A férj, mint asztalos, egy nagy műhelyben dolgozott s e mellett üres óráiban odahaza ócska asztalosmunkák kijavításával foglalkozott; a nő pénzért mások számára varrt. Néhány bútordarabom megromlott, s én elhatározom, azokat a süketnéma asztalossal kijavíttatni. Egy vasárnap, midőn mindketten otthon valá­nak, átmentem. Kopogtatok. Én istenem, hisz nem hallják! Bejelentetlenül s e miatt kissé zavartan és lassan léptem be. A nő az ablaknál varrt, a férj egy könyvet olvasott. Jöttemet nem vevék észre. Nem tud­tam, mit tegyek, el akartam menni. Oly sajátságos csend honolt a szobácskában, hanem csinosan és ké­nyelmesen volt minden elrendezve. Virágok nyíltak az ablakpolc­on, egyszerű­ bútorok voltak a szobában, né­hány csinos rajz érite a falakat. Egy lépést tettem előre — ekkor észrevett a férj. Fölállott és egy igen érthetően kimondott „jó reggelt“tel üdvözölt. Megret­tenve léptem vissza, midőn szólni hallom. Hát nem sü­ketnéma ? Vagy eltévesztettem az ajtót. Most a nő is közeledett hozzám. Én mentegetem magamat s elő­­adom ügyemet. Ezalatt mindketten figyelmesen néztek ajkamra és szemeimre, és a­zérj arra kért, hogy vala­mivel lassabban beszéljek. Én megfogadtam az utasí­tást s bámulattal vettem észre, hogy tökéletesen meg­értettek. Bámulatos sebességgel olvasták le mindket­ten a szavakat ajkamról. Én is megértem­ minden sza­vukat. Igaz, hogy beszédjükben és kifejezésükben va­lami idegenszerű, valami gyermekes volt, s nem egy különös szóképzés­­té meg fülemet. Csaknem úgy tet­szett nekem, mintha külföldivel beszélnék, például an­gollal, ki a német nyelvet birja ugyan, azonban itt ott sajátságos kifejezést és hangsúlyozást használ. Megnéztem a falon függő rajzokat, s a férj tud­tomra adá, hogy ezek még emlékek iskolai éveiből. Ez egyszerű­ képek közt a főhelyet egy arczkép foglalá el. Az asztalos ez elé vezetett s fénylő szemekkel elbe­szélte, hogy az ő szeretett gyámatyja és tanitója arcz­­képe, az elhunyt Reich tanáré. Megható szeretettel emlékeztek mindketten a nemes férfiúról s az intézet­ről, mely őket kiképezte s még most is szeretetök tár­gyának látszék lenni. Végül az asztalos még néhány iskolai program­mal tisztelt meg, melyek a lipcsei süketnéma-intézet leírását tartalmazák, és meghitt, vele ma délután ma­gát az intézetet meglátogatni. A dolog érdekelt, s örö­mest beleegyeztem. Gyakran elmentem azon intézet előtt, s kis ideig meg is álltam és néztem a rostélykapun át, mint ját­szottak a gyermekek a kertben. Azonban a dolog nem volt számomra maradandó érdekű, csakhamar ismét elfeledem, mivel nem gyanítám, mit művelnek benne. Az egészet valami ápolóintézetnek tartom, ha előtte el­mentem, szánakoztam a szegény gyermekek fölött s magasztalám a humanitást, mely oly intézeteket alapí­tott, melyekben e szerencsétlenek legalább gépileg va­lami hasznosra kiképeztetnek. Már az iskolai program­­mok olvasása más nézetekre téritett s érdekeltségemet legmagasabbra fokozá. Kár, hogy e programmok nem könyvkereskedésben jelentek meg, hanem csak priva­tim osztatnak szét; sok előítéletet legyőznének és az intézetnek nem egy új barátot nyernének meg. A meghatározott órában vezetőm értem jött. A lipcsei süketnéma-intézet a bajor vasúti indóház köze­lében fekszik, a János-völgy bejáratánál. A kertben egészen izoláltan állva, emelkedik az épület, körülvéve csinos ültetményekkel, melyek a gyermekeknek játék­helyül szolgálnak. Beléptünkkor a kertbe, a tanonczok mindnyájan, fiuk és leányok, játékkal valának elfog­lalva. Mily vidám és mégis mélyen megható látvány! Némelyek lapdáztak, mások kergetődztek a rózsabok­rok körül. Csendes embereknek épen nem lehetett őket mondani, kaczagtak és ugráltak, úgy mint hasonló korú teljesérzékű gyermekek. Mintegy 100 gyermek lehetett, fiuk és leányok, nagyok és kicsinyek — és mindnyájan süketek — kony­­olult szemeimbe; saját kicsinyeimre gondolok odahaza. Mennyire örülök, ha csengő, friss hangon üd­vözölnek s elkezdenek csevegni! Szegény szülői e sze­rencsétlen gyermekeknek! mennyire örülhettetek azon időnek, midőn gyermekeitek az édes atya és anya nevet már ki tudták mondani­ és más hasonló idejű gyermekek már rég beszéltek, midőn a tieitek nyelve még kötve volt. Es ti, egyre reméltetek. Szegény anya, mily szörnyű fájdalom villant át kebleden, midőn végre eljutál ama rettentő bizonyosságra, hogy : gyermeked süket! Beléptem a kertbe megzavaró némileg a gyerme­keket játékukban. A nagyobb rész barátságosan ki­mondott Jó reggelt étel üdvözölt. Vezetőm bemutatott a felügyelő tanítónak, s ez oly szíves volt, az intézettel és működésével közelebbről megismertetni. Közvetlen az épület előtt friss zöld gyepen egy­szerű emlékkő áll, egy nemes lipcsei hölgynek, dr. Carm­ének emelve, ki ez áldásdús intézetnek több mint 20,000 tallért ajándékozott. Az intézet úgynevezett pia causa. Ugyanis nemeskeblű­ emberek adakozá­saiból lassanként egy alapítvány képződött, melynek kamatja az intézet szükségeire fordíttatik; a hiányzót az állam pótolja. E folyvást növekvő alapítványt, mely természetesen, minél nagyobb lesz, annál inkább gya­rapítja az intézetet, leginkább a lipcsei lakosok jószí­vűségének lehet köszönni, kik gyakran még utolsó óráikban is megemlékeznek a szegény süketnémákról. Más szász városok aránylag igen kevéssel járultak hozzá, jóllehet az intézet kapui minden szász süketné­mának nyitva állnak. Beléptünk az épület belsejébe, a fiúk nagy ter­mébe. Ott két férfiú mellszobra áll, kiknek neveit min­den süketnéma áldólag em­líti. Ezek — H­e­i­n­­­k­e Sá­muel, a német süketnéma nevelés feltalálója és a lip­csei intézet alapítója és követője, Reich Károly igaz­gató, ez áldásos intézmény életbeléptetője. A lipcsei intézet egyike a legrégiebbeknek a maga nemében egész Németországban. Alapítója Hei­­nike Sámuel volt. E jeles nevelést született 1729-ben Nautschütz faluban, Weisenfels mellett. Szülei által földmivelőnek szánva, ettől menekülendő, Drezdában katonai szolgálatba lépett. Minden szabad perezének föláldozásával és sok nélkülözéssel, szellemileg annyira felküzdé magát, hogy ámbár már nős ember volt, Je­nában az egyetemben képezhette magát. Történetesen már Drezdában egy süketnéma fiút vezettek hozzá s általa szerencsés sikerrel taníttatott. Később, midőn Eppendorfban kántori állást viselt, újra egy némamol­­nárfiut adtak neki által. A kedvező eredmény, melyet 47. szám — 1862. Szerda, február 26 geri forgalom felénk tartó irányához csak annál közelebb vinne. Mindezen tekintetek bizonyára sokkal fon­tosabbak, mintsem hogy természetesnek ne kell­jen tartanunk, hogy az arad-szebeni vasút ter­vezői egy ily közvetlen tengerparti pont végpon­tul választását vasúti combinatiójukba s­zintén befoglalták, mit ők, mint a fentebbiekből kitű­nik, sokkal reálisabb alapon tehettek, mintha vál­lalatukat a Szufina-torkolatra fektetett ingatag reményekre építették volna. X. Bécs, febr. 23. (A „P. Lloyd“ után). Közelebbi levelemben azt irom önnek, miszerint örvendetes jelentőségű hírként közöl­­tetett velem, hogy gr. A­p­p­o­n­y­i, a­ki innen pénte­ken vala elutazandó, kimaradását meghosszabbította. Az, ki velem ezen hitt közlé, jól volt értesülve és én ma azon kedvező helyzetben vagyok, a fentebbi je­lentést azon határozott hozzáadással kiegészíthet­e­m­, hogy gr. Apponyi megmarad hivata­lában. Felesleges, ezen ténynek horderejét bővebben elemezni. Az ország gr. Apponyiban a kifáradhatatlan közvetítőt tiszteli, ki a kedvezőtlen viszonyok között nem csüggedett el és ép oly sok odaadással, mint ön£ megtagadással folyvást tevékenykedik a nagy művön, melynek sikerétől hazánknak és a monarchiának üdve függ. Egy oly megoldás, mint a milyenen az ország­bíró úr fáradozik, kinek alkalma van, a nemzet szív­verését tanulmányozni, nem lehet egyoldalú ; bizonyára meg kell érdemelnie a megoldás nevét és épen ezért valóban szerencsés előjelül tekinthetjük azt, hogy a gróf most felhagyott azon eszmével, melyet hóna­pok óta táplált, — magát ismét arra határozván el, hogy magas állomásán megmaradjon. Az ugyan még nagyon korai volna , ha már ma határozott reményeknek engednék magunkat át; azonban gr. Ap­­ponyinak hivatalában megmaradása kezességül látszik nekünk szolgálni az iránt, miszerint azon reményt, hogy nem sokára egyetértés jövend létre, egész örömmel táp­lálhatjuk, mely reményt bennünk hazánk és a monar­chia érdekei egyiránt ébresztenek. Gróf Apponyi ittléte alatt többször — ma is — volt kihallgatáson Ő Felsé­génél a Császárnál, és holnapután Pestre térend vissza. Iram önnek közelebbről, miszerint itt ismét tör­téntek a tekintetben lépések, hogy az országbí­rói állapítmányok megszüntettessenek és he­lyükbe az osztrák törvénykönyv léptettessék. Az e te­­kintetbeni törekvésekre volt nevezetesen alapítva azon hír, hogy a magyar váltótörvény az austriaival helyet­­tesíttetnék. E tekintetben biztos oldalról hallom, hogy ezen pont iránt is egyesülés jött létre. Az országbírói ér­tekezlet határozai anyai hatályban maradt»ol*.*elv.Az «. ma­­gyar váltótörvény is; csak egyes állapítmányai ezen ha­tározatoknak, melyek által az államkincstár megkárosít­­tatott, mint p. a bányaügyekbeliek, fognának módosí­tás alá vétetni. Ezen határozmányoknak az államra nézve káros következéseire itt csak utólagosan, t. i. csak miután már ezen törvényjavaslatnak legfelsőbb szentesítése megtörtént volt, é­lőnek figyelmeztetve. Bizonyosabbat ezen módosításokról talán csak köze­lebbről fogok önnek jelentkezni. i, a h i s z e m I e. A „ Victor Iván“-nak „Szerb-kérdés Ma­gyarországban“ czimű hatodik czikke így szól : „Az 1790, 1791 és 1848-ki események között sok hasonlat van. II. József halála után 1790-ik évben Ma­gyarország örült, hogy alkotmánya visszakerült, s ez örömet a szerbek is osztották és érsekük azért kívánta, hogy az országgyűlésre püspökjeivel ő is meghivassék. Magyarország az 1848-ik évben is örült, hogy kiter­jedtebb jogokat, szabadsága és önállóságára nézve erősebb garantiákat nyert; ezt az örömet is oszták a szerbek az egész országgal. De a szerbek 1790-ik év­ben csakhamar belátták, hogy Magyarország jogaikat nem csak mint Magyarország lakosainak, hanem­ mint szerbeknek sem szándékozik megadni és azért hidegül­tek meg az akkori országgyűlés munkálatai iránt. Az 1848-iki országgyűlés is a g. n. egyesülteknek vallás tekintetében némi concessiokat adott, de a szerb dol­gokról mit sem akart tudni, s ezért a szerbek ez ország­gyűlés intézkedései iránt is hasonlóan elhidegültek. Az 1790- ik évi nemzeti congressus a szerbekre nézve külön hatóságot és territóriumot kívánt, mert azt tartotta, hogy Magyarországban máskép a szerb jogok életbe nem léptethetők. Az 1848-iki nemzeti gyűlés szintén ez okok­nál fogva követelte a Vojvodinát. Az 1791-i országgyű­lés kihirdette, hogy a szerbeknek Magyarországban vannak polgári jogaik, gondolván, hogy evvel a szer­­beknek nagy jótétemény van téve. A szerbek az iránt, hogy Magyarországban polgári jogaik volnának, és hogy Magyarországnak, melyért annyi vért ontottak, tagjai­k soha sem kételkedtek, hanem kívánták, hogy polgári jogaik mellett mint szerbeknek külön jogaik legyenek, és ezért az 1791-i országgyűlés munkálkodá­sával nem voltak megelégedve. Az 1848-as országgyű­lés is Magyarország öszves lakosaira nézve nagy sza­badságot biztosító törvényeket hozott, s e törvényeket a szerbekre is kiterjesztő, de a speciális szerb jogokat egy szócskával sem említé meg, és ezért a szerbeket az 1848-iki törvények nem elégíthették ki, mert a szer­­bek attól, hogy másokat megillető jogokban ne része­süljenek, nem tartottak, hanem e mellett annak, hogy nekik mint, szerbeknek külön jogaik vannak, elismeré­sét követelték. Az eddig mondottakból világosan kitűnik, hogy a szerb kérdés megoldása kezdetétől, vagy­is 1741-ik évtől mai napig a szerbek és Magyarország között, kí­vánságaik és jogaik követelésére nézve jelentékeny ellenzés létezik. „Magyarország gondolván és ahhoz szorosan ragaszkodott , mikép önnön java követeli, hogy a szerbeket magához „állami polgár“ fogalom alatt csatolja ; azért semmi más alapról nem gondosko­dott, melyen a szerb ügyek kedvezőbben elintéztethet­­tek volna. A szerbek pedig, mivel Arzén patriarchájuk alatt saját organismussal jöttek át Magyarországba , nem emberi tömeget, hanem egységet tevő egészet képeztek , azért Magyarországbani időzések egész ideje alatt azon voltak, hogy jellemüket mint szerves egé­szet megtartsák; nemzeti individualitásukat megtarta­ni óhajtották, hogy ne kiki magáért, hanem mind ösz­­vesen mint szerbek polgári viszonyon kívül egyéb tu­lajdon­jogi viszonynyal ellátottak maradjanak.“ És e végből a szerbek bármily változásokon menőnek ke­resztül mindig — a mikor csak alkalom volt — jelle­­mökhöz híven kijelentették kívánságaikat, — melyek­ben az volt a legfőbb, hogy saját organismust, hatósá­got hogy mint magyar polgárok szerbek maradjanak, nyerjenek. Midőn Magyarországban a közdolgokban a latin helyett a magyar nyelv hozatott be, ez a dolog termé­szeténél fogva a magyarok és szerbek között még na­gyobb ellentétet szült. Eddig a szerb érdekek ellené­ben az állami érdekek állottak, most pedig az állami pineniekh­ez a magyar nemzet érdeke is hozzájárult és e két érdek került a jogos szerb érdekek elébe. Ha 1791- ben Magyarország a szerbekből csak magyarorszá­gi polgárokat akart csinálni — 1836 évtől kezdve azután indult, hogy a magyar nemzetiség mások felébe emel­tessék. Könnyen átlátható, hogy ily törekvések a szer­­beknél — kik teljes egy század óta őrizték és oltal­mazták, habár törvény által nem biztosíthatták is nem­zeti individualitásukat — hogy mondom ily törekvések náluk viszhangra nem találhattak, hanem bennök a visszahatást költötték fel. Távol van tőlünk, a múlt végetti reeriminációkba bocsátkozni. Mi ezeket a legszorosabb barátsági köte­lékbe öszvefűzendő — és eddig a törekvésekben ellen­tétben levő mind a két rész okulhatása végett — hoz­tuk elő. Hogy a latin nyelv a közdolgokban a magyar nyelv által felváltatott, ezt mi legkevésbé sem tartjuk igazságtalannak, mivel azt a műve­lődés kívánta, hogy az országos dolgok beszélhető élő nyelven intézhessenek, és mihelyt idáig jutott a dolog, a magyar nyelvnek a többiek felett el­sőbbséget kellett nyernie. Egyedül azt saj­náljuk, hogy a magyar státusférfiak e részben mérsé­kelve nem voltak, és hogy az igazi utat el nem ta­lálták, melyen mindez czélszerű­bben elintéztethetett volna. A mellett, hogy a magyar nyelv az állami admi­nistrate legmagasb spheráiban és a honi törvényhozás­ban diplomatikus nyelvvé vált, a többi nyelveknek is fejlődésökre nézve kellő tér hagyathatott volna. De ez

Next