Szabad Föld, 1975. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-05 / 1. szám

2 SZABAD FÖLD URH-val jár a „középkor ördöge” Ha valahol véletlenül meg­pillantjuk, mindjárt derűsebb lesz a kedvünk, és talán még eszünkbe jut gyermekkorunk régi kedves mondókája: „Ké­ményseprőt látok, szerencsét találok!” Ilyenkor, óesztendő végén Új­­év napján meg különösen ked­vező előjelnek számít a kémé­nyek kormos arcú vándorával való találkozás. A babona sze­rint ugyanis meghatározhatja kedvező kilátásainkat. Ha nem is vesszük komolyan a dolgot, azért jólesik titokban megfogni valamelyik gombunkat, „leko­pogni” szerencsénket. De h­át honnét is ered a ké­ményseprőkhöz fűződő hiede­­­lem, miért éppen ők hozzák a szerencsét? A babona keletkezése vissza­nyúlik egészen a misztikus kö­zépkorba. A följegyzések sze­rint a XII. század elején jelen­nek meg a háztetőkön az első kémények s ekkor tűnnek fel­­.Európa országaiban az Itáliából útrakelt vándorkéményseprők. A középkor babonás embere fél ugyan tőlük, ördögöknek tartja ezeket a kormos embereket, de nagy szüksége van rá, mert más nem vállalkozik az akkor még nagyon leszólt munkára Nagy szerencsének számít hát, ha a városban vagy akár a fa­luban föltűnik az „ördög”, a kéményseprő. Évszázadokon át az olaszok űzik ezt a mestersé­get, más országokban megve­tett foglalkozásnak számít a ké­ménykotrás Jellemző, hogy még a céhrendszer őshazájában, Né­metországban is csak 1715 táján nyernek polgárjogot, ezzel együtt céhmesteri jogokat a ké­ményseprők. Nálunk ugyan­csak olasz spaesterek teremtik meg a szakmát. Az első hazai kéményseprő, Sztanzin Péter Milánóból költözik Budára, em­lékét ma is őrzi az úgynevezett kéményseprő madonna képe a krisztinavárosi templomban. Mária Terézia korában viszont már kiváltságlevelet is kapnak a pozsonyi és a budai kémény­seprő céhek. Ez azt jelentette, ho£y a mester elhalálozása után a mesteri jogok az özvegyet és gyerekeit is megillették. Min­den­esetre a múlt század elején a mesterség már nagy tisztelet­nek örvend. Hazánkban jelenleg nem egé­szen kétezer kéményseprő őr­ködik s tartja karban a közel hatmillió kéményt. Ez a szak­ma is komoly létszámhiánnyal küzködik, egyre kevesebb az utánpótlás. Hovatovább a fe­kete egyenruhás, kormos arcú kéményseprő, legalábbis a nagyvárosainkban, ugyanolyan ritka lett, mint a fehér holló. No, nem a szakma sorvad el,­­csupán az eszközei, külsőségei igazodnak a rohamléptekben fejlődő modern korunkhoz. A klasszikus kéményseprő még papucsban járt, fekete vászon­öltönyt, fehér szájkendőt viselt, csőkefét, tolókefét, drótseprűt, vasgolyót és kaparóvasat hor­dott magával. Napjaink „ké­ményműszerésze” már közönsé­ges civil ruhában látogatja a nagy lakóházakat, táskájában ultrarövidhullámú adó-vevő be­rendezés, gázszimatoló, füst­mérő, huzat- és koromjelző készülék lapul. Faluhelyen ugyan még a ha­gyományos öltözékben végzi munkáját a „középkor ördöge”, de már ő sem a régi eszközök­kel. Itt-ott már ultrarövidhullá­mú rádióval vizsgálja a ké­ménydugulást, a kémények doktora, több új műszer köny­­nyíti munkáját. Ezzel együtt­ nagy felelősség hárul rájuk. Há­rom-négy falu tartozik egy-egy kéményseprő felügyelete alá és a szolgálat huszonnégy órán át tart. Az átlagkeresetük? Két­­ezerhatszáz-kétezerhétszáz fo­rint, aminél azonban a tényle­ges jövedelem több. A tüzeléstechnika moderni­zálása természetesen a ké­ményseprő szakmát is nagy fel­adatok elé állítja. A szakma színvonalának további javítása érdekében alakult meg az el­múlt években a Kéményseprő­ipari Fejlesztési Társulás, amelynek valamennyi megyei kéményseprő vállalat tagja már. A társulat célja, hogy tovább korszerűsítsék a szakmát, újabb kisgépeket, műszereket és új technológiát alkalmazzanak. —­sp. — •A TÖRVÉNYTÁR A mezőgazdasági és élel­mezésügyi miniszter 26/ 1974. (XII. 11.) MÉM szám­mal módosító és kiegészí­tő rendeletet adott ki az élelmiszeripari és fagazda­sági ágazatokban­ működő szervezetek szocialista munkaversenyéről. A rendelet többek kö­zött úgy szól, hogy az éves gazdálkodási versenyben legkiválóbb eredményeket elérő mezőgazdasági szö­vetkezet részére a mező­­gazdasági és élelmezésügyi­­miniszteri — a TDT javas­lata alapján — évenként május 1. alkalmával „Ki­váló Szövetkezet”, illetve „Kiváló Szövetkezeti Tár­sulás” kitüntetést és pénz­jutalmat adományoz. A fo­gyasztási szövetkezetek részvételével működő szö­vetkezeti társulások eseté­ben a miniszter a Fogyasz­tási Szövetkezetek Orszá­gos Tanácsának javaslatát is figyelembe veszi. A rendelet szabályozza a középtávú — tehát ötéves — gazdálkodási verseny feltételeit is.★ Az igazságügy-miniszter 11/1974. (XII. 17.) IM szá­mú rendelete szabályozza a bírósági letétbe helyezés feltételeit és azok formáit. Bírósági letétbe helyezés történhet teljesítés vagy megőrzés céljából. Teljesí­tés céljából pénzt, érték­papírt, illetőleg más okira­tot lehet bírósági letétbe helyezni. Száz forintot meg nem haladó összeg nem he­lyezhető bírósági letétbe. Megőrzés végett pénz vagy bírósági letéti keze­lésre alkalmas más tárgy — okirat, értékpapír, ék­szer stb. — helyezhető bí­rósági letétbe. Az állam a bírósági letét után kama­tot nem fizet, őrzési díjat és kezelési költséget nem számít fel. A rendelet intézkedik a közjegyzői letétről is. Pénzt a közjegyző letétként nem fogad el. Egyébként a köz­jegyzői letétbe helyezésnek ugyanolyan hatálya van­, mint a bírósági letétbe he­lyezésnek. Már az ősember is? Igen, B. Reber svájci régész szerint már az ősember is pi­pázott. Feltevését alátámasztják az Európa legrégebbi leletei között talált füstszívó eszközök, a pipa alakú füstölőszerszá­mok. Különböző bódító növé­nyeket égettek bennük. Plinius római történetíró azt állítja, hogy a „barbárok” a gyékény­sást kedvelték, a szkíták meg kendert szívtak. Nos, bárho­gyan történt is, kontinensün­kön Amerika felfedezése után, az új világból áthozott do­hány meghonosításával alakult ki, és terjedt el járványsze­­rűen a mai értelemben vett pipázás. „1580-ban jött a dohány leg­először Európába — olvashat­juk a Pesten megjelent Hon­művész 1834. augusztus 21-i számában — s már 1605-ben Nagy-Britanniában annyi bará­tot szerzett magának, hogy első Jakab nyilvános beszédet tarta ellene. Ilyformán többen nyilatkoztak. Az első „gyengéd fazekasföldből, másfél arasznyi hosszú” pipákat bizonyos Ra­­leigh Walter készíté. Onnét Hollandiába jutottak, mely or­szág 120—130 esztendeig , egy­más után mintegy ötvenezer forint vámot vett be esztendőn­ként belőlek.” Magyarországra is hamar be­tört a dohány, s vele együtt a pipázás szokása. A törökök már 1615-ben Bethlen Gábort különféle díszes ősi bukókkal, más-más alakúra vágott illa­tos dohánnyal és kostök zacs­kókkal ajándékozták meg. De a fejedelem nem ízlelte meg a dohányzás „gyönyörét” ha­nem azoknak osztogatta széj­jel a pipákat, a dohányt, akik abban gyönyörűséget leltek ... És hogy miként gondolkodtak nálunk Rákóczi korában a do­hányzásról? Éppen úgy, mint napjainkban. „Sokan mint va­­lamelly közönséges panaceát te­­kintek minden betegségek és bajok ellen. .Mások kárhozta­tok, mint valamelly ördögi nö­vényt. Azon kérdés felett is sokat vitatkozának, ha valljon a tanulónak (deáknak) szabad legyen-e pipázni.” Akármennyit vitatkoztak is a dohány hasz­náról és káráról, az „ördögi nö­vény” sokkal gyorsabban meg­honosodott, mint a vele egy­­időben hazánkba érkezett bur­gonya. Hamar művészi tökély­re emelkedett az új foglalko­zás is: a pipafaragók mester­sége. Vagyont érő füstölőszer­­számokat készítettek a lelemé­nyes és ügyes kézművesek. Azt a pipát például, amelyet most a tápiószelei múzeumban őriz­nek hat tehén áráért vásárolta hajdani tulajdonosa. Egyébként szenvedélyes pipázó volt II. Rá­kóczi Ferenc is, csakúgy­­mint Vak Bottyán, akinek az arc­mását őrző faragott pipája a szentesi múzeumban látható. Hazánk leggazdagabb — kö­zel ezer darabos pipagyűjte­ményét — a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. Országos híre van már az ibafai pipamúzeumnak is, ahol a közismert mondókával szem­ben a helybéli papnak nem­csak fapipája, de igen sok más különlegessége is van. Meg­számlálhatatlan ma már azok­nak a magángyűjtőknek a szá­ma is, akik kedvtelésből, vagy ahogy divatos nyelven monda­ni szokták hobbiból gyűjtik a régi pipákat. Prajda Vendel tolnai ácsmester négy évtizede hódol már ennek a szenvedély­nek. Többek között nála talál­ható Damjanich János honvéd­­tábornok, az aradi mártír pi­patóriumának 6-os számú pi­pája. Váradi László, a várpalotai 303-as számú Iparitanuló Inté­zet­­igazgatója is lelkes pipa­gyűjtő. Éppen harminc eszten­deje tölti már szabad idejének egy részét a füstölőszerszámok tanulmányozásával, fölkutatá­sával. A legöregebb pipája 1701-ből való, gyűjteménye első darabját, egy grúz pipát pedig a front alatt, egy szovjet ka­tonától kapta. Dédnagyapáink még sárga­­rézkupakos, meggyfanyelű cse­réppipákból pöfékeltek, és csak így karácsony táján vették elő a féltve őrzött, drága tajtékot. Akkor még a pipázás olyan ál­talános volt Magyarországon is, hogy az évente felhasznált nyersanyag feléből csak pipa­dohányt készítettek a gyárak. Napjainkban már közel sincs olyan kultusza a „pipaszónak”, száz dohányos közül jó ha négy-öt pöfékel. Nem is emiatt fáj a fejünk, a baj csak az, hogy egyre sűrűbb az az átko­zott cigarettafüst... Sulyán Pál •— Új életet kezdtünk, de olyan későn tetszett kinyitni, hogy nem tudtuk kivárni! (Mészáros András rajza) 1975. JANUÁR 5. SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszö­vet­kezetek Országos Tanácsának hetilapja A szerkesztő bizottság elnöke: Szentkirályi János Főszerkesztő-Fék Gyula Főszer­kesz­tő-helyettes: Söptei János Szerkesztőség Budapest Vill., Somoeyi Béla utca 0. Postacím: 1978 Budapest ToWon 142-220 138-821 Kiadja 9 Hírlapkiadó Vállalat Postacím: 1959 Budapest Telefon 143- 100 142-220 Buda­pest VTN­ Blana Lujza tér 3. Fejelzts Kiadó Csollány Ferenc terjeszti -k­i M Magyar Posta Előfizethető minden postaavatalban és a kézbesítőknél Előfizetést dl: » nőnapra 1.20 forint, negyedévre 11.40 forint Bokiltőőtt kéziratokat nem ér-»övük­ meg és nem adunk vissza Index: 25 ITJ Szikra umn/iDne !_________________________

Next