Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám

1989. JANUÁR 6. ZSEB ÉS LÉLEK fenyők ölelte völgyből nóta száll. No­csak! Kinek van kedve énekelni az egyre sűrűsödő, sötét felhők alatt? Vadcsapáson csörtetek, s célhoz érve bokor takarásából kémlelek. Vagy úgy: az öregember fát ültet nádtetejű présháza előtt. Komótos és megfontolt, óvatosan ereszti gödrébe a töré­keny diófahusángot, majd letérdel, s ujjai kö­zött morzsolva a földet, befedi a gyökereket. Énekel. Messzehangzóan, nekihevülten, kitá­rulkozván, s a hangokat párapamacsok kísérik a konya bajusz alól.­­ A bácsika felettébb tetszik nekem, megné­zem magamnak. S mindezen túl a látvány meg­­bizserget és békességet ad, s hirtelen támadt felvidulásomban hiszem, általam is felerősítve visszhangzik a dal. A dal, az ének, amely itt és most messze több önmagánál: sajátságos hangulatjelentés, egy embertársam kedély- és lelkiállapotának tükörképe. Figyelni kell rá. Megfajdul bennem valami, igen, tudom már. A hiányérzet, amely mostanság mind gyakrab­ban ad életjelet magáról, egyszerre testet ölt és nevet kap. Ritkán énekelünk mostanság. Ritkán. De nem az italba menekülők és utat ve­szítettek, de a felszabadultan érzők, a bizako­dón látók és a reménykedve várók énekét hiá­nyolom. Azt tehát, ami — embermivoltunknál fogva — a lélek szárnyalásával együtt jár. — Jó napot, hasznos munkát — köszönök, s odahagyom fedezékemet. — Jó napot — jön a felelet a nyűtt kucsma alól. Érzem és látom, hogy nincs benne félsz, nincs benne gyanakvás, akárha várta volna ér­kezésemet. Látnivalóan feldobódik, lendülete­sen kezet nyújt, s midőn szemrevételez, pincé­jébe hív, aranyló borral kínál. És beszélni kezd. Szavak peregnek ajkáról, s általuk bontakozik ki a biztató jövő. Mondja, ha megadatik neki, jövőre kordonosat telepít a kapás művelésű szőlő helyére, palára cseréli a nádtetőt. — Irigylem magát — jegyzem meg tűnődőn. Meghökken: — Ugyan miért? — Amiért hisz valamiben és bizakodni tud. Rosszallóan szól: — Ejnye, no. Micsoda egy világ ez, hogy a fiatal irigyli az öreget. De hiszen feladom én is — kacsint —, ha majd lábbal előre visznek ki a szobából. z elmúlt évtizedek során hozzászoktam, mert hozzászoktattak, hogy kétféle Magyarország létezik. Az egyik, amit úgymond, hivatalból ítélnek meg és tartanak számon, a másik pedig az, amit jártomban-ker­­temben magam látok, magam tapasztalok, s magam is élek. Most itt ez a nyilatkozat. Nem tudom, mit kezdjek vele. A politikus teljes meggyőződés­sel kinyilatkoztatja, hogy — szerinte legalábbis — mind szélesebb körben tapasztalható a bi­zakodás, már-már széles hullámokat ver szerte e hazában a reménykedés, s növekvőben a tettrekészség, és izmosodik a kibontakozásba, megújhodásba vetett hit. Szép. Ez igazán szép, s bárcsak magam is ezt tanúsíthatnám. Ámde meglehet, hogy én nem olyan helyeken járok, amelyek alkalmasak volnának az efféle követ­keztetésekre. Mert az nyilvánvaló, hogy a nyi­latkozó olyan körökben mozog, s az élet oly fe­lületeivel áll kapcsolatban, amelyre állítása igaz. Persze, hogy igaz lehet, elvégre én is beszél­tem mostanság olyanokkal, mellékesen szólva igen nagy jövedelmű emberekkel, akik mai helyzetüket reményteljesnek tartják, szavaik alapján gondjaink-bajaink akár el is hanyagol­hatók. Visszacsengenek bennem a professzor úr szavai: — Ugyan, barátom. Itt az elégedetlenség a legnagyobb bűnös. Hol van az megírva, hogy mindenkinek a Rózsadombon kell laknia? Hajt­ják itt nekem magukat, jön az infarktus, és ha nem tudok győzedelmeskedni, hát én vagyok a hibás. Ne vegye tőlem szerénytelenségnek, de életlátásomat követésre méltónak találom. Közre is adom, hátha segítek valakin. Hiszem, ma jobb, mint tegnap, és holnap jobb lesz, mint ma. Én, kérem szépen, így látom. Vagy té­vednék? — elutasító a kérdés. Tudjuk, mondjuk, s nap mint nap saját bő­rünkön tapasztaljuk: kátyúban az ország gaz­daságának szekere, s a jóslatok szerint, még a hivatalosak is ezt jelzik: nyomorúságos állapo­tunk nem rövid távú, hisz évekre van még ah­hoz is szükség, hogy kitapogassuk a feltehet­en boldogulással kecsegtető ösvényeket. Köz­­bevetőleg kérdezem: mi és ki a garancia, hogy a több évig tartó tapogatózásban netán nem tévedünk-e, s nem azt fürkésszük és ítéljük meg jónak, ami bevezet­­ a zsákutcába? Egy szó mint száz, manapság annyi ilyen­olyan bizottság, tanácsadó testület alakul, hogy lassacskán Dunát lehet rekeszteni velük. Gyakran el is nézem a televízióban az okos emberek jaj de fontos gyülekezetét. S közben folyton birizgál belülről a kisördög, s miután nem huszonévesekről van szó, okkal ágasko­dik bennem a kérdés: szakterületük tudorai hol voltak, midőn dörgött az ég? Hogyhogy csak ma látják meg, ami évekkel ezelőtt egy józanul gondolkodó parasztembernek is nyilvánvaló volt? De kérdezhetek másképpen is. Ha neta­­lántán voltak közülük bátrak és elszántak, akik figyelmeztettek, hogy az akkori gazdasági dön­tések, tehát amelyek az elmúlt tíz-tizenöt esz­tendő során születtek, fő irányukat és hatásu­kat tekintve tévesek, rosszak, ki és kik hallgat­tatták el az ellent vetőket? Ugyan miféle maga­sabb szempontokra hivatkoztak, miféle célokat kergettek, amelyekhez képest, látnivalóan az ország és a haza érdeke, sorsa csupán másod­lagos volt? T­udom, hogy mind nehezebb a létezés, a felszínen maradás. S miután vonzódás­ból, de többnyire kényszerűségből ál­lattartással is foglalkozom, ilyenformán tehát ugyancsak földközeli életet élek, úgy érzem, jobbító szándékkal kötelességem elmondani, hogy a hangulatot illetően én mit tapasztalok. S igazából, a csapongó gondolatok után most érkeztem el mondandóm lényegéhez. Fájda­lom, én abban a közegben, tehát a kétkezi munka emberének világában egészen mással találkozom. Nemhogy a reménykedést, a biza­kodást és a bizalmat látom terjedni és erősöd­ni, éppen az ellenkezőjét. S ha már magát kí­nálja a mostanság oly sokat emlegetett nagy fene nyíltság és nyitottság, bátorkodom leírni: Magyarországon a reményt vesztettséget, a ki­ábrándulást, a közömbösséget és a befelé for­dulást látom terjedőben. S csoda-e, ha így ér­zünk, amikor megélhetésünk, épphogy csak felszínen maradásunk mind nagyobb áldozato­kat követel mindnyájunktól. Egy szó mint száz: igazából nem a gazdasá­gi bajoktól félek. Természetesen azoktól is, de leginkább attól, ami azokból következik. A lel­kek egyre érzékelhetőbb sérüléseire gondolok, s arra a nagy-nagy hiányra, amely biztató hol­nap híján mind többünkben munkál. Hogy tud­niillik, nem lehet terveket szőni, ábrándozni, mert mire célunkat megközelítenénk, akár ár­emeléssel, akár adóval elhúzzák orrunk elől azt, amit célba vettünk. És ne értsenek félre, nem valami fényűző dologra gondolok. De­hogy. Hanem egy önálló lakásra, ha többre nem, hát egy Trabantra, s arra, hogy ne kelljen földre szegezett tekintettel eliszkolni a köny­vesbolt előtt, hogy ne legyen már az is luxus, ha valaki két napilapot akar járatni. S ezeket ír­va hallom a megrovó kijelentést: követelőzni, azt igen, ahhoz nagyon sokan értenek ebben az országban. Én viszont azt felelem erre: csak azt ne mondja már valaki, hogy ez a nép a jövő­ben még többet dolgozzon. Ha jól vagyok érte­sülve, hazánkban ma heti hetven órát kell dol­gozni a minden fényűzés nélküli létezésért. Gyanítom, észrevételeimet, s mindazt, ami gazdasági bajainknál jobban aggaszt, még to­vább is sorolhatnám. Úgy mint öngyilkosság, válás, kábítószerezés, alkoholizmus. De mert­hogy üdvözítő kiutat belőlük nem tudok ajánla­ni, hagyom őket. Inkább mással zárom. La­punknak ez az első új évi száma. Ilyen tájon szokás megkérdezni, mit vársz az új esztendő­től? T­ermészetesen békét. S ezzel nagyjából azonos szintre emelem a békességet. A belső békét, a lélek nyugalmát és ki­egyensúlyozottságát. S szerintem ez az, amely manapság felettébb hiánycikk. És lehet-e ter­veket, jövőt építeni kishitűségre, kiszolgálta­tottságra, szorongásra, önmarcangolásra és folytonos vívódásra? S hogy végre megélnénk, hogy a kormány ne csak arra legyen oly buz­gón és kitartóan kíváncsi, hogy mi van a zse­bünkben. De arra is, hogy mi van a lelkünkben. Igaz, hogy a zsebeket vizsgálni könnyebb, ám­de hiszem, hogy a lelkekkel törődni, noha ne­hezebb, mégis üdvözítőbb. Már csak azért, mert a lelkünk, tudatunk, eszünk az, amelyen áll vagy bukik, hogy merre halad a világ. Varga S. József Kedvezőbb közgazdasági környezetet! Szó, ami szó, eseménydús idő­szakot tudhat maga mögött — a most lezárult év végével — a számvetésre készülő élelmiszer­­gazdaság. Decemberben ugyanis még inkább megsokasodtak azok a szenvedélyes vitát is kiváltott ta­nácskozások, amelyek a sok gond­dal küszködő agrárágazat valósá­gos helyzetét és a megújhodás le­hetőségeit igyekeztek körvonalaz­ni. Természetesen a főbb elképzelé­seket is árnyaló, más-más aspek­tusból, ahogy például az új idők­höz igazodó kibontakozást a kor­mányzati szerepkört betöltő MÉM látja, vagy pedig, miként ugyanezt a problémakört a termelőszövet­kezetek érdekeit immár határozot­tabban képviselő TDT érzékeli. Némi zavart is okozott a közvé­leményben, amikor a tárca minisz­tere Váncsa Jenő egy korábbi nyi­latkozatában — a háromnegyed évi adatok tükrében — úgy nyilat­kozott, hogy az élelmiszer-gazda­ság várható 1988-as teljesítménye szinte rekordot javít. Ezzel szem­ben Huszár József, a TDT főosz­tályvezetője, ugyancsak a három­negyed évi kimutatások alapján, az általánosan csökkenő jövedel­mezőség mellett 571 termelőszö­vetkezet anyagi helyzetét ítélte kritikusnak. Nos, a nyilvánvaló ellentmon­dást a MÉM tavalyi, utolsó sajtófó­rumán a szóvivők azzal a manap­ság sajnos, egyre divatosabb érve­léssel próbálták megmagyarázni, hogy tulajdonképpen „mindenki­nek igaza van, csak a nézőpont nem egyforma”. A minisztérium ugyanis a termelés összmennyisé­­gére alapozta a várható végered­ményt, míg a TOT-elemzés az üze­mek remélhető nyereségét vette számításba, ami bizony csaknem egyharmadával marad alul az elő­ző esztendeihez képest. „Ám — tette hozzá Koji Ferenc osztályve­zető — nem szerencsés dolog 1988-at az előző évvel összehason­lítani, mert például kalkulálni kel­lett a bérbruttósítással is. A most záruló esztendő nyereségcsökken­tő változásait a terv figyelembe vette, amikor 23 milliárd forintos össznyereséget irányzott elő. Úgy ítéljük meg, hogy legalább ennyit el is könyvelhetnek majd a gazda­ságok. Az már más kérdés, hogy ez mire elég. Sőt, 1989-ben tovább fog csökkenni a növénytermesztés és az állattenyésztés jövedelmező­sége, alapvetően az új adó- és bér­rendszer miatt." Hogy az érdekképviseletnek mennyire igaza volt, s igaza van, arról Farkasdi Gyula, a TDT fő­osztályvezetője tájékoztatta — az ünnepek előtt — az újságírókat. A nyolcvanas évek vonulatát is elemző előadásában, az egész ag­rárágazat helyzetét érzékeltetve, külön kitért a már elviselhetetle­nül szétnyílt agrárollóra. De nem­csak az ipari eredetű anyagok és eszközök aránytalanul megemel­kedett költsége, hanem a mező­­gazdasági termékek, régi, irreáli­san alacsony árrendszere is hátrá­nyosan érintette a gazdaságokat. Jelenleg a termelőszövetkezetek jövedelemszerző képessége a nép­gazdaság nagy ágazataihoz hason­lítva a legalacsonyabb. A vagyon­arányos nyereség alig éri el a 8-9 százalékot. Ezen belül a növény­­termesztésé csak 4-5, az állatte­nyésztésé — nagyon sok helyen — 0-1­2 százalék körül mozog. Még „szerencse” a kiegészítő ágazatok 10 százalékos eredménye, ebből egészül ki az imént említett va­­gyonarányos nyereség. Plasztikusan mutatja az ágazat pozíciójának romlását az avuló műszaki színvonal, a kiöregedő géppark, a beruházások kénysze­rű visszafogása. Hét esztendő alatt 32 százalékról 9 százalékra csök­kent az állami támogatás, megvál­toztak a mezőgazdaság és a költ­ségvetés kapcsolatai. Oly mérték­ben növekedett az elvonás, hogy a gazdaságok egyike-másika már a meglévő értékek felélésére kény­szeredik. Miután az idén további elvonásra kell számítani, félő, hogy így nem lesz annyi erő, amely a lakosság jó színvonalú élelmiszer-ellátását, s az export­hoz az árualapot megteremti. Mi a megoldás, a kivezető út? A TDT álláspontja szerint az eddi­gi módszerek gyökeres átalakítá­sa, olyan új agrárpolitika mielőbbi érvényre juttatása, amely kedve­zőbb közgazdasági környezetet te­remt az ágazatnak. Más szóval olyan feltételrendszer, ami lehető­vé teszi, hogy az agrárgazdaságba befektetett tőke és a munka elérje azt a jövedelmezőségi színvonalat, amely más népgazdasági területe­ken átlagosan elérhető. Ennek legfontosabb eleme — miként Farkasdi Gyula kiemelte — az új árrendszer kidolgozása és bevezetése, a termékforgalmazás gyökeres átalakítása, a műszaki színvonal növelése és még számta­lan más intézkedés, amely szintén szoros összhangban van a kidolgo­zás alatt lévő termelőszövetkezeti törvénnyel. Ami pedig az új esztendő „start­ját” illeti, ahhoz biztató hír, hogy a MÉM megtette a szükséges intéz­kedéseket a zavartalan takar­mányellátás érdekében. S. P. SZABAD FÖLD 5

Next