Szabad Föld, 1988. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-01 / 1. szám

1988. JANUÁR 1. „Hazájukat gyarapító szakemberekké váljanak” A történet nem ezen a decemberi na­pon kezdődik. A kezdőpont Kanadá­ban lehetne, ám, igazság szerint idő­ben sokkal távolabb, helyileg sokkal közelebb. Pasztner Frigyes, a Fejér Megyei Tanács művelődési osztályának veze­tője: — ... Hogyan kezdődik a történet? Talán úgy, hogy Tóth István 1900-ban megszületett Székesfehérváron ... S aztán úgy folytatódik, hogy a szá­zad elején felnövekvő fiúcska kijárta az iskolát, s inasnak állt. Mesterséget tanult, kőműves lett. Székesfehérvár­ról különben sok kőműves indult szer­te a hazába, és a fehérvári építőmun­kások a századforduló idején is már szervezettségükkel, összefogásukkal tűntek ki. Végigviharzott Európán, Magyaror­szágon az első világháború, a forrada­lom, és Fehérvár egyre nehezebb éle­tet kínált gyermekeinek. Tóth István munkát, jobb életet remélve útra in­dult, kivándorolt. Kanadában, Ontario államban telepedett le. Ott élt, dolgo­zott, szakmája szerint. Itt aztán csak annyira tudjuk a törté­net fonalait összekötögetni, hogy Tóth István 1954-ben házasságot kötött. A feleség — özvegyasszony — szüle­tett Varga Terézia. Varga Teréziának van egy motelja — parkos, virágos —, ő maga vezeti, il­letve aztán már ketten dolgoznak ben­ne. S ugyancsak kettesben látogatnak haza — az óhazába —, első ízben, ami­óta elmentek — 1957-ben. Ekkor születhetett a későbbi idők­ben valóra váló gondolat... Tóth István felesége időközben meg­hal, s a már magára maradt idős em­ber — nyolcvanöt évesen — fölkeresi a kanadai magyar külképviseletet. Hatvan esztendő méretett össze — huszonöttel. Forgatom, olvasom a pontosan fo­galmazott, szikár szöveget. „Nyilatkozat... Alulírott Tóth Ist­ván, Kanadában használatos nevemen Steve Tóth (teljes lakcím . . .) elhunyt feleségem, született Varga Terézia em­lékére az alábbi alapítványt rende­lem .. . ... Kijelentem, hogy az alapítvány­­ céljaira a magyar Művelődési Minisz­tériumnak 275 000, azaz kettőszázhet­­venötezer kanadai dollárt juttatok el, amelyet a minisztérium köteles egy magyarországi bankban elhelyezni és kamatait arra használni, hogy az álta­lam kijelölt székesfehérvári középisko­lák tehetséges és kiemelkedő tanulmá­nyi előmenetelt mutató, családi és va­gyoni körülmények miatt arra érde­mes tanulóit, ösztöndíjban részesít­sem . . . ... Az ösztöndíj célja az, hogy a fenti diákok középiskolai, majd azt követő főiskolai vagy egyetemi tanulmányait segítsem annak érdekében, hogy ezek a tehetséges székesfehérvári fiatalok hazájukat, Magyarországot gyarapító, becsületes, magasan képzett szakem­berekké váljanak . . . Wal­ceburg, 1985. december 12. Steve Tóth ...” A hitelesítő záradék következik, pe­csét és dr. Gerelyes István konzul alá­írása. A történet folyik tovább. Pasztner Frigyes: „ ... A gondolat már korábbi volt: a feleség, Varga Terézia moteljét idős korukra majd eladják, s az árából ala­pítványt tesznek. Éppen két éve, hogy Tóth István nyilatkozott, és átadta a kétszázhetvenötezer kanadai dollár át­utalásáról szóló csekket. Ezután a hi­vatalos utakat végigjárva, 1986-ban történt meg az alapítvány szervezeti és működési szabályzatának elkészítése, az adományozó akarata szerint. Az ösztöndíjat háromtagú kuratóri­um ítéli oda, a pályázók közül kiválasz­tott diákoknak. A kiválasztás két sa­rokpontja a legalább jó tanulmányi előmenetel és a szociális indokoltság. Az árvákra, a nehéz családi körülmé­nyek között élő, tanuló fiatalokra gon­dolt Tóth István, s ennek megfelelően az akaratát megvalósító háromtagú kuratórium — első helyen az ilyen diá­kok neve után mondott igent. Belepillantok az ösztöndíjban része­sítettek névsorába: közülük jó néhány a végzős diák, részükre — ha a fölvéte­li sikerül — a főiskolai, egyetemi tanul­mányokat is könnyítheti a kapott ösz­­szeg. A családi, szociális helyzetet szemügyre véve azt láthatom — sajnos —, nem egy diák egyedülálló szülő gyermekeként nevelődik, olyat is lá­tok, üzemi balesetben hunyt el az édesapa, s olyat is — a nagymama tart­ja fönt a családot. . . Az ösztöndíj tizenkét hónapra szól, havi 2500, 2000 és 1500 forintos támo­gatással. Most ötvenkét diák részesült — az 1988. évre — ösztöndíjban, össze­sen egymillió-kétszázezer forint összér­tékben. Az ösztöndíjakat, az alapító iránti tiszteletből, minden évben, a kanadai nyilatkozat aláírásának a napján, de­cember 12-én adják át Székesfehérvá­ron. Most, az újraindító alkalommal Tóth István új hazájának képviseleté­ben eljött Székesfehérvárra Róbert L. Elliot, Kanada rendkívüli és meghatal­mazott nagykövete is. Pasztner Frigyes, az ösztöndíjat át­adó ünnepségen: „ .. Kedves Tóth István! Bár ön ezen a szép napon nem tud velünk len­ni, engedje meg, hogy Székesfehérvár, Fejér megye állami szervei, a kijelölt középiskolák tanulói és nevelői és a kuratórium nevében megköszönjem önnek és néhai feleségének, Varga Te­réziának önzetlen, szülőföldjük ifjúsá­gát oly megtisztelő, hazánk épülését, fejlődését­ is szolgáló jelentős összegű adományát...” Száll az üzenet Székesfehérvárról Kanadába. Vincze István Heller Júlia, a Fejér Megyei Tanács elnökhelyettese adja át az ösztöndíjról szóló okmányt. Középen (ülve): Kanada nagykövete, L. Elliot Gregority Antal felvétele óriás Rába-traktor A Rába-traktorok, vagyis a mező­­gazdasági erőgépek jöttek, láttak és győztek. A prototípusok 1974-ben gör­dültek le a szerelőszalagról, a sorozat­­gyártás pedig a következő esztendő­ben, 1975-ben kezdődött meg. Azóta m már 3 ezer nagy teljesítményű Rába­­e­rőgép dolgozik a mezőgazdaságban.­­ — Az iparszerűen termelő mezőgaz­­­­sági nagyüzemek számára fejlesztet­­i ki ezeket a nagy teljesítményű óri­­ás­gépeket — mondja dr. Török Albert i)f izgatóhelyettes, aki a Rába-erő- és a b­­unkagépek értékesítését irányítja, e­lsősorban a segítségnyújtás vezetett bennünket, s nem az, hogy ezeken a XL- ken sokat keressünk. Nagyobb eléréséhez ugyanis nagyobb ■r tok kellenének. Ennél sokkal a B'Rába-traktorra pedig belföldön V. fizetőképes kereslet. Pedig olyan K r­ményt is nyújtunk a banki se- t , hogy a rászoruló gazdasá­■f letre is megvehetik az erőgé­mk ezek a­ gépek? ["szerűségükre, teljesítmé­­n■még senki sem panaszkodott. A strapabírók. Kedvező a fo­gyasztásuk, vezetőfülkéjük rendkívül kényelmes. Abból a 3 ezer traktorból, ami a hazai gazdaságokban üzemel még mindössze csak néhány darabot kellett leselejtezni. A Tatai Állami Gazdaságban egyik 240 lóerős motor­ral felszerelt Rába-erőgép, már a tizen­kettedik éve folyamatosan üzemel és még mindig jó traktor. Traktorosa, mi­kor meglátogattuk, úgy nyilatkozott, hogy még két-három évig szeretne ve­le dolgozni. A jó teljesítménynek egyik titka nyilván az is, hogy gondosan kar­bantartja gépét. — Mennyi volt az idei igény? — Több mint háromszáz. A rendelé­seknek természetesen maradéktalanul eleget tettünk. Megkezdtük az új típu­sú, 300 lóerős óriás traktor gyártását is. Ebből 1987-ben, a rendeléseknek meg­felelően 15-öt gyártottunk. Ezekkel a legnehezebb talajokat is jól lehet mű­velni. — Van-e külföldi érdeklődés? — Igen. Dolgoznak erőgépeink pél­dául Ausztriában, Spanyolországban, a Közel-Keleten és még Ausztráliában is. Igaz, nem nagy számban. Néhány tucat van csak belőlük ezekben az or­szágokban, de bízunk abban, hogy­ ka­­punk újabb megrendeléseket is, mi­után meggyőződtek korszerűségükről, nagy teljesítményükről. — A kis traktorokról az utóbbi idő­ben kevés szó esett. Gyártják őket? — Természetesen. A 15 lóerős kis traktoraink népszerűek. Eddig 1400 készült belőlük. Az elmúlt hónapok­ban különösen megnövekedett irántuk az érdeklődés, úgy, hogy elő kellett je­gyeznünk a megrendelőket. — Mit ad még a Rába a magyar mezőgazdaságnak? — Különböző talajművelő eszközö­ket, ekéket, tárcsákat, vetőgépeket. Ezek is korszerűek, mondhatnám azt is, hogy megütik a világszínvonalat. Nemrégen fejlesztettünk ki például nyugatnémet licenc megvásárlásával egy nehéz ekecsaládot. A négy-öt-hat vasú ekékkel a legnehezebb talajt is meg lehet 40 centiméter mélyen for­gatni. El kell azt is mondanom, hogy nagy gondot fordítunk az alkatrészellátásra, amit saját kezünkbe vettünk. Cseresznyék István SZABAD FÖLD 3 ­ Január 11988. 1. HÉT Ezekben az év végi, év eleji napokban — ahogy mindig is szokásunk — valamennyien számvetést készítünk, mérlegre té­ve: milyen óévet hagytunk magunk mögött és főként mit várunk az új esztendőtől. Amint „boldog új évet” kívánunk egymásnak, köszönté­sünkből most valahogy hiányzik az új év előtti szokványos derű­látás, „az új életet kezdek” reményteljes hangulata; ehelyett ag­godalommal tekintünk az új esztendőre, hiszen valamennyien a saját bőrünkön érezzük: bajban van az ország, s nekünk, az ál­lam polgárainak is összébb kell húznunk a nadrágszíjat, mert kevesebb pénzünk jut erre is, arra is ... Napjainkban számolgat az ország: kit hogyan érint a sze­mélyi jövedelemadózás; miként korlátozzák a béremeléseket; mekkora összeget vesz ki pénztárcánkból a beígért 15 százalé­kos infláció; az általános forgalmi adó következtében hogyan emelkednek a fogyasztói árak; mindennek következtében mennyire csökken a megszokott életszínvonalunk; és e várható, kedvezőtlen hatások kivédésére vajon lesz-e elég erőnk, ener­giánk a többletmunkára, amikor közülünk már számosan annyit dolgoznak, amennyit éppen leírnak, és ezt nem fékezi-e az adó­zás, aminek ösztönözni kellene a pluszmunkát, a vállalkozó- és kezdeményezőkészséget, mert az ország szekerét csak ez tud­ná kihúzni a kátyúból...? Kérdések, amelyekre a pesszimisták azt válaszolják: majd meglátjuk a gyakorlatban, mit is hoz az új esztendő, várjuk ki a végét; az optimisták pedig: bizakodni, cselekedni, dolgozni kell. Ahogy a karácsonyfa fényeinél rokonlátogatóban szülőfa­lumban megfogalmazta egyik „politikus” nagybátyám: „... Mi ez ahhoz képest, hogy ezer éven át mennyi sorscsapás érte ezt a népet?! Mindig összeszedte magát és kilábolt a bajból. Most is ez történik ... Tudod, a földművelő ember ilyenkor, télen gon­dolkodik, erőt gyűjt, tudja, mint elődeink embereszmélés óta, hogy tél után mindig tavasz jön, de hogy a kikelet bővebb ter­mést hívjon elő a földből, azt nekünk kell megmunkálnunk.” Igen, az „ország földjét” nekünk kell megmunkálnunk. Ép­pen a bővebb termés érdekében. Jó dolog, hogy az ország ve­zetése — a megmunkálás érdekében — immár felnőtt módra beszél honpolgáraival. Nemcsak vágyálmairól, hanem a feszült­ségekkel terhes helyzetről is; arról is, hogy az utóbbi három év­tized legnehezebb esztendeje lesz az 1988-as év ... és keresi­­kutatja a kivezető utat. Gondoljunk csak a párt Központi Bizott­sága júliusi állásfoglalására a kibontakozással kapcsolatban, a kormány stabilizációs és kibontakozási munkaprogramjára és a Parlament téli ülésszakára, amikor a kormány saját soraiban is változtatott, rendezve a tárcákat, hogy rátermett, felelős szemé­lyek álljanak az irányító posztokon — nem titkolva: a felhalmo­zódott feszültségeket (nagy erőfeszítések árán is) csak évek alatt tudjuk megoldani, s ehhez áldozatokat is kért honpolgárai­tól. Remény és kétkedés ... Ez a két szó — tükrözve az ország állapotát — jellemezte az Országgyűlés minapi munkáját, ahogy a honatyák ízekre szedték az idei költségvetést: honnan csoportosítsanak át pénzeket égető gondjaink enyhítésére. Re­mény és kétkedés: vannak kedvező változások gazdasági éle­tünkben, de messze vagyunk a lényeges változásoktól. Ahogy Grósz Károly miniszterelnök fogalmazott: „A reményeknek és a kétkedéseknek sajátos keveréke egy ideig életünk, környeze­tünk szerves része lesz .. Tudom, manapság nem divatos dolog a lelkesedés, mert nagyon is megtépázódott a hitünk, csorba esett bizalmunkon. A puszta hit helyett hozzáértésre, tudásra, cselekvésre és főleg felelősségre van szükség. Szeretném, ha kétkedés helyett a re­mény éltetne bennünket, bíznánk egymásban „fent” és „lent”, s e bizalommal élve munkálkodnánk a jobb holnapért. E gondola­tok jegyében kívánok boldog, békés új esztendőt kedves Olva­sóinknak! 'J’CeJue-L' D^va . /'CCLjtrT­ I

Next