Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 1. szám

M­ JJV \\\\\\\\\\\\\\\\\V ^\XXXXXXXXXXXXXXX\\XXXXXXXX^XXX\XX\VO;\\X^X\N^^X\^^^>CC^^XV)^^^^^^XV<^^XX’)J ( Boldog iíj évet! ( A jókívánságok napjait éljük. Boldog új évet! — mondjuk családi körben és utcán, közértben és munkahelyen, két lélegzetvétel között. S bár esetenként végiggondolni saját jókívánságainkat sincs idő, azért az bízvást tudható: reális, földönjáró kívánságok ezek. Még akkor is, ha tovább rezonál­­nak bennünk a családok ünnepének fenyőillatú órái, az a he­­vültebb, emelkedettebb érzelmi fűtöttség, amely talán alkati adottságunkból is fakad, no meg aztán abból is, hogy aligha­nem évközi tartozásainkat törlesztjük most vele némiképp. Ám ezzel együtt is: nincs ember ma ebben az országban, aki ne tudná: kívánságainkat, terveinket, vágyainkat csak arra a valóságra építhetjük, melyet magunk teremtünk alapnak a jövő esztendő alá! És ki ne tudná, hogy ebben a munkában bizony esztendők óta vannak kényszerű gondjaink. Nem volt ez másként 1985-ben sem. Kemény, próbáratevő esztendő volt ez a mögöttünk maradó év is, a kis és a na­gyobb család életében egyaránt. Minden igyekvésünk ellenére is megesett, hogy gazdaságunkban nem a tervek szerint si­kerültek dolgaink, hogy veszteségek is érték a nagyobb csa­ládot és ennek következtében szűkebbre fogni kényszerült, amit szíve szerint pedig bővebben mért volna. Az is tagadha­tatlan, hogy esetenként egyfajta otthonossággal kopogtatott be porta­ajtókon a köznapi gond: bírókra kelve pályakezdők fi­zetésével, s a nyugdíjak sorában a csak szomorkás nagyság­rendűekkel. Népgazdaságunk még mindig védekező-állásba kényszerülve védte-óvta eddig elért vívmányainkat, alapellá­tásunk színvonalának csorbítatlanságát és azt a népgazdasági egyensúlyt, melynek megléte nélkül nincs kibontakozás. P­edig mi előbbre akarunk lépni! Nem mindenáron, nem valamely össznépi türelmetlenség okán, hanem józan mértékletességgel, számolva lehetőségeinkkel. Azokkal az erőkkel és eszközökkel, melyeket egy megreformált, korsze­rűsített gazdasági irányítás és a vele összhangba hozott tech­nikai és kétkezi szorgalom az eddigieknél végre nagyobb ha­szonra válthat. A párt XIII. kongresszusa, az országgyűlési és tanács­választások idején lezajlott országos méretű párbe­széd, vagy az éppen csak a minap megtartott népfront kong­resszus mind-mind ezt a célt is szolgálta: kendőzetlenül föl­tárni gondjainkat, illúziók nélkül számolni a külső körülmé­nyekkel, a gazdaság törvényeivel, s hozzájuk mérve erőfor­rásainkat döntést hozni, irányt mutatni, medret és mércét szabni holnapi teendőinknek. Nagy munka volt ez, belpolitikai életünk egészét átjárta, mozgásba hozta. Eredményeként elké­szült, s néhány nappal ezelőtt Országgyűlésünk kötelező erejű törvénnyé emelte népgazdaságunk VII. ötéves tervét. „Az 1986. január 1-étől az 1990. december 31-ig terjedő időszakra ez a törvény határozza meg a gazdasági növekedés ütemére és fő arányaira, a gazdaság szerkezetének korszerűsí­tésére, egyensúlyi helyzetére, a nemzetközi gazdasági kapcso­latokra, a tudományos kutatásra és a műszaki fejlesztésre, a lakosság életszínvonalának és életkörülményeinek alakulásá­ra vonatkozó célokat és a megvalósításukat szolgáló eszközö­ket.” A törvény első paragrafusának első sorai ezek. S az új esztendő küszöbén kívánhatunk-e többet, vagy mást egymás­nak és egymástól, mint azt, ki-ki a maga helyén tegye is meg érte mindazt, amitől a törvény betűje köznapi valósággá vá­lik. Az egymásra mutogatás ismerős és sajnos nagyon is szo­kásossá vált gyakorlata helyett egyértelművé kell tenni, hogy a terv­törvény mindenhol, mindenkire kötelező! A belőle adó­dó feladatokat lehet vállalni és nem vállalni, csak egyet nem lehet, s nem szabad: különböző „ügyeskedésekkel” (valljuk meg: a múltban nem egyszer patrónusoktól támogatva) ki­bújni alóla. Mert, aki ezt teszi — mondjuk ki! — tudatosan veszélyezteti egy nemzet boldogulását. Sokrétű célt tűzött ki ez a terv. Ám itt és most csak a legsürgetőbbekre hadd emlékeztessek. Fejleszteni és korszerűsíteni kell az ország termelőerőit, gyarapítani a nemzeti vagyont, emelni a gazdaság műszaki színvonalát és a lakosság életszínvonalát, javítani az életkö­rülményeket. ... A terv céljainak megvalósítása , érdekében olyan gazdasági környezetet kell létrehozni, amelyben fokozó­dik a nagyobb termelékenységben való érdekeltség, az alko­tó-, és vállalkozókészség, fokozódik a gazdasági verseny. Az értékesebb teljesítmény nagyobb társadalmi és anyagi megbe­csüléssel járjon együtt. Alighanem afféle szónoki kérdés volna csupán, ha most azt kérdezné az ember: van-e Magyarországon ma valaki, aki ezekkel a célokkal nem tud azonosulni? Bízvást mondható, ugyanilyen általánosságban, hogy nincs. Ám botor dolog vol­na azt hinnünk, hogy mindezek ellenére nincsenek már ütköző­pontok sem a terv céljai és a kisebb-nagyobb termelőegységek érdekei között. Szabadjon hát azt kívánnunk, — állampolgári jogon —, hogy ezek feloldásában kerekedjék mindig felül a csorbítatlan szocialista érdek és a mélységében is igaz, való­di humanizmus, jókívánságok napjait éljük. Boldog új évet! — mondjuk családi körben és utcán, közértben és munkahelyen. Hadd köszöntsem hát valamennyi munkatársam nevé­ben —, s a fenti gondolatok jegyében ■— minden kedves Ol­vasónkat ugyanígy: boldog új évet! Söptei János ! 16. JANUÁR 4. SZABAD FÖLD 3 Az ezermester ezeregy öröme Bizonyára hallottak már ezer­mesterről, akinek kezében ki­nyílik az elromlott zár, meg­mozdul a tört kerekű szerkezet. Akihez bízvást fordulhatunk kétbalkezes bajunkban ... Ilyen emberrel találkoztam össze Szabadszentkirályon. És ha az ezermester — ezermester, akkor ő: ezeregy­ mester ... — Arany annak a keze. Nincs olyan, amit meg ne tudna javí­tani, meg ne tudna csinálni . .. így mondják Szabadszentki­rályon, és mesélnek egy bizo­nyos Trabantról is. Az is az ezermesternek köszönheti meg­­ifjodását. Mondja csak a Trabant törté­netét ő maga, akiről azt tartják, arany a keze. Hallgassuk Máté Gyulát. —... Idehoztak egy kis Tra­bantot. Vizsgára kellene vinni. Ez így még nem lenne külö­nös. Folytatódik a történet: — Vizsgára kellene vinni, másnap, de hátul nekimentek, berogyasztották a sárhányój­át. Ki lenne az, aki megcsinálná? Hiszen ilyen kis településen ar­ra való szakember sincs, és ha lenne, ki az, aki szívesen vál­lalna ilyenféle munkát? A kérés rövid volt: — Gyuszi bácsi, csinálja meg ... — Befúrtam, megerősítettem. Kikevertem a színét, befestet­tem, kiglancoltam. Vihették a vizsgára. Ugyancsak róla mesélik: el­romlott a bojler ... kitörött az ablak ... a redőny leszakadt... — Ha ledől a fal, persze, hogy fölrakom. Még ha ott az a boj­ler és rossz, vagy az a redőny, megjavítom. Csinálom a mun­kám, s mondja a háziasszony: ide kellene egy csatlakozó. Föl­teszem. Hova mennének iparo­sért? Szólnak, jöjjön, Gyuszi bácsi... Megcsinálom, amit kell. Jön valaki, nem tud a kamrába bemenni, mert a zár ... majd én kinyitom. Ha kell — mondják — tűz­helyt reperál, ha kell bútort ja­vít. — Csinálok asztalos munkát, ha kell. Nézze csak ezt. Amit mutat, az valami városi panellakás konyhájába való szekrény, fényezve, csinosan megmunkálva. Mellette egy má­sik, az meg keskeny, magas szekrény — a városon élő vala­melyik családjának. Gyuszi bácsi foglalkozására nézve nyugdíjas szobafestő. De falak, ajtók mellett mást is fest. Ott látni ecsetjeit, festékes pa­lettáját az üveges tornácon,ezek nem mentek nyugdíjba. Még odaáll a festőállvány elé és dol­gozik a maga gyönyörűségére. — Az állvány? Persze, hogy magam csináltam. Az állványos kép. Senki nem magyarázta el Gyuszi bácsinak, amikor még csak Gyuszi volt — bácsi nélkül mondva —, hogyan is kellene ezt csinálni. Neki egyszerűen csak tetszettek a ké­pek, és szerette volna, ha ma­gáénak mondhatna egyet. Pont­ról pontra megfigyelte a képek vonalainak minden hajlását, színeiknek egymásba olvadását — és festegette őket. Így most sa­játkezű másolatok díszítik szo­báját. Társai már a falusi idil­­lek, a mezőről hazafelé tartókat ábrázoló festmények friss szí­nei. Meséli, még a háborús idők­ben, hadifogságban is segítette ez a fajta tehetsége. Szakmájá­ban dolgozott és „mellékes” el­foglaltságként rajzolt, és festet­te az üzem dekorációit. Tulajdonképpen már ennyi is elég lenne a szó valódiságának igazolására, az ezermester ezer örömének bemutatására. — Arany annak a keze! Van még valami, amiért be­kopogtunk Máté Gyulához. Hallgassák csak, velem együtt ezeregyedik örömét! — Hazaérkeztem a fogságból, itthon első dolgom az volt né­zem, hogyan áll a ’kultúrház. Azonnal nekiláttam, első moz­dulásommal lefestettem. A kultúrház, ott Szabadszent­királyon, falujában, élete ked­ves színtere volt mindig. —... Színdarabokat rendez­tem. Szentlőrincről is jöttek műsorainkra. Plakátokat festet­tem, szétvittem őket a környe­ző községekbe. Többször is be­mutattunk egy-egy színdarabot. Fényképek kerülnek elő, fényképalbumát lapozgatjuk. Az album maga is —­elisme­rés. Beleírták, akik ajándékoz­ták: „Emlékül Gy­uszi bácsista, a Sári bíró sze replőitíő gs­­,’ DISZ-től, a Szin-í-'ab betanítá­­v-e^U lelkiismeretes és P^^.cldoző munkájáért. Sza­badszentkirály, 1956. április .. Képek mostan­ából, azután ré­gebbről. Csoportkép, valamikor ötven évvel ezelőttről. Másik felvételen fiatal lány, fiatal fér­fi. — Ez itt harminchétben volt, húsvétkor. Találjam ki, ki is ez az ifjú, és a csinos partnernője? — Váradi Vilma, a menyasz­­szonyom. Aztán a feleségem. És persze — Gyuszi bácsi, fia­talként. — Ő már nem él... meghalt már a feleségem. Másik képen: egész csapat fa­­lusi „színész”. — Ezt még a szegény apám rendezte. „A szökött katona”, az volt a címe. Harmincnégy­ben, harmincötben játszottuk. Ez meg itt operett... A képek között és egy újabb albumban frissebb képek: mos­tani párja, az újra meglelt har­mónia, a család, unokák. A hajdani közös faluöröm színtere, a művelődési ház most is megvan. — Megvan most is. Egy alka­lommal jöttek le Pestről művé­szek. Németh Marika és mások. És gondolja el, majd szívbajt kaptam, amint látom, Németh Marikának úgy kell összerán­­gatnia a függönyt. Milyen szé­gyen az ránk ... Mondom az el­nöknek: Laci, vettél észre va­lamit? Mondja, nem. Mondom, de én igen... Aztán a titkár: nincs ám arra pénz. Mondom, majd én megcsinálom. Két hé­tig dolgoztam rajta. Gyönyörű lett a színpad. Sajnos, aztán olyan is volt, hogy egy más al­kalommal, az öltözőbe nem le­hetett bemenni, a székek össze­törve, a függöny összeszaggatva. Mondom a ház vezetőjének, miért nem szólsz kislányom ne­kem? Nézze, hetvenkét éves va­gyok. De engem bántanak ezek a dolgok. Csak én már nem tu­dok ellene tenni. Pedig úgy ér­zem, lehetne tenni, kellene ten­ni... Aztán mosolyog újra, mert újra képeket lapozgatunk: Sá­ri bíró ... Csókos huszárok ... Mosolyog újra, a múlt éveinek emlékét élesztve Szabadszent­király arany kezű mestere. Leg­­igazabb öröme, az ezermester­ség ezeregyedikje: a szolgálat, a falu öröme. Vincze István A csoportképen még Máté Gyula édesapja is rajta van. (Az ülő sorban balról a negyedik.) Váradi Vilma — már néhai — és a fiatal Máté Gyula, egy szín­darab szereplőiként A festőállvány előtt (Fotó: Oregority Antal)

Next