Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

4 SZABAD FÖLD Szőlő: kampány a kivágásban is? Néhány éve még kétszázhetven hektár szőleje volt a Pest Megyei Pincegazdaság tápiószelei pincé­szetének. Jövőre — ha a fagy pusz­tította ültetvényekkel együtt, a he­tek óta szenvedélyesen vitatott, hárslevelű telepítésüket is kivág­ják — mindössze ötven hektárnyi termőhelye marad a hatalmas ösz­­szegekből „komfortosított”, palac­kozásra is alkalmas feldolgozó üzemnek. Az évszázad itt különösen nagy kárt okozott elemi csapása, meg persze a borpiac sokkhatású bi­zonytalansága most igencsak azt sugallhatná, hogy az oly sok kam­pányt teljesíteni kényszerült kom­binát, „került, amibe került”, vég­érvényesen hagyjon fel a szőlőter­mesztéssel. No, ha nem is azonnal, de már az említett, fiatal hársleve­lű ültetvényt se hagyja meg. Ti­zennyolc hektár, mert hiszen „csak” ennyiről van szó, elhanya­golható tétel a tájkörzet minimális­ra csökkent szőlőleltárában is. Hozzátartozik a tényekhez, hogy a Pest Megyei Pincegazda­ság, amely a többcsatornás értéke­sítési rendszer kibontakozása ide­jén az annyit kifogásolt felvásárlá­si árak kiegészítésével és a kölcsö­nös együttműködés más formáival is igyekezett előmozdítani a terme­lőszövetkezeti szőlőtelepítéseket, a saját ültetvényein képtelen volt igazolni a gazdaságosságot. „Oda jutottunk — mondotta a budafoki központban a minap Horváth Lajos igazgató —, hogy az általunk megtermelt szőlő töb­be került, mint amit a partnereink­től felvásároltunk. Ez a körülmény már korábban is arra kényszerí­­tett bennünket,­ hogy a ráfizetéssel fönntartott szőlőágazatunkat visz­­szafejlesszük, s inkább az ipari te­vékenységünket erősítsük. Érzel­mileg természetesen nekünk sem mindegy, hogy ez a folyamat a sú­lyos fagykárok következtében vá­ratlanul felgyorsult. Ám, ha már így történt, csak az ésszerűség, a józan előrelátás követelményei alapján dönthetünk. Az annyit vi­tatott tápiószelei tizennyolc hektár szőlőt a bizonytalan jövedelmező­sége miatt sem tartjuk érdemes­nek művelésben hagyni. Az üzem sorsa felől az ott dolgozók számára is elfogadható és megnyugtató módon határozunk.” A tápiószeleieket — beleértve a nagyközség megszaporodott alkal­mi munkavállalóit, főképpen pe­dig a pincészet nem is kis számú törzsgárdáját —, miként a helyszí­nen is tapasztalhattuk, mindez nem nyugtatja meg. Sokan elmon­dották, hogy már azt sem értették, miért kellett a kevésbé károsodott ültetvényeket a fagyok után a sor­sukra hagyni, a selejtezéseket pe­dig hasonlóan pazarló nagyvona­lúsággal végrehajtani? Valamikor a Györgyei uraság többszáz hol­das szőlőskertje s benne a pincé­szet a környék disze-büszkesége volt. Most, a ceglédi betonút két oldalát hosszan övező, gazban hal­dokló nagyüzemi ültetvény — im­már a második őszön, Tápiószele szégyene. Merfelsz József, a tápiószelei pincészet vezetője csak egyféle­képpen tud nyilatkozni: elhamar­kodott lépés a budafoki központ döntése, mert a jövőre már termő, tizennyolc hektáros ültetvényt nemcsak könnyelműség, de vét­kes pazarlás kivágni! Igaz, a Pest Megyei Pincegazda­ság — akárcsak a nagyobb arányú telepítésekre vállalkozott vagy „megagitált” jó néhány nagyüzem­ű drága tandíjat fizetett a túlmé­retezett ültetvényekért. Ezt azon­ban nem is jelentéktelen kárösz­­szeggel növelné a maradék szőlő­­terület további csonkítása. Egy hektár szőlő telepítési költ­sége meghaladja a kétszázezer fo­rintot. Könnyű hát kiszámítani, mekkora beruházott értéket fenye­get a felajzott kivágási kedv. Rá­adásul olyan, a jövőben még soká­ig hasznosítható ültetvénydarabot, amely a termelésben hagyott öt­ven hektár szőlővel együtt a meg­kérdőjelezett feldolgozóüzem fennmaradását is garantálhatná. Korábban vendégmunkások ápolták a pincészet szőlőtábláit. Kényszermegoldásként, alig elfo­gadható hozzáértéssel. Rontotta a gazdaságosságot, hogy bizony az ültetvényekre a vállalat is keve­sebb pénzt fordított. Hogy a fagykárokat követő se­lejtezés talán a kelleténél is nagy­vonalúbb lett volna? Merfelsz Jó­zsef szerint a gyanakvást a kister­melők már szépen rendbe hozott, viruló tőkesorai okozzák. Való igaz, hogy ahol a fagykárt szenve­dett szőlőt, mint a beteget dédel­getve, a gazda kezelésbe tudta venni, ott a kis ültetvényt meg le­hetett menteni. Erre viszont egy nagyüzem, érthető módon, soha nem lesz képes. Az ügyhöz még csak annyit, hogy a fagykárok szakértői megállapítása idején Merfelsz József kórházban volt, s mire felgyógyult, a felmérés és az ehhez igazodó döntés megtörtént. Bár az ország szőlőállománya — a kedvezőtlen állagösszetétel miatt — továbbra is szelektálásra szo­rul, a még termést adó ültetvé­nyek kivágását jobban össze kelle­ne hangolni a telepítések lelassult ütemével. Tápiószelén most erről van szó. Mertelszék számítása sze­rint a közel hetvenhektárnyi ter­mő alap (aminek a gondos ápolá­sához bőségesen rendelkezésre áll a községbe visszaáramlott munka­erő) és a tájkörzet felvásárolható szőlőmennyisége a feldolgozó üzem további gazdaságos műkö­dését is lehetővé tenné. Merfelsz József, aki már har­minchét esztendeje vezeti a boru­kért még nemzetközi elismerést is kiérdemelt pincészetet, miként mondja is: megtette a magáét, ki­léphetne a ringből, bedobhatná a törülközőt. Ám a szeletekkel együtt kiáll a szőlő mellett, s a pa­zarlást másfelé is látva, legszíve­sebben szétkiabálná: emberek, óvatosabban a kivágásokkal! A heves indulatokat is kiváltott ügy rendezése — fűzhetnénk hoz­zá záradékul — természetesen a budafoki központra, illetve a tá­piószelei pincészetre tartozik. Ab­ban igazat kell adnunk Horváth Lajos igazgatónak, hogy egy ilyen döntést nem lehet érzelmi, hangu­lati alapokon meghozni. Tápiósze­lén azonban sokkal többről van szó. Milliókat érő ültetvényről, még értékesebb, speciális beren­dezésekről, amelyeknek a felszá­molása vagy áttelepítése (például Somogy megyébe, mert a tervek között ez a lehetőség is felmerült) szintén előrelátó vállalati mérlege­lést követel. És akkor még a sze­mélyi konzekvenciáról nem is be­széltünk. Hosszú ideig uralkodott a köve­tendő felfogás, hogy ami nem gaz­daságos a termelésben, azt meg kell szüntetni. Az erőforrásaink ésszerűbb felhasználása azonban most már sokkal inkább megköve­teli, hogy ahol lehetőség kínálko­zik rá, ne a mindenáron való fel­számolásra, de az alacsony haté­konyságú tevékenység kiegészíté­sére, nagyobb eredményt hozó át­alakítására törekedjenek. Tápiószelén a szőlő nemcsak boralapanyag, de sok ember ke­nyere, megélhetése is. Azután ha a bor nem kell a piacnak, lehet ab­ból a szőlőből üdítőitalokat is gyártani. Sulyán Pál Szilveszterkor vége. Veres An­tal számára örökre megáll a gyári óramutató. Délután kettőkor. Le­teszi a lantot, vagyis lakatos szer­számait, és újévtől odahaza ma­rad. Foglalkozása: nyugdíjas lesz. Tóni bácsi alapító munkása a jász­berényi Lehel Hűtőgépgyárnak. Műhelycsarnokában suhant el if­júsága, érett férfikora és jutott napnyugta felé. Életútja egyene­sen haladt, és mikor göröngy akadt rajta, Tóni bácsi akaratereje félretaszította. Ezekről beszélget­tünk: — Úgy szokták mondani, min­den kezdet nehéz! Helybenhagyja ezt, most, a befejezéskor? — Öreg hiba lenne másként vé­lekednem. Ugyanakkor panaszra sincs okom, ha így érett fejjel visz­­szagondolok. Igaz, kétszer is szak­mát kellett tanulnom, amíg révbe jutottam. Férfiszabó és lakatos­szakmákat. — Oka? — Roppant egyszerű. Nem volt miben válogatnom! Kohári And­rás szabómester inast keresett, hát leszerződtem hozzá. János, a test­vérbátyám intézte, neki köszön­hettem. Nagy dolognak számított ez akkoriban! Csúcsnak. Csalá­dunk történetében én lettem a leg­első iparos, szépapámig visszave­zetve. — Akkor megy­? Nem szeret­te a mesterségét? — Dehogynem! Másodéves inasként már a segédi fizetést kap­tam. Gondolom, ez jelentett vala­mit. Később, a segédlevéllel majd­nem egyidőben, katonai behívót hoztak. Életem sorsfordulóját. Többé sohasem húztam gyűszűt az ujjamra. — Nocsak, miért? — Miután leszereltem, sehogy­­se bírtam elhelyezkedni. Szövet­kezetben dolgoztak a szabómeste­rek, engem meg segédlevéllel nem vettek fel oda. Hetekig csak gyüsz­­mékeltem. Később hallottam vala­mi biztatót. Gyárat alapítanak, a város szélén, és munkásokat ke­resnek. Kijöttem, igaz, kevéske re­ménnyel. Hűtőgépekre és porszí­vókra nem szoktak gombot varrni, mit kezdenének énvelem. De meg­mondták rögtön. Átképeznek laka­tosnak, ha vállalom. Vállaltam persze, nemigen tehettem mást. — Kényszerűségből? — Kezdetben tényleg úgy érez­tem. Furcsának találtam nagyon a szabóműhely után ... Belepot­­­tyantam egy szokatlan környezet­be, mindenütt csörgés, csattogás. Aztán megszoktam lassan, sőt megszerettem. „Kiváló” minősí­téssel vizsgáztam, és műhelyünk­ben „beállító lakatos” lettem. Örültem neki, hát hogyisne! — Komplikált feladat az? — Nem. Beállítottam a gépe­ket, és próbadarabokat készítet­tem. Minden műszak kezdésekor. Csak tévedni nem szabad, egy sze­mernyit sem. Különben selejtet gyártanának végig a műszak alatt. Meleg helyzet lenne. — Tóni bácsival előfordult ilyen? — Hát, eddig még nem ... — Ennyi sok idő alatt, tudom, akadt bosszúság is. Gondolt rá olyankor: veszi a sátorfáját, és el­megy Leheléktől? — Soha. Gyorsan eltelt a har­mincöt esztendő, ilyesmire nekem nem jutott belőle. Dolgoztam. — Sokat? — Nem . . . Vagyis nem tűnt soknak, mert szívesen csináltam. Úgy hiszem, nem bottal hajtottak a nyúl után ... — Nyugdíjasként is visszajön majd néha-néha dolgozni? — Csak látogatóba jövök! Meg­kopott az egészségem, és beleszól az orvos. Nem engedi! No persze, azért örökké nem ücsörgök itthon. Kijárok majd a tanyavilágba, apó­som, Ács Vince kertjébe. Szeretek bíbelődni a szőlővel és zöldséget termelek. Csak bizony, nehéz lesz majd nekem, tudom én. Már hóna­pok óta tudom! Nappal csak meg­vagyok, de az éjszakáim . .. Min­dig a gyárral álmodom, azelőtt meg soha. Iszonyú álom, és min­den éjszaka megkeres. Estétől haj­nalig tart. Elindulok az emeletre, a mindent tudó esztergagéphez. De nem bírok feljutni, visszacsúszok a hetedik lépcsőfokról. Megint elölről kezdem, de hiába küszkö­dök. Recseg-ropog alattam a reka­­mié, úszok a verítékben, és rám szól a feleségem. „Tóni, nyugodj meg fiam! Egyszer mindenki eljut a nyugdíjig, te sem dolgozhatsz örökké.­ Ne kínozd magad!” Hát így vagyok. Pedig az igazán nehéz órák még hátravannak. — Nehéz órák ...? — Azok bizony, a búcsúztatás­kor! Megneszeltem, miként terve­zik a munkatársaim. Vacsorával egybekötve akarják, a Jó Barát vendéglőben. — Mégis, kik szervezik? Leg­jobb szaktársai? — Legjobbak? Nekem sohasem voltak rossz munkatársaim meg főnökeim se, így hozta a sors. Tihanyi János LEHELÉKNÉL MINDVÉGIG... At­v4 Sikeres volt a 8. répafeldolgozási kampány Kábán, a Hajdúsági Cukorgyárban. A 82 napig tartó szezon alatt több mint hatvanezer tonna cukrot állítottak elő. Az idényt a magas színvonalú kapacitáskihasználás és az alacsony veszteség jellemezte MTI Fotó : Oláh Tibor 1987. JANUÁR 2. Veres Antal (A szerző felvétele)

Next