Szabad Föld, 1986. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-05 / 27. szám

2 SZABAD FÖLD Sarló és kasza A sarló és kasza a földmíves népnek a legősibb szerszáma volt. Magyarországon, ahogy ezt az ásatások igazolják, már a rómaiak idejében megvolt a kasza elődje, a sarló. De volt időszak, amikor az emberek sem sarlót, sem kaszát nem használtak, hanem a kalászo­kat egyszerűen szaggatták és kéz­zel morzsolták ki a szemeket. Ahogyan megindult a gazdasági élet és fellendült a gyáripar, a me­zőgazdasági gépek lassan kiszorí­tották a nép ősrégi mezőgazdasági szerszámait. A megsárgult levéltá­ri iratokban, különböző feljegyzé­sekben olvashatjuk, hogy a kasza már 1735-ben megvolt. És hogy miért becsülte a földmíves dolgozó ezt a szerszámot? Talán azért, mert a legnehezebb munkát vé­gezte vele és ezzel biztosította a család egész évi kenyerét. De nem kis esemény volt vásárláskor a ka­sza kiválasztása. Idősebb paraszt­­emberek elmondták, hogy kaszát vásárban a felvidéki szlovákoktól vásárolták, nyelet pedig a romá­noktól (legalábbis Csongrád me­gyében), mert az volt a könnyebb. A helyi ácsok és bognárok akácfá­ból vagy kőrisfából készítettek nyeleket, de ezek nehezebbek vol­tak. Emlékszem még arra, hogy az 1920-as években édesapámmal többször voltam kaszát vásárolni. Édesapám a penge jóságát csengé­séből állapította meg. A kaszát a fejénél fogta, a hegyét pedig vala­milyen kemény tárgyhoz gyengén ütötte, s ha szépen csengett, az már egy jó jel volt. Aztán földre tette, onnan megemelte és vissza­ejtette. Ha zörgött, mint a tepsi, az nem volt jó kasza. Ismert dolog, hogy a kaszálás, az aratás a legnehezebb mezei munka volt. A földmíveléshez nem szokott ember sok-sokféle mezei munkát képes elvégezni, de az aratást csak az bírta, aki azt gyermekkora óta gyakorolta, mert azt az aratás megkezdésétől 2-3 hétig egyfolytában kellett végezni, esetleg esős napok kivételével, s ha az érés szorított, még vasárnap is. Naponta pedig a reggeli órák­ban, míg a búza felszáradt a har­mattól, árpát kellett vágni, mert azt csak reggel lehetett csinálni, szárazon nehezebb volt. Munkacsapatban megnehezítet­te az aratók munkáját, hogy egy­szerre kellett kaszálniuk, aratniuk. Ha négyen vagy nyolcan kaszál­tak egyszerre, a leggyengébb em­bernek is ugyanabban a ritmus­ban kellett kaszálnia, mint az első kaszásnak. A ritmusban mindig az első kaszás adta meg a lendületet. Az első kaszást maguk közül vá­lasztották a többi tagok. Az apa általában 15 éves korá­ban állította be fiát ebbe a munká­ba. Mint minden mezei munkát, a kaszálást, az aratást is gyermek­korban kezdték tanítani. Velünk odahaza is először füvet, később árpát, majd búzát kaszáltatott édesapánk. Amikor már kellő gya­korlattal rendelkeztünk, csak ak­kor állított az aratók közé búzát vágni. Tanítás közben először is meg­köszörülte a kaszát, kezembe adta és azt mondta: „hajolj le jól és vá­gás előtt húzd hátra a karodat, amennyire csak bírod ...” Először ezt mutatta meg: „A kasza egész lapját fektesd a földre, ne a hegyé­vel kaszálj, mert akkor kétoldalt a levágott szár magasabb marad.” A kaszás, ha simán fekteti kaszá­ját és úgy arat, akkor utána olyan a tarló, mintha „leborotválták” volna. Mostanában nehezen lehet ka­szát kapni, legalábbis ezt pana­szolják azok, akik háztájival, vagy hétvégi telekkel rendelkeznek. Komoly Pál ny. levéltári dolgozó Szeged ... a természet, ez a gondos szülő, kezünk ügyébe rakott minden jót: a levegőt, a vizet meg a földet is, de alaposan eldugta azt, ami hívsá­­gos, ami haszontalan. (Morus Tamás) A természet karrier nélkül is érvényesül. (Montaigne) ... az ember jogot ka­pott a természet fölött, vegye hát ezt a jogot bir­tokába és éljen vele. (Francis Bacon) Egyetlen fűszál sem nőhet anélkül, hogy úgy­szólván az egész termé­szettel ne volna össz-­­­hangban. (Fontenelle) A természet minden műve eljut kiteljesedésé­hez. Van egy pont, amed­dig gyarapszik, aztán már csak hanyatlik. (Grácián) A természet minden győzelemért bosszút áll rajtunk. (Engels) Ahol nincsen ember, meddő a természet. (Blake) A művészet és a ter­mészet összhangja között párhuzamot vonhatunk — mit gondoljunk a tök­­filkókról, akik azt mond­ják, hogy a művész soha­sem érheti utol a termé­szetet? (Cézanne) A Magyar Közlöny 22. szá­mában kormányrendelet jelent meg a levegő tisztaságának vé­delméről. A hivatalos lapnak ebben a számában olvasható az Országos Környezet- és Termé­szetvédelmi Hivatal elnökének végrehajtási rendelkezése is. Az intézkedések szövegéből az alábbiakat emeljük ki. A rendelet célja, hogy az em­beri egészség és az emberi kör­nyezet megóvása érdekében megállapítsa a káros légszeny­­nyezés megelőzésére, csökken­tésére, illetőleg megszüntetésé­re vonatkozó legfontosabb sza­bályokat. A sugárzó légszeny­­nyező anyagokkal kapcsolatos, valamint a munkaegészségügy körébe tartozó levegőtisztaság védelmét szolgáló előírásokat külön jogszabály állapítja meg. A beruházó a területfelhasz­nálási, az építési és használatba vételi eljárás során igazolni, a levegőtisztaság-védelmi ható­ság pedig ellenőrizni köteles, hogy a tervezett, illetőleg meg­valósított műszaki megoldás megfelel-e az előírásoknak. Üzemi terület, út, nyitott anyag- és hulladéktároló por­mentesítéséről — fásítás, gye­pesítés, lefedés stb. — a terület tulajdonosa, kezelője, használó­ja köteles gondoskodni. Egyes szabadban végzett, meghatáro­zott tevékenységeknél meg kell szüntetni, hogy a légszennyező anyag közvetlenül a környezet­be jusson, porzásmentesítéssel, leválasztással, a technológia zárttá tételével stb. Ipari eredetű és kommunális hulladékot nyílt téren vagy ha­gyományos energiatermelő be­rendezésben — kazánban — a levegőtisztaság-védelmi ható­ság engedélyével szabad el­égetni. A mezőgazdasági ter­melés során keletkező növényi hulladékra, továbbá a tarló égetésére, valamint a veszélyes hulladék égetésére külön jog­szabályok vonatkoznak. Nádas égetéséhez nem vé­dett természeti területen a leve­gőtisztaság-védelmi hatóság engedélye, védett természeti te­rületen pedig a hozzájárulása szükséges. Avart, kerti hulladé­kot a helyi tanács által megálla­pított szabályok szerint szabad égetni. Közút, vasútvonal mel­letti árok, töltés, bevágás nö­vényzetének égetése titos. Szomszédok Vendégségben vagyok egy kis­városban, annak is egy ódon utcá­jában, ahol felfelé a dombon, meg lefelé a hajlaton, mintha a kicsi há­zak egymás kezét fognák, játéko­san. Szűk ez az utca, de azért fák is vannak a kicsi udvarokon, meg a falakra futó vadszőlők, az abla­kokban virágok ... És csend, nagy csend. Önmagába hulló csend. A házhoz képest nagyméretű szobában, ahol fogadnak a háziak , zárva vannak az ablakok. Néha meglebbenti a függönyöket a ké­szülődő szél. Ami alatt kedves sza­vak rebbennek, mint a galambok a kékben, fényben, nyárban. A szemben lévő ház ablakszemein nem vetül a nyár, mert azok is nyitva vannak. És olyan közel, hogy az az érzése az embernek: a benti árnyékok, hűvösségek át­nyúlnak hozzánk, megsimogat­nak ... Ebben a simogatásban be­szélünk, isszuk a kávénkat, aho­gyan ez vendégségben lenni szo­kott. A fiatal háziasszony egyszer csak minden átmenet nélkül fel­pattan, s hevesen vágja be az ab­­lakszárnyakat, a sötétítő függönyt elhúzza. — Olyan rémes! Mindig látják, ki van nálunk, mikor megyünk el hazulról, még azt is, hogy a múlt­korában szaladnom kellett, majd­nem elkéstem a munkából... Ő meg ... a télen háromszor is ment el egy vasárnap, hogy lássuk az új bundáját. Rémes! Csak tudnánk már befejezni a házunkat! Kétmé­teres kőkerítéssel kerítem be az udvart, az biztos. Senki ne láthas­son be az udvarra. Hova megyek? Hogy vagyok? Állandóan ezek a kíváncsiskodások . .. Bennem elsápad a lélek az indu­latos kitörésre. Nem, nem azt mondom, hogy erre, lent a síkon minden szomszéd között nagy a harmónia. Összevesznek a mes­­gyén, egy szóhajtáson, meg kibé­külnek. Kibékülnek, mert a kis kö­zösségen, a családon túl elsőnek a szomszéd jelenti a táguló világot, mindig szép aprójószágai mozgá­sát, a délceg kakasait... Ezzel a ténnyel nem azt lesem, ő miért megy át az udvaron. Vagy . . . ami­kor hazajön az első szomszédasz­­szonyom a munkából, s végzi az itthoni tennivalóit, csak átkiált: „Adjon isten, szomszédasszony!” „Neked is. Hazajöttél?” Ó, ezek a rövid kis beszédek mennyi mindent jelentenek! Ma is a szívemben érzem a régi-régi pár­beszédet, amit nagyanyám s az ak­kori szomszédasszony folytatott: „Esik, keresztanyám, esik?” kiál­totta át, ahogyan a szemerkélő esőben haladt lefele a mesgyéjü­­kön, s nagyanyám gazt kapkodott a kert elején. „Esik fiam­, esik” — volt a válasz, ami nem is annyira az induló esőnek szólt. Egymás kö­szöntése, a reggel ígérete. S ha ráérünk, megállunk pár percre, s beszélgetünk. A rosszul kelt kiskacsákról, az egyre ritkuló lakodalmakról, kinek kell nyári káposztapalánta, s ha elutazom pár napra, érkezésemkor kérde­zik: hol voltam ilyen sokáig? Nem jó a csendes porta ... A reggeli feketém három adag, korán egyedül, aztán az első szom­szédasszonyommal, hogy reggeli után a hátsóval fogyasszam el. És semmi „leselkedést”, de figyelmet, törődést érzek, amikor a hátsó szomszédasszonyom mondja: „Ko­rán keltél, szomszédasszony. Fél ötkor már világod volt.” A „házi telefonálások” a kedve­sek, amikor átkiáltunk egymásnak kerten, fákon, fényeken, árnyéko­kon ... Valamelyik nap ennyi volt a telefonbeszélgetés: „Képzeld — kiáltja a hátsó szomszédasszo­nyom —, Jolán kertjében, az öreg barackfa odújában fakopács köl­tött! Nem csipognak a fiókák, ha­nem olyan érdekes durrogó han­got adnak...” No, én — hál’ istennek — jóban vagyok a szomszédaimmal. A hát­só nem bánja, hogy nem „tejüveg” van a kis szobám parányi ablakán, amin át köszöntenek télen-nyáron — a gyönyörű akácfái... Vagy ha olyan kedvem van, nézhetem a kis dolgok, kis örömök, de még a gondjaink, bajaink is megköny­­nyülnek, a fájás se fáj, a bántás­­ csitul, ha elmondhatjuk egymás­nak. Hát nem szebben feszül így felettünk az ég? Nem teljesebb így az idő? Nem szépíti-e így a derűt is? De, hogy ez így legyen, ma­gunknak kell munkálni szívvel, megértéssel. Bertalan Ágnes 1986. JÚLIUS 4. A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának hetilapja Főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Major Lajos Szerkesztőség: Budapest, Somogyi Béla u. 6. 1978 Telefon: 138-821­­ Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest, Blaha Lujza tér 3. 1959 Telefon: 343-100, 336-130 Felelős kiadó: Till Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlap­­előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest V., József nádor tér 1. 1900 közvetlenül vagy postautalvá­nyon, valamint átutalással a HELIR 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj 1 hónapra 16 Ft, egy év­re 192 Ft. Beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777 86—3637. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN 0133—0950

Next