Szabad Föld, 1986. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 1. szám
M JJV \\\\\\\\\\\\\\\\\V ^\XXXXXXXXXXXXXXX\\XXXXXXXX^XXX\XX\VO;\\X^X\N^^X\^^^>CC^^XV)^^^^^^XV<^^XX’)J ( Boldog iíj évet! ( A jókívánságok napjait éljük. Boldog új évet! — mondjuk családi körben és utcán, közértben és munkahelyen, két lélegzetvétel között. S bár esetenként végiggondolni saját jókívánságainkat sincs idő, azért az bízvást tudható: reális, földönjáró kívánságok ezek. Még akkor is, ha tovább rezonálnak bennünk a családok ünnepének fenyőillatú órái, az a hevültebb, emelkedettebb érzelmi fűtöttség, amely talán alkati adottságunkból is fakad, no meg aztán abból is, hogy alighanem évközi tartozásainkat törlesztjük most vele némiképp. Ám ezzel együtt is: nincs ember ma ebben az országban, aki ne tudná: kívánságainkat, terveinket, vágyainkat csak arra a valóságra építhetjük, melyet magunk teremtünk alapnak a jövő esztendő alá! És ki ne tudná, hogy ebben a munkában bizony esztendők óta vannak kényszerű gondjaink. Nem volt ez másként 1985-ben sem. Kemény, próbáratevő esztendő volt ez a mögöttünk maradó év is, a kis és a nagyobb család életében egyaránt. Minden igyekvésünk ellenére is megesett, hogy gazdaságunkban nem a tervek szerint sikerültek dolgaink, hogy veszteségek is érték a nagyobb családot és ennek következtében szűkebbre fogni kényszerült, amit szíve szerint pedig bővebben mért volna. Az is tagadhatatlan, hogy esetenként egyfajta otthonossággal kopogtatott be portaajtókon a köznapi gond: bírókra kelve pályakezdők fizetésével, s a nyugdíjak sorában a csak szomorkás nagyságrendűekkel. Népgazdaságunk még mindig védekező-állásba kényszerülve védte-óvta eddig elért vívmányainkat, alapellátásunk színvonalának csorbítatlanságát és azt a népgazdasági egyensúlyt, melynek megléte nélkül nincs kibontakozás. Pedig mi előbbre akarunk lépni! Nem mindenáron, nem valamely össznépi türelmetlenség okán, hanem józan mértékletességgel, számolva lehetőségeinkkel. Azokkal az erőkkel és eszközökkel, melyeket egy megreformált, korszerűsített gazdasági irányítás és a vele összhangba hozott technikai és kétkezi szorgalom az eddigieknél végre nagyobb haszonra válthat. A párt XIII. kongresszusa, az országgyűlési és tanácsválasztások idején lezajlott országos méretű párbeszéd, vagy az éppen csak a minap megtartott népfront kongresszus mind-mind ezt a célt is szolgálta: kendőzetlenül föltárni gondjainkat, illúziók nélkül számolni a külső körülményekkel, a gazdaság törvényeivel, s hozzájuk mérve erőforrásainkat döntést hozni, irányt mutatni, medret és mércét szabni holnapi teendőinknek. Nagy munka volt ez, belpolitikai életünk egészét átjárta, mozgásba hozta. Eredményeként elkészült, s néhány nappal ezelőtt Országgyűlésünk kötelező erejű törvénnyé emelte népgazdaságunk VII. ötéves tervét. „Az 1986. január 1-étől az 1990. december 31-ig terjedő időszakra ez a törvény határozza meg a gazdasági növekedés ütemére és fő arányaira, a gazdaság szerkezetének korszerűsítésére, egyensúlyi helyzetére, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra, a tudományos kutatásra és a műszaki fejlesztésre, a lakosság életszínvonalának és életkörülményeinek alakulására vonatkozó célokat és a megvalósításukat szolgáló eszközöket.” A törvény első paragrafusának első sorai ezek. S az új esztendő küszöbén kívánhatunk-e többet, vagy mást egymásnak és egymástól, mint azt, ki-ki a maga helyén tegye is meg érte mindazt, amitől a törvény betűje köznapi valósággá válik. Az egymásra mutogatás ismerős és sajnos nagyon is szokásossá vált gyakorlata helyett egyértelművé kell tenni, hogy a tervtörvény mindenhol, mindenkire kötelező! A belőle adódó feladatokat lehet vállalni és nem vállalni, csak egyet nem lehet, s nem szabad: különböző „ügyeskedésekkel” (valljuk meg: a múltban nem egyszer patrónusoktól támogatva) kibújni alóla. Mert, aki ezt teszi — mondjuk ki! — tudatosan veszélyezteti egy nemzet boldogulását. Sokrétű célt tűzött ki ez a terv. Ám itt és most csak a legsürgetőbbekre hadd emlékeztessek. Fejleszteni és korszerűsíteni kell az ország termelőerőit, gyarapítani a nemzeti vagyont, emelni a gazdaság műszaki színvonalát és a lakosság életszínvonalát, javítani az életkörülményeket. ... A terv céljainak megvalósítása , érdekében olyan gazdasági környezetet kell létrehozni, amelyben fokozódik a nagyobb termelékenységben való érdekeltség, az alkotó-, és vállalkozókészség, fokozódik a gazdasági verseny. Az értékesebb teljesítmény nagyobb társadalmi és anyagi megbecsüléssel járjon együtt. Alighanem afféle szónoki kérdés volna csupán, ha most azt kérdezné az ember: van-e Magyarországon ma valaki, aki ezekkel a célokkal nem tud azonosulni? Bízvást mondható, ugyanilyen általánosságban, hogy nincs. Ám botor dolog volna azt hinnünk, hogy mindezek ellenére nincsenek már ütközőpontok sem a terv céljai és a kisebb-nagyobb termelőegységek érdekei között. Szabadjon hát azt kívánnunk, — állampolgári jogon —, hogy ezek feloldásában kerekedjék mindig felül a csorbítatlan szocialista érdek és a mélységében is igaz, valódi humanizmus, jókívánságok napjait éljük. Boldog új évet! — mondjuk családi körben és utcán, közértben és munkahelyen. Hadd köszöntsem hát valamennyi munkatársam nevében —, s a fenti gondolatok jegyében ■— minden kedves Olvasónkat ugyanígy: boldog új évet! Söptei János ! 16. JANUÁR 4. SZABAD FÖLD 3 Az ezermester ezeregy öröme Bizonyára hallottak már ezermesterről, akinek kezében kinyílik az elromlott zár, megmozdul a tört kerekű szerkezet. Akihez bízvást fordulhatunk kétbalkezes bajunkban ... Ilyen emberrel találkoztam össze Szabadszentkirályon. És ha az ezermester — ezermester, akkor ő: ezeregy mester ... — Arany annak a keze. Nincs olyan, amit meg ne tudna javítani, meg ne tudna csinálni . .. így mondják Szabadszentkirályon, és mesélnek egy bizonyos Trabantról is. Az is az ezermesternek köszönheti megifjodását. Mondja csak a Trabant történetét ő maga, akiről azt tartják, arany a keze. Hallgassuk Máté Gyulát. —... Idehoztak egy kis Trabantot. Vizsgára kellene vinni. Ez így még nem lenne különös. Folytatódik a történet: — Vizsgára kellene vinni, másnap, de hátul nekimentek, berogyasztották a sárhányóját. Ki lenne az, aki megcsinálná? Hiszen ilyen kis településen arra való szakember sincs, és ha lenne, ki az, aki szívesen vállalna ilyenféle munkát? A kérés rövid volt: — Gyuszi bácsi, csinálja meg ... — Befúrtam, megerősítettem. Kikevertem a színét, befestettem, kiglancoltam. Vihették a vizsgára. Ugyancsak róla mesélik: elromlott a bojler ... kitörött az ablak ... a redőny leszakadt... — Ha ledől a fal, persze, hogy fölrakom. Még ha ott az a bojler és rossz, vagy az a redőny, megjavítom. Csinálom a munkám, s mondja a háziasszony: ide kellene egy csatlakozó. Fölteszem. Hova mennének iparosért? Szólnak, jöjjön, Gyuszi bácsi... Megcsinálom, amit kell. Jön valaki, nem tud a kamrába bemenni, mert a zár ... majd én kinyitom. Ha kell — mondják — tűzhelyt reperál, ha kell bútort javít. — Csinálok asztalos munkát, ha kell. Nézze csak ezt. Amit mutat, az valami városi panellakás konyhájába való szekrény, fényezve, csinosan megmunkálva. Mellette egy másik, az meg keskeny, magas szekrény — a városon élő valamelyik családjának. Gyuszi bácsi foglalkozására nézve nyugdíjas szobafestő. De falak, ajtók mellett mást is fest. Ott látni ecsetjeit, festékes palettáját az üveges tornácon,ezek nem mentek nyugdíjba. Még odaáll a festőállvány elé és dolgozik a maga gyönyörűségére. — Az állvány? Persze, hogy magam csináltam. Az állványos kép. Senki nem magyarázta el Gyuszi bácsinak, amikor még csak Gyuszi volt — bácsi nélkül mondva —, hogyan is kellene ezt csinálni. Neki egyszerűen csak tetszettek a képek, és szerette volna, ha magáénak mondhatna egyet. Pontról pontra megfigyelte a képek vonalainak minden hajlását, színeiknek egymásba olvadását — és festegette őket. Így most sajátkezű másolatok díszítik szobáját. Társai már a falusi idillek, a mezőről hazafelé tartókat ábrázoló festmények friss színei. Meséli, még a háborús időkben, hadifogságban is segítette ez a fajta tehetsége. Szakmájában dolgozott és „mellékes” elfoglaltságként rajzolt, és festette az üzem dekorációit. Tulajdonképpen már ennyi is elég lenne a szó valódiságának igazolására, az ezermester ezer örömének bemutatására. — Arany annak a keze! Van még valami, amiért bekopogtunk Máté Gyulához. Hallgassák csak, velem együtt ezeregyedik örömét! — Hazaérkeztem a fogságból, itthon első dolgom az volt nézem, hogyan áll a ’kultúrház. Azonnal nekiláttam, első mozdulásommal lefestettem. A kultúrház, ott Szabadszentkirályon, falujában, élete kedves színtere volt mindig. —... Színdarabokat rendeztem. Szentlőrincről is jöttek műsorainkra. Plakátokat festettem, szétvittem őket a környező községekbe. Többször is bemutattunk egy-egy színdarabot. Fényképek kerülnek elő, fényképalbumát lapozgatjuk. Az album maga is —elismerés. Beleírták, akik ajándékozták: „Emlékül Gyuszi bácsista, a Sári bíró sze replőitíő gs,’ DISZ-től, a Szin-í-'ab betanítáv-e^U lelkiismeretes és P^^.cldoző munkájáért. Szabadszentkirály, 1956. április .. Képek mostanából, azután régebbről. Csoportkép, valamikor ötven évvel ezelőttről. Másik felvételen fiatal lány, fiatal férfi. — Ez itt harminchétben volt, húsvétkor. Találjam ki, ki is ez az ifjú, és a csinos partnernője? — Váradi Vilma, a menyaszszonyom. Aztán a feleségem. És persze — Gyuszi bácsi, fiatalként. — Ő már nem él... meghalt már a feleségem. Másik képen: egész csapat falusi „színész”. — Ezt még a szegény apám rendezte. „A szökött katona”, az volt a címe. Harmincnégyben, harmincötben játszottuk. Ez meg itt operett... A képek között és egy újabb albumban frissebb képek: mostani párja, az újra meglelt harmónia, a család, unokák. A hajdani közös faluöröm színtere, a művelődési ház most is megvan. — Megvan most is. Egy alkalommal jöttek le Pestről művészek. Németh Marika és mások. És gondolja el, majd szívbajt kaptam, amint látom, Németh Marikának úgy kell összerángatnia a függönyt. Milyen szégyen az ránk ... Mondom az elnöknek: Laci, vettél észre valamit? Mondja, nem. Mondom, de én igen... Aztán a titkár: nincs ám arra pénz. Mondom, majd én megcsinálom. Két hétig dolgoztam rajta. Gyönyörű lett a színpad. Sajnos, aztán olyan is volt, hogy egy más alkalommal, az öltözőbe nem lehetett bemenni, a székek összetörve, a függöny összeszaggatva. Mondom a ház vezetőjének, miért nem szólsz kislányom nekem? Nézze, hetvenkét éves vagyok. De engem bántanak ezek a dolgok. Csak én már nem tudok ellene tenni. Pedig úgy érzem, lehetne tenni, kellene tenni... Aztán mosolyog újra, mert újra képeket lapozgatunk: Sári bíró ... Csókos huszárok ... Mosolyog újra, a múlt éveinek emlékét élesztve Szabadszentkirály arany kezű mestere. Legigazabb öröme, az ezermesterség ezeregyedikje: a szolgálat, a falu öröme. Vincze István A csoportképen még Máté Gyula édesapja is rajta van. (Az ülő sorban balról a negyedik.) Váradi Vilma — már néhai — és a fiatal Máté Gyula, egy színdarab szereplőiként A festőállvány előtt (Fotó: Oregority Antal)