Szabad Föld, 1992. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-07 / 1. szám
1992. JANUÁR 7. SOHSUK HI LEGYEN FELEDÉS Kívül a városon, túl a kerteken — a fagy. Keményre fagyott föld, dermedt fűszálak. Vers jár az eszemben. A vers Serfőző Simoné. A sorokban vér és gyász. Dózsa és Isonzó. A Csele-patak és Segesvár. A Don-kanyar. . S hogyne sajogna ami még naponta szívünkig nyilall, az idáig, irdatlan kerülővel a szérűk, kertek aljáig elérő Don-kanyar! Minden ott világgá dörrenő lövedék itt csapódik le a sáros Alföldön, Dunántúl ablaka alatt, amikor apáinkért, édesbátyáinkért lámpák virrasztottak . . A vers Serfőző Simoné. S aki a verset elmondta: Bobory Zoltán. Most őt hallgatom. Előadóművésznek szólítanám, ő versmondóra szerényíti a megszólítást. Versmondó, régen, magam sem tudom mióta, nagyon régen hallottam valaha először, székesfehérvári pódiumon. Diákkora után is az iskolákat járta, művelődési házakban vonta a versek fénykörébe fiatal hallgatóit. Néhány év óta a „néhai” ifjúsági ház versmondó csoportját vezeti a közös örömben. Most egyetlen versről szól. „ ... író-olvasó találkozón Serfőző Simon verseit mondtam el. És akkor a költő, kezében volt a legújabb verse. Mondta a sorokat. „. . . Feledés az emlékművük. Föl a magasba gigantikusra a némaságot, megtagadásukat emeltük.” A történet aztán hosszú, néhány évet ível át. Ám valahol itt, ezekkel a sorokkal kezdődött Bobory Zoltán akkoriban nagyon egyedülálló vállalkozása: leróni kegyeletünket a Don-kanyar százezernyi elesettje előtt. A három év reményekkel, bizonyosságokkal, majd csalódásokkal, megcsalatásokkal múlt el. Volt idő, amikor már úgy tudta, minden rendben van, már az utazás időpontja is kitűződött. Már készülődtek az első utazók, hogy itthoni virágaikat, kopjafáikat és szívük pirosát, emberéletnyi keserűségüket vigyék oda, a jeltelen sírokra — és a sorompó lecsukódott előttük. Hova gondolnak? Ugyan, oda, hogyan is gondolják? A szebbenfogalmazott elutasítások úgy szóltak: nem tartják most időszerűnek ... Most már csak mosolyogva mondja a tárgyalásokat, a fordulatokat: az idő végül is őt igazolta. Időszerűvé vált? Vagy csak éppen lehetővé vált? Mindenesetre ami hajdanán elképzelhetetlen volt, az az utóbbi időkben megvalósulhatott. Nem egy csoport utazhatott már el a Don-kanyar csatamezőire. — ... Hiába próbálnám elbeszélni a pillanatokat, a találkozásokat a hellyel, a pillanatokat, hogy évtizedekig vártak arra, hogy édesapjuk, férjük, testvérük nyughelyére eljuthassanak, és itt van, valóság. Valami nagy megnyugvás költözött a szívekbe. Nem lehet érzékeltetni a pillanatot... A székesfehérvári csoportokkal egy időben az ország más tájáról, például Fényeslitkéről is keltek útra kegyeletet hordozók. Visszaemlékezőket hallgatva, történészek tanulmányait olvasva, bizonyos: még nagyon sokan vannak az országban, akiket így vagy úgy, családjuk, rokonuk, édesapjuk, férjük harca és halála, szenvedése odaköt a Don mente régen elsimított, tíz- és tízezer sírjához. Az elesettek emlékének megőrzésére, a kegyelet lerovásának itthoni lehetőségére született meg a gondolat (már terv), hogy létesüljön hazai emlékhely, emlékkápolna. Az emlékkápolna fölépültével végre, fél évszázad után, lenne egy hely, ahol megtörne a feledés hatalma. Gyertyák gyúlhatnának hajdan volt életekért. „. . . Meddig lehet így élni? Fájó eleven sebbel a lélekben meddig lehet? Megkönnyebbülten nem tud föllélegezni a lelkiismeret. A fákon kiegyenesedni a gally!. . .” S talán majd esztendő múlva, a januári fagyban, áll Székesfehérváron az emlékezés kápolnája. Vincze István H . na Bobory Zoltán versmondó Kérjük, segítsen! N ■ ■ A minap egy ember nyomát kutatva jártam a baranyai faluban. Nem jeltelen község ez, bár a térképen csak egy pont. Már településnév táblája is jelzi, hogy története van. De fölösleges lenne végigidézni, annyit csak, hogy 1802-ben épült katolikus temploma van, melynek szószéke klasszicizáló, s szép az ismeretlen egyházi piktor festette Szent László-oltárképe. A többit „elmondja" a már említett településtábla. Ezen a magyar név mellett ez áll: Senglass. Vagyis telepes németek is éltek, élnek itt. A község az utolsó háború idején hallatott magáról, amikor a faji eszme hatására itt is pezsegni kezdett a vér az emberek egy részében. Jó fekvése, útmentisége miatt nem véletlenül ezt szemelte ki a Volksbund-mozgalom zselici központul. Az almamelléki körorvos, dr. Jakob Zumpft — vagy ahogy a környéken mondták: Dumpft Jakab — is átköltözött ide: ő lett a területi vezető, a felesége meg a női führer. Távollétében — nyúlcipőt húzott a háború vége felé — a doktor urat halálra ítélte a kaposi népbíróság. Ennyit a közelmúlt történelméből. Néhány éve egy dokumentumfilm hívta fel a közfigyelmet a falura és környékére: a Kovbojok, amely a vállalkozás függő helyzetben lévő, tanulatlan úttörőinek sorsát mutatta be kezdettől a bukásig. Szentlászló meg a fél környék tehát „belekerült” a filmművészetbe. Addig a művészetekhez talán csak annyi csatlakozása volt, hogy itt született Sz. Bayer Erzsébet festőművész. Érdeklődni reménybeli riportalanyom után betértem a polgármesteri hivatalba. Az épület az utcaszintnél magasabban áll, fel kell rá emelni a tekintetet. S akkor a szem felfedezi a régi címert a homlokzaton. Igaz, csak akkor, ha figyelmesen, sőt kíváncsisággal kutatja a falat a bejárat fölött. A „pártállami” vagy másként Kádár-címer ugyanis eljelentéktelenült. Hogyan? Bevonták a kék egy árnyalatával. Fedőszínnel, hogy pontos legyek. Ott is van, meg nincs is. Kétségtelenül a másikra, az újra figyel inkább az érkező, az vonja magára a figyelmét, a köztársaság parlament által szentesített címere. Eszem ágában sincs a szentlászlói önkormányzatnak szemére vetni azt a régit. Sőt. A megfontoltság jeleként értékelem azt, hogy a régi ottmaradt, letakarva fedőszínnel. S evvel véletlenül sem akarom azt mondani, hogy ebben a baranyai községben a régit óvatosságból hagyták a helyén: mit lehet tudni, hátha viszszatér az „átkos”... Bár a történelem egyre s másra megtanította az itt élőket. Szobordöntögető, emléktábla-ripityázó jelenünkben tisztelem a szentlászlói döntést. Nem estek neki kalapáccsal a régi szimbólumnak. Nem véstek falat. Nem tördelték darabokra a Kádár-címert, ahogy „kultúrnépeknél" szokás. Minden bizonnyal mérlegelték, mi a helyesebb eljárás, ha kárt nem akarnak okozni. Tudták, az „átkos" — lám, a köznyelv iróniával enyhíti az egyoldalú ítéletet — jelképként csak úgy távolíthatják el véglegesen, ha leverik, tán át is törik a homlokzatot. Talán meg is tárgyalták a képviselők, hogy mi legyen a régi címerrel, így juthattak arra a következtetésre, hogy olcsóbb lefedni azt egy viszonylag monoton színnel, mint kőművest — ne adj isten: kontárt — fogadni az eltávolítására, majd újravakolni a megrongált falrészt. Ők tudják, mit bír el az „eklézsia" ebben a forráshiányos közgazdasági közegben. Még nem hallottam önkormányzatot dicsekedni teli erszényről. A rendszerváltás amúgy sem ezen múlik. Amíg az végbemegy gazdaságilag is, meg kell húzni a nadrágszíjat. Az a régi jelkép meg hadd pihenjen a kék fedőszín alatt. Hiszen a másik amúgy is vonzza a pillantást! L. L. •v: §| * ít ó: Január 1992. 1. HÉT • Nagy a nyüzsgés képzeletem Magyarország térképén. Szinte látni vélem, hogy a rendszerváltás okán miként alakulnak, változnak az erővonalak, fent és lent, attól függően, hogy milyen politikai széljárás az úr. Egyik társasági kör gyengül és elenyész, megint másik erősödik, mind nagyobb teret követelve magának. Úgy valahogy, mint annak idején, gimnazista koromban, Szemerédi tanár úr óráján. Igen, a régvolt fizikakísérletre gondolok, az üveglapra helyezett vasreszelékre, s az alatta mozgatott mágnesre. Gyanítom, nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás — a maga módján — sajátos mágnes, s általa rendeződnek, formálódnak a hétköznapok emberi viszonylatai is. Mire gondolok? Midőn kérdésemet írom, látni vélem magamban a 6. házaspárt. Ők ketten, a férfi és a nő, az én szememben akár irigylésre méltóak is lehetnének. Közismerten nagy társasági életet éltek, élnek, náluk szinte minden este vendégjárás van, vagy éppen ők teszik tiszteletüket másoknál, de roppant mód s kínosan ügyelve, hogy csak olyanokkal kössenek úgymond barátságot, akik valamiképpen viszonozni tudják önzetlennek színlelt vonzalmukat. Évekkel ezelőtt, mondani sem kell, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy mind szélesebb körben édesgessék baráti társaságukba a helybéli párt- és tanácsi vezetőket. Már-már megható volt, miként látták vendégül a jeles személyiségeket. Gyanítom, említeni is felesleges, hogy amint lassikan eltűnik a süllyesztőben az elmúlt rendszer, úgy hidegülnek, ridegülnek el annak nemrég volt, fontos híveitől. Érdeklődésük össztüzét újabban az önkormányzatok irányába zúdítják, s megkülönböztetett érdeklődést tanúsítanak kormány- és ellenzéki pártok vezetői iránt, akiktől annak idején — már aki valóban mást akart esztendőkkel ezelőtt is — tüntetőleg elhatárolták magukat, s együtt szórták rájuk szidalmaikat a volt rendszer letűnt elvtársaival, valamikori barátaikkal. Érdek. Eltűnődve a fogalmon, s kiváltképp hogy mit jelent, mit takar, tárgyilagosan azt kell mondanom: az érdek nagy úr, s talán az egész társadalom érdekek köré csoportosuló emberi kapcsolatok kusza s nehezen áttekinthető szövevénye. Jó, ha az érdek úr, s mert hogy mindig is az volt, legyen most is úr. No de ennyire? Némely emberek úgy váltogatják s úgy cserélik baráti körüket, mint más az alsóneműjét. Látnivaló, hogy ebben a kérdésben is átestünk a ló túlsó oldalára, s akinek nem inge, ne vegye magára alapon mondom, amit szűkebb környezetemben is látok: az a barátság csupán álságosság és képmutatás, gyakorlati behódolás a mindenek felett álló érdeknek. De, hogy el ne ragadtassam magam, felvillannak bennem másmilyen élmények is. A barátság kérdésköre után kutatva, összefutottam Sebestyén Gergely bonyhádi gazdával, aki a barátságról, az emberi kapcsolatokról így beszélt: „Mi még a háborúban sodródtunk össze Domokos Bernét komámmal. Kitartottunk egymás mellett jóban, rosszban. Pedig az azutáni években nemegyszer megesett, hogy egyénk fönt, másonk lent, és fordítva. De arra nem adtunk, az közöttünk soha sem volt szempont. Most már, hogy mind a ketten hetvenkedünk, úgy látom, ki is tartunk a barátságban, egészen addig, amíg el nem szólít bennünket az Úr.” Vallomásos, szép szavak, s ajánlom sok olyan ember figyelmébe, aki a másikat, az azzal való vagy majdan ahhoz való viszonyát kizárólag az érdek színezte szemüvegen át képes figyelni. Mellesleg mondom, a hatalom embereit sohasem irigyeltem, már csak azért sem, mert bennem eddig szikrája sem bukkant fel a hatalomvágynak. El tudom képzelni, micsoda konok és elszánt harcot folytatnak sokan, hogy elnyerjék kegyeiket, s roppant mód áhított barátságukban részesüljenek. Igaz is, aki kellő fondorlattal s észrevehetetlenül meglapuló mögöttes szándékkal alakítgatja a hatalom ilyen-olyan rangú embereihez való viszonyát, bizonyára elnyeri méltó jutalmát, talán előrébb is juthat beosztásban, anyagiakban s erkölcsi elismerésben. Nem is utolsó szempontok ezek. Én azonban a tiszta emberi kapcsolatok rendíthetetlen híve vagyok. Gyanítom, közéletünk, közérzetünk is jobb és tisztább volna az érdekkapcsolatok eluralkodása nélkül. Bízva, hogy ebbéli hiányérzetemmel egyetértenek, köszöntöm Önöket: j^txb^-7 QJv-qau-kmJUI SZABAD FÖLD 3