Szabad Föld, 1979. január-június (35. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 1. szám
2 SZABAD FÖLD EGYÜTT Nekem az az ünnepek ünnepe, ha összejön a család az öreg, nagy házban. Ezen a télen az anyám nevenapja jelentette a karácsonyt, „csal, tizenheten voltunk igaz — négyen nem jöttek el —, de ahhoz képest, hogy ketten vagyunk testvérek, eléggé megnőtt a család. Unokák, dédunokák, nők, sógorok ... sógornők, nászok, nászasszonyok... mindannyian más-más foglalkozásúak, más-más egyéniségek, alkatok, és mégis is. ’ együtt egyek: a család. A család fogalmát legigazabban az egyik unokám fejezte ki, még mikor óvodás volt. Fényképet kellett vinni az óvodába, hogy „szemléltető” legyen a család. És nem azt vitte el, ahol ők hárman — apja, anyja és ő — voltak megörökítve. „Ez nem család” jelszóval azt vitte, ahol a kicsit giccses, de nagyon kedves csoportképen akkor még csak tízen nézünk bele a fényképezőgép lencséjébe. .. Hangos a ház. Hullámzunk egyik szobából a másikba, fel, a manzárdba... Jó le-fel róni a lépcsőház falépcsőjét. Ó, de sokszor szerettem volna, ha nem ropog! Most ezt is jólesik hallani, s minden lépésemnél „az idő tengerébe” süllyedt pillanatokat idézni... A valamikori szobáimban a harmadik generáció — három apróság —, csörömpöl, visít, nevet. A család férfitagjai az ebéd maradványai, hűlő fekete ,mellett a világ dolgairól beszélnek, lent, a földszinten, a valamikori ebédlőben, ahol mára csak egy nagyasztal jelzi azt az időt, amikor együtt élt a család. Ahol kőzetgyűjtemény és kagylógyűjtemény, havasi fenyőgally — jelzi a régi nagy utakat. S könyvek sorakoznak lehető és lehetetlen helyen, amelyek már nem férnek el egyik könyvespolcon sem. Vagyis, amolyan lomtár lett, a mi, gyerekek — tegnapi szenvedélyünk, hitünk lomtára. Ma ez sem fáj. Ma minden szép és jó, a szegfűk, krizantémok a legszebbek, s a kalács soha ilyen jó nem volt, és soha ilyen kedvesek és jók nem voltak a család tagjai, mint ma. Igen, az ünnepek ünnepe, ha összejön a család. Most eltűnnek a vélt vagy való sérelmek, amit a munkahelyek, kollégák, főnökök, tanárok nyomnak az ember vállára, szívére, most csak öröm van, derű. Ebben a túláradó érzésben ülök le az anyám szobájában, ahol éppen a kisebbik, gimnazista lányom tartózkodik. Az öreg kandalló ontja a meleget, az ablakokat cibálja a szél. Jaj, de sokszor kivágta az ablakszárnyakat! Míg aztán külső görbölőkkel rögzítették. Sokszor lázadtam az öreg ház ócskasága ellen, és most mindez együtt az életemet jelentik. A tegnapot, az emlékezés szárnyán előringó szépet, jót, nagyszerűt. Igen, a „megszépítő messzeség. ..” — Nehéz hetem volt Mamukám — mondja éppen a kislányom —, négy dolgozatot írtunk, két nagy feleltetés volt... Egész héten egyetlen remegés voltam... mint akit dróton rángatnak ... Fáradt vagyok. Egy kívánságom van: „Csak pihenni, csak pihenni ...” mondja pátosszal Vajda János sorait. Anyám nem idéz költőket, csak a múlt érzéseit: — Hajnalban keltem. Mentünk, a bátyámmal a határba... Aratás volt... Emlékszem, amikor felkeltem és fésülködtem, sütött a Hold. Álltam az ablaknál, néztem az ezüsttel szórt világot ... Álmos voltam, de menni kellett. Szerettem a mezőre járni. Szerettem az időt, pedig nagyon elfáradtam, sokszor. Szedtem a markot, kazlazáskor én adogattam fel a szénát... Olyan idős voltam, mint te most, tizenhat éves... — Az más volt, Mamukám. Az ember idegrendszerét nem vette úgy igénybe régen a munka, mint most. A fizikai fáradtság jó. És kapcsolat volt a természettel, idővel... De mi van most? Miért kell nekem hat oldalon levezetni egy matekpéldát? A számok világában nincs más út, csak a tények, eredmények ... Nincs érzelem. Hol vagyok én ebben a számhalmazban? Én, az ember?... Nagy kérdés. Mert ugyan hol vagyok én most a tegnapi recsegő falépcsőkben, a tegnapi csillaghullásos augusztusi estékben, álmaimban? ... Vagyunk, mert emberek vagyunk. És két ember helyett immár huszonegyen, mint a nagycsalád tagjai — érezzük az életet, vívódunk és keresünk,sírunk és örülünk, és ha más formában is, mint régen, de próbálunk családban élni, s ember lenni. Bertalan Ágnes TÖRVÉNYTÁR A pénzügyminiszter a 33/1978. (XII. 22.) PM. számú rendeletével módosította az egyes illetékszabályokat. Az új rendelkezések 1979. január elsején lépnek hatályba. A szülő, a házastárs, a gyermek öröklése esetén csökken az öröklési illeték. Ugyanakkor — az új szabályozás értelmében — sor került az ajándékozási illeték mérséklésére is. Mentes az öröklési illeték alól a lakástulajdonos öröklése, ha az örökös tanácsi lakás bérlője, de a lakásbérleti jogáról a Lakásügyi hatóság javára a hagyaték átadását követően lemond és ezt a lakásügyi hatóság elfogadó nyilatkozatával az illetékhivatalnál igazolja. Annak az örökösnek a terhére, aki a hagyatékot képező lakásban állandó jelleggel lakik, a lakástulajdon forgalmi értéke után az egyébként járó öröklési illeték 40 százalékát, annak az örökösnek a terhére pedig, akinek örökölt lakásában örököstársa vagy más személy (a továbbiakban: más személy) lakik állandó jelleggel, a lakástulajdon forgalmi értéke után az egyébként járó öröklési illeték 30 százalékát kell kiszabni. E kedvezmény feltételét a hagyaték tárgyalása során vagy ilyen hiányában az illetékhivatalnál igazolni kell. Az igazolás történhet személyi igazolvánnyal vagy más megfelelő módon. A jövőben — tehát 1979. január 1. napjától kezdődően — a hagyatéki eljárási illetéket kiszabás alapján, pénzzel kell megfizetni. A hagyatéki eljárás illetékének megfizetése most már nem a közjegyzőnél, hanem az öröklési illetékkel együtt az illetékhivatalban történik. Egy lány hazalátogat — Még mindig nem vett kocsit? — kérdezett engem a lány. — Még mindig nem ment férj,hez? — kérdeztem én a lányt. Lehet vagy hat-hét éve, hogy megismerkedtem vele. Akkor írtam is róla. Pedig csak egy hétköznapi karrierről írhattam: tizennyolc évesen került Tiszafüredről a fővárosba, rögtön érettségi után, és huszonkét évesen már az egyik építési vállalat felelős posztjándolgozott, önálló lakása volt, igaz, tragikus körülmények között jutott hozzá: az öregasszonyt, akivel eltartási szerződést kötött, elütötte egy autó, s így az egyszobás kis lakás Margitra maradt. Mint kiderült, ma is ott lakik, de azóta építészmérnök lett, és van egy autója. — Nem flancból vettem kocsit — mondta most. — Csak, tudja, nagyon öregek már a szüleim, s én egyetlen gyerekük vagyok, sűrűbben kell hazajárnom hozzájuk. És kocsival könynyebb. Holnap is meglátogatom őket. Akkor nagyon boldogok voltak, hogy maga írtrólam. Nem kíváncsi rájuk? Szívesen magammal viszem. Meghívását elfogadtam. ★ Kicsi parasztház a nagyközség peremén. De a kerítés már versenyre kel a belterületi házak díszes kerítéseivel. Az udvaron a gémeskút használatlanul posványosodik, irigykedve a vízvezetékre. A padláson sértődötten mélyed magába a petróleumlámpa, átengedve helyét a villanyvilágításnak. Hanem a két öreg öröme változatlanul tör külszínre a házból, mint valami örökké buzgó forrás. — Megjött a lányunk! A vendéget is hasonló, hagyományos szertartással fogadják, akkor is, ha nem tudják mindjárt: engem hová tegyenek?! Margittal megegyezünk, hogy kezdetben eltitkoljuk kilétemet. Csak ám ez kezdetben némi zavart okoz. Amíg a szobában borozgatok az öregemberrel, kintről, a konyhából hallom az öregasszony hangját. — örülünk, hogy most már autód is van. De még jobban örülnénk, ha most már férjed is lenne. Ez a férfi nem idős egy kicsit hozzád? És neki nincs autója? A vacsoránál aztán eláruljuk, hogy nekem csakugyan nincs autóm, és bevalljuk, hogy én tulajdonképpen ki vagyok. A két öreg egyszerre őszintébb lesz hozzám, mint egy vőjelölthöz. Ez számomra nagy megtiszteltetés, hiszen ezt kevés újságíró mondhatja el magáról. Vacsora mellett ilyesfajta párbeszédet folytatunk: „Maga egy okos ember, beszéljen már a lányunk fejével! Hát élhet valaki ,ennyi idős korában lányfejjel? A mi korunkban egy ilyen már régen öreglánynak számított.” „De ma nem számít annak! Manapság, aki nő meg tud állni a maga lábán, nyugodtan várhat, amíg vele egyenrangú társra akad. Mert hiszen nem minden férfi egyenrangú egy olyan nővel, mint Margit.” „Sokra vitte a lányunk, az igaz, de annyira sohase viheti, mint egy férfi.” „Pedig vitte annyira! Némelyiknél még többre!” „Egyvalamiben mégse. Nagyon örülünk annak, amit elért, de az igazi örömünk az lenne, ha most már férjhez menne, és megajándékozna bennünket egy kis unokával. Addig nem akarunk meghalni.” Mit válaszolhattam volna erre?★ Visszafelé Margitnak mégis válaszoltam. — A szüleinek igaza van, ne is haragudjon. Azt hiszi, elég, ha maga eléri, amit akar, és módja van rá, hogy kocsival könnyebben látogathassa a szüleit? Azt hiszi, ezzel mindent megtett magának és őértük? Létünk örök törvénye, hogy az emberek utódaikban lássák folytatódni saját életüket. Szülei attól félnek, hogy az ő létük magával megszakad. Mert maga ugyan már sok mindent teljesített, csak még női hivatását nem. Margit nem különleges szépség, de megvan a képessége fiatalságának megőrzésére, értelemmel és mély érzésvilággal — és a fiatalság maga a szépség. Érthető, ha ennyire vigyáz rá. Szavaim azonban elgondolkoztatták. Hosszú hallgatás után kislányos naivsággal kérdezte: — Mit gondol, ha szüleimnek unokájuk lesz, ugye, azért még akkor se fognak mindjárt meghalni? Szüts László — Mit nézel? Nem hallottál még az irodai munka racionalizálásáról? 1979. JANUÁR 7. SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának hetilapja Főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Szerkesztőség: Budapest, Somogyi Béla u. 6. 1978. Telefon: 138—821 Kiadja a „Hírlapkiadó Vállalat Budapest, Blaha Lujza tér 3. 1959 Telefon: 343—100. 336—130 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető a hírlapkézbesítő hivatalnál, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KH2 Budapest V., József nádor tér 1. 1900) közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a KHJ 215 — 96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj hónapra 7,20 forint, negyedévre 21,80 forint. Beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk viszsza. Index: 25 777 78—5445 Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 0133 — 0950