Szabad Föld, 1970. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1970-09-27 / 39. szám
2 a ház, ahol születtem I. Csárdás és beatzene Valami kimondhatatlan érzés fogott el, amikor sok éve nem látott szűkebb hazámban, a Csongrád megyei Derekegyházán megállt a szentesi autóbusz, és utat engedve a totyogó öregeknek, lekászálódtam az útra. Nem is olyan régen még földúton haladt a szekér, most pedig gondosan kiépített betonutakon repül a Wartburg, Moszkvics és Skoda. Derekegyháza az Alföldre álmodott virágos paradicsom. Tiszta udvarú, kertes házak, nyílt tekintetű emberek, kövérre hizlalt libák és rengeteg fa az utak mellett. Fővárosi szinten berendezett étterem, közvetlenül a buszmegállóval szemben. Idegenként fogadják köszönésemet az asztalnál sörözgető, jól táplált, barna arcú emberek. Pedig én ismerem őket; a húsz éve nem látott arcvonások, jellegzetes beszédhangok és arcjátékok ismerősök előttem. Néhány szótöredék után ők is tudják, ki a jövevény. Oldódik a hangulat, mesélnem kell. Mi voltam, ki lettem. Kinn az utcán miniruhás kislány bámul, az édesanyja körbe csókol, szomszédunk volt, rokonnak titulál. De hát itt ez a szokás. Az idegenszerű köszönés, néhány szó után, szívbarátként beszélgetünk. Sok-sok fiatal mindenütt. Kulturális lehetőség? Akinek nincs televíziója, hamarosan vesz. Szombatonként csárdáson kívül beat-zenére táncol a község népe az étteremben vagy a kultúrház parkettjén. II. Pista bátyám Amikor sétálok vele az utcákon, minden szembejövő, idős vagy fiatal hangosan köszön nekünk, e ízes alföldi tréfával toldja meg üdvözléseit. Néha megáll, bajszát megpödörte, azután mesél. — Közelebb vagyok a hetvenhez öcsém, mint a hatvanhoz. Eljárt az idő, mostanában hagyott itt jó néhány jó komám. Elmennek az öregek. Látod az orvosi rendelőt? Én avattam fel huszonnyolcban. Fiatal voltam, egy úrfi kispuskával játszadozott. Vaskerítésről kapott gellert az ólom, s a gégém alatt a bőrbe fúrta magát, ömlött a vér. Akkor feküdtem be a kórházba. Sok vizsgán estem én keresztül. Kanász voltam, kan taposott, gulyás voltam, bika öklelt. Tizenkét mázsás bika rohant rám. Volt egy fekete kutyám, az kapta el a bika orrát. Krákog egyet az öreg. Mostanában, mint mondja, szűrődik a melle, s a lábai is gyakran bedagadnak. Ha fiatal menyecske halad el mellettünk, belecsíp a karjába. Ismeri valamennyit kicsi kora óta ismeri. — Öt lányt neveltem fel, s férjhez is adtam tisztességgel valamennyit. Szíjártó csak én vagyok a községben. Pista bácsi, elszakadt a pánt! Pista bátyám, varrja meg a hámot — így megy ez most is, pedig nyugdíjban vagyok. És hát aszívem, a lábaim ... Elmegyünk mi is, öcsém. Pista bátyám nagyanyám testvére. Derekegyházán el nem tévednék, csak annyit kell mondani a járókelőknek: Hol lakik Putnoki Pista bácsi? Nemcsak elmondják, eljönnek a házig. A ház udvarán fekete kutya vicsorog rám. Gazdáját meglátva, szinte nevet szemében az öröm. Ne félj tőle, nem bánt ez senkit, csak engem. Ostorozom, a kutya meg játszik. Aztán úgy kell ugrani előle. Mindig elkapja a nadrágom, ő is tudja, öreg vagyok már. Beteg a kerék, meg a motor, a lábam, a szívem. De az esküvődön birkát vágok, s megnyalja a násznép a tíz ujját. Úgy legyen, Pista bátyám! Hl. Hol az a ház? Tompaház. Derekegyházáról naponta öt buszjárat indul a faluszerű településre. Hatalmas, üres területen van a végállomás, körben a vegyes bolt, tsziroda, kocsma, fodrász, s az iskola. Megkerülöm a teret, keresem szülőházam udvarát. Eltévedtem." Új házak, bekerített kertek mindenütt... Tessék mondani: hol születtem? — kérdezem az egyik kertkapuban álló nénit. Felismer. Kérdez. Hosszú beszélgetés után megmutatja a házat, ahol hét évig éltem születésemtől. Majdnem húszéves távlatból idézem az udvart, az akácfákat, a gólyafészket, a szomszédok arcát. De nem sikerül megtalálnom az akkori világot. Az udvaron téglarakás, betongerendák, az akácfák helyén új épület. Valami meghalt bennem, ahogy álltam az udvaron. Maszatos kölykök helyett labdával játszó gyerekek szaladgálnak, kipirult arcuk nem hasonlít síró gyermekkorom sápadt arcvonásaihoz. A téesz-iroda környéke szinte városiasan rendezett. Az Aranykalász vezetőségének fellegvárában valamikor hétgyermekes család élt, a ház külseje megmaradt, de belül tiszta helyiségben dolgozik munkatársaival Vancsai György, az elnök. — Amikor 1959-ben megalakult az Aranykalász, a környék valamennyi kisföldes embere vállalta a közösségi életet — mondja. — Hajdani zsellérekből, béresekből gépmunkások, vezető emberek lettek. Növénytermesztés mellett állattenyésztéssel foglalkoznak, jelenleg tizenkétmillió forintos beruházással 300 férőhelyes szarvasmarhatelep épül. Fő feladatunk a talajerő-utánpótlás javítása, s emellett a IV. ötéves tervben öntözőtelepet létesítünk. Kulturáltabb munkahelyen jobban megy a munka, ezért ezen a téren is vannak feladataink. Vasárnaponként filmvetítést rendeznek a falu lakóinak részére az új iskolában. A fiatalok többsége Derekegyházára vagy Szentesre jár szórakozni, ami bizony eléggé fárasztó. Ami azt illeti, Vancsai elvtársnak igazat adok ebben: a tompaháti utak eléggé sárosak, s a Derekegyházára, Szentesre rohanó busz alaposan összerázza az embert. Talán ez az egyedüli, ami a múltra emlékeztet a fogyatkozó tárgyi emlékek közül. Különben megváltozott itt minden. Szebb lett, igazabb, újszerűbb. El kell ide jönni máskor is.. • Besze Imre A KÚT írta: Keresztesi József A tikkasztó hőség már kora délelőtt összeterelte a juhnyájat. Elnémultak a kolompok. A juhászkutya gazdája árnyékába húzódott. Nem volt sehol egy tenyérnyi felhő, szél sem lengedezett. Hetek óta még éjszaka sem hűlt le a levegő, s az elszáradt legelőn nem hozott harmatot a hajnal sem. Megcsappant az itatókutak vize is. — Ma megint nem lesz eső — figyelte az eget a juhász, s hűséges kutyája, fejét felemelve olyan tekintettel nézett rá, mintha megértette volna. Megsimogatta kutyája fejét. Az megcsóválta a farkát és nyelvével mindkét oldalról megnyalta szája szélét. — Gyere, Betyár — hívta —, menjünk a kunyhóhoz. — Adj’ isten — köszöntötte a számadót. — Adj’ isten, János !— köszönt vissza a számadó, aki akkor vette le a bográcsot a tűzről. János maga alá húzta a háromlábú széket, fejét két markába hajtotta. Egyikőjük sem szólt, pedig mindkettőjüknek lett volna mondanivalója. Majd a számadó enni hívta Csőkét, de ő inkább lefeküdt a kunyhó hűvösébe. Betyár közelebb húzódott hozzá, felemelte fejét, s figyelt. Egyenletes lihegése csak akkor tört meg, ha egy-egy légy után kapott. Csőke feküdt, de aludni nem tudott. Nem hagyta a meleg, meg gondolatai sem. — „Mi lesz, ha továbbra is ilyen forróság lesz?” — töprengett és egyik gondolatát a másik űzte el. — „Vajon tud-e már az egészről az intéző úr? Mi van a családdal, és mi lesz?” — Mit tehet ő? Talán egy szín vagy egy nádkerítés? — árnyékot adna. És a víz? — új kutat — nem, az sokba kerül! De hia elhullik a nyáj?! Felkelt, elővette karmpós botját és a kút felé ballagott. Betyár ment utána! Vizet húzott. Az első vödörrel még tiszta volt. Letette a vödröt a kút kávájára és nagyot ivott belőle. A többit Betyár nyakába öntötte. Az megrázta magát, utána lefeküdt a kútkáva hűvösébe. Még meg sem telt a széles itatóvályú, amikor csak félig merült a vájdör. Csőke abbahagyta. A nyáj felé tartott. Betyár körülszaladta és ugatásával élesztgette a melegtől elalélt birkákat. Csőke állt és figyelt. Szíve elszorult. — „Vajon hány marad az álláson?” Számolta: egy, kettő, három ... és mire a nyáj elvonult, ... tizenöt, tizenhat. Tizenhat bárány. Mind a tizenhat idei. Mindegyikhez odament, megnézte. — Hőguta! Hőguta! — ismételgette a szavakat. Nem lehet más, csak hőguta. Elpusztul ez mind — emésztette magát. .. . Erzsébet-nap körül a hideg őszi szél elhajtotta a fellegeket. Hidegre fordult az idő, hajnalra deres lett a puszta. A pásztorember aratása ilyenkor van. Ettől a naptól félt Csóké. Szívesebben kinn maradt volna egész télen. Azonban két nappal ezután a számadó egy juhászbojtárral együtt, őt küldte be, hogy készítsék el a birkák helyét. Éppen a szalmakazal felé ballagtak az ökrösszekerekkel, amikor a major alatt bekanyarodott a homokfutó. Még messze járt, amikor Csőke kalapjához nyúlt, hogy jól megemelje és odaköszönjön neki. Az intéző meglátta és odahajtott. — Jó napot kívánok — mondták mind a kettes, hangosan, tisztán, érthetően. S mire az intéző leszállt a kocsiról, levett kalappal, meghajova álltak előtte. — Te, te ... —■ mutatott Csőkére, s kis szünetet tartott, hogy kitalálja a nevét, de nem jutott eszébe és folytatta. — Te, hány bárány döglött meg a nyáron? — mondta köszönés helyett. — Elpusztult 182 darab, intéző úr, de én ... nem tehetek róla. — Az felhúzta kesztyűjét, felszállt a kocsira és onnan kiáltott vissza. — Este öt órára gyere be hozzám. — Igenis, tekintetes úr — válaszolta Csőke, s mire felegyenesedett, a kocsinak már csak a hátulját látták. Már fél ötkor ott toporgott az uradalom irodái előtt. Az aznap esett friss hó elolvadt a lába alatt, s csak akkor vette észre, hogy sárban áll, amikor az iroda ablakán kiáramlott a felgyújtott villany fénye. Árnyékot keresve tovább akart lépni, de alig lépett kettőt , megállt. Az inas az ajtó mindkét szárnyát kitárta, nagy csörömpöléssel kilépett rajta a csendőrjárőr. Harsány kacagásukat hullámszerűen verték vissza a kastélykert fái. Még visszhangzott az erdő, amikor az egyik észrevette, hogy valaki áll a fa mögött. Ráordított. — Te mit keresel itt? — Csőke válaszolni sem tudott, mert az intéző odaszólt az őrmesternek, hogy ő hívta. — Lám, most megismert —– gondolta Csőke. De izgalma még fokozódott. Majd a csendőr szólalt meg újra. — Maradjunk, kérlek? — kérdezte az intézőtől. — Nem, nem kell, Bandikám, köszönöm, nem kell. Nem érdekes az egész — válaszolta az intéző. Majd elköszöntek egymástól és amikor a csendőrök elmentek, az intéző odakiáltott Csőkének: — Elmehetsz öreg, nincs szükségem rád. — Csőke agyán felvillant az életösztön diktálta gondolat, s úgy ismételgette, mint egy rossz zenegép: — maradok, maradok, maradok ... S csak állt, állt, mozdulni sem tudott. Forgott vele a világ, majd újra az intéző szólalt meg: — Nem hallod, öreg, elmehetsz. Újévtől nincs szükségem a szolgálatodra. — Csőke megrendült, aztán úgy érezte, hogy zuhan valami feneketlen sötét mélységbe. Odahaza karácsonyra készült a család. Meg volt már a fenyőgally, meg a rávaló is. Csőkéné kalácsot sütött. Fonottat, meg lekváros kiflit és alföldi perecet, éppen kisült az első kemencével, amikor Csőke belépett a cselédkonyhába. Csak most, amikor a friss kalács illata megütötte az orrát, vette észre, hogy odahaza van. Felesége nem látta bánatát. El volt foglalva a sütéssel, meg aztán férje sohasem volt bőbeszédű. Karácsony reggelre vastag hó hullott a pusztára. Csőke most is korán kelt, etetni kellett. Miri reggelizni jött, fenn volt már az egész család. A puha kalács és a tej ízlett, de már mindenki az ebédet várta. Borjút vágott az uraság, abból kaptak. Nem sokat, mert a két nagyobb gyerekre már nem járt. De pótolták krumplival. Csőkéné a reggelinél észrevette, hogy férjét valami bántja. Amikora gyerekek kimentek, meg is kérdezte. — Hej, feleségem — válaszolta Csőke —, tönkretett bennünket ez a nyár. Eldöglöttek a bárányok. •— Baj is az — válaszolta az asszony. — Nem pusztul bele az uraság. Maradt még neki elég. — Maradt, maradt — mondta Csőke —, de mi nem maradhatunk. Újévkor menni kell. Ha pedig nem megyünk, kiraknak. — Kiraknak! — kiáltott fel Csőkéné —, hová? Úristen, hová? — mondogatta kétségbeesve és most érezte igazán, mit jelentett eddig számukra a szűk uradalmi cselédlakás. Majd mindketten abban reménykedtek, hogy csak sikerül valahová elhelyezkedni. A felmondás után járt három nap új helyet keresni. A kopott csikóbőr tarisznyába a karácsonyi kalácsból Csőkéné odarakta a maradékot. Férje zsebbe tette a cselédkönyvet és gyermekeitől el sem búcsúzva, elindult. Felesége biztatta, de ő szomorúan ment el. Ment vele Betyár is. Járta a környékbeli uradalmakat, majd a háromnapos eredménytelen bolyongás után úgy érezte, elfogyott minden ereje és este hazafelé vette az irányt. Letért az útról és egyenesen ment keresztül a nagy legelőn, ahol a nyáron legeltetett. Világos volt az éjszaka, világított a hó, meg a hold. Pár órai gyaloglás után a világos éjszakában feladta magát a távoli kút a feleresztett kútsorral. Magasnak látszott. Úgy érezte, mintha a földgolyóra menne felfelé. A kúthoz ért. Betyár körülfutotta, utána felé fordult, s mintha azt mondta volna, hogy lám, ő is megismerte. Csőke ment, ment, közelebb a kúthoz, aztán mikor egészen odaért, belépett a hólepte állóra. Ráhajolt a korlátra és hoszszan nézett a kútba. Vize több és tisztább volt, mint a nyáron. És ahogy a vizet nézte, a hold fényénél meglátta benne magát. A sima víz a szűkülőnek látszó kút alján visszatükrözte meggyötört arcát. Kicsinek látta magát. Mélyebbre hajolt. Mindent elfelejtett. Csak nézett, nézett lefelé a mélybe. És ... Szélesen gyűrűzött a víz tükre és mire újra elsimult, eltűnt belőle Csőke fáradt arca. Betyár hosszú, elnyújtott szűkülésbe kezdett. Ment, szállt a vonyítás a hideg levegőben. Meszsze hallatszott a holdvilágos éjszakában, de nem hallotta meg senki sem. SZABAD FÖLD 1970. SZEPTEMBER 27. ász étterem, szálloda a Zsóry fürdőn Nem lehet elkerülni! A miskolci út mentén tábla jelzi a Búzakalász étterem-szállodát Mezőkövesden, a Zsóry fürdőnél. Egyébként is észrevenni nemcsak az emeletes épületről, hanem — amikor a szél a fürdővíz kénes szagát eltéríti — a finom, ínycsiklandozó illatokról, amelyek felcsigázzák a gyomrot és a képzeletet. A finom falatokat Orosz Zoltán konyhafőnök irányításával készítik a kövesdi asszonyok, s az egész létesítmény vezetője Lengyel Gyula — valamennyien a mezőkövesdi Búzakalász Tsz alkalmazottai. Kiváló szakemberek, amit már most meg lehet állapítani, ha másról nem, hát a forgalomról. Nyáron a fürdési szezonban például a 60 ezer forintot is elérte a vasárnapi forgalom. Nem sokkal marad el ettől a szombati sem, és a többi napokon is jelentős a látogatottság. Ottjártunkkor például 85 tagú bányászcsoport foglalta el az étterem egyik felét, s éppen nagy élvezettel fogyasztották a disznótorost. — Megérte felépíteni ezt a létesítményt? — Bárcsak az enyém lehetne... — mosolyogd a vezető. Közben megérkezik Rusznyák András, a Búzakalász Tsz elnöke. Tőle érdeklődünk a részletek iránt. — Hogyan született az étterem-szálloda létrehozásának gondolata. — Ez csak egy kis része koncepciónknak, távolabbi terveinknek, beruházásainknak. Ha ez beválik, szeretnénk az ország üdülőhelyein több hasonló étterem-szálloda létrehozásának nekivágni. A Balaton környékén és Miskolcon. Érdeklődés máris van. — Mibe került ez a létesítmény? — Saját terveink, elképzeléseink alapján, magunk végeztük a kivitelezést. A munkát április 12-én kezdtük és június 19-én volt az ünnepélyes megnyitó. Az egész építmény — két étterem, két terasz, egy bár és az emeleten 18 szállodai szoba 60 ággyal, minden gyönyörű és modern berendezéssel — kétmillió forintba került. A téesznek egyébként 820 dolgozó tagja van, s az összlétszám, a nyugdíjasokkal és a járadékosokkal együtt, több mint 1200. Csaknem tízezer holdon gazdálkodnak. Állattenyésztésük különösen fejlett. Az állam-nak történő eladások mellett saját húsüzemükben is végeznek húsfeldolgozást. A szövetkezetnek jelenleg az évi 130 millió forintos árutermelés mellett mindössze 7 millió forint tartozása van az államnak, de ezt a hitelt a következő két évben teljes egészében visszafizetik. Jelenleg 128 forintot fizetnek egy tízórás munkanapra a tagságnak, s ehhez napi 31 Ft szociális juttatást lehet hozzászámolni. Csépányi Lajos