Szabad Föld, 1979. január-június (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-07 / 1. szám

2 SZABAD FÖLD EGYÜTT Nekem az az ünnepek ünne­pe, ha összejön a család az öreg, nagy házban. Ezen a télen az anyám nevenapja jelentette a karácsonyt, „csal,­ tizenheten voltunk igaz — négyen nem jöt­tek el —, de ahhoz képest, hogy ketten vagyunk testvérek, elég­gé megnőtt a család. Unokák, dédunokák, nők, sógorok ... só­gornők, nászok, nászasszonyok... mindannyian más-más foglalko­zásúak, más-más egyéniségek, alkatok, és mégis is. ’ együtt egyek: a család. A család fogal­mát legigazabban az egyik uno­kám fejezte ki, még mikor óvo­dás volt. Fényképet kellett vin­ni az óvodába, hogy „szemlélte­tő” legyen a család. És nem azt vitte el, ahol ők hárman — ap­ja, anyja és ő — voltak meg­örökítve. „Ez nem család” jel­szóval azt vitte, ahol a kicsit giccses, de nagyon kedves cso­portképen akkor még csak tízen nézünk bele a fényképezőgép lencséjébe. .. Hangos a ház. Hullámzunk egyik szobából a másikba, fel, a manzárdba... Jó le-fel róni a lépcsőház falépcsőjét. Ó, de sok­szor szerettem volna, ha nem ropog! Most ezt is jólesik halla­­­ni, s minden lépésemnél „az idő tengerébe” süllyedt pillanatokat idézni... A valamikori szobáim­ban a harmadik generáció — három apróság —, csörömpöl, vi­sít, nevet. A család férfitagjai az ebéd maradványai, hűlő fekete ,mellett a világ dolgairól beszélnek, lent, a földszinten, a valamikori ebéd­lőben, ahol mára csak egy nagy­asztal jelzi azt az időt, amikor együtt élt a család. Ahol kőzet­gyűjtemény és kagylógyűjte­mény, havasi fenyőgally — jel­zi a régi nagy utakat. S köny­vek sorakoznak lehető és lehe­tetlen helyen, amelyek már nem férnek el egyik könyvespolcon sem. Vagyis, amolyan lomtár lett, a mi, gyerekek — tegnapi szenvedélyünk, hitünk lomtára. Ma ez sem fáj. Ma minden szép és jó, a szegfűk, krizantémok a legszebbek, s a kalács soha ilyen jó nem volt, és soha ilyen ked­vesek és jók nem voltak a csa­lád tagjai, mint ma. Igen, az ünnepek ünnepe, ha összejön a család. Most eltűn­nek a vélt vagy való sérelmek, amit a munkahelyek, kollégák, főnökök, tanárok nyomnak az ember vállára, szívére,­ most csak öröm van, derű. Ebben a túláradó érzésben ülök le az anyám szobájában, ahol éppen a kisebbik, gimnazista lányom tartózkodik. Az öreg kandalló ontja a meleget, az ablakokat cibálja a szél. Jaj, de sokszor ki­vágta az ablakszárnyakat! Míg aztán külső görbölőkkel rögzí­tették. Sokszor lázadtam az öreg ház ócskasága ellen, és most mindez együtt az életemet jelen­tik. A tegnapot, az emlékezés szárnyán előringó szépet, jót, nagyszerűt. Igen, a „megszépítő messzeség. ..” — Nehéz hetem volt Mamu­­kám — mondja éppen a kislá­nyom —, négy dolgozatot írtunk, két nagy feleltetés volt... Egész héten egyetlen remegés voltam... mint akit dróton rángatnak ... Fáradt vagyok. Egy kívánságom van: „Csak pihenni, csak pihen­ni ...” mondja pátosszal Vajda János sorait. Anyám nem idéz költőket, csak a múlt érzéseit: — Hajnalban keltem. Mentünk, a bátyámmal a határba... Ara­tás volt... Emlékszem, amikor felkeltem és fésülködtem, sütött a Hold. Álltam az ablaknál, néztem az ezüsttel szórt vilá­got ... Álmos voltam, de menni kellett. Szerettem a mezőre jár­ni. Szerettem az időt, pedig na­gyon elfáradtam, sokszor. Szed­tem a markot, kazlazáskor én adogattam fel a szénát... Olyan idős voltam, mint te most, tizen­hat éves... — Az más volt, Mamukám. Az ember idegrendszerét nem vet­te úgy igénybe régen a munka, mint most. A fizikai fáradtság jó. És kapcsolat volt a termé­szettel, idővel... De mi van most? Miért kell nekem hat ol­dalon levezetni egy matekpél­dát? A számok világában nincs más út, csak a tények, eredmé­nyek ... Nincs érzelem. Hol va­gyok én ebben a számhalmaz­ban? Én, az ember?... Nagy kérdés. Mert ugyan hol vagyok én most a tegnapi recse­gő falépcsőkben, a tegnapi csil­­laghullásos augusztusi estékben, álmaimban? ... Vagyunk, mert emberek vagyunk. És két ember helyett immár huszonegyen, mint a nagy­család tagjai — érezzük az életet, vívódunk és keresünk,­sí­runk és örülünk, és ha más for­mában is, mint régen, de próbá­lunk családban élni, s ember lenni. Bertalan Ágnes TÖRVÉNYTÁR A pénzügyminiszter a 33/1978. (XII. 22.) PM. szá­mú rendeletével módosí­totta az egyes illetéksza­bályokat. Az új rendelke­zések 1979. január elsején lépnek hatályba. A szülő, a házastárs, a gyermek öröklése esetén csökken az öröklési ille­ték. Ugyanakkor — az új szabályozás értelmében — sor került az ajándéko­zási illeték mérséklésére is. Mentes az öröklési ille­ték alól a lakástulajdonos öröklése, ha az örökös ta­nácsi lakás bérlője, de a lakásbérleti jogáról a La­kásügyi hatóság javára a hagyaték átadását követő­en lemond és ezt a lakás­ügyi hatóság elfogadó nyi­latkozatával az illetékhi­vatalnál igazolja. Annak az örökösnek a terhére, aki a hagyatékot képező lakásban állandó jelleggel lakik, a lakástu­lajdon forgalmi értéke után az egyébként járó öröklési illeték 40 százalékát, an­nak az örökösnek a ter­hére pedig, akinek örökölt lakásában örököstársa vagy más személy (a továbbiak­ban: más személy) lakik állandó jelleggel, a lakás­­tulajdon forgalmi értéke után az egyébként járó öröklési illeték 30 százalé­kát kell kiszabni. E ked­vezmény feltételét a ha­gyaték tárgyalása során vagy ilyen hiányában az illetékhivatalnál igazolni kell. Az igazolás történhet személyi igazolvánnyal vagy más megfelelő mó­don. A jövőben — tehát 1979. január 1. napjától kezdődő­en — a hagyatéki eljárási illetéket kiszabás alapján, pénzzel kell megfizetni. A hagyatéki eljárás illetéké­nek megfizetése most már nem a közjegyzőnél, ha­nem az öröklési illetékkel együtt az illetékhivatalban történik. Egy lány hazalátogat — Még mindig nem vett ko­csit? — kérdezett engem a lány. — Még mindig nem ment férj­,­hez? — kérdeztem én a lányt. Lehet vagy hat-hét éve, hogy megismerkedtem vele. Akkor ír­tam is róla. Pedig csak egy hét­köznapi karrierről írhattam: ti­zennyolc évesen került Tiszafü­redről a fővárosba, rögtön érett­ségi után, és huszonkét évesen már az egyik építési vállalat fe­lelős­ posztján­­dolgozott, önálló lakása volt, igaz, tragikus kö­rülmények között jutott hozzá: az öregasszonyt, akivel eltartá­si szerződést kötött, elütötte egy autó, s így az egyszobás kis la­kás Margitra maradt. Mint ki­derült, ma is ott lakik, de azóta építészmérnök lett, és van egy autója. — Nem flancból vettem ko­csit — mondta most. — Csak, tudja, nagyon öregek már a szü­leim, s én egyetlen gyerekük vagyok, sűrűbben kell hazajár­nom hozzájuk. És kocsival köny­­nyebb. Holnap is meglátogatom őket. Akkor nagyon boldogok voltak, hogy maga írt­­rólam. Nem kíváncsi rájuk? Szívesen magammal viszem. Meghívását elfogadtam. ★ Kicsi parasztház a nagyköz­ség peremén. De a kerítés már versenyre kel a belterületi há­zak díszes kerítéseivel. Az ud­varon a gémeskút használatla­nul posványosodik, irigykedve a vízvezetékre. A padláson sértő­dötten mélyed magába a petró­leumlámpa, átengedve helyét a villanyvilágításnak. Hanem a két öreg öröme változatlanul tör külszínre a házból, mint valami örökké buzgó forrás. — Megjött a lányunk! A vendéget is hasonló, hagyo­mányos szertartással fogadják, akkor is, ha nem tudják mind­járt: engem hová tegyenek?! Margittal megegyezünk, hogy kezdetben eltitkoljuk kilétemet. Csak ám ez kezdetben némi za­vart okoz. Amíg a szobában bo­­rozgatok az öregemberrel, kint­ről, a konyhából hallom az öreg­asszony hangját. — örülünk, hogy most már autód is van. De még jobban örülnénk, ha most már férjed is lenne. Ez a férfi nem idős egy kicsit hozzád? És neki nincs autója? A vacsoránál aztán eláruljuk, hogy nekem csakugyan nincs autóm, és bevalljuk, hogy én tulajdonképpen ki vagyok. A két öreg egyszerre őszintébb lesz hozzám, mint egy vőjelölt­­höz. Ez számomra nagy meg­tiszteltetés, hiszen ezt kevés új­ságíró mondhatja el magáról. Vacsora mellett ilyesfajta pár­beszédet folytatunk: „Maga­ egy okos ember, be­széljen már a lányunk fejével! Hát élhet valaki ,ennyi idős ko­rában lányfejjel? A mi korunk­ban egy ilyen már régen öreg­­lánynak számított.” „De ma nem számít annak! Manapság, aki nő meg tud állni a maga lá­bán, nyugodtan várhat, amíg vele egyenrangú társra akad. Mert hiszen nem minden férfi egyenrangú egy olyan nővel, mint Margit.” „Sokra vitte a lá­nyunk, az igaz, de annyira so­hase viheti, mint egy férfi.” „Pedig vitte annyira! Néme­lyiknél még többre!” „Egyvala­miben mégse. Nagyon örülünk annak, amit elért, de az igazi örömünk az lenne, ha most már férjhez menne, és megajándé­kozna bennünket egy kis uno­kával. Addig nem akarunk meghalni.” Mit válaszolhattam volna er­re?★ Visszafelé Margitnak mégis válaszoltam. — A szüleinek igaza van, ne is haragudjon. Azt hiszi, elég, ha maga eléri, amit akar, és módja van rá, hogy kocsival könnyebben látogathassa a szü­leit? Azt hiszi, ezzel mindent megtett magának és őértük? Lé­tünk örök törvénye, hogy az em­berek utódaikban lássák folyta­tódni saját életüket. Szülei at­tól félnek, hogy az ő létük ma­gával megszakad. Mert maga ugyan már sok mindent teljesí­tett, csak még női hivatását nem. Margit nem különleges szép­ség, de megvan a képessége fia­talságának megőrzésére, érte­lemmel és mély érzésvilággal —­ és a fiatalság maga a szépség. Érthető, ha ennyire vigyáz rá. Szavaim azonban elgondolkoz­tatták. Hosszú hallgatás után kislányos naivsággal kérdezte: — Mit gondol, ha szüleimnek unokájuk lesz, ugye, azért még akkor se fognak mindjárt meg­halni? Szüts László — Mit nézel? Nem hallottál még az irodai munka racionalizálásáról? 1979. JANUÁR 7. SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának hetilapja Főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Szerkesztőség: Budapest, Somogyi Béla u. 6. 1978. Telefon: 138—821 Kiadja a „Hírlapkiadó Vállalat Budapest, Blah­a Lujza tér 3. 1959 Telefon: 343—100. 336—130 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető a hírlapkézbesítő hivatalnál, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KH2 Budapest V., József nádor tér 1. 1900) közvetlenül, vagy postautalvá­nyon, valamint átutalással a KHJ 215 — 96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj­­ hónapra 7,20 forint, negyed­évre 21,80 forint. Beküldött kéziratot nem őr­zünk meg és nem adunk visz­sza. Index: 25 777 78—5445 Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 0133 — 0950

Next