Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
1989. JANUÁR 6. ZSEB ÉS LÉLEK fenyők ölelte völgyből nóta száll. Nocsak! Kinek van kedve énekelni az egyre sűrűsödő, sötét felhők alatt? Vadcsapáson csörtetek, s célhoz érve bokor takarásából kémlelek. Vagy úgy: az öregember fát ültet nádtetejű présháza előtt. Komótos és megfontolt, óvatosan ereszti gödrébe a törékeny diófahusángot, majd letérdel, s ujjai között morzsolva a földet, befedi a gyökereket. Énekel. Messzehangzóan, nekihevülten, kitárulkozván, s a hangokat párapamacsok kísérik a konya bajusz alól. A bácsika felettébb tetszik nekem, megnézem magamnak. S mindezen túl a látvány megbizserget és békességet ad, s hirtelen támadt felvidulásomban hiszem, általam is felerősítve visszhangzik a dal. A dal, az ének, amely itt és most messze több önmagánál: sajátságos hangulatjelentés, egy embertársam kedély- és lelkiállapotának tükörképe. Figyelni kell rá. Megfajdul bennem valami, igen, tudom már. A hiányérzet, amely mostanság mind gyakrabban ad életjelet magáról, egyszerre testet ölt és nevet kap. Ritkán énekelünk mostanság. Ritkán. De nem az italba menekülők és utat veszítettek, de a felszabadultan érzők, a bizakodón látók és a reménykedve várók énekét hiányolom. Azt tehát, ami — embermivoltunknál fogva — a lélek szárnyalásával együtt jár. — Jó napot, hasznos munkát — köszönök, s odahagyom fedezékemet. — Jó napot — jön a felelet a nyűtt kucsma alól. Érzem és látom, hogy nincs benne félsz, nincs benne gyanakvás, akárha várta volna érkezésemet. Látnivalóan feldobódik, lendületesen kezet nyújt, s midőn szemrevételez, pincéjébe hív, aranyló borral kínál. És beszélni kezd. Szavak peregnek ajkáról, s általuk bontakozik ki a biztató jövő. Mondja, ha megadatik neki, jövőre kordonosat telepít a kapás művelésű szőlő helyére, palára cseréli a nádtetőt. — Irigylem magát — jegyzem meg tűnődőn. Meghökken: — Ugyan miért? — Amiért hisz valamiben és bizakodni tud. Rosszallóan szól: — Ejnye, no. Micsoda egy világ ez, hogy a fiatal irigyli az öreget. De hiszen feladom én is — kacsint —, ha majd lábbal előre visznek ki a szobából. z elmúlt évtizedek során hozzászoktam, mert hozzászoktattak, hogy kétféle Magyarország létezik. Az egyik, amit úgymond, hivatalból ítélnek meg és tartanak számon, a másik pedig az, amit jártomban-kertemben magam látok, magam tapasztalok, s magam is élek. Most itt ez a nyilatkozat. Nem tudom, mit kezdjek vele. A politikus teljes meggyőződéssel kinyilatkoztatja, hogy — szerinte legalábbis — mind szélesebb körben tapasztalható a bizakodás, már-már széles hullámokat ver szerte e hazában a reménykedés, s növekvőben a tettrekészség, és izmosodik a kibontakozásba, megújhodásba vetett hit. Szép. Ez igazán szép, s bárcsak magam is ezt tanúsíthatnám. Ámde meglehet, hogy én nem olyan helyeken járok, amelyek alkalmasak volnának az efféle következtetésekre. Mert az nyilvánvaló, hogy a nyilatkozó olyan körökben mozog, s az élet oly felületeivel áll kapcsolatban, amelyre állítása igaz. Persze, hogy igaz lehet, elvégre én is beszéltem mostanság olyanokkal, mellékesen szólva igen nagy jövedelmű emberekkel, akik mai helyzetüket reményteljesnek tartják, szavaik alapján gondjaink-bajaink akár el is hanyagolhatók. Visszacsengenek bennem a professzor úr szavai: — Ugyan, barátom. Itt az elégedetlenség a legnagyobb bűnös. Hol van az megírva, hogy mindenkinek a Rózsadombon kell laknia? Hajtják itt nekem magukat, jön az infarktus, és ha nem tudok győzedelmeskedni, hát én vagyok a hibás. Ne vegye tőlem szerénytelenségnek, de életlátásomat követésre méltónak találom. Közre is adom, hátha segítek valakin. Hiszem, ma jobb, mint tegnap, és holnap jobb lesz, mint ma. Én, kérem szépen, így látom. Vagy tévednék? — elutasító a kérdés. Tudjuk, mondjuk, s nap mint nap saját bőrünkön tapasztaljuk: kátyúban az ország gazdaságának szekere, s a jóslatok szerint, még a hivatalosak is ezt jelzik: nyomorúságos állapotunk nem rövid távú, hisz évekre van még ahhoz is szükség, hogy kitapogassuk a felteheten boldogulással kecsegtető ösvényeket. Közbevetőleg kérdezem: mi és ki a garancia, hogy a több évig tartó tapogatózásban netán nem tévedünk-e, s nem azt fürkésszük és ítéljük meg jónak, ami bevezet a zsákutcába? Egy szó mint száz, manapság annyi ilyenolyan bizottság, tanácsadó testület alakul, hogy lassacskán Dunát lehet rekeszteni velük. Gyakran el is nézem a televízióban az okos emberek jaj de fontos gyülekezetét. S közben folyton birizgál belülről a kisördög, s miután nem huszonévesekről van szó, okkal ágaskodik bennem a kérdés: szakterületük tudorai hol voltak, midőn dörgött az ég? Hogyhogy csak ma látják meg, ami évekkel ezelőtt egy józanul gondolkodó parasztembernek is nyilvánvaló volt? De kérdezhetek másképpen is. Ha netalántán voltak közülük bátrak és elszántak, akik figyelmeztettek, hogy az akkori gazdasági döntések, tehát amelyek az elmúlt tíz-tizenöt esztendő során születtek, fő irányukat és hatásukat tekintve tévesek, rosszak, ki és kik hallgattatták el az ellent vetőket? Ugyan miféle magasabb szempontokra hivatkoztak, miféle célokat kergettek, amelyekhez képest, látnivalóan az ország és a haza érdeke, sorsa csupán másodlagos volt? Tudom, hogy mind nehezebb a létezés, a felszínen maradás. S miután vonzódásból, de többnyire kényszerűségből állattartással is foglalkozom, ilyenformán tehát ugyancsak földközeli életet élek, úgy érzem, jobbító szándékkal kötelességem elmondani, hogy a hangulatot illetően én mit tapasztalok. S igazából, a csapongó gondolatok után most érkeztem el mondandóm lényegéhez. Fájdalom, én abban a közegben, tehát a kétkezi munka emberének világában egészen mással találkozom. Nemhogy a reménykedést, a bizakodást és a bizalmat látom terjedni és erősödni, éppen az ellenkezőjét. S ha már magát kínálja a mostanság oly sokat emlegetett nagy fene nyíltság és nyitottság, bátorkodom leírni: Magyarországon a reményt vesztettséget, a kiábrándulást, a közömbösséget és a befelé fordulást látom terjedőben. S csoda-e, ha így érzünk, amikor megélhetésünk, épphogy csak felszínen maradásunk mind nagyobb áldozatokat követel mindnyájunktól. Egy szó mint száz: igazából nem a gazdasági bajoktól félek. Természetesen azoktól is, de leginkább attól, ami azokból következik. A lelkek egyre érzékelhetőbb sérüléseire gondolok, s arra a nagy-nagy hiányra, amely biztató holnap híján mind többünkben munkál. Hogy tudniillik, nem lehet terveket szőni, ábrándozni, mert mire célunkat megközelítenénk, akár áremeléssel, akár adóval elhúzzák orrunk elől azt, amit célba vettünk. És ne értsenek félre, nem valami fényűző dologra gondolok. Dehogy. Hanem egy önálló lakásra, ha többre nem, hát egy Trabantra, s arra, hogy ne kelljen földre szegezett tekintettel eliszkolni a könyvesbolt előtt, hogy ne legyen már az is luxus, ha valaki két napilapot akar járatni. S ezeket írva hallom a megrovó kijelentést: követelőzni, azt igen, ahhoz nagyon sokan értenek ebben az országban. Én viszont azt felelem erre: csak azt ne mondja már valaki, hogy ez a nép a jövőben még többet dolgozzon. Ha jól vagyok értesülve, hazánkban ma heti hetven órát kell dolgozni a minden fényűzés nélküli létezésért. Gyanítom, észrevételeimet, s mindazt, ami gazdasági bajainknál jobban aggaszt, még tovább is sorolhatnám. Úgy mint öngyilkosság, válás, kábítószerezés, alkoholizmus. De merthogy üdvözítő kiutat belőlük nem tudok ajánlani, hagyom őket. Inkább mással zárom. Lapunknak ez az első új évi száma. Ilyen tájon szokás megkérdezni, mit vársz az új esztendőtől? Természetesen békét. S ezzel nagyjából azonos szintre emelem a békességet. A belső békét, a lélek nyugalmát és kiegyensúlyozottságát. S szerintem ez az, amely manapság felettébb hiánycikk. És lehet-e terveket, jövőt építeni kishitűségre, kiszolgáltatottságra, szorongásra, önmarcangolásra és folytonos vívódásra? S hogy végre megélnénk, hogy a kormány ne csak arra legyen oly buzgón és kitartóan kíváncsi, hogy mi van a zsebünkben. De arra is, hogy mi van a lelkünkben. Igaz, hogy a zsebeket vizsgálni könnyebb, ámde hiszem, hogy a lelkekkel törődni, noha nehezebb, mégis üdvözítőbb. Már csak azért, mert a lelkünk, tudatunk, eszünk az, amelyen áll vagy bukik, hogy merre halad a világ. Varga S. József Kedvezőbb közgazdasági környezetet! Szó, ami szó, eseménydús időszakot tudhat maga mögött — a most lezárult év végével — a számvetésre készülő élelmiszergazdaság. Decemberben ugyanis még inkább megsokasodtak azok a szenvedélyes vitát is kiváltott tanácskozások, amelyek a sok gonddal küszködő agrárágazat valóságos helyzetét és a megújhodás lehetőségeit igyekeztek körvonalazni. Természetesen a főbb elképzeléseket is árnyaló, más-más aspektusból, ahogy például az új időkhöz igazodó kibontakozást a kormányzati szerepkört betöltő MÉM látja, vagy pedig, miként ugyanezt a problémakört a termelőszövetkezetek érdekeit immár határozottabban képviselő TDT érzékeli. Némi zavart is okozott a közvéleményben, amikor a tárca minisztere Váncsa Jenő egy korábbi nyilatkozatában — a háromnegyed évi adatok tükrében — úgy nyilatkozott, hogy az élelmiszer-gazdaság várható 1988-as teljesítménye szinte rekordot javít. Ezzel szemben Huszár József, a TDT főosztályvezetője, ugyancsak a háromnegyed évi kimutatások alapján, az általánosan csökkenő jövedelmezőség mellett 571 termelőszövetkezet anyagi helyzetét ítélte kritikusnak. Nos, a nyilvánvaló ellentmondást a MÉM tavalyi, utolsó sajtófórumán a szóvivők azzal a manapság sajnos, egyre divatosabb érveléssel próbálták megmagyarázni, hogy tulajdonképpen „mindenkinek igaza van, csak a nézőpont nem egyforma”. A minisztérium ugyanis a termelés összmennyiségére alapozta a várható végeredményt, míg a TOT-elemzés az üzemek remélhető nyereségét vette számításba, ami bizony csaknem egyharmadával marad alul az előző esztendeihez képest. „Ám — tette hozzá Koji Ferenc osztályvezető — nem szerencsés dolog 1988-at az előző évvel összehasonlítani, mert például kalkulálni kellett a bérbruttósítással is. A most záruló esztendő nyereségcsökkentő változásait a terv figyelembe vette, amikor 23 milliárd forintos össznyereséget irányzott elő. Úgy ítéljük meg, hogy legalább ennyit el is könyvelhetnek majd a gazdaságok. Az már más kérdés, hogy ez mire elég. Sőt, 1989-ben tovább fog csökkenni a növénytermesztés és az állattenyésztés jövedelmezősége, alapvetően az új adó- és bérrendszer miatt." Hogy az érdekképviseletnek mennyire igaza volt, s igaza van, arról Farkasdi Gyula, a TDT főosztályvezetője tájékoztatta — az ünnepek előtt — az újságírókat. A nyolcvanas évek vonulatát is elemző előadásában, az egész agrárágazat helyzetét érzékeltetve, külön kitért a már elviselhetetlenül szétnyílt agrárollóra. De nemcsak az ipari eredetű anyagok és eszközök aránytalanul megemelkedett költsége, hanem a mezőgazdasági termékek, régi, irreálisan alacsony árrendszere is hátrányosan érintette a gazdaságokat. Jelenleg a termelőszövetkezetek jövedelemszerző képessége a népgazdaság nagy ágazataihoz hasonlítva a legalacsonyabb. A vagyonarányos nyereség alig éri el a 8-9 százalékot. Ezen belül a növénytermesztésé csak 4-5, az állattenyésztésé — nagyon sok helyen — 0-12 százalék körül mozog. Még „szerencse” a kiegészítő ágazatok 10 százalékos eredménye, ebből egészül ki az imént említett vagyonarányos nyereség. Plasztikusan mutatja az ágazat pozíciójának romlását az avuló műszaki színvonal, a kiöregedő géppark, a beruházások kényszerű visszafogása. Hét esztendő alatt 32 százalékról 9 százalékra csökkent az állami támogatás, megváltoztak a mezőgazdaság és a költségvetés kapcsolatai. Oly mértékben növekedett az elvonás, hogy a gazdaságok egyike-másika már a meglévő értékek felélésére kényszeredik. Miután az idén további elvonásra kell számítani, félő, hogy így nem lesz annyi erő, amely a lakosság jó színvonalú élelmiszer-ellátását, s az exporthoz az árualapot megteremti. Mi a megoldás, a kivezető út? A TDT álláspontja szerint az eddigi módszerek gyökeres átalakítása, olyan új agrárpolitika mielőbbi érvényre juttatása, amely kedvezőbb közgazdasági környezetet teremt az ágazatnak. Más szóval olyan feltételrendszer, ami lehetővé teszi, hogy az agrárgazdaságba befektetett tőke és a munka elérje azt a jövedelmezőségi színvonalat, amely más népgazdasági területeken átlagosan elérhető. Ennek legfontosabb eleme — miként Farkasdi Gyula kiemelte — az új árrendszer kidolgozása és bevezetése, a termékforgalmazás gyökeres átalakítása, a műszaki színvonal növelése és még számtalan más intézkedés, amely szintén szoros összhangban van a kidolgozás alatt lévő termelőszövetkezeti törvénnyel. Ami pedig az új esztendő „startját” illeti, ahhoz biztató hír, hogy a MÉM megtette a szükséges intézkedéseket a zavartalan takarmányellátás érdekében. S. P. SZABAD FÖLD 5