Szabad Föld, 1992. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-07 / 1. szám

1992. JANUÁR 7. SOHSUK HI LEGYEN FELEDÉS K­ívül a városon, túl a kerte­ken — a fagy. Keményre fagyott föld, dermedt fűszá­lak. Vers jár az eszemben. A vers Serfőző Simoné. A sorokban vér és gyász. Dózsa és Isonzó. A Cse­­le-patak és Segesvár. A Don-ka­­nyar. . S hogyne sajogna ami még naponta szívünkig nyilall, az idáig, irdatlan kerülővel a szérűk, kertek aljáig elérő Don-kanyar! Minden ott világgá dörrenő lö­vedék itt csapódik le a sáros Alföldön, Dunántúl ablaka alatt, amikor apáinkért, édesbátyáin­kért lámpák virrasztottak . . A vers Serfőző Simoné. S aki a verset elmondta: Bobory Zoltán. Most őt hallgatom. Előadóművész­nek szólítanám, ő versmondóra szerényíti a megszólítást. Versmondó, régen, magam sem tudom mióta, nagyon régen hallot­tam valaha először, székesfehérvá­ri pódiumon. Diákkora után is az iskolákat járta, művelődési házak­ban vonta a versek fénykörébe fia­tal hallgatóit. Néhány év óta a „né­hai” ifjúsági ház versmondó cso­portját vezeti a közös örömben. Most egyetlen versről szól. „ ... író-olvasó találkozón Ser­főző Simon verseit mondtam el. És akkor a költő, kezében volt a legú­jabb verse. Mondta a sorokat. „. . . Feledés az emlékművük. Föl a magasba gigantikusra a némaságot, megtagadásukat emeltük.” A történet aztán hosszú, néhány évet ível át. Ám valahol itt, ezek­kel a sorokkal kezdődött Bobory Zoltán akkoriban nagyon egyedül­álló vállalkozása: leróni kegyele­tünket a Don-kanyar százezernyi elesettje előtt. A három év reményekkel, bizo­nyosságokkal, majd csalódások­kal, megcsalatásokkal múlt el. Volt idő, amikor már úgy tudta, min­den rendben van, már az utazás időpontja is kitűződött. Már készü­lődtek az első utazók, hogy itthoni virágaikat, kopjafáikat és szívük pirosát, emberéletnyi keserűségü­ket vigyék oda, a jeltelen sírokra — és a sorompó lecsukódott előt­tük. Hova gondolnak? Ugyan, oda, hogyan is gondolják? A szebben­­fogalmazott elutasítások úgy szól­tak: nem tartják most időszerű­nek ... Most már csak mosolyogva mondja a tárgyalásokat, a fordula­tokat: az idő végül is őt igazolta. Időszerűvé vált? Vagy csak éppen lehetővé vált? Mindenesetre ami hajdanán elképzelhetetlen volt, az az utóbbi időkben megvalósulha­tott. Nem egy csoport utazhatott már el a Don-kanyar csatamezői­re. — ... Hiába próbálnám elbe­szélni a pillanatokat, a találkozáso­kat a hellyel, a pillanatokat, hogy évtizedekig vártak arra, hogy édesapjuk, férjük, testvérük nyug­helyére eljuthassanak, és itt van, valóság. Valami nagy megnyugvás költözött a szívekbe. Nem lehet ér­zékeltetni a pillanatot... A székesfehérvári csoportokkal egy időben az ország más tájáról, például Fényeslitkéről is keltek út­ra kegyeletet hordozók. Visszaem­­lékezőket hallgatva, történészek tanulmányait olvasva, bizonyos: még nagyon sokan vannak az or­szágban, akiket így vagy úgy, csa­ládjuk, rokonuk, édesapjuk, férjük harca és halála, szenvedése odaköt a Don mente régen elsimított, tíz- és tízezer sírjához. Az elesettek emlékének megőr­zésére, a kegyelet lerovásának itt­honi lehetőségére született meg a gondolat (már terv), hogy létesül­jön hazai emlékhely, emlékkápol­na. Az emlékkápolna fölépültével végre, fél évszázad után, lenne egy hely, ahol megtörne a feledés ha­talma. Gyertyák gyúlhatnának hajdan volt életekért. „. . . Meddig lehet így élni? Fájó eleven sebbel a lélekben meddig lehet? Megkönnyebbülten nem tud föllélegezni a lelkiismeret. A fákon kiegyenesedni a gally!. . .” S talán majd esztendő múlva, a januári fagyban, áll Székesfehér­váron az emlékezés kápolnája. Vincze István H . na Bobory Zoltán versmondó Kérjük, segítsen! N­ ­ ■ ■ A minap egy ember nyomát kutatva jártam a baranyai faluban. Nem jeltelen község ez, bár a térképen csak egy pont. Már tele­pülésnév táblája is jelzi, hogy története van. De fölösleges lenne végigidézni, annyit csak, hogy 1802-ben épült katolikus templo­ma van, melynek szószéke klasszicizáló, s szép az ismeretlen egyházi piktor festette Szent László-oltárképe. A többit „el­mondja" a már említett településtábla. Ezen a magyar név mel­lett ez áll: Senglass. Vagyis telepes németek is éltek, élnek itt. A község az utolsó háború idején hallatott magáról, amikor a fa­ji eszme hatására itt is pezsegni kezdett a vér az emberek egy részében. Jó fekvése, útmentisége miatt nem véletlenül ezt szemelte ki a Volksbund-mozgalom zselici központul. Az alma­­melléki körorvos, dr. Jakob Zumpft — vagy ahogy a környéken mondták: Dumpft Jakab — is átköltözött ide: ő lett a területi ve­zető, a felesége meg a női führer. Távollétében — nyúlcipőt hú­zott a háború vége felé — a doktor urat halálra ítélte a kaposi népbíróság. Ennyit a közelmúlt történelméből. Néhány éve egy dokumen­tumfilm hívta fel a közfigyelmet a falura és környékére: a Kovbo­­jok, amely a vállalkozás függő helyzetben lévő, tanulatlan úttö­rőinek sorsát mutatta be kezdettől a bukásig. Szentlászló meg a fél környék tehát „belekerült” a filmművészetbe. Addig a mű­vészetekhez talán csak annyi csatlakozása volt, hogy itt szüle­tett Sz. Bayer Erzsébet festőművész. Érdeklődni reménybeli riportalanyom után betértem a polgár­­mesteri hivatalba. Az épület az utcaszintnél magasabban áll, fel kell rá emelni a tekintetet. S akkor a szem felfedezi a régi címert a homlokzaton. Igaz, csak akkor, ha figyelmesen, sőt kíváncsi­sággal kutatja a falat a bejárat fölött. A „pártállami” vagy más­ként Kádár-címer ugyanis eljelentéktelenült. Hogyan? Bevonták a kék egy árnyalatával. Fedőszínnel, hogy pontos legyek. Ott is van, meg nincs is. Kétségtelenül a másikra, az újra figyel inkább az érkező, az vonja magára a figyelmét, a köztársaság parla­ment által szentesített címere. Eszem ágában sincs a szentlászlói önkormányzatnak szemé­re vetni azt a régit. Sőt. A megfontoltság jeleként értékelem azt, hogy a régi ottmaradt, letakarva fedőszínnel. S evvel véletlenül sem akarom azt mondani, hogy ebben a baranyai községben a régit óvatosságból hagyták a helyén: mit lehet tudni, hátha visz­­szatér az „átkos”... Bár a történelem egyre s másra megtaní­totta az itt élőket. Szobordöntögető, emléktábla-ripityázó jele­nünkben tisztelem a szentlászlói döntést. Nem estek neki kala­páccsal a régi szimbólumnak. Nem véstek falat. Nem tördelték darabokra a Kádár-címert, ahogy „kultúrnépeknél" szokás. Min­den bizonnyal mérlegelték, mi a helyesebb eljárás, ha kárt nem akarnak okozni. Tudták, az „átkos" — lám, a köznyelv iróniával enyhíti az egyoldalú ítéletet — jelképként csak úgy távolíthatják el véglegesen, ha leverik, tán át is törik a homlokzatot. Talán meg is tárgyalták a képviselők, hogy mi legyen a régi címerrel, így juthattak arra a következtetésre, hogy olcsóbb lefedni azt egy viszonylag monoton színnel, mint kőművest — ne adj isten: kontárt — fogadni az eltávolítására, majd újravakolni a megron­gált falrészt. Ők tudják, mit bír el az „eklézsia" ebben a forráshi­ányos közgazdasági közegben. Még nem hallottam önkormány­zatot dicsekedni teli erszényről. A rendszerváltás amúgy sem ezen múlik. Amíg az végbemegy gazdaságilag is, meg kell húzni a nad­rágszíjat. Az a régi jelkép meg hadd pihenjen a kék fedőszín alatt. Hiszen a másik amúgy is vonzza a pillantást! L. L. •v: §| * í­­t­ ó: Január 1992. 1. HÉT • Nagy a nyüzsgés képzeletem Magyarország­ térképén. Szinte látni vélem, hogy a rendszerváltás okán miként ala­kulnak, változnak az erővonalak, fent és lent, attól függően, hogy milyen politikai széljárás az úr. Egyik társasági kör gyen­gül és elenyész, megint másik erősödik, mind nagyobb teret kö­vetelve magának. Úgy valahogy, mint annak idején, gimnazista koromban, Szemerédi tanár úr óráján. Igen, a régvolt fizikakísér­letre gondolok, az üveglapra helyezett vasreszelékre, s az alat­ta mozgatott mágnesre. Gyanítom, nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás — a maga módján — sajátos mágnes, s általa rendeződnek, formálódnak a hétköznapok emberi viszonylatai is. Mire gondolok? Midőn kérdésemet írom, látni vélem magamban a 6. házas­párt. Ők ketten, a férfi és a nő, az én szememben akár irigylésre méltóak is lehetnének. Közismerten nagy társasági életet éltek, élnek, náluk szinte minden este vendégjárás van, vagy éppen ők teszik tiszteletüket másoknál, de roppant mód s kínosan ügyel­ve, hogy csak olyanokkal kössenek úgymond barátságot, akik valamiképpen viszonozni tudják önzetlennek színlelt vonzalmu­kat. Évekkel ezelőtt, mondani sem kell, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy mind szélesebb körben édesgessék baráti társaságukba a helybéli párt- és tanácsi vezetőket. Már-már megható volt, miként látták vendégül a jeles személyiségeket. Gyanítom, említeni is felesleges, hogy amint lassikan eltűnik a süllyesztőben az elmúlt rendszer, úgy hidegülnek, ridegülnek el annak nemrég volt, fontos híveitől. Érdeklődésük össztüzét újabban az önkormányzatok irá­nyába zúdítják, s megkülönböztetett érdeklődést tanúsítanak kormány- és ellenzéki pártok vezetői iránt, akiktől annak idején — már aki valóban mást akart esztendőkkel ezelőtt is — tünte­tőleg elhatárolták magukat, s együtt szórták rájuk szidalmaikat a volt rendszer letűnt elvtársaival, valamikori barátaikkal. Érdek. Eltűnődve a fogalmon, s kiváltképp hogy mit jelent, mit takar, tárgyilagosan azt kell mondanom: az érdek nagy úr, s talán az egész társadalom érdekek köré csoportosuló emberi kapcsolatok kusza s nehezen áttekinthető szövevénye. Jó, ha az érdek úr, s mert hogy mindig is az volt, legyen most is úr. No de ennyire? Némely emberek úgy váltogatják s úgy cserélik ba­ráti körüket, mint más az alsóneműjét. Látnivaló, hogy ebben a kérdésben is átestünk a ló túlsó oldalára, s akinek nem inge, ne vegye magára alapon mondom, amit szűkebb környezetemben is látok: az a barátság csupán álságosság és képmutatás, gya­korlati behódolás a mindenek felett álló érdeknek. De, hogy el ne ragadtassam magam, felvillannak bennem másmilyen élmények is. A barátság kérdésköre után kutatva, összefutottam Sebestyén Gergely bonyhádi gazdával, aki a ba­rátságról, az emberi kapcsolatokról így beszélt: „Mi még a há­borúban sodródtunk össze Domokos Bernét komámmal. Kitar­tottunk egymás mellett jóban, rosszban. Pedig az azutáni évek­ben nemegyszer megesett, hogy egyénk fönt, másonk lent, és fordítva. De arra nem adtunk, az közöttünk soha sem volt szem­pont. Most már, hogy mind a ketten hetvenkedünk, úgy látom, ki is tartunk a barátságban, egészen addig, amíg el nem szólít bennünket az Úr.” Vallomásos, szép szavak, s ajánlom sok olyan ember fi­gyelmébe, aki a másikat, az azzal való vagy majdan ahhoz való viszonyát kizárólag az érdek színezte szemüvegen át képes fi­gyelni. Mellesleg mondom, a hatalom embereit sohasem irigyel­tem, már csak azért sem, mert bennem eddig szikrája sem buk­kant fel a hatalomvágynak. El tudom képzelni, micsoda konok és elszánt harcot folytatnak sokan, hogy elnyerjék kegyeiket, s roppant mód áhított barátságukban részesüljenek. Igaz is, aki kellő fondorlattal s észrevehetetlenül meglapuló mögöttes szándékkal alakítgatja a hatalom ilyen-olyan rangú embereihez való viszonyát, bizonyára elnyeri méltó jutalmát, talán előrébb is juthat beosztásban, anyagiakban s erkölcsi elismerésben. Nem is utolsó szempontok ezek. Én azonban a tiszta emberi kapcso­latok rendíthetetlen híve vagyok. Gyanítom, közéletünk, közér­zetünk is jobb és tisztább volna az érdekkapcsolatok eluralko­dása nélkül. Bízva, hogy ebbéli hiányérzetemmel egyetértenek, köszöntöm Önöket: j^txb^-7 QJv-qau-kmJU­­­I SZABAD FÖLD 3

Next