Szabad Föld, 1967. július-december (23. évfolyam, 27-53. szám)

1967-07-02 / 27. szám

2 Kenyér, szerelem, fantázia Másfél óráig úgy éreztem magamat, mintha a világot be­járt és nálunk is sikert aratott film („Kenyér, szerelem, fantá­zia”) színhelyén jártam-keltem volna. Nem azért mert a táj, vagy a falu, hanem inkább, mert annak a délelőttnek a hangulata egy kicsit hasonlított az említett olasz falu hangula­tához. Szikrázó kék volt az ég, a fa­lu szinte kiürült, mindenki a határban dolgozott. Bent csak a boltos, csak az iroda admi­nisztrátora, csak az ebédfőző asszonyok tartózkodtak. Mégis, gépkocsink alig fordult egyet a faluban, alig kérdeztünk meg két kapu előtt ácsorgó asszonyt, s már mindenki tudta: keresik a Tóthék Zsuzsiját. Kicsi falu Rinyakovácsi a somogyi lankák közt, a határa se nagy. Ese­ményszámba megy hát, amikor egy gépkocsi port ver a dűlő­­utakon, megáll a szénagyűjtők mellett, visszafordul és elporzik a répaföldek felé, időz vala­mennyit a kapások között, s ismét tovább megy. Nem könnyű ilyenkor a me­zőn dolgozni, (csak a filmeken énekelnek munka közben), az izzadt testre rátapad a por, az ember folyton vizet inna, de attól megint csak izzad. Jól esik a derekat kiegyenesíteni kissé, csak addig, amíg utána gondol: hol is látta ma a Tóth család tagjait? Szénát gyűjtenek alig­hanem. De a széna már boglyá­ban áll. Persze, a vontatón lát­ták Zsuzsát, a takarmányos vontatón. De az nem a fiatal­asszonyka volt, hanem az anyja. Zsuzsa itt kapál valahol a kö­zelben az öccsével. A fél falu közreműködött már, mire rájuk találtam. Úgyis ebédidő közel­gett, gyerünk a faluba! Hogyne lett volna hát esemény a me­zőn, amikor gépkocsival utazott h­aza a kapu! II. A szerelem már az iskolapad­ban kezdődött. Játék csak a gyerekszerelem, pajtáskodás, nem szabad komolyan venni. Előfordul­ azonban, hogy ko­mollyá válik. Ritkán, de előfor­dul. Akkor viszont nem szabad többé gyerekes dolognak vélni. A házasságkötés, persze, ki­csit még korai volt. Hiszen Zsu­lesz tizenhat éves és Lajos se töltötte be még a húszat. Az esküvővel hát várhattak volna. Szülői és gyámhatósági enge­dély kellett hozzá. Az engedélyt megkapták a fiatalok, de a jóvá­hagyást nem. Elhamarkodottnak tartja a közvélemény az ilyen korai házasságot, s legtöbb esetben az is. Nem csoda, ha a s­zülök kézzel-lábbal kapálóznak ellene. Igaz, hogy a lányok ebben a korban testileg már érettek, igaz, hogy Lajosnak már a gondolkodása is komoly, rendes és szorgalmas. Mégis ... Vajon egy egész élet küzdel­mei, gondjai közepettte futja-e majd a szerelemből mindvégig? Ahogy elnéztem az esküvői ké­pet, s ahogy elhallgattam a fia­­talasszonyka bizakodó beszédét, úgy éreztem, mi se tagadhatjuk meg tőlük a bizalmat. Csakhogy a gondok is túl ko­rán jelentkeztek: az asszonyka máris gyereket vár. S bizony, itt fészekrakásra még nem volt idő, a fiatalok a szülői házban húzták meg magukat. Dolgoz­nak ugyan, s igyekvőek is mind a ketten. A leendő apa trakto­ros a tsz-ben és Zsuzsa rendsze­resen dolgozik ugyanott. Hátuk mögött állnak a szülők, sőt, há­tuk mögött áll a társadalom, hi­szen épp a legújabb rendelke­zések már messzemenő támoga­tást biztosítanak a termelőszö­vetkezetben dolgozó anyák ré­szére is. Hanem, épp itt válik jogossá az aggodalom: a leendő anya még nem tagja a tsz-nek. III. Lám, így kerül egymás mellé a kenyér és a szerelem problé­mája. Ám hol kapcsolódhat hoz­zá a fantázia? A leleményességet, vagyis a probléma megoldásának módját ezúttal a tsz tagságának kell megtalálnia. Az országban sehol, de Rinyakovácsiban sem bővel­kednek annyira otthon dolgozó fiatalokban, hogy ne kellene gondoskodásukkal megtartani legalább azokat, akik a tsz­­ben szándékoznak dolgozni. Méltányos tehát, hogy a fiatal­asszonyka minél előbb a tsz tagjai között tudhassa magát. Annál is inkább méltányos, mert hiszen egy szorgalmas ta­got nyer vele a tsz, aki már iskolás korában rendszeres be­dolgozója volt a gazdaságnak. Ez esetben azonban még ez is kevés. A rendelkezések, ame­lyek az anyák támogatását a termelőszövetkezetben biztosít­ják, bizonyos számú munka­­­­egység teljesítését teszik szük­ségessé. Zsuzsa pedig, mint is­kolás lány, csak az anyja nevén dolgozhatott. Tavaly ősz óta ugyan saját nevén szerepelnek a munkaegységek, ám előfordul, hogy megszokásból a fiatalasz­­szonyka munkáját még mindig az anyjának írják jóvá. A leen­dő fiatal anyának most a bri­gádvezetők figyelmességére is szüksége van, hogy megfelel­hessen mindama követelmé­nyeknek, amelyek lehetővé te­szik a szülési, a gyerekgondozá­­si segélyben való részesedését. Határesetről van szó, mert alig egy-két héten, hónapon múlhat, hogy a fiatalasszonyka a fiatal anyák gondját enyhítő állami támogatást élvezhesse. A leendő anyák érdekében al­kottuk a rendelkezéseket. Az ő érdekében is. Szüts László Négyezer új mezőgazdasági szakmunkás Az 1958 óta működő mező­­gazdasági szakmunkásképző is­kolák eddig 11 532 végzett ta­nulónak adtak bizonyítványt, tizenöt különböző szakmában. Az idei végzősök száma csak­nem négyezer. Ezekben a na­pokban tettek vizsgát, majd a termelőszövetkezetekben, az egyes szakágazatok speciális munkaköreiben kamatoztatják a kétéves elméleti és gyakorlati tanulás során szerzett ismere­teiket. A mezőgazdasági szakmun­kásképző iskolák az idén hat­ezer általános iskolát végzett fiatalt vesznek föl. A falusi ta­nulók érdeklődése, a tapaszta­latok szerint, mindinkább a mezőgazdasági szakmák felé fordul. Jellemző például, hogy míg 1965-ben a tervezett lét­számhoz képest csupán 72 szá­zalékot tett ki az eredetileg is mezőgazdasági szakmát válasz­tó fiatalok száma, 1966-ban el­érték a 84, az idén pedig a 95,8 százalékot. Egyes szakmákban már túl­jelentkezés mutatkozik, vannak azonban szép számmal „mosto­ha” szakmák is, amelyeket a kívánatosnál sokkal keveseb­ben­ akarnak tanulni. Az első jelentkezések adatai szerint leggyengébb az érdek­lődés a sertéstenyésztői szak­ma iránt, ahol az üzemi igé­nyeknek csupán 18 százalékát tudják fedezni az iskolák. Ezek­ken az arányokon a második jelentkezési „hullám” még so­kat módosít, de az adatok a fiatalok érdeklődési irányáról s egyben a még szabad lehető­ségekről így is tanulságos ké­pet nyújtanak. zsa még csak szeptemberbenA méhesben írta: Bertalan Ágnes — A méz olyan régi, mint amilyen régi az emberi táplál­kozás. Nemcsak cukor a méz, vitamin is, orvosság is, ízek és zamatok, illatok halmaza... Az egyre felfelé törő technika vi­lágában, az emberi táplálkozás tudományos feldolgozásában is királynő-helyet foglal el a méz... Az ember tud csinálni műmé­zet, tudja serkenteni cukor­ete­téssel a méztermelés többletét, de az igazi méz a virágméz! Az akácméz! Tudja ezt minden igazi méhész, és azért hurcolja a gazdagabb mézlelőhelyekre a családjait. A Tiszántúl méhészei kivétel nélkül más foglalkozásúak is, téesz-parasztok, nyugdíjasok, vagy éppen értelmiségiek, össze­állnak ketten-hárman, s teher­autót fogadnak, egyik helyről mennek a másikra ... mikor hol nyílik akác!... A Nyírség­ben sok az akácerdő, de járnak fel Biharból Hajdúból évek óta... Igaz ugyan hogy még most is van a Sárrétnek olyan maradványa, ahol özön a réti virág, s tavasztól őszig ugyan­azon helyben állandóan van hordás ... De az akácméz, az ... Mindezt egy szuszra és eléggé gyorsan mondta el Oromos La­jos méhész. Tudtam, hogy ez valaminek a bevezetője. Mert különben is gyorsan beszél, de ha mérges! Sebesebben folyik a szó belőle, mint egy gyorssod­rú folyó! S hirtelen­ben min­dent elmond, amit éppen tud erről, vagy arról a dologról, jelen esetben a méhről és méz­ről. Hogy 30 mázsára szerződött, és hiába feletermés van az idén, mégis eleget tud tenni. Meg hogy... mindenképpen eleget kell tenni az embernek, ha va­lamit vállal!... De mi is történt hát Oromos Lajossal, ami ennyire kihozta a sodrából? Egy karcagi méhész a szom­szédja évek óta. Együtt voltak hát most is fent Nyíradony mel­lett, a guti erdőben, akácon. Ez a szomszédság nem azt jelenti, mint a faluban, hogy minden mozgást, minden szót lát, hall az ember, ami a pár lépésnyi udvar végében történik. A mé­hész-szomszédság jó távolságot, sok csendet, szétszórt kis tisz­tásokat jelent. Levelet kapott a szomszéd, hogy árvízveszély van otthon, menjen haza. Nem baj, itt marad a felesége. Egyik reggel sírva megy a Lajos ta­nyájára az asszony, hogy meg­lopták ... Három keretet emel­tek el az éjszaka ... — Tudod mennyi az a három keret, ha tele van? — szegezi nekem most a kérdést. És mond­ja, sorolja megint a méhek ter­mészetrajzát. Hogy éjjel, vagy hűvösben úgy nyúlhat be akár­ki a kaptárba, mintha szelíd nyulak, vagy galambok között matatna az ember. Úgy mond­ja, hogy még a kis testük mele­gét is érzem, a kemény szár­nyak rebbenését, ó, aki ismeri a méhek természetét, ismeri a szelíd, pihenő óráikat is, az utolsó csepp mézet is elszedheti tőlük ilyenkor az ember... — Elvittem a kutyámat! — mondja tovább más hangon La­jos — Megkötöttem a kantárok mögött... Csak otthonunk az a tanya, míg ott vagyunk... ... Igen, a tanya ... Bogrács, lebbencstészta, szalonna, perge­tőkészség, s pergetéskor földbe süllyesztett nagy hordók, tele mézzel... szerszámok, méhsap­­kák, füstölők s jó szomszédi vi­szony és a tanyaőrző az itthoni kutya, amelyik elvakkantja ma­gát, még ha a másik tisztáson roppan is meg valami ág. Szabály, hogy nem szabad erdőbe kutyát vinni? Törvény az, hogy méhész sem vihet őr­zőt, segítő társat? Oromos Lajos tud mindent, hogyne tudna ... sorolja, mondja a vándoroltatás nehézségeit, bosszúságát, ered­ményét ... ha minden ember ember lenne, a törvény se lenne olyan merev ... — Mert. .. pakolunk aztán az utolsó este az autóra. Jó későn, el is telik az idő, de meg... nem lehet azt korán, na ... Míg beszél, érzem a nyírségi este hűsét, a mozdulatlan akác­erdő suttogó csendjét, kutyája öröm­vakkantását, hogy pakol­nak, igen, az is érzi, hogy vé­ge a feszült vigyázásnak, az ide­gen este idegen neszezéseinek... Hangos szó, ezt ide tenni, azt oda illeszteni; bántódása ne es­ne már sem kaptárnak, sem az apró holmiknak... A motor jár, a teherautó remeg, a kutya nyűglődve vár, igen most már eloldani a láncát, feltenni az autóra, talán ide, a lábunkhoz... De egyszercsak lövés pukkan, felakad a készülődés láza, a gépkocsivezető a fejét kapkod­ja... — Ügyes! — üvölti Lajos, mert az Ügyes helyén mintha lyukas lenne az este. De semmi. Csak egy ember lép ki az autó felvillanó fényébe, vállára bil­lenti a puskáját. Nem köszön, csak szétvetett lábbal megáll. Mint valami istenség, úgy nyú­lik bele az égbe, estébe... — Mi az istent csinált maga? — ordítaná Oromos Lajos, de annyira mérges, hogy csak me­­keg. És hiába keresi az ügyes hangját a remegő estében, okos két szemét. Ügyes nincs. Még csak rúgni sem rúgott egyet sem, csak elnyúlt. — Tudja maga, hogy kutyát nem szabad az erdőbe hozni? — zengi a puskás ember. — És lőni? Csak úgy... itt vagyunk hárman két méterre... És lopni? Az magának nem kö­telessége, ugye, hogy a mi mé­zünkre vigyázzon? — zengi La­jos s a visszaemlékezéstől most is éppen olyan vádolón, szá­­monkérőn. Még azt mondta, hallod, hogy ő Gilányi, a főer­dész! Azt mondtam neki: én meg egy ember vagyok, nincsen se puskám, se rangom... A törvény meg azért van, aki em­ber ... De az ő kezében nem jó helyen van! — Lehet csinálni mézet, lehet csinálni törvényeket, de ember­séget beadagolni valakinek? Azt nem lehet. — Mondja böl­csességbe hajló nyugalommal és csendesen Oromos Lajos. Mást tehetne vajon? Vagy csak eny­­nyit, hogy viselje el bölcsen az embertelen bánást? Magyar Pamutipar Bpest, IV., Erkel u. 30. felvesz 16 évet betöltött lányokat Dév­en betanított dolgozóknak. Felvétel azonnal. Szabad folp x 1967. J­­LIUS 2. Milyen a búza ? Márton bácsi utcaseprő Bu­dán. Jó hatvanas már, töpörö­­désnek indult a sok görnyedés­­től, de még legényesen podri dús, fehér bajuszát, ha megáll egy kis pihenőre. Munkába me­net naponta találkozom vele. Vagy két esztendeje köszönő viszonyban vagyunk Egyszer nem volt nálam gyufa és az öreg adott tüzet, tenyérnyi ke­rekes gyújtójából. A napokban megállított: — Ha meg nem sérteném az urát... — kezdte —, kérdeznék valamit... — Tessék, Márton bácsi. — Az úr ugye szokott faluhe­lyen is járni? — Szoktam. De miért kér­dezi? — Csak azt szeretném meg­tudakolni, kérem, hogy milyen az idén a gabona?.. Mert ugye, ha volt is egy-két hidegebb nap, nagyon szépnek találom rá az időt... A múlt hónapban is ugye, milyen jó kiadós esők jár­tak ... — A gabona? Nem mindegy Márton bácsinak, hogy milyen a gabona? Hiszen városi alkal­mazott, fixet kap!... Nem kell , magának az eget lesni... — Már megbocsát az úr, de falusi ember vagyok én, csak azért kérdem...­­ — Falusi? Milyen falusi? — Én kérem szabolcsi vagyok, naanényi születés. Kocsis Már­ton, Vásárosnamény!.. — No hiszen, akkor földik vagyunk, Márton bácsi, mert én meg kállói vagyok ... — No, ez derék!... Lám, nemhiába mondják, hogy kicsi a világ... Volt egy sógorom Kállóban, a Szekeres Berci. Fa­vágó volt. Nem tetszik ismerni? — Nem ismerem én, Márton bácsi!... Alig ismerek én már ott valakit, húsz éve nem vol­tam otthon... — Húsz? Bizony, az nagy idő. Sokan halnak... Én meg, tán vagy negyven esztendeje nem voltam Naményben ... — Nem is falusi akkor maga, miért mondja? — Hát ugye kérem, az ember szíve mégiscsak az otthoniakkal érez . .. Meg szerettem is volna mindig hazamenni, de ugye annyi minden történik... Meg aztán én nem is számítottam pesti lakos lenni, csak dolgozni jöttem fel huszonhatban, épít­kezésre ... Mert tetszik tudni, az rossz esztendő volt miná­­lunk, nem jutott aratnivaló ... Aztán feljöttünk néhányon le­gények ... — Aztán itt ragadt egy leány miatt, ugye? — Úgy, ahogy tetszik monda­ni! ... Pontosan úgy!... A fele­ségem, a Mariska, Isten nyu­gosztalja szegényt, a Hűvös­­völgyben szolgált a Kübler ta­nácsos úréknál... Aztán, hogy megesküdtünk, a méltóságos asszony nem engedte el a fele­ségemet, mert dolgos, tiszta asz­­szony volt az én Mariskám. A tanácsos úr pedig engem be­szerzett harminckettőben a Köz­­tisztaságihoz, fix állásba!... Nagy dolog volt ez akkor, ké­rem! ... — Gyerekek? — Két gyerek, meg két leány. Nagy család. Már szétszóródtak. Már csak a legkisebbel, Bo­­riskával vagyunk ... Mert ugye, ő leány maradt... Én meg ké­­rem szépen, ősszel nyugdíjba megyek, mert megvan a korom is, meg a szolgálatom is... — No, akkor pipázhat majd naphosszat a Duna-parton ... — Nem-nem!... — ingatta a fejét az öreg. — Megyek én ha­za, Naményba, kérem!... A ko­mám írta tavaly, hogy megüre­sedett a fél ház, mert a Jóska fia, aki az én házrészemben la­kott, elment Palkonyára, a gyárba ... így aztán a maga­méba megyek, nem­ bérelt la­kásba __ — Hát ezért tudakolnám ké­rem a gabonát... Aztán meg úgy van, hogy a komám besze­rez engem otthon a téeszbe éj­jeliőrnek, és így megvolna a kenyérnekvaló... — Értem ... Hát Márton bá­csi, akkor kezdheti a csomago­lást, mert szép a gabona!... Van, ahol mellig ér a búza, a kalász meg akkora, hogy tele vele az ember marka, olyan kö­vér ... Hacsak nem jön rá va­lami nagy idő a héten, kevés lesz a zsák, csépléskor még a kalapot is tarthatjuk a gép alá!... — Na ugye?!... — sodorin­­tott egyet bajuszán az öreg. — Mondtam én a Boriskámnak!... Mert ugye jónak kell a gaboná­nak lennie, hogy ilyen szép idő volt rá az egész tavaszon!... Tenkely Miklós

Next