Szabad Föld, 1966. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-02 / 1. szám
4 Szabadföld BÉJA GÉZA: Dózsa György városában »12 k.. Itt hirdette meg „a törvények átvizsgálását, a szabadság megszerzését és a vagyonközösséget”. Dózsa neve öszszeforrott Cegléd nevével. Cegléd 1848-ban ismét országos történelmet csinált. Kossuth Lajos szeptember végén nagysikerű alföldi toborzóútra indult, elsőnek Ceglédet kereste fel. Hidvégi Lajos helytörténész kutatásai szerint Cegléden már jóval ennek előtte megindult a honvédek toborzása, és a ceglédiek hízták le Kossuth Lajost. A híres nóta azt mondotta, hogy „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”. Nos, Ceglédre nem kellett üzennie, mert Cegléd üzent. Cegléden akkor, miként az egész országban, „két nép” keletkezett. A parasztságnak mintegy a felét telkes jobbágyok tették, ezek a forradalomtól szabad birtokként kapták meg jobbágytelküket. A parasztság másik fele, a zsellérség azonban nem kapott földet. A telkes jobbágyok csak nemzetőrnek állottak be, csupán a várost, a határt, imént nyert földjüket voltak hajlandók védeni. A zsellérek fiai mentek honvédnek, hosszú s véres hadjáratra, harcolni a földért és egy emberibb országért. Most is a szegénység hozta a legnagyobb áldozatot. És ez a két paraszti réteg, a zselléreké meg a földes gazdáké egészen napjainkig szemben állott egymással, csupán most forr ús, egységes paraszti társadalommá. Cegléd nem nyugodott bele egykönnyen a 48-as forradalom bukásába, itt szőttek öszszeesküvést Noszlopy és társai a török kocsmában, 1852- ben, hogy elfogják a hazánkba érkező Ferenc Józsefet, az ecsedi lápba rejtik, és mindaddig nem adják ki, míg helyre nem állítja az alkotmányt. Még áll a csárda épülete, meg is szemléltem, ennek a falai között forralták ezt a regényes, de az elnyomott ország lelki állapotát hűségesen tükröző tervet. Vita folyt, vajon betyárnak, vagy huszárnak öltözzenek az elfogásra induló legények? A huszárdolmány mellett döntöttek, mivel azt a hitet akarták kelteni a nagyvilágban, hogy hazánkban még mindig reguláris csapatok küzdenek a szabadságért. Elárulták az összeesküvést, Noszlopy életével fizetett, társait hosszú börtönbüntetésre ítélték, a császár útját nem háborgatta senki, Cegléden is megjelent. A nép összefutott, hadd lássa, a nagy tolongásban egy ceglédi pógár lábát törte, s ezért fájdalomdíjat kért a város elöljáróságától, azonban elutasították azzal az indokolással, hogy minek ment császárt nézni, hiszen nem hívta senki. Egy ceglédi pecsovics pedig dicsőítő verset írt a császárhoz, kinyomatta és terjesztette, utóbb pedig díjat kért fércművéért a várostól. Őt is hasonlóképpen fizették ki, minek írt verset, hisz nem kérte erre senki. Milyen jellemző ez a két eset a ceglédiek érzületére! Cegléden gyönyörű emlékek lélegzenek felénk. 1867 után ide költöződ Földváry Károly honvéd ezredes, Damjanich kedvence, a „hősök hőse”, tizennégy esztendeig lakta a várost, és temetőjében talált végső nyugalomra. Ugyancsak ceglédi lakos lett Csutak Kálmán, Bem ezredese, aki 1849- ben egyezséget kötött az ellenünk kelt románok vezérével, Avram Jankuval, megnyerte ügyünknek, és nem rajtuk múlott, hogy egyezségükből nem lett valóság. Csutak emlékiratot is írt, tőle tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás ellenére egyes földesurak még 1849-ben is robotoltatták jobbágyaikat. 1876-ban egy időre ceglédi lakos lett szegény Táncsics Mihály, láttam a régi iskola épületét, melyben tanított. Kossuth Lajos kultuszáról sohasem feledkezett meg a város. 1874- ben század küldöttség hívta haza a turini remetét, és ezt a lépést az egész nép helyeselte. Ám Kossuth Lajos helyett fia, Ferenc jött haza, és csupán apjának a nevét hozta, nem pedig elveit és lángelméjét, s I. Ferenc József hűséges alattvalója lett. Ám halála után Cegléd azonnal megtalálta a kor hivatott magyar államférfiúját. 1914-ben képviselőjévé választotta Károlyi Mihályt, és ebben a gyönyörű tüntetésben ismét egy volt a nép. Kifogták kocsijából a lovakat, és parasztlegények húzták; március 15-én Károlyi Mihály nevével díszített zászlók kerültek a házakra. 1916-ban a város díszpolgárságával tisztelték meg. Károlyi Mihály már az első világháború előtt az ország demokratikus átalakulását sürgette, ez pedig megfelelt a még mindig lenézett, háttérbe szorított kisgazda társadalom érdekeinek. De a földreform ügyét is magáévá tette, tehát emberi reménységet ébresztett a kétkeziekben. Ismét átlapoztam Károlyi emlékiratát, lapjain egyre feltűnik Cegléd és Cegléd. Károlyi is üzent, és Cegléd is üzent. Károlyi 1918 szeptemberében, a közelgő nemzeti tragédia előestéjén Parádról nyílt levelet intézett ceglédi választóihoz a béke és a demokrácia ügyében, nemsokára pedig népes ceglédi küldöttség kereste fel Budapesten, és biztosította, hogy mellette állnak életre-halálra. Mennyiszer eszembe jutott itt, Cegléden Károlyi Mihály! Érette lelkesedtem diákkoromban, az első világháború éveiben, tőle vártam új ország teremtését. Cegléd utcáin és határában bolyongva szinte láttam szikár alakját, nemes metszésű fejét. Elindult, az első lépéseknél talán még nem is sejtette, hogy milyen végső cél felé, de ment töretlenül a legtágasabb közösségi érzéssel szívében, és mégis mindvégig magányos maradt, sohasem kapott méltó teret képességeinél, szabad futására. Az első világháború után Cegléd városa mintha megfeledkezett volna kötelező történelmi hagyományairól, jobboldali képviselőiket küldött a parlamentbe. Ebben döntő része lehetett a város akkori, többnyire híg értelmiségének, ez az értelmiség azelőtt sodródott a néppel, most azonban nyeregbe segítette a „keresztény-nemzeti politika”, és ő terelte a népet, ebben pedig segítségére voltak a basa-parasztok is. A kétkeziek azonban bizonyára másként gondolkodtak — erre nézve szeretnék adatokat szerezni. Taposom a sarat Újváros felé, a hajdani „szegény fertályba”, Gyarmati János bácsit keresem, mivel nála található az öreg Olvasókör jegyzőkönyve. Sejtelmeim nem csalnak, az 1918—19-es forradalmak bukása után az első közgyűlésen befurakodott értelmiségi gyalázta a forradalmakat, és terelgette a kalandorpolitika karámjába a népet. A ceglédi tűz azonban most is fölparázslott a hamu alól. Forgatom az öreg könyv lapjait, többnyire kisparasztok írták szálkás betűkkel. Az 1919. november 19-én tartott ülésen az elnök bejelentette, hogy Horthy Miklós fővezér „megszálló hadserege” a városba vonul. „Megszálló hadseregnek” tekintették Horthy darutollasait, és igazuk volt. Három esztendő múltán pedig már arról panaszkodik a jegyzőkönyv, hogy rongyos gyerekek járnak az iskolába, ezért, aki leül kártyázni, fizessen egy koronát felruházásukra. Íme, ilyen kicsinyke parázs lett a hajdani nagy tűzből... Akadtak a városban értelmiségiek, akik mélyre szívták a két világháború közötti korszak minden fertőzetét. Így, „ősmagyar táltos” is élt itten, a Gyuszi bácsi. Különben földibe vert apró emberke volt, s mint „táltos”, hosszú hajzatot viselt. Midőn nyilatkozott, fazekat tett a fejére, úgy nyírták körül vadul növekedő fürtjeit. Gyuszi bácsi és társai a szőlőben még fehér lovat is áldoztak a Hadúrnak. Vásároltak egy kimustrált gebét, kivezették, szűgyön szúrták, azután nagy áldomást csaptak, bizony tökrészegek lettek, bár nem a fehér ló vérétől, hanem a hegy levétől. Végül szekerekbe fektették őket, úgy szállították haza, a fehér ló teteme pedig a kóbor kutyák zsákmánya lett... Cegléd hagyományai döntő többségükben feledhetetlen forradalmi hagyományok, nagyszívű, áldozatos, bátor cselekedetekre kész nép hagyta örökbe. Vajon ápoljuk-e eléggé s méltó módon ezeket a hagyományokat? Hűségesen beplántáljuk-e az új nemzedékek lelkébe? És milyen emberi értékekre leltem ma a ceglédi földmíves nép körében? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ adná.☆ Cegléd határának jelentős része homok. Füves részeit valamikor birkalegelőnek használták, ám a birka a fűvel együtt gyökerét is kitépte, a homok a szél szabad zsákmánya lett, és már-már elöntéssel fenyegette a várost. Ezért még a XIX. század elején 1100 négyszögöles darabkákat osztottak ki a zselléreknek, és 10 esztendőre fölmentették őket a dézsma alól. Huszonhét „dűlő” keletkezett ekként, a zsellérség kötötte meg a síró homokot, és létesített fejlett szőlő- meg gyümölcskultúrát a pusztaságon. Valóban, orcájuk verejtékével öntözték a homokot, és varázsolták kertté. Természetesen, segítségük is akadt, mégpedig közvetve Széchenyi István személyében. Széchenyi alapította 1835- ben a Magyar Gazdasági Egyesületet földmívelésünk korszerű fejlesztése érdekében, az egyesület „titoknoka”Török János pedig eladta ingatlan javait, és 1845-ben Cegléd egyik pusztáján, Székehalmon gazdaképző intézetet létesített. Mire tanítottak ebben az intézetben? Többek között kertészetre, törzsgyümölcsös és faiskola létesült, azután zöldségkertészetre, szőlőmívelésre, a legjobb bortermő fajtákat honosították meg. Tantárgy volt a méhészet, a növények elkészítése a piacra, tárolásuk, a selyemhernyó tenyésztése. Török János megvetette Cegléden a belterjes termelés alapjait. 1852-ben a habsburgi ön-,kényuralom ezt az intézetet is szétkergette. Egyik tanára, Kránitz Ferenc, azonban, amit lehetett, Ceglédre mentette, itt létesített városi faiskolát. A ceglédi iskolák tanulóit ide hozták a nevelők mezőgazdasági órákat tartani, itt tanulták, sőt meg is szerették a szőlő és a gyümölcs termelését. Kránitz később polgármester lett, de a szőkehalmi nagy hagyomány ápolását sohasem feledte el. A dűlőkön gazdálkodó hajdani zsellérek arra törekedtek, hogy öregségükre 3 városban is házikórt szerezzenek. Oda mentek, ahol hely és olcsó telek akadt, elsősorban ők népesítették be az Újvárost. Valóban ketté szakadt a ceglédi nép: a belváros és az Újváros között belvizes területen liget nőtt, a „tilos”. Ebben leselkedtek a felvégi, meg az újvárosi legények, és jaj volt annak, aki az egyik „világból” a másikba ment szeretőt keresni. Mindenekelőtt Újvárost járom be, mielőtt szót váltanék bárkivel is, azonnal megismerem ennek a fertálynak társadalmi jellegét az ablakba helyezett hirdetésekről. A belső területen is hirdetnek eladó holmit, motorkerékpárt, férfi kabátot, női ruhát, itt künn azonban rögtön tudomásul kell vennem, hogy mezővárosban járok. Ajánlanak itt mindennemű földön termett sót: savanyú káposztát, kelt, tököt (bár mindenütt ilyen buzgón túladnának rajta, népgazdaságunk egyszerre föllendülne), krumplit* füstölt és fehér szalonnát* kukoricát, a legbűbájosabb hirdetés azonban a következő: „Menyasszonyi ruhát kölcsönzünk és takarmányrépát eladunk”. S hol termelik mindezt? Künn a dűlőkön és itt benn a ház megötti kiskertekben. Azután betérek az apró házakba, bizony alig találok valakit otthon, tegnap szakadt az eső, mára elállt ugyan, de ködguba borult a tájra, mégis künn van mindenki, a homokban azért lehet dolgozni. A város szélén bekopogok Anti bácsihozs hetvenkét esztendős, de éppen most fogja a lovát, megy szőlőt fedni. Gyönyörű szürkéje van, jól táplálja, fényesre keféli a szőrét, s magyarázza, hogy messzire fekszik a szőlő, mehetne autóbuszon, de akkor még három kilométert kellene gyalogolnia. Azért bejön a házba, s amit hallok, annyira meghat, hogy nehezen bírom visszatartani könnyeimet. Ez a hetvennyolc esztendős ember műveli háztáji szőlejét, a szövetkezeti szőlőből megmunkál egy darabot, valamint 1000 négyszögöl kukoricaföldet, kaszálót bérel, hogy a lovát táplálhassa. És így megy ez házról házra, általában csak késő este találom otthon az öregeket, egyik a szövetkezetben dolgozik, másik az állami gazdaságban, itt nem számítanak az esztendők, amíg emelni bírják a karjukat, addig helyt állanak. Munkaszeretet ez? Azt hiszem, jóval több, a munka mámora. Egyik nénike beteg, a hátát fájlalja, kérdem, hogy miért nem megy orvoshoz? A fejét rázza: »— Dehogy megyek, már hogy mennék? Esetleg arra ítélne, hogy ágyba feküdjem* JS akkor nem dolgozhatnék. (Folytatjuk) 1966. JANUÁR *.