Szabad Föld, 1982. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-04 / 27. szám

1982. JÚLIUS 3. Nemzetközi Szövetkezeti Nap Július első vasárnapján ez idén ünnepük hatva­nadszor világszerte a Nem­zetközi Szövetkezeti Napot Immár három évtizede annak, hogy mi, magyarok is bekapcsolódtunk ebbe a világmozgalomba. Manap­ság pedig már elmondhat­juk, hogy olyan állam va­gyunk, ahol a szövetkezők számaránya, a szövetkeze­tek gazdasági jelentősége nem csupán a kapitalista államoknál, de a szocialista államok egy részénél is jelentősebb. Hazánkban ugyanis a mezőgazdasági termékek háromnegyedét szövetkezetek állítják elő, a kiskereskedelmi forgalom­nak egyharmadát szövetke­zetek bonyolítják le, és a szolgáltatásoknak legalább egyharmadát, de alighanem nagyobb hányadát szövet­kezők nyújtják. Igen jelen­tős a szövetkezetek aránya a pénzforgalomban, vala­mint a lakásépítésben és fenntartásban is. A Nemzetközi Szövetke­zeti Nap tehát saját ünne­pünk. Politikai és gazdasá­gi helyzetünk most éppen olyan, hogy az ünneplés mondanivalója is egyértel­mű. A szövetkezetek, a szö­vetkezők legfontosabb fel­adata napjainkban, hogy még inkább kapcsolódjanak be a gazdasági élet fellen­dítésébe, a népgazdaság egyensúlyi helyzetének helyreállításába. Nem kell szerénykednünk, elmond­hatjuk, hogy ez a folyamat nem most kezdődik. A ma­gyar gazdaság megújulásá­nak nem egy vonását ép­pen a szövetkezetek kezde­ményezték. Ma már ott tartunk, hogy ezeknek a módszereknek egy része el­terjedőben van a társadal­mi élet más szektoraiban is. Mindez azonban nem jogo­sít önelégültségre, sőt ép­pen arra kötelez, hogy vé­gigvigyük, amit elkezdtünk, miközben legyen erőnk még újabb próbálkozások kidol­gozására és megvalósításá­ra is. Ez a nap azonban nem­zetközi esemény, tehát nincs jogunk ahhoz, hogy a gondolatot­­ csupán a saját belső szempontjainknak megfelelően nézzük és érté­keljük. Ha nemzetközi vo­natkozásban gondolko­dunk a szövetkezetekről, akkor egyértelműen idekí­vánkozik a nemzetközi helyzet mérlegelése is. Az pedig sajnos ezekben a na­pokban feszült, és nem kedvező a szövetkezeti gon­dolat megvalósítására. Újabb és újabb válsággó­cok lobbannak fel a Föld különböző pontjain, újabb és újabb támadások érik éppen azt a világrendszert, ahol a szövetkezeti gondo­lat megvalósítására a leg­kedvezőbbek a körülmé­nyek. Vissza kell kanyarodnunk tehát a Szövetkezetek Nem­zetközi Szövetsége 1923- ban megfogalmazott kiált­ványához, amely ezt a mon­datot is tartalmazza: „Le­gyen ez a nap hatásos hir­detője világszerte a szö­vetkezőknek, a társadalmi, a gazdasági haladás, a vi­lág­b­é­k­e megteremtése érdekében való összefogás­nak.” F. B. /////////zoww////////////// Csapatmunka, állami háttérre! Aki azt hiszi, hogy egy gyen­ge adottságú, bajba jutott szö­vetkezetet csak úgy egy csapásra egyenesbe lehet hozni, azt meg­kérem, kísérjen el Homokszent­­györgyre. Ma már nincs értelme firtat­ni, hogyan kezdődött. Tény, hogy 1975-ben létrehoztak Dél-So­­mogyban, négy szövetkezetből, illetve öt faluból egy gazdasá­got, amelynek a területe 11 ezer hektár, emberanyaga pedig több mint másfél ezer fő lett. Mind­ezt 14 aranykoronás homokon! Persze az egyesülési (egyesülés?) alapokmányok gyönyörű pers­pektívát rajzoltak a hatalmas gazdaság elé. Ám az élet más­ként reagált. Egy-két évig még ment valahogy a dolog, megél­tek a hagyományokból, de az­után bekövetkezett a csőd: az 1977-es zárszámadás 17 millió forintos mérleghiánya. Most már belátták az illetékesek is, hogy itt tenni kell valamit. «raw////z««w»vay Reizer József akkoriban a So­mogy megyei szövetség termelés­­fejlesztési csoportvezetője volt, korábban téesz főagronómus. Nem emlékszik már, hogy a me­gyei tanácstól vagy a megyei pártbizottságtól jöttek-e, de megkérdezték tőle: lenne-e bá­torsága átvenni ezt a csődtöme­get. Válasza három pontból állt. Először szeretné megnézni a gaz­daságot, másodszor szeretné tud­ni, hogyan fogadnák őt ott, de mindenekelőtt azt kötötte ki, , hogy egyedül nem megy. Ekko­ra görcsöt csak csapatmunkával lehet feloldani. Elfogadták mind­három feltételét, még azt is, hogy a csapatot maga állíthatja össze. Körülnézett, bár nagyjából is­merte a tájat. Sivár homok, ami ráadásul a kiegészítés nélküli műtrágyázástól alaposan el is savanyodott. A tagság viszont biztató: dolgozni szerető és dol­gozni tudó emberek, jó mező­­gazdasági hagyományokkal, sőt diplomás, fiatal szakemberek­kel. Olyan együttes, amely előbb is tudott volna alkotni, ha az egyesült szövetkezetek vezetői­ből alakult „koalíciós” élgárda képes lett volna irányt mutat­ni. Így azonban depresszióba süllyedtek, saját erejükben nem bíztak, ők maguk is külső segít­ségre vártak. Szólt tehát Scheer Györgynek, a szövetség közgazdasági titká­rának — korábban jó nevű té­­esz-főkönyvelőnek — és szerez­tek még harmadiknak egy gya­korló főagronómust. A tagság el­lenvetés nélkül megválasztotta mindhármukat. Ez történt 1978. február 16-án. A csapat első dol­ga az volt, hogy kidolgozzon va­lamiféle koncepciót. A teendő­ket — főbb vonalaiban — abban határozták meg, hogy korszerű­síteni kell a szervezetet, vissza­szorítani a veszteséges növénye­ket, például a kukoricát és az akkoriban „politikai növény­nek” számító cukorrépát. He­lyettük árunövénynek a burgo­nyát, a dohányt és a zabot szán­ták. Elhatározták, hogy küzdeni fognak a talaj savanyúsága el­len. Baromfi a téeszben akkor már nem volt, ők a sertés- és a marhahizlalást, valamint a tej­termelést akarták felfuttatni. A hizlalásra az adottságok meg­voltak, a tejtermelést pedig az akkor bevezetett jelentős pré­mium indokolta. Elkészítették a tervet, és ez lett az a „vállalko­zási szerződés”, amelyet a me­gyével megkötöttek. Megindult a munka, és igazi akadályokkal, ma is emlékezetes döccenőkkel tulajdonképpen nem is kerültek szembe. A már korábban ott dolgozott szakem­berek kitűnő, esetenként egyen­rangú segítőtársnak bizonyul­tak, a tagság pedig nem volt tü­relmetlen. Csodát persze hetek, hónapok alatt nem lehet csinál­ni, de annyit elértek, hogy a hetvennyolcas zárszámadás már csak hárommilliós veszteséget mutatott. Nem voltak azonban türelmetlenek a hatóságok sem, ennyi eredmény láttán elhitték, hogy a csapat alkalmas a fel­adat végrehajtására. Kaptak te­hát egy vendégcsapatot is. A MÉM, a PM, az MNB, valamint a megyei tanács összeállított egy bizottságot, amely heteken át dolgozott Homokszentgyörgyön. Munkájuk alapján került sor a téeszben az ország egyik első egyedi rendezési tervének elfo­gadására. Ez anyagi támogatást, pénzt jelentett, mégpedig nem is keveset. Megkezdődött a széles körű meliorációs tevékenység, amely meszezésből, vízrendezés­ből, zöldtrágyázásból állott, és képes volt megfordítani a tala­jok elsavanyodási folyamatát. Az állattenyésztés ütőképességének biztosítására pedig az addigi hat sertéstelepet, egy helyre hozták össze és modernizálták, a mar­hahizlalást pedig hasonlókép­pen korszerűsített körülmények között végezték, de nagyban. A veszteséges kukoricát és cukor­répát valóban csak­ azokon a ré­szeken termelték, ahol ezek el­fogadható termést is adtak. Végeredményben ismert dol­gok ezek, különösebb részlete­zést nem igényelnek. Feltétle­nül beszélni kell azonban a zab­ról. Arról, a gabonaféléről, amellyel hazánkban már alig foglalkoznak, mert keveset te­rem. Reizerék azonban tudták, hogy éppen a zab az a növény, amely a legjobban bírja — sőt javítja — a savanyú talajokat. Persze nem magyar, hanem a legkorszerűbb lengyel és NDK- fajtákkal kísérleteztek. Ezen a téren valóban csodát műveltek. Akadt olyan 200 hektáros tábla, amely kukoricából átlagosan 400 kilót tudott kiizzadni, zabból pedig 4,8 tonnát (!) termett. A gazdaságban egyébként most 1400 hektáron díszült a zab. Most már folytathatjuk a fel­sorolást: az 1977-es 17 milliós, majd 1978-as 3 milliós veszteség után az 1979-es mérleg null­szaldót mutatott, az 1980-as pe­dig már 13 millió forintos nye­reséget. A csapatmunka bevált, meghozta sikerét. De a következtetéseket még ne vonjuk le! A 13 millió forintos nyereségnek ugyanis legfeljebb a 20 százalékát produkálták a szántóföldek és az istállók. Az elnök így fogalmaz: — Mi azért vagyunk itt, hogy a földet műveljük. Ezért hív­nak minket mezőgazdasági ter­melőszövetkezetnek, ezt kéri raj­tunk számon az ország. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy ha mi ugyanolyan jól dol­gozunk, mint mondjuk egy me­zőföldi agronómus, akkor miná­­lunk az eredmény legfeljebb kétharmada lesz a Fejér me­gyeinek. Csupán a mezőgazda­ságból tehát egyszerűen lehe­tetlen megélni. Ez a koncepció már abban a bizonyos „vállalkozási szerző­­dés”-ben is szerepelt. Kinéztek egy elhagyott majort, rendbe­hozták az épületeket, azután összeszerelni valót kértek a Vil­lamos Berendezések és Készülé­kek Gyára (VBKM) kaposvári üzemétől. Legfeljebb ha két tu­cat emberrel kezdték, azok is csak akkor szereltek, ha a föl­deken nem volt munka. Ma már több mint száz emberrel, koope­rációs tevékenységet végeznek, ugyancsak a VBKM-nek, és még ötven emberrel építőipari mun­kákat vállalnak. A 220 millió fo­rintos éves termelési értékből ez a két tevékenység 50 milliót képvisel, de a haszonnak leg­alább a 80 százalékát adja. Ha az olvasó összeveti a ter­melési értéket és a nyereséget, rájön, hogy a tiszta haszon Ho­mokszentgyörgyön még mindig csak 5-6 százalék körül mozog. Ez pedig kevés, egy téeszt ak­kor tekinthetünk stabilnak, ha legalább 8 százalékos az ered­ménye. Tehát még mindig csak lépegetnek, nem értek a csúcs­ra. Mostanában jó néhány szak­embertől kérdezik meg, lenne-e bátorsága elvállalni ezt vagy azt a csődbe jutott gazdaságot. Azok hasonló válaszokat adnak, mint Reizer József annak ide­jén, de megkérdezik azt is, hogy „mi lesz a családommal?”. Te­hát, hogyan járnak a gyerekek iskolába, hol fognak lakni, és miből élnek meg. Természete­sen én is megkérdeztem ezt a csapat tagjaitól. Somogyban ebből a szempont­ból is egyedi megoldás szüle­tett. Reizer József és Scheer György ugyanis kikötötték, hogy megtartják lakásukat, továbbra is kaposvári lakosok maradnak, a kijáráshoz pedig személyi használatú gépkocsit kapnak. Homokszentgyörgyön tehát na­gyon körültekintő, nagyon ala­pos munkával bevált az egyedi rendezési terv. Az eredeti csa­pat tagjai jól érzik magukat, ha csak rajtuk múlik, akár onnan mennek nyugdíjba. Sajnos azonban közben — egy általá­nos érvényű állami intézkedés­sel — személyi használatú gép­kocsijukat elvették. Ha a saját kocsijukon járnak, azt sem fize­tik meg. Már azon is lehet vi­tatkozni, hogy helyes-e, ha az elnök és a közgazdasági helyet­tes az irodától 45 km-re lakik. Az viszont, hogy az elnök és a közgazdasági helyettes távolsági autóbusszal járjon munkába , bizonyos, hogy rossz megoldás. Sokkal több kárt okozhat, mint amennyi pénzt így meg lehetne takarítani. Földeáki Béla SZABAD FÖLD 3 /

Next