Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám
4 SZABAD FÖLD Szőlő: kampány a kivágásban is? Néhány éve még kétszázhetven hektár szőleje volt a Pest Megyei Pincegazdaság tápiószelei pincészetének. Jövőre — ha a fagy pusztította ültetvényekkel együtt, a hetek óta szenvedélyesen vitatott, hárslevelű telepítésüket is kivágják — mindössze ötven hektárnyi termőhelye marad a hatalmas öszszegekből „komfortosított”, palackozásra is alkalmas feldolgozó üzemnek. Az évszázad itt különösen nagy kárt okozott elemi csapása, meg persze a borpiac sokkhatású bizonytalansága most igencsak azt sugallhatná, hogy az oly sok kampányt teljesíteni kényszerült kombinát, „került, amibe került”, végérvényesen hagyjon fel a szőlőtermesztéssel. No, ha nem is azonnal, de már az említett, fiatal hárslevelű ültetvényt se hagyja meg. Tizennyolc hektár, mert hiszen „csak” ennyiről van szó, elhanyagolható tétel a tájkörzet minimálisra csökkent szőlőleltárában is. Hozzátartozik a tényekhez, hogy a Pest Megyei Pincegazdaság, amely a többcsatornás értékesítési rendszer kibontakozása idején az annyit kifogásolt felvásárlási árak kiegészítésével és a kölcsönös együttműködés más formáival is igyekezett előmozdítani a termelőszövetkezeti szőlőtelepítéseket, a saját ültetvényein képtelen volt igazolni a gazdaságosságot. „Oda jutottunk — mondotta a budafoki központban a minap Horváth Lajos igazgató —, hogy az általunk megtermelt szőlő többe került, mint amit a partnereinktől felvásároltunk. Ez a körülmény már korábban is arra kényszerített bennünket, hogy a ráfizetéssel fönntartott szőlőágazatunkat viszszafejlesszük, s inkább az ipari tevékenységünket erősítsük. Érzelmileg természetesen nekünk sem mindegy, hogy ez a folyamat a súlyos fagykárok következtében váratlanul felgyorsult. Ám, ha már így történt, csak az ésszerűség, a józan előrelátás követelményei alapján dönthetünk. Az annyit vitatott tápiószelei tizennyolc hektár szőlőt a bizonytalan jövedelmezősége miatt sem tartjuk érdemesnek művelésben hagyni. Az üzem sorsa felől az ott dolgozók számára is elfogadható és megnyugtató módon határozunk.” A tápiószeleieket — beleértve a nagyközség megszaporodott alkalmi munkavállalóit, főképpen pedig a pincészet nem is kis számú törzsgárdáját —, miként a helyszínen is tapasztalhattuk, mindez nem nyugtatja meg. Sokan elmondották, hogy már azt sem értették, miért kellett a kevésbé károsodott ültetvényeket a fagyok után a sorsukra hagyni, a selejtezéseket pedig hasonlóan pazarló nagyvonalúsággal végrehajtani? Valamikor a Györgyei uraság többszáz holdas szőlőskertje s benne a pincészet a környék disze-büszkesége volt. Most, a ceglédi betonút két oldalát hosszan övező, gazban haldokló nagyüzemi ültetvény — immár a második őszön, Tápiószele szégyene. Merfelsz József, a tápiószelei pincészet vezetője csak egyféleképpen tud nyilatkozni: elhamarkodott lépés a budafoki központ döntése, mert a jövőre már termő, tizennyolc hektáros ültetvényt nemcsak könnyelműség, de vétkes pazarlás kivágni! Igaz, a Pest Megyei Pincegazdaság — akárcsak a nagyobb arányú telepítésekre vállalkozott vagy „megagitált” jó néhány nagyüzemű drága tandíjat fizetett a túlméretezett ültetvényekért. Ezt azonban nem is jelentéktelen káröszszeggel növelné a maradék szőlőterület további csonkítása. Egy hektár szőlő telepítési költsége meghaladja a kétszázezer forintot. Könnyű hát kiszámítani, mekkora beruházott értéket fenyeget a felajzott kivágási kedv. Ráadásul olyan, a jövőben még sokáig hasznosítható ültetvénydarabot, amely a termelésben hagyott ötven hektár szőlővel együtt a megkérdőjelezett feldolgozóüzem fennmaradását is garantálhatná. Korábban vendégmunkások ápolták a pincészet szőlőtábláit. Kényszermegoldásként, alig elfogadható hozzáértéssel. Rontotta a gazdaságosságot, hogy bizony az ültetvényekre a vállalat is kevesebb pénzt fordított. Hogy a fagykárokat követő selejtezés talán a kelleténél is nagyvonalúbb lett volna? Merfelsz József szerint a gyanakvást a kistermelők már szépen rendbe hozott, viruló tőkesorai okozzák. Való igaz, hogy ahol a fagykárt szenvedett szőlőt, mint a beteget dédelgetve, a gazda kezelésbe tudta venni, ott a kis ültetvényt meg lehetett menteni. Erre viszont egy nagyüzem, érthető módon, soha nem lesz képes. Az ügyhöz még csak annyit, hogy a fagykárok szakértői megállapítása idején Merfelsz József kórházban volt, s mire felgyógyult, a felmérés és az ehhez igazodó döntés megtörtént. Bár az ország szőlőállománya — a kedvezőtlen állagösszetétel miatt — továbbra is szelektálásra szorul, a még termést adó ültetvények kivágását jobban össze kellene hangolni a telepítések lelassult ütemével. Tápiószelén most erről van szó. Mertelszék számítása szerint a közel hetvenhektárnyi termő alap (aminek a gondos ápolásához bőségesen rendelkezésre áll a községbe visszaáramlott munkaerő) és a tájkörzet felvásárolható szőlőmennyisége a feldolgozó üzem további gazdaságos működését is lehetővé tenné. Merfelsz József, aki már harminchét esztendeje vezeti a borukért még nemzetközi elismerést is kiérdemelt pincészetet, miként mondja is: megtette a magáét, kiléphetne a ringből, bedobhatná a törülközőt. Ám a szeletekkel együtt kiáll a szőlő mellett, s a pazarlást másfelé is látva, legszívesebben szétkiabálná: emberek, óvatosabban a kivágásokkal! A heves indulatokat is kiváltott ügy rendezése — fűzhetnénk hozzá záradékul — természetesen a budafoki központra, illetve a tápiószelei pincészetre tartozik. Abban igazat kell adnunk Horváth Lajos igazgatónak, hogy egy ilyen döntést nem lehet érzelmi, hangulati alapokon meghozni. Tápiószelén azonban sokkal többről van szó. Milliókat érő ültetvényről, még értékesebb, speciális berendezésekről, amelyeknek a felszámolása vagy áttelepítése (például Somogy megyébe, mert a tervek között ez a lehetőség is felmerült) szintén előrelátó vállalati mérlegelést követel. És akkor még a személyi konzekvenciáról nem is beszéltünk. Hosszú ideig uralkodott a követendő felfogás, hogy ami nem gazdaságos a termelésben, azt meg kell szüntetni. Az erőforrásaink ésszerűbb felhasználása azonban most már sokkal inkább megköveteli, hogy ahol lehetőség kínálkozik rá, ne a mindenáron való felszámolásra, de az alacsony hatékonyságú tevékenység kiegészítésére, nagyobb eredményt hozó átalakítására törekedjenek. Tápiószelén a szőlő nemcsak boralapanyag, de sok ember kenyere, megélhetése is. Azután ha a bor nem kell a piacnak, lehet abból a szőlőből üdítőitalokat is gyártani. Sulyán Pál Szilveszterkor vége. Veres Antal számára örökre megáll a gyári óramutató. Délután kettőkor. Leteszi a lantot, vagyis lakatos szerszámait, és újévtől odahaza marad. Foglalkozása: nyugdíjas lesz. Tóni bácsi alapító munkása a jászberényi Lehel Hűtőgépgyárnak. Műhelycsarnokában suhant el ifjúsága, érett férfikora és jutott napnyugta felé. Életútja egyenesen haladt, és mikor göröngy akadt rajta, Tóni bácsi akaratereje félretaszította. Ezekről beszélgettünk: — Úgy szokták mondani, minden kezdet nehéz! Helybenhagyja ezt, most, a befejezéskor? — Öreg hiba lenne másként vélekednem. Ugyanakkor panaszra sincs okom, ha így érett fejjel viszszagondolok. Igaz, kétszer is szakmát kellett tanulnom, amíg révbe jutottam. Férfiszabó és lakatosszakmákat. — Oka? — Roppant egyszerű. Nem volt miben válogatnom! Kohári András szabómester inast keresett, hát leszerződtem hozzá. János, a testvérbátyám intézte, neki köszönhettem. Nagy dolognak számított ez akkoriban! Csúcsnak. Családunk történetében én lettem a legelső iparos, szépapámig visszavezetve. — Akkor megy? Nem szerette a mesterségét? — Dehogynem! Másodéves inasként már a segédi fizetést kaptam. Gondolom, ez jelentett valamit. Később, a segédlevéllel majdnem egyidőben, katonai behívót hoztak. Életem sorsfordulóját. Többé sohasem húztam gyűszűt az ujjamra. — Nocsak, miért? — Miután leszereltem, sehogyse bírtam elhelyezkedni. Szövetkezetben dolgoztak a szabómesterek, engem meg segédlevéllel nem vettek fel oda. Hetekig csak gyüszmékeltem. Később hallottam valami biztatót. Gyárat alapítanak, a város szélén, és munkásokat keresnek. Kijöttem, igaz, kevéske reménnyel. Hűtőgépekre és porszívókra nem szoktak gombot varrni, mit kezdenének énvelem. De megmondták rögtön. Átképeznek lakatosnak, ha vállalom. Vállaltam persze, nemigen tehettem mást. — Kényszerűségből? — Kezdetben tényleg úgy éreztem. Furcsának találtam nagyon a szabóműhely után ... Belepottyantam egy szokatlan környezetbe, mindenütt csörgés, csattogás. Aztán megszoktam lassan, sőt megszerettem. „Kiváló” minősítéssel vizsgáztam, és műhelyünkben „beállító lakatos” lettem. Örültem neki, hát hogyisne! — Komplikált feladat az? — Nem. Beállítottam a gépeket, és próbadarabokat készítettem. Minden műszak kezdésekor. Csak tévedni nem szabad, egy szemernyit sem. Különben selejtet gyártanának végig a műszak alatt. Meleg helyzet lenne. — Tóni bácsival előfordult ilyen? — Hát, eddig még nem ... — Ennyi sok idő alatt, tudom, akadt bosszúság is. Gondolt rá olyankor: veszi a sátorfáját, és elmegy Leheléktől? — Soha. Gyorsan eltelt a harmincöt esztendő, ilyesmire nekem nem jutott belőle. Dolgoztam. — Sokat? — Nem . . . Vagyis nem tűnt soknak, mert szívesen csináltam. Úgy hiszem, nem bottal hajtottak a nyúl után ... — Nyugdíjasként is visszajön majd néha-néha dolgozni? — Csak látogatóba jövök! Megkopott az egészségem, és beleszól az orvos. Nem engedi! No persze, azért örökké nem ücsörgök itthon. Kijárok majd a tanyavilágba, apósom, Ács Vince kertjébe. Szeretek bíbelődni a szőlővel és zöldséget termelek. Csak bizony, nehéz lesz majd nekem, tudom én. Már hónapok óta tudom! Nappal csak megvagyok, de az éjszakáim . .. Mindig a gyárral álmodom, azelőtt meg soha. Iszonyú álom, és minden éjszaka megkeres. Estétől hajnalig tart. Elindulok az emeletre, a mindent tudó esztergagéphez. De nem bírok feljutni, visszacsúszok a hetedik lépcsőfokról. Megint elölről kezdem, de hiába küszködök. Recseg-ropog alattam a rekamié, úszok a verítékben, és rám szól a feleségem. „Tóni, nyugodj meg fiam! Egyszer mindenki eljut a nyugdíjig, te sem dolgozhatsz örökké. Ne kínozd magad!” Hát így vagyok. Pedig az igazán nehéz órák még hátravannak. — Nehéz órák ...? — Azok bizony, a búcsúztatáskor! Megneszeltem, miként tervezik a munkatársaim. Vacsorával egybekötve akarják, a Jó Barát vendéglőben. — Mégis, kik szervezik? Legjobb szaktársai? — Legjobbak? Nekem sohasem voltak rossz munkatársaim meg főnökeim se, így hozta a sors. Tihanyi János LEHELÉKNÉL MINDVÉGIG... Atv4 Sikeres volt a 8. répafeldolgozási kampány Kábán, a Hajdúsági Cukorgyárban. A 82 napig tartó szezon alatt több mint hatvanezer tonna cukrot állítottak elő. Az idényt a magas színvonalú kapacitáskihasználás és az alacsony veszteség jellemezte MTI Fotó : Oláh Tibor 1987. JANUÁR 2. Veres Antal (A szerző felvétele)