Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám
1988. JANUÁR 1. „Hazájukat gyarapító szakemberekké váljanak” A történet nem ezen a decemberi napon kezdődik. A kezdőpont Kanadában lehetne, ám, igazság szerint időben sokkal távolabb, helyileg sokkal közelebb. Pasztner Frigyes, a Fejér Megyei Tanács művelődési osztályának vezetője: — ... Hogyan kezdődik a történet? Talán úgy, hogy Tóth István 1900-ban megszületett Székesfehérváron ... S aztán úgy folytatódik, hogy a század elején felnövekvő fiúcska kijárta az iskolát, s inasnak állt. Mesterséget tanult, kőműves lett. Székesfehérvárról különben sok kőműves indult szerte a hazába, és a fehérvári építőmunkások a századforduló idején is már szervezettségükkel, összefogásukkal tűntek ki. Végigviharzott Európán, Magyarországon az első világháború, a forradalom, és Fehérvár egyre nehezebb életet kínált gyermekeinek. Tóth István munkát, jobb életet remélve útra indult, kivándorolt. Kanadában, Ontario államban telepedett le. Ott élt, dolgozott, szakmája szerint. Itt aztán csak annyira tudjuk a történet fonalait összekötögetni, hogy Tóth István 1954-ben házasságot kötött. A feleség — özvegyasszony — született Varga Terézia. Varga Teréziának van egy motelja — parkos, virágos —, ő maga vezeti, illetve aztán már ketten dolgoznak benne. S ugyancsak kettesben látogatnak haza — az óhazába —, első ízben, amióta elmentek — 1957-ben. Ekkor születhetett a későbbi időkben valóra váló gondolat... Tóth István felesége időközben meghal, s a már magára maradt idős ember — nyolcvanöt évesen — fölkeresi a kanadai magyar külképviseletet. Hatvan esztendő méretett össze — huszonöttel. Forgatom, olvasom a pontosan fogalmazott, szikár szöveget. „Nyilatkozat... Alulírott Tóth István, Kanadában használatos nevemen Steve Tóth (teljes lakcím . . .) elhunyt feleségem, született Varga Terézia emlékére az alábbi alapítványt rendelem .. . ... Kijelentem, hogy az alapítvány céljaira a magyar Művelődési Minisztériumnak 275 000, azaz kettőszázhetvenötezer kanadai dollárt juttatok el, amelyet a minisztérium köteles egy magyarországi bankban elhelyezni és kamatait arra használni, hogy az általam kijelölt székesfehérvári középiskolák tehetséges és kiemelkedő tanulmányi előmenetelt mutató, családi és vagyoni körülmények miatt arra érdemes tanulóit, ösztöndíjban részesítsem . . . ... Az ösztöndíj célja az, hogy a fenti diákok középiskolai, majd azt követő főiskolai vagy egyetemi tanulmányait segítsem annak érdekében, hogy ezek a tehetséges székesfehérvári fiatalok hazájukat, Magyarországot gyarapító, becsületes, magasan képzett szakemberekké váljanak . . . Walceburg, 1985. december 12. Steve Tóth ...” A hitelesítő záradék következik, pecsét és dr. Gerelyes István konzul aláírása. A történet folyik tovább. Pasztner Frigyes: „ ... A gondolat már korábbi volt: a feleség, Varga Terézia moteljét idős korukra majd eladják, s az árából alapítványt tesznek. Éppen két éve, hogy Tóth István nyilatkozott, és átadta a kétszázhetvenötezer kanadai dollár átutalásáról szóló csekket. Ezután a hivatalos utakat végigjárva, 1986-ban történt meg az alapítvány szervezeti és működési szabályzatának elkészítése, az adományozó akarata szerint. Az ösztöndíjat háromtagú kuratórium ítéli oda, a pályázók közül kiválasztott diákoknak. A kiválasztás két sarokpontja a legalább jó tanulmányi előmenetel és a szociális indokoltság. Az árvákra, a nehéz családi körülmények között élő, tanuló fiatalokra gondolt Tóth István, s ennek megfelelően az akaratát megvalósító háromtagú kuratórium — első helyen az ilyen diákok neve után mondott igent. Belepillantok az ösztöndíjban részesítettek névsorába: közülük jó néhány a végzős diák, részükre — ha a fölvételi sikerül — a főiskolai, egyetemi tanulmányokat is könnyítheti a kapott öszszeg. A családi, szociális helyzetet szemügyre véve azt láthatom — sajnos —, nem egy diák egyedülálló szülő gyermekeként nevelődik, olyat is látok, üzemi balesetben hunyt el az édesapa, s olyat is — a nagymama tartja fönt a családot. . . Az ösztöndíj tizenkét hónapra szól, havi 2500, 2000 és 1500 forintos támogatással. Most ötvenkét diák részesült — az 1988. évre — ösztöndíjban, összesen egymillió-kétszázezer forint összértékben. Az ösztöndíjakat, az alapító iránti tiszteletből, minden évben, a kanadai nyilatkozat aláírásának a napján, december 12-én adják át Székesfehérváron. Most, az újraindító alkalommal Tóth István új hazájának képviseletében eljött Székesfehérvárra Róbert L. Elliot, Kanada rendkívüli és meghatalmazott nagykövete is. Pasztner Frigyes, az ösztöndíjat átadó ünnepségen: „ .. Kedves Tóth István! Bár ön ezen a szép napon nem tud velünk lenni, engedje meg, hogy Székesfehérvár, Fejér megye állami szervei, a kijelölt középiskolák tanulói és nevelői és a kuratórium nevében megköszönjem önnek és néhai feleségének, Varga Teréziának önzetlen, szülőföldjük ifjúságát oly megtisztelő, hazánk épülését, fejlődését is szolgáló jelentős összegű adományát...” Száll az üzenet Székesfehérvárról Kanadába. Vincze István Heller Júlia, a Fejér Megyei Tanács elnökhelyettese adja át az ösztöndíjról szóló okmányt. Középen (ülve): Kanada nagykövete, L. Elliot Gregority Antal felvétele óriás Rába-traktor A Rába-traktorok, vagyis a mezőgazdasági erőgépek jöttek, láttak és győztek. A prototípusok 1974-ben gördültek le a szerelőszalagról, a sorozatgyártás pedig a következő esztendőben, 1975-ben kezdődött meg. Azóta m már 3 ezer nagy teljesítményű Rábaerőgép dolgozik a mezőgazdaságban. — Az iparszerűen termelő mezőgazsági nagyüzemek számára fejleszteti ki ezeket a nagy teljesítményű óriásgépeket — mondja dr. Török Albert i)f izgatóhelyettes, aki a Rába-erő- és a bunkagépek értékesítését irányítja, elsősorban a segítségnyújtás vezetett bennünket, s nem az, hogy ezeken a XL- ken sokat keressünk. Nagyobb eléréséhez ugyanis nagyobb ■r tok kellenének. Ennél sokkal a B'Rába-traktorra pedig belföldön V. fizetőképes kereslet. Pedig olyan K rményt is nyújtunk a banki se- t , hogy a rászoruló gazdasá■f letre is megvehetik az erőgémk ezek a gépek? ["szerűségükre, teljesítmén■még senki sem panaszkodott. A strapabírók. Kedvező a fogyasztásuk, vezetőfülkéjük rendkívül kényelmes. Abból a 3 ezer traktorból, ami a hazai gazdaságokban üzemel még mindössze csak néhány darabot kellett leselejtezni. A Tatai Állami Gazdaságban egyik 240 lóerős motorral felszerelt Rába-erőgép, már a tizenkettedik éve folyamatosan üzemel és még mindig jó traktor. Traktorosa, mikor meglátogattuk, úgy nyilatkozott, hogy még két-három évig szeretne vele dolgozni. A jó teljesítménynek egyik titka nyilván az is, hogy gondosan karbantartja gépét. — Mennyi volt az idei igény? — Több mint háromszáz. A rendeléseknek természetesen maradéktalanul eleget tettünk. Megkezdtük az új típusú, 300 lóerős óriás traktor gyártását is. Ebből 1987-ben, a rendeléseknek megfelelően 15-öt gyártottunk. Ezekkel a legnehezebb talajokat is jól lehet művelni. — Van-e külföldi érdeklődés? — Igen. Dolgoznak erőgépeink például Ausztriában, Spanyolországban, a Közel-Keleten és még Ausztráliában is. Igaz, nem nagy számban. Néhány tucat van csak belőlük ezekben az országokban, de bízunk abban, hogy kapunk újabb megrendeléseket is, miután meggyőződtek korszerűségükről, nagy teljesítményükről. — A kis traktorokról az utóbbi időben kevés szó esett. Gyártják őket? — Természetesen. A 15 lóerős kis traktoraink népszerűek. Eddig 1400 készült belőlük. Az elmúlt hónapokban különösen megnövekedett irántuk az érdeklődés, úgy, hogy elő kellett jegyeznünk a megrendelőket. — Mit ad még a Rába a magyar mezőgazdaságnak? — Különböző talajművelő eszközöket, ekéket, tárcsákat, vetőgépeket. Ezek is korszerűek, mondhatnám azt is, hogy megütik a világszínvonalat. Nemrégen fejlesztettünk ki például nyugatnémet licenc megvásárlásával egy nehéz ekecsaládot. A négy-öt-hat vasú ekékkel a legnehezebb talajt is meg lehet 40 centiméter mélyen forgatni. El kell azt is mondanom, hogy nagy gondot fordítunk az alkatrészellátásra, amit saját kezünkbe vettünk. Cseresznyék István SZABAD FÖLD 3 Január 11988. 1. HÉT Ezekben az év végi, év eleji napokban — ahogy mindig is szokásunk — valamennyien számvetést készítünk, mérlegre téve: milyen óévet hagytunk magunk mögött és főként mit várunk az új esztendőtől. Amint „boldog új évet” kívánunk egymásnak, köszöntésünkből most valahogy hiányzik az új év előtti szokványos derűlátás, „az új életet kezdek” reményteljes hangulata; ehelyett aggodalommal tekintünk az új esztendőre, hiszen valamennyien a saját bőrünkön érezzük: bajban van az ország, s nekünk, az állam polgárainak is összébb kell húznunk a nadrágszíjat, mert kevesebb pénzünk jut erre is, arra is ... Napjainkban számolgat az ország: kit hogyan érint a személyi jövedelemadózás; miként korlátozzák a béremeléseket; mekkora összeget vesz ki pénztárcánkból a beígért 15 százalékos infláció; az általános forgalmi adó következtében hogyan emelkednek a fogyasztói árak; mindennek következtében mennyire csökken a megszokott életszínvonalunk; és e várható, kedvezőtlen hatások kivédésére vajon lesz-e elég erőnk, energiánk a többletmunkára, amikor közülünk már számosan annyit dolgoznak, amennyit éppen leírnak, és ezt nem fékezi-e az adózás, aminek ösztönözni kellene a pluszmunkát, a vállalkozó- és kezdeményezőkészséget, mert az ország szekerét csak ez tudná kihúzni a kátyúból...? Kérdések, amelyekre a pesszimisták azt válaszolják: majd meglátjuk a gyakorlatban, mit is hoz az új esztendő, várjuk ki a végét; az optimisták pedig: bizakodni, cselekedni, dolgozni kell. Ahogy a karácsonyfa fényeinél rokonlátogatóban szülőfalumban megfogalmazta egyik „politikus” nagybátyám: „... Mi ez ahhoz képest, hogy ezer éven át mennyi sorscsapás érte ezt a népet?! Mindig összeszedte magát és kilábolt a bajból. Most is ez történik ... Tudod, a földművelő ember ilyenkor, télen gondolkodik, erőt gyűjt, tudja, mint elődeink embereszmélés óta, hogy tél után mindig tavasz jön, de hogy a kikelet bővebb termést hívjon elő a földből, azt nekünk kell megmunkálnunk.” Igen, az „ország földjét” nekünk kell megmunkálnunk. Éppen a bővebb termés érdekében. Jó dolog, hogy az ország vezetése — a megmunkálás érdekében — immár felnőtt módra beszél honpolgáraival. Nemcsak vágyálmairól, hanem a feszültségekkel terhes helyzetről is; arról is, hogy az utóbbi három évtized legnehezebb esztendeje lesz az 1988-as év ... és keresikutatja a kivezető utat. Gondoljunk csak a párt Központi Bizottsága júliusi állásfoglalására a kibontakozással kapcsolatban, a kormány stabilizációs és kibontakozási munkaprogramjára és a Parlament téli ülésszakára, amikor a kormány saját soraiban is változtatott, rendezve a tárcákat, hogy rátermett, felelős személyek álljanak az irányító posztokon — nem titkolva: a felhalmozódott feszültségeket (nagy erőfeszítések árán is) csak évek alatt tudjuk megoldani, s ehhez áldozatokat is kért honpolgáraitól. Remény és kétkedés ... Ez a két szó — tükrözve az ország állapotát — jellemezte az Országgyűlés minapi munkáját, ahogy a honatyák ízekre szedték az idei költségvetést: honnan csoportosítsanak át pénzeket égető gondjaink enyhítésére. Remény és kétkedés: vannak kedvező változások gazdasági életünkben, de messze vagyunk a lényeges változásoktól. Ahogy Grósz Károly miniszterelnök fogalmazott: „A reményeknek és a kétkedéseknek sajátos keveréke egy ideig életünk, környezetünk szerves része lesz .. Tudom, manapság nem divatos dolog a lelkesedés, mert nagyon is megtépázódott a hitünk, csorba esett bizalmunkon. A puszta hit helyett hozzáértésre, tudásra, cselekvésre és főleg felelősségre van szükség. Szeretném, ha kétkedés helyett a remény éltetne bennünket, bíznánk egymásban „fent” és „lent”, s e bizalommal élve munkálkodnánk a jobb holnapért. E gondolatok jegyében kívánok boldog, békés új esztendőt kedves Olvasóinknak! 'J’CeJue-L' D^va . /'CCLjtrT I